Kiss me... it's paradise/Iwcohtlfomd-17

Egy hosszú, forró zuhany után Ann bevett egy Aspirint, hogy megelőzze a megfázást. A nénikéje a konyhában volt, a tiszta edényeket rakta el. A lány le se tagadhatta volna, hogy boldog – csillogó szemmel, magában mosolyogva kortyolgatta a gyógyszer mellé készített teáját.

– Szeretnél beszélni róla? – kérdezte Evie.

– Ha nem gond, nem, nénikém, viszont szerettem volna szólni, hogy holnap elutazom.

– Nocsak! És hová? Meg, ha nem nagy titok, kivel? – Az asszony úgy tett, mintha nem sejtené; remélte, így kicsikar némi információt a lányból. Nem csalódott, Ann mosolyogva fészkelődött a széken, majd felpattant és odabújt hozzá.

– Hát, az van, hogy – de ezt csak neked mondom, más nem tudhatja! – szögezte le.

– Persze. Szóval? – Evie alig tudta titkolni kíváncsiságát. Talán még Annie-nél is izgatottabb volt.

– Szóval… Harry elhívott magával Londonba. Este ott játszik a Coldplay, és tudja, hogy szeretem.

– És? – várta a részleteket Evie.

– És azt mondta, hogy csak engem vinne el. És – a lány elgondolkozott, ez csak most jutott el a tudatáig – szerintem ott is kell aludnunk.

– Szerintem is.

– De biztos nem anyunál!

– Szerintem se jó ötlet…

– Megkérek valakit a barátok közül.

– Na, ez jobban hangzik! Vagy adok egy kis pénzt, és megszállhattok valahol, de csak akkor, ha nagyon vigyázol magadra! – váltott szigorú anyára a nő. – Nem akarom, hogy bajotok essen. És semmi hülyeség!

– Dehogy, Evie néni! – Ann boldogan puszilta meg a nőt. – Azért először megkérdezem a haverokat. És Evie néni! Ne mondd el senkinek, légyszi! Nem akarom, hogy mindenki erről pletykáljon. Mike se…

– Szerinted akkora titok, hogy Harry és te egy pár vagytok?

– Nem vagyunk, nénikém. De – ragyogó szemmel, bájosan mosolygott – remélem, ez egyszer megváltozik.

Evie elnevette magát a lány láttán. – Én biztos vagyok benne. – Magához ölelte a piruló lányt, és megpuszilta a feje búbját.

Ann fáradtan, mégis lelkesen szaladt le a lépcsőn, kezében egy hátizsákkal, és miután Evie néhány szendvicset is a kezébe nyomott, csendben elbúcsúzott a nőtől. Szó szerint rohant a sarokig, ahol előző este Harry kitette. A fiú már ott volt, a motorháztetőnek dőlve várta. Amikor meglátta Annt, arcán széles mosollyal kitárta a karját, hogy a lány egyenesen oda szaladhasson. Szorosan ölelte, és viszonzásul a lány megcsókolta az arcát. Harry elégedett volt a fogadtatással.

– Szia, Annie! – Mosolyogva nézett a szemébe egy ideig, majd beharapta az ajkát, és elengedte a lányt. Elvette a csomagját, bedobta a hátsó ülésre, és kinyitotta a lány előtt az ajtót. Alig várta, hogy kezdetét vegye első közös utazásuk.

Ann hátradőlt az ülésben, néhány pillanat erejéig lehunyta a szemét, és mosolygott. Míg kiértek a városból, Harry gyorsan hajtott, aztán lassított. Még csak az autóút elején tartottak, de Ann minden percét élvezte. Oldalra sandított, és Harry arcát fürkészte. Boldog volt, hogy vele lehet, belül ujjongott, gyomrában vég nélkül repdestek a pillangók. Tökéletesnek látta a fiút, egyetlen hibát se talált rajta, nem is keresett. Átadta magát a jóleső, bódító érzésnek, melytől szinte lebegett. Nem merte megnevesíteni a rajta eluralkodó érzelmeket, de sejtette, már nem jár messze a szerelemtől.

Harry mosolyogva fordult felé, végre ő is olyannak tűnt, mint az első napon, vagy amilyen a parton volt. Ez volt Harry igazi énje: vidám, energikus fiatal férfi, aki bárkit könnyedén levesz a lábáról.

– Minden rendben?

Ann mosolyogva bólintott. – Milyen hosszúra tervezzük a kiruccanást? Éjjel hazajövünk?

– Nem tudom. Szeretnél még ma hazajönni?

Ann megrázta a fejét. – Nem. Maradhatunk. Nem akarom, hogy olyan későn vezess.

Harry elmosolyodott. – Nem esne bajunk, de nekem sincs sok kedvem éjjel furikázni.

– Akkor ezt megbeszéltük. Ha gondolod, megkérdezhetek pár havert, hogy aludhatunk-e ott. Vagy kivehetünk valahol egy szobát.

Harry jó ötletnek tartotta az első megoldást, de Ann barátai egytől egyig előálltak valamilyen kifogással, miért nem mehetnek fel hozzájuk. Nem maradt más, mint a motel.

– Ne félj, nem szándékozom visszaélni a helyzettel! – vigyorgott a fiú.

Ann nem tudta, örüljön-e, vagy sem.

Londonba érve az első dolguk azt volt, hogy szállást keressenek. Szerencséjük volt, hamar ráakadtak a St. George’sra, amely egy családi vállalkozás volt. A földszint és az emelet a család életteréül szolgált, az alagsorban pedig három kiadó szobájuk volt. Már csak a franciaágyas helyiség volt szabad, és Annie-ék gondolkozás nélkül lecsaptak rá.

A szobájukban elfogyasztották Evie szendvicseit, és azon törték a fejüket, mit csináljanak, amikor végeztek. Még csak fél tíz volt, az egész nap előttük állt. Szórakoztató programokon akartak részt venni, elvégre nem turisták.

Harry azonban csupán színlelt: ő az előző estét azzal töltötte, hogy listát írt a programokról. Megtervezte az egész napjukat, úgy, hogy az egy véget nem érő randevúnak tűnjön, de ne csupán romantika legyen benne. Elővette a teleírt papírlapot, és Ann arckifejezésén kuncogott.

– Te készültél?

– Csak egy kicsit – vigyorgott a fiú. – Voltál már a Dungeonsban?

– Egyszer. Jó hely.

– Akkor megnézhetnénk megint.

– Jó, csak nehogy rám fogd, ha ijedtedben úgy visítozol, mint egy kislány!

Harry elnevette magát. – Én? Kikérem magamnak!

Természetesen mindketten sikítottak. Nevetve hagyták el az épületet, Ann a fiúba karolva lépdelt a kirakatok mellett. – Ezt is felírom a titkaink naplójába.

– De azt se felejtsd ki, hogy te ugyanúgy kiabáltál!

– Valóban, de én lány vagyok, nekem megengedett.

Harry lassított. Tekintete bejárta Ann arcát, ajka lágy mosolyra húzódott, majd mégis komolyan nézte tovább őt.

Ann homlokráncolva meredt a fiúra, frusztrálta az őt fürkésző tekintet. – Mi az?

– Semmi. – Megvonta a vállát. – Te nem vagy lány.

– Ó, már azt hittem, van valami rajtam – simított végig az arcán, majd hitetlenkedve vonta kérdőre a fiút. – Mi az, hogy nem vagyok lány?

Harry felkacagott, és átkarolta Annie vállát. – Semmi. – Belenézett a gesztenyebarna szempárba, egészen mélyen, hogy azon keresztül lelásson a lány lelkéig. Megnedvesítette ajkait – Ann szempillájának rebbenése visszarántotta a valóságba. – Semmi… – A halvány mosoly, ahogy jött, el is tűnt, ő pedig igyekezett lehűteni az ereiben száguldó vért.

Ann nem faggatta tovább, látta, hogy nem megy vele semmire. A fiú szavainál egyébként is volt nagyobb gondja: a tekintete, az őt körbelengő illat, ujjainak érintése mind óriási próbatétel elé állították. Amikor Harry az övébe fúrta a tekintetét, és megnyalta az ajkát… Alig tudta visszafogni magát, hogy meg ne csókolja őt. Jobban vágyott rá, mint bármi másra, és most, hogy a pillanat elillant, ő pedig ott maradt, egyetlen csók után vágyakozva, szinte fizikai fájdalomként testesült meg benne a hiányérzet. Halkan sóhajtott, karját Harry dereka köré fonta, és hagyta, hogy elvezesse a londoni meglepetéstúra következő állomására.

Az ebédjüket a Regent’s Park fái alatt, egy kovácsoltvas padon költötték el. Harry tanulmányairól beszélgettek, és arról, milyen praxist szeretne kiépíteni. Ann is mesélt a szüleiről, és elmondta, hogy bár szereti őket, Evie nénikéjéék sokkal közelebb állnak hozzá. A saját édesanyját kissé ridegnek tartotta.

Ebéd után Harry a lány ölébe hajtotta a fejét, és a fák koronáját bámulva hallgatta tovább a dallamos beszédet. Ha lehunyta a szemét, nem maradt más, csak a lány hangja, a szél az arcán és az időnként a hajába túró ujjak lágy érintése. Bármeddig el tudta volna viselni ezt az állapotot. Ha mindezt a hajóján éli át, tökéletes a boldogsága. 

A falmászás mindkettejük tetszését elnyerte. Versenyeztek, sokat nevettek, amikor egyikük megcsúszva visszaesett, segítették egymást.

Ann egész nap jól érezte magát, de ha nincsenek a programok, ha Rye-ban maradnak, de Harry mellett lehet, akkor is ugyanilyen tökéletesnek találta volna az együtt töltött időt.

Késő délután már sorban álltak az aréna előtt. Míg máskor Ann izgatottan ácsorgott a bejárat előtt, a tömegben, most teljesen nyugodt volt. Ha időnként érezte is gyomrában a jóleső bizsergést, azt csupán Harry egy-egy érintése, vagy a tekintete váltotta ki. Fürdött a szokatlan figyelemben: a fiú rendszeresen megkérdezte, hogy jól van-e, nincs-e szüksége valamire. Ő pedig általában nemet intett a fejével, mert amire szüksége volt, már a magáénak tudhatta: a világ egyik legjobb zenekarának a koncertjére készült, kettesben a fiúval, akinek a közelében felgyorsult a légzése, és időnként kihagyott a szívverése.

A teltházas show alatt végig együtt maradtak, egy pillanatra se tévesztették szem elől egymást. Harry végig Ann mögött állt, és átkarolta, vagy csak a kezét fogta, sőt, egyszer még a nyakába is felvette. Ann még sosem érezte magát jobban. Amikor meggyújtották a külön e célra vásárolt öngyújtóikat, a lány kezét megégette az övé, és ijedtében eldobta. Harry átkulcsolta a kezét, és közösen emelték magasba a megmaradt gyújtót. Amint a fiú rámosolygott és lenézett rá az aprócska láng fényétől ragyogó szemmel, Ann úgy érezte, mindent megadna neki, csak kérnie kellene. Egy kérése lett is volna, de nem volt elég bátorsága, hogy kimondja, a fiú csókjára vágyik. 

A metrón Ann fáradtan dőlt a fiú vállának. Fejében kavarogtak a gondolatok, megpróbálta feldolgozni a friss élményeket. Aztán eszébe jutott a szoba, melyben megszállnak, és benne a franciaágy. Vajon szüksége lesz még az erejére az éjjel? Harry azt ígérte, úriember lesz…

És ehhez tartotta is magát. A szobába érve Harrynek első dolga volt keresni egy pokrócot és egy párnát, és mindezt elhelyezni a szoba közepén nyújtózkodó szőnyegen.

Ann homlokráncolva nézte a jelenetet. – Mit csinálsz?

Harry értetlenül meredt rá. – Megágyazom.

– Ott?

– Igen. Mondtam, hogy azért, mert egy ágyunk van, nem hozlak kínos helyzetbe. – Elmosolyodott, majd a táskájában kezdett kotorászni tiszta alsó után.

Ann ezúttal határozottan rosszul érezte magát. Úgy tűnt, túl sokat remélt ettől az úttól. Bármelyik másik pasi kapott volna az alkalmon, de ha egy udvarias emberrel hozza is össze a sors, ha az a fiú akarna tőle valamit, mindent megtenne azért, hogy a lehető legközelebb kerüljön hozzá. Persze ő semmit se tud az ilyen játszmákról, de…

– Nem kell a földön aludnod. – Harry felnézett a csomagjából. – Alhatsz az ágyban, elhiszem, hogy nem akarsz hozzám érni.

A fiú arca egy pillanatra elsötétedett, de szinte azonnal visszatért könnyed stílusa. – Biztos? Igazából nincs kedvem reggel úgy kelni, mint akit összerugdostak – mosolygott.

– Biztos. Én se akarom, hogy úgy ébredj.

Harry bólintott, és visszarendezte az ágyat.

Hideg éjszaka volt, Ann a meleg zuhany ellenére is vacogott a vékony takaró alatt. Harry karnyújtásnyira feküdt tőle, a pokróc alatt. Még nem aludt, hallotta a légzésén, de nem tudta rávenni magát, hogy megszólítsa. Vég nélkül az járt a fejében, hogy mennyire elszámította magát. Harry nyilván megbocsátotta a hiszékenységét, de nem felejti el; még mindig kedveli, de már nem annyira, hogy egy-két ölelésnél többet akarjon tőle. Eljátszotta a bizalmát, érthető, csak… csak ő ne érezne másként!

A következő hidegrázásnál összekoccantak a fogai, ő pedig idegesen gömbölyödött össze a paplan alatt.

– Annie – suttogott Harry –, ha ennyire fázol, ide kellene bújnod. Lehet, hogy most jön ki rajtad a tegnapi…

– Nincs gond.

– Ne butáskodj! Gyere ide, felmelegítelek!

A lány nem mozdult, tovább vacogott. Saját gondolatait ismerve tudta, hogy nevetségesen viselkedik, de úgy döntött, ha már nem lehet köztük semmi, nem kínozza magát. Nincs több ölelés, puszi, összekulcsolódó ujjak – így talán egyszerűbb lesz elfelejtenie a Harry iránt érzett vonzalmát.

Hallotta a pokróc zizegését, érezte, hogy a fiú testének súlya másképp oszlik el az ágyon – ezek szerint végre megunta, és megpróbál aludni. Meglepetésként érte a nyakát simogató, meleg levegő, a derekára fonódó kar, a hátához préselődő mellkas. A fiú testének melege szinte azonnal csillapította reszketését.

Harry felsóhajtott, szorosabban ölelte magához a lányt, és a nyakához fúrta arcát. – Belehalnál, ha egyszer nem ellenkeznél? – Mosolygott, amikor megérezte a kézfejére simuló ujjakat, és most, hogy végre a karjaiban tarthatta a lányt, mély álomba merült.

Ann ébredt elsőként; arca a fiú vállán, tenyere a mellkasán pihent, érezte a derekára nehezedő kéz súlyát. Harry békés arca előcsalt belőle egy halvány mosolyt. Azt szerette volna, hogy ez a reggel örökké tartson, de tudta, lehetetlent kíván. Nem értette Harryt, nem tudta, mi jár a fejében, milyen érzéseket takar a tenyere alatt húzódó mellkas; ő csupán azzal volt tisztában, ami benne lakozott. Ujjbegyeit finoman végigfuttatta a fiú hasának kockáin, majd óvatosan, hogy ne ébressze fel őt, felkelt.

Reggeli után eldöntötték, még maradnak néhány órácskát. Miután értesítették Evie-t és Anne-t, összeszedték a holmijukat, beültek Harry autójába, és vigyázva, hogy véletlenül se fussanak össze Ann családjával, a nyakukba vették a várost.  Ann megmutatta a kedvenc helyeit, végül egy Harry által kedvelt épületben pihentek egy keveset. A derekára simított kézzel vezette Annie-t egy üvegfalú felhőkarcolóba.

A lány el se tudta képzelni, mi lehet annyira izgalmas egy ilyen rideg monstrumban, amely hemzseg az öltönyös-nyakkendős férfiaktól, és kosztümös nőktől.

– Ez egy üzleti központ, és itt található London egyik legjobb ügyvédi irodája – magyarázta Harry. – Legjobb, mint számomra legszimpatikusabb. Itt szeretném tölteni a szakmai gyakorlatom, és remélem, utána be is kerülhetek a nagyok közé. A fiú csillogó szemét látva, a lelkes magyarázatot hallva már ő  maga is képes volt értékelni a helyet, de ez csupán a Harry személye és élete iránti  érdeklődés számlájára volt írható.

A földszinten elhelyezett nívós étteremben ebédeltek meg, és bár a lány tiltakozott ez ellen, a borsos cehhet Harry fizette. Ann máris maga előtt látta a majdani magabiztos, menő ügyvédet, aki minden nap a legdrágább konyhák vendége, színházba, fogadásokra jár, hétvégenként pedig az ország leggyönyörűbb helyeire utazik, csak hogy golfozhasson néhány órát. Mindehhez persze jár egy tökéletes feleség – nyilván nem ő –, és bizonyos időközönként váltogatva, szebbnél szebb szeretők – még mindig nem ő. Sóhajtva követte a fiút a felvonóhoz, mely egyenesen a legfelső emeletre repítette őket. Mielőtt kiléptek volna a tágas kabinból, a fiú szemébe bámulva azt kívánta, hogy az imént elképzelt képek csupán az ő fejében létezzenek, és Harryből sose váljon sznob, felszínes pojáca.

Harry összevonta a szemöldökét – látta, hogy a lány nyugodt tekintete mögött lázasan dolgoznak a fogaskerekek –, de amikor kinyílt a lift ajtaja, kénytelen volt félretenni sokadjára feltámadó aggodalmát. A szűk előtérből nyíló csapóajtón át a tetőre vezette a lányt, ahol egy igazi béke szigetét, egy csodás kis kertet alakítottak ki. Elszórtan padok pihentek a fiatal fák, dézsákba állított pálmák alatt, sziklakertek tövében.

Ann szája mosolyra húzódott, egész lénye kivirult az ékszerdobozra emlékeztető tetőkert láttán. Harrybe karolva körbejárta az összes cserjét és virágágyást, majd letelepedtek az egyik fémpadra. Csendben itták magukba a látványt; Ann ujjai a táskájában lapuló füzet körvonalait babrálták. Eszébe jutott, mit olvasott benne utoljára.

– Nehéz lehetett leírni mindezt. – Keze továbbra is a táskáján feküdt, mely a fiú vallomását rejtette.

– Hm? – Harry összevont szemöldökkel nézte őt.

– Amit veled tettek…

Harry megnedvesítette az ajkát, és a gesztenyebarna tekintetet kutatta. Lassan bólintott. – Nem volt egyszerű.

– Megbeszélted Emmával? Elmondtad neki, mit tett Liza?

Harry grimaszolt. – Nem hitte volna el, vagy nem érdekelte volna. Neki bűnbak kellett, és azt megkapta.

Ann együtt érzőn nézett a fiúra. – Sajnálom. És azt is, hogy emiatt mindenki rossz véleménnyel van rólad. – Látta a fiú zöld szemét elsötétítő keserűséget, de ő nem felelt. – De tényleg nem értem, miért nem védted meg magad.

Harry kelletlenül válaszolt. – Az ő szava az enyémmel szemben. Rólam mindenki tudta, hogy nagy csodálója vagyok a női nemnek, ők pedig a makulátlan múltú, szende lányok.   Ezt akarták elhinni, hát meghagytam az örömüket.

– És a többiek? A barátaid? Liam, Lou?

– Nem fontos. Te is látod, milyen összefonódások vannak egyes emberek között. Liamnek elmondtam, mert szükségem volt rá, hogy legalább egy értelmes ember tudja az igazságot, de Lou-nak nem szóltam – ő akkor már teljesen bele volt bolondulva Lizába.

Ann egy ideig hallgatott, ahogy Harry is. Azon gondolkozott, ő vajon kibírta volna-e, ha minden barátja elítéli valamiért, amit el se követett, ha az ismerősei meghurcolják a tudatlanságuk miatt.

– És Zayn, ő tudja?

– Ha bárki tudná, vagy azok közül, akik tudják, bárki komolyan venné, Liza már nem lenne a baráti társaságunk tagja. Rég kidobták volna, és se Zaynnek, se Louis-nak nem jutott volna eszébe ránézni. Bár mostanában már ebben se vagyok biztos. Mike is tudja az igazságot, mégis óv tőlem. – Ann gyomra görcsbe rándult. – És te is simán elhitted, amit mondtak, bár neked mentségedre szolgál, hogy csak most csöppentél közénk. Ettől függetlenül fölösleges bárkinek is magyarázkodnom.

Ann az ujjaival babrált. – De tudod, hogy már neked hiszek, ugye?

Harry arcán erőtlen mosoly játszott. – Igen.

– Akkor jó.

Harrynek csak akkor tűnt fel a lány szorongása, a szemében ülő könny, amikor az átkarolta, és olyan szorosan ölelte magához, mint még soha. – Hé, minden rendben! – dörzsölgette a lány hátát, hogy az megnyugodjon, közben pedig kiszélesedett a mosolya. – És még nem is mondtam: nagyon jól írsz. Most már nem mondhatod Louis-nak, hogy rosszul sikerült. – Ann kuncogását jó jelnek vette. – Bocs, hogy belefirkáltam.

Ann hátrébb csúszott a padon, és mosolyogva nézett fel rá. – Semmi gond, az kellett oda. Louis-nak pedig szerintem nem kellene elolvasnia. Épp elég, hogy te ismered minden titkomat.

Harry felhúzta egyik szemöldökét, és huncutul vigyorogva vonta egy kissé közelebb magához a lányt. – Mindet?

Ann pulzusa felgyorsult, alsó ajkát harapdálta, miközben próbált ellenállni a zöld szempár bűvöletének, és saját sürgető vágyának Harry csókja után. Elvégre nem kezdeményezhet ő maga, vagy mégis? – Majdnem…

Harry titokzatosan, féloldalasan mosolygott. – A majdnem egész jó.

– Igen, szerintem is.

Harry kacagva ingatta a fejét, majd összeborzolta a haját, és hosszú ujjaival félresöpörte arcából a göndör fürtöket. – Induljunk?

Ann pipacsvörös arccal helyeselt, és kínjában ő is elnevette magát, míg Harry a felvonóhoz kísérte.

Útban Rye felé sokkal gyorsabban telt az idő, mint Londonba menet; egyre közeledett a perc, amikor közös kalandjuk a végéhez ér. Igyekeztek kihasználni a még együtt tölthető időt, és bár egyikük se mutatta, egy kissé mindketten csalódottak voltak, mindketten többet vártak ettől a két naptól.

Szólt a rádió; néha együtt énekeltek vele, máskor eszükbe jutott egy-egy élmény a koncertről, és lelkesen próbálták túllicitálni egymást beszéd közben. Sokat nevettek – Ann attól még jobban nevetett, hogy hallotta a fiú vicces, magas hangú kacagását.

Miután megegyeztek abban, hogy ez a helyes döntés, Harry a saját háza előtt állította le a motort. Percekig beszéltek még az autóban ülve, valahogy egyiküknek se akarózott kiszállni az idilli világuk utolsó morzsáit őrző járműből. Még nem készültek fel a rye-i valóságra, barátaik kérdéseire, a magányra.

Amikor végre elszánták magukat, Harry édesanyja lépett ki a bejárati ajtón, és egyenesen a fiához sietett, hogy megölelje és megpuszilja. Ann mosolyogva nézte a jelenetet, Harry kínos mosolyát, miközben hagyta, hogy az édesanyja kedvére ölelgesse, de zavara nem tűnt szégyenérzetnek.

– Én is szeretlek, anyu – felelte a nőnek, aki büszkén tekintett fel rá, majd Annhez fordult.

Most a lányon volt a sor, hogy zavarba jöjjön; az asszony csillogó szeme, vidám,  félreérthetetlen mosolya azt sejttette, ő azt gondolja, a lány és a fia egy pár.

– Szia, Annie, drágám! Milyen volt a koncert? Remélem, jól érezted magad Harryvel…

Ann a fiúra pillantott, aki a nő háta mögött előbb grimaszolt, majd vigyorogva állta az ő tekintetét. Érezte, hogy lángba borul az arca, közben mégis majd’ megpukkadt a nevetéstől, de igyekezett visszafogni magát. – Köszönöm, nagyon jól éreztem magam. Hihetetlenül jó koncert volt és – a fiúra nézett, majd vissza a nőre – Harry is tökéletes úriember volt, ahogy azt ígérte.

Anne arcáról lefagyott a mosoly, helyét értetlenség vette át; kíváncsi tekintete ide-oda járt a két fiatal között. Harry csupán magának bólintott, és a földet bámulva mosolygott, majd megnedvesítette és beharapta alsó ajkát, beletúrt a hajába, és a lányra emelte tekintetét, de nem szólalt meg, csupán sejtelmesen mosolygott.

– O-ké – húzta el a szót a nő –, akkor gyertek be! Annie, ugye jól esne egy csésze finom tea és sütemény?

– Nagyon kedves, de nekem mennem kellene. Evie néni már biztosan vár.

– Értem. Akkor talán máskor?

– Mindenképpen – mosolygott rá Annie. – Köszönöm a meghívást! Akkor én megyek is. Mindent köszönök, Harry! Ez…

– Várj, hazakísérlek!

– De biztosan elfáradtál…

– Nem, ennyi ülés után jót fog tenni egy kis séta. Gyere, viszem a táskád. Szia, anyu, nemsoká’ jövök! – Megpuszilta a nőt, és elindult Annie-vel.

– Tényleg jó volt ez a két nap. Köszönöm, Harry! Ez a koncert… és a többi – nagyon rég volt részem ennyi jó programban.

– És a társaság?

– Az is tökéletes volt – mosolygott a lány.

– Nagyon bírod az úri ficsúrokat, igaz?

Ann megfontolta a választ. – Néha bosszantanak.  

Harry szája szeglete megrándult, majd mosolyra húzódott. Nem fűzött hozzá semmit.

– Nézd, itt az a pékség, itt voltak olyan kedvesek!

– Itt dolgoztam nyaranta középsulisként.

– Tényleg? Hogy bírtad a hajnali keléseket?

Előtűntek Harry gödröcskéi. – Még fiatal voltam. – Mindketten elnevették magukat. Míg Ann nem figyelt, a fiú elővette a mobil telefonját, és lefotózta a kacagó lányt. Ez után kikereste a számát, és a füléhez emelte a készüléket. Gondolta, megosztja vele, hogy paparazzi fotó készült róla.

Amint Ann telefonja Ed Sheeran Kiss me című dalára megszólalt, mindketten lemerevedtek. Harry azonnal értette a helyzetet; míg Londonban voltak, többen is hívták a lányt, és minden személynél más csengőhangot hallott. Ezek szerint ez az övé. Sok minden futott át az agyán, de csupán egyetlen dolgot akart megtenni: teljesíteni a lány burkolt, mégis nyilvánvaló kérését. Ann leplezetlen zavara mosolyra késztette, de nem tántorította el a szándékától.

– … és Emma felpróbálta a másik ruhát, ami iszonyú jól állt neki, de… Zayn, figyelsz te rám?

Ann és Harry riadtan néztek össze, de szerencséjükre a fiú gyorsan reagált. Zsebre vágta a továbbra is tárcsázó telefonját, kézen fogta Annie-t, és kerülő úton futni kezdtek a lány háza felé. Kacagva lassítottak, egyetlen sarokra Evie-ék otthonától. Ann a falnak dőlve nevetett, míg Harry a hűvös tégláknak támasztva tenyerét, a lánnyal szemben állt meg. Ed dala még mindig szólt, de ez egyiküket se zavarta.

– Ez izgalmas volt! – mondta Ann, amikor kissé lehiggadt.

– Az. – Harry tekintete bejárta a lány kipirult arcát. Ann mélyeket lélegzett, torka kiszáradt, bőre a pihenő ellenére tovább hevült. – Szeretem ezt a dalt – súgta Harry.

Ann-nek nem volt tovább min gondolkoznia, akkor se, ha nagyon kínos vége lesz a dolognak. Verbális válasz nélkül hagyta a fiú kijelentését. Lábujjhegyre állva, a fiú nyakára simuló kézzel húzta le őt magához, hogy elvegye, amit Harry nem adott meg neki önszántából. Ajka sürgetően kereste Harryét, és nem csalódott. A fiú türelmetlen válasza csak még jobban feltüzelte őt.

Harry a vékony derék köré fonta a karját, ujjai a fényes, puha hajban kalandoztak. Ann minden porcikája fájdalmasan izgatóan feszült a testének – többre vágyott, de még várni akart, pedig érezte, a lány ugyanezt szeretné már egy ideje. Lassított a tempón, finoman kóstolgatta Annie puha ajkait – most az egész érzékibb, intimebb együttlétté lényegült át. A csókon át is érezte Ann mosolyát, amikor szétváltak, hallotta elégedett sóhaját. Ő maga is elmosolyodott.

– Nem hiszem el, hogy két egész napunk volt egymásra, és csak most, amikor visszajöttünk, történt meg. – A lány mosolyogva folytatta. – Miért kellett erre ennyit várni?

Harry pajkosan vigyorgott. – Ezt magadtól kérdezd – és egy könnyű csókot nyomott az elnyíló ajkakra.

Ann hitetlenkedve, összeszűkült szemmel fürkészte a vidáman ragyogó, zöld szempárt. – Rám vártál? Komolyan azt vártad, hogy rád másszak?

Harry mosolyogva vonta meg a vállát. – Nagyon nem tűntél magabiztosnak. Egyszer akarom Harryt, másszor nem. Úgy hozzábújnék – imitált női hangot –, most meg megint nem bízom benne. El kellett döntened, mit akarsz – nézett komolyan, mélyen a lány szemébe. – Én nem szórakozom. Ha akarod, én veled leszek, de csak ha biztos vagy benne. Az utóbbi időben egy kicsit sok volt az életemben a játék és a dráma. – A lány tekintetét kutatta. – Annie, akarsz engem? Így, hogy mindent tudsz rólam? Nincs számonkérés a múltbéli dolgokért, nincs hazugság. Így akarsz?

Ann nagyot nyelt. Most minden rajta múlik, ezek szerint végig rajta múlt kettejük jövője. De ő már döntött, akkor, amikor vállalta a megszégyenülést, az elutasítást, amikor megcsókolta Harryt. Most sincs értelme tétováznia, pontosan tudja, mit akar. – Igen, akarlak.

Kiss me...it's paradise/Ichtlfomd-16.

Amikor a fürdőzők visszatértek a partra, Harryt sehol sem találták; a holmijával együtt eltűnt. Louis telefonjára üzente meg, hogy el kellett mennie, de ők érezzék jól magukat.

Ann úgy sejtette, a fiú hirtelen távozásáért ő is felelős lehet, de persze tévedhetett is, és Harry csupán azért ment el, hogy beváltsa a két lánynak tett ígéretét. A gondolatra kiült arcára az undor.

Nem akart Harryre gondolni, lefeküdt a pokrócra, és miután meggyőződött arról, hogy a jegyzetfüzete biztonságban van, lehunyta a szemét, és kikapcsolta az agyát.

Késő délutánig maradtak kint, ez idő alatt Niall el sem mozdult Ann mellől. Most, hogy Harry kikerült a képből, úgy gondolta, szabad az út, csak meg kell kedveltetnie magát a lánnyal. Bevetett mindent, a szokásos viccelődéstől kezdve a komolyabb témákig. Ann nem küldte el, nem éreztette vele, hogy sok, amit csinál, a viselkedése mégsem volt az igazi. Mosolygott, de a szeméből szomorúságot olvasott ki, beszélgetett vele, legtöbbször mégis távolinak tűnt. Nem szállt el az egója, a lány nem biztatta, semmiféle jel nem utalt arra, hogy többet akarna barátságnál, ő mégis reménykedett.

Útban Liamékhez azt mondta barátjának, hogy alakulnak a dolgok.

– Történt valami? Meddig jutottál vele? – kérdezte Liam felvillanyozva.

– Csak dumáltunk, meg kártyáztunk, ilyesmi. De bír engem, látom rajta.

– Meg engem, Zaynt és Lou-t is. Ja, és Harryt. – Liam grimaszolt, nem tudta, hogyan mondja meg finoman a véleményét. – Figyi, Niall, remélem, igazad van, és összejöttök, de szerintem még ne éld bele magad. Hugi olyan lány, aki jól kijön a fiúkkal, de ez nem azt jelenti, hogy akar is valamit.

– Jó – emelte fel a kezét Niall –, értem. Nem kell folytatnod. – Lehajtotta a fejét. – De ha ő nem, akkor már senki se fog rám nézni.

– Te is tudod, hogy ez hülyeség – fogta át a fiú vállát, miközben sétáltak. – Rosszul fogod fel a dolgot. Ha csak le akarsz fektetni egy csajt, arra bármikor találsz valakit, de ha normális kapcsolatra vágysz, azt ki kell várni, meg kell dolgozni érte. A lányokat el kell varázsolni, egy csomó mindennek kell megfelelnünk. Legyél izmos, de ne hegyomlás. Légy vicces, de semmiképp se gyerekes. Lehessen veled beszélgetni, de tudj hallgatni is. Biztonságban érezhesse magát melletted, de légy érzékeny. Ja, és igazi istennek kell lenned az ágyban! – Liam vigyorogva nézte barátja sokkos ábrázatát.

– És szerinted Harry ennek mind megfelel? Mert én tuti nem.

– Harry? – ráncolta homlokát a barna fiú. – Honnan tudjam? Sosem voltam a csaja – kuncogott. – A helyedben én nem aggódnék miatta, Hugi egész nap veled volt. De mondom, ne is éld bele magad!

– Értettem, főnök! – Niall megpróbálta elviccelni a dolgot, bár ezúttal egyáltalán nem volt vicces kedvében.

Ann semmi mást nem érzett, csupán csalódottságot. Csalódott Harryben, és saját magában is: előbbi még arra se vette a fáradságot, hogy hazudjon, vagy legalább halkabban beszéljen, utóbbi pedig ostobán belesétált a csapdába. Többen is figyelmeztették, mégsem hallgatott senkire, most pedig titkolózhat. Elsüllyedt volna szégyenében, ha kiderül, hogy Harry őt is megtévesztette.

Egy kiadós, meleg zuhany után végigdőlt az ágyán; még nem sötétedett be, de holtfáradtnak érezte magát. Nem akart ilyen korán elaludni, így elővette a jegyzetfüzetét, hogy hozzátegyen még néhány gondolatot a történethez.

Az utolsó oldalt fellapozva elfutotta a méreg. Legszívesebben tört-zúzott volna, és ha eddig nem lett volna rá oka, most valóban elsüllyedt volna a szégyentől. Valaki fellapozta féltve őrzött kincsét, és nem csak elolvasta, de bele is írt. Ann eleinte azt találgatta, ki előtt nem lesz képes megállni, tudván, hogy az illető minden gondolatát ismeri, de amint elkezdte olvasni az idegen kéz munkáját, rájött, hogy Harry tört be a magánszférájába. A fiú által írt bejegyzés illeszkedett Ann utolsó soraihoz, átvette az álneveket, és úgy mesélt, mintha a már elkezdett történetet folytatta volna.

„Edward még egyszer, utoljára meglátogatta Lynn-t, hogy elmondja neki, mi is az igazság Lilyvel és vele kapcsolatban. Azt nem tudta szavakba önteni, mennyire bántotta Lynn hiszékenysége és előítélete, az, hogy meg sem próbálta vele megbeszélni a történteket, de tiszta vizet akart önteni a pohárba. Hogy ezután milyen irányt vesz a kapcsolatuk, már a lány dolga volt.

Bekopogott a lány házának ajtaján, és amikor Lynn kijött, megkérte, hogy menjen ki vele a partra, legalább még egyszer.

A lány vonakodva követte.

Edward nem tudta, hol kezdje, ezért egyszerűen kimondta, ami először az eszébe jutott.

– Tudom, hogy mit gondolsz rólam. Megértem, hogy könnyű volt hinni annyi embernek, de talán engem is megkérdezhettél volna, mielőtt ítélkeztél volna fölöttem. Ha most arra a két lányra gondolsz, igen, igazad van, kerek-perec meg kellett volna mondanom nekik, hogy nem érdekelnek, de én nem vagyok ilyen. Mindig arra törekedtem, hogy tapintatosan utasítsam el az embereket. Így könnyebb nekik is, nekem is. Talán nem a legjobb megoldás, de nekem eddig bevált. Eszembe se jutott, hogy ennyire nem bízol bennem, és rögtön azt gondolod, hogy mindenképpen beváltom az ígéretem, csak a megfelelő időpontra várok. De ez már lényegtelen.

Ami fontosabb, és úgy érzem, tisztáznom kell, az a Lily megcsalásáról szóló történet. Kérlek, tartsd tiszteletben, hogy ezt csak neked vagyok hajlandó elmondani, mert az érdekel, amit te gondolsz, de a többiek tőlem azt hisznek, amit akarnak. Néhányan már hallották a teljes igazságot, mégis kételkednek…

Tehát Lily és én… akarom mondani, Beth, Lily és én, mert a történetnek valójában három szereplője van. Tudnod kell, hogy ez a baráti társaság elég régóta fennáll, és hosszú ideje csak a lányok és Jamie, ír barátunk, csatlakozott hozzá. Mindent tudunk egymásról, illetve rólam talán mégsem derült ki minden. Nem titok, hogy több barátnőm is volt, de Lilyvel már elég régen együtt voltunk. Szerettem őt, csinos lány, mindenben passzoltunk – nem volt rá okom, hogy megcsaljam. – Edwardnak nehéz volt erről beszélnie, mert még mindig bántotta, hogy olyan dolgokért bűnhődött, melyekért nem ő volt a felelős. – Nem én árultam el Lilyt, hanem Beth, a legjobb barátnője. Beth volt az, aki egy este, a tavaszi szünetben, miután Lilyt hazavittem, útban az ő házukhoz, rám mászott a kocsiban. Azt mondta, Lilynél jobbat is kaphatok, sokkal jobbat. Alig tudtam leállítani, a keze már… mindegy. Teljesen elszállt. Ha akartam volna, megkaphattam volna, de elutasítottam, és azt hiszem, ezzel teljesen letapostam az önbecsülését, vagy mit. A lényeg, hogy magamra haragítottam, igazi ellenséget szereztem.

Másnap Lily azzal hívott fel, hogy beszélni akar velem. Közölte, hogy tudja, fűvel-fával megcsalom, mindig is sejtette, és most már biztos forrásból tudja is. Hiába kérdeztem, ki volt a forrása, nem árulta el, nem mintha ne tudtam volna, hogy e mögött Beth áll. Nem érdekelte a tagadásom, nem akarta meghallgatni a magyarázatom. Másnap este már a suli krikett csapatának kapitányával enyelgett az egyik haver bulijában. Nem tudhatod, mit éreztem, amikor megláttam, hogy semmivel se törődve, az orrom előtt nyalják-falják egymást. Szerettem, helyre akartam hozni a kapcsolatunkat, de ez megváltozott. Csak azt vártam, hogy elhalványuljanak az érzések. Túl könnyen túllépett rajtam. És Beth közben felszegett fejjel, kihívóan méregetett. Életemben nem láttam még emberen olyan gonosz mosolyt. És még csak tizenhat!

Már a bulin arról beszélt mindenki, hogy megcsaltam Lilyt, ezért dobott. Én voltam a szemétláda, a szoknyavadász; a srácok röhögve gratuláltak, a lányok meg vagy megvetettek, vagy ki akartak kezdeni velem. Ez ma is így van. Persze, a csalódás után nem akartam komoly barátnőt; sokan felkínálkoztak, és én időnként éltem is a lehetőséggel. Ezért megvethetsz, nem érdekel. De senkit se csaltam meg! Az nem én voltam, hanem Lily. Kiderült, hogy nem véletlenül talált rá annyira gyorsan a krikettes majomra – míg én Brightonban voltam, többször is találkoztak. Ennyit arról, ki volt tisztességes, és ki nem.

Veled komolyan gondoltam, nem akartalak átverni. Bíztam benned.

Most már mindent tudsz, a többit rád bízom.”

Ann szótlanul meredt a füzetére, Harry rendezetlen betűire. Végighúzta ujjait a sorokon, melyeket a fiú töltött meg gondolataival, a papíron, melyet Ann előtt ő érintett utoljára. Vajon milyen érzés lehetett neki papírra vetni mindezt?

Sosem érezte még ennyire rosszul magát; szomorúnak, mert anélkül ítélt meg valakit, hogy mindent tudott volna róla. Csalódott saját magában. Most már sokadjára. Nem hallgatott a szívére, pedig az végig a jó irányba próbálta terelni.

Megbántotta Harryt, eljátszotta a bizalmát, és talán már késő helyrehoznia. Pedig ezt szerette volna: bocsánatot kérni, és új alapokra helyezni a kapcsolatukat. Ez az alap pedig nem lehetett más, mint az őszinteség. Egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy miért hiszi el ennyire könnyen, amit Harry állít, de ezen nem volt mit gondolkozni. Hinni akart neki, és kész. Minden együtt töltött percük, a fiú minden szava igaznak és őszintének tűnt – akkor és most is. Miért ne hihetné el róla a jót éppoly könnyen, mint ahogy rögtön elhitte a rosszat?

Harry jó ember, jobb, mint ő maga, aki egy rosszindulatú pletyka és a féltékenysége miatt azonnal sutba dobta a barátságukat, ahogy a közös titkaikat is. Az élményeiket és az érzéseiket egyaránt, mert tudta, mindkettejükben ugyanazok a dolgok munkálnak, talán csak munkáltak: a megértés, a vonzalom, a vágy.

Vajon már késő? Harry szerint rajta áll. Talán…

Azonnal beszélnie kellett vele, hallani akarta a hangját, azt, hogy megbocsát neki. A telefonjáért nyúlt, és idegesen kereste ki Harry számát. Sokáig hagyta kicsengeni, de végül csupán a hangposta felelt. Megszakította a hívást.

Harry talán már nem is kíváncsi rá? Megrémítette a gondolat. Mint korábban Harry, most ő érezte úgy, hogy hiába a nézeteltérés, az ő érzései mit se változtak, élénken éltek benne. Nem hagyhatta ennyiben a dolgot, nem hagyhatta veszni mindazt, amit ketten felépítettek. Lehet, hogy Harry nem akar beszélni vele, de muszáj lesz meghallgatnia. Már most tudta, hogy őrültség, amire készül, de azzal is tisztában volt, hogy meg kell tennie ezt a kínos lépést, elvégre, ő rontott el mindent. Magára kapott egy bő farmert, pólóval és edzőcipővel, megkérdezte a nénikéjét, hol lakik a Styles család, majd válaszra se méltatva a nő kérdéseit, felpattant a biciklijére, és egyenesen Harry családjának házához tekert.

Útközben azért imádkozott, hogy Harry nyisson ajtót, és ne más. Kettejük találkozása így is nagy megpróbáltatásnak ígérkezett, nem szerette volna ezt a családtagokkal való kínos feszengéssel is tetézni.

Mire leszállt a bicikliről, a nap már lebukott a magasabb épületek mögé, egyre több felhő gyülekezett az égen.

Ann bekopogott a sötétbarnára pácolt ajtón, és csendben várt. Ideges volt, az ajkát harapdálta, de tudta, akármi lesz is az este vége, megéri. Akármilyen nehéz volt is átlépnie a büszkeségén, hogy a fiú bocsánatáért folyamodjon, tudta, ez a helyes lépés. Ha csupán a barátságát és a megbecsülését kapja vissza, akkor is meg kell tennie.

Nem volt szerencséje; az ajtóban egy idősebb, de fiatalos, kedves arckifejezésű nő jelent meg. Meglepetten köszöntötte őt.

– Szia! Kihez jöttél?

– Jó estét! Elnézést a zavarásért. Ann Talbot vagyok, Harry egyik ismerőse. Ő itthon van?

A nő arca felderült. – Ismerőse? – Mosolyogva csóválta a fejét. – Gyere be, Annie! Már sokat hallottam rólad. Több vagy te egyszerű ismerősnél – kacsintott, és betessékelte a megilletődött lányt. – Én Anne vagyok, Harry mamája. Vicces, nem? Ugyanaz a nevünk.

– De – mosolygott a lány, és kezet rázott a nővel.

– Kérsz teát? Esetleg süteményt? – terelgette őt a nappaliba. – Harry sajnos nincs itthon, de szerintem nemsokára megjön.

– Ó, akkor nem szeretnék zavarni! Próbáltam hívni, de nem vette fel, csak ezért… de akkor inkább majd máskor…

– Ne butáskodj! Biztosan siet haza, vihar készül. Addig te szépen leülhetsz ide, és egy jó meleg tea mellett megvárhatod. Beszélgetünk, aztán ő majd hazavisz autóval. Na?

Ann-nek nem volt szíve otthagyni a nőt, látta rajta, hogy szüksége van a társaságra. Míg az asszony elkészítette a teát, Annie körülnézett. Igazán otthonos kis ház volt az övék, biztosan a fiú mamájának érdeme. Mindenhol családi fotók álltak, a legtöbb Harryt ábrázolta kiskorában, és egy lányt, aki nem lehetett más, mint Gemma, Harry nővére. A fiú sokat mesélt a családjáról, nagyon fontosak voltak a számára. Ann mosolyogva nézte a kiskori fotókat, ezek alapján arra következtetett, hogy Harry élénk gyerek lehetett. A nővére éppolyan elbűvölő volt, mint maga a fiú; mosolygás közben ugyanolyan gödröcske jelent meg makulátlan arcán, akárcsak neki. Ann azon kapta magát, hogy szívesen megismerkedne a lánnyal is.

– A szemem fényei – szólalt meg a háta mögött a nő.

– Elhiszem. Biztosan büszke rájuk.

– Az vagyok. Jóravaló kölykök.

Miután elhelyezkedtek a kanapén, Anne kérdezgetni kezdte a lányt.

– Nagyon jóban vagytok Harryvel, igaz?

A lány arcáról leolvadt a mosoly. Nem akart mindenről beszámolni a nőnek, de hazudni se szeretett volna. – Jóban voltunk.

– Csak voltatok?

– Nem tudom. – Ann lesütötte a szemét. – Mondtam neki dolgokat, amiket nem kellett volna. Illetve csak gondoltam, de ő rájött, és most… – Sóhajtott. – Szeretnék bocsánatot kérni tőle, is ezért jöttem ide.

Az asszony elgondolkozva nézte őt, majd arcán elnéző mosollyal válaszolt. – Szerintem meg fog bocsátani, akármi volt is a gond.

Ann remélte, hogy a nőnek igaza lesz.

Még legalább fél órát beszélgettek a lány tanulmányairól, terveiről, Rye-ról és Harryről, és Ann meglepetten tapasztalta, mennyire gyorsan feloldódott az asszony társaságában.

De hiába érezte magát jól Anne-nel, ő csak Harryre tudott gondolni. Tudta, nem itt lenne a helye, meg kellene keresnie a fiút.

– Anne, biztosan nem tudja, hol van Harry?

– Sajnos nem. Fiú – folyton csatangol.

A lány idegesen nézett a csészéje aljára, míg gondolkozott.

– Tényleg meg kell keresnem őt.

– Megértem, de előbb talán próbáld újrahívni. Nem engedhetlek el csak úgy, a vakvilágba…

A lány rábólintott, és újratárcsázta Harry számát, de ő továbbra se válaszolt a hívásra.

Ann a halántékát masszírozva próbált rájönni, hol lehet a fiú. Nem akart mindenkit végighívni, hogy megtudja, hol, vagy éppen kivel van. Fejében végigpörgette a lehetséges helyeket, majd a Harry által írt bejegyzést is. Egyetlen pontot talált, mely mindkét listában szerepelt, az pedig a part. A part és a vitorlás. Bár a hajó nem szerepelt az írásban, Lana és Harry is megmondta: a fiú oda jár gondolkozni, kikapcsolódni, megnyugodni. Ha valóban annyira bántja Ann „árulása”, mint az a jegyzetből kiviláglik, akkor csakis a vitorláshoz mehetett lehiggadni.

– Azt hiszem, tudom, hol van. Elnézést, hogy így elrohanok, de muszáj még ma beszélnem vele, és ezt nem lehet telefonon intézni.

– Rendben, Annie. Remélem, rendbe jönnek köztetek a dolgok. Nagyon kedves lánynak tűnsz.

Ann elpirult és mosolyogva megölelte az asszonyt. – Köszönöm. A szimpátia kölcsönös.

– Vigyázz magadra!

– Rendben, és mindent köszönök! Ja, ha Harry közben hazajönne, megmondaná, hogy kerestem?

– Persze, szívem. Örülök, hogy találkoztunk.

Odakint szélvihar tombolt. Ann még hallotta, amint Harry édesanyja utána kiált, hogy vegye fel az ő egyik pulóverét, de nem akarta azzal húzni az időt, hogy megáll öltözködni.

Olyan gyorsan tekert, ahogy csak tudott; remélte, nem kerüli el a fiút, hiszen ilyen időben biztosan nem marad kint sokkal tovább.

A gyomra görcsölt az izgalomtól, ujjai elfehéredtek, olyan erővel szorította a kormányt. Mi lesz, ha Harry mégse bocsát meg neki?

Már a mólón tekert; a fekete óceán felől a hatalmas hullámokig érő, sötét felhőtömegek sodródtak a part felé. A látvány ijesztő volt, és Ann amúgy is túlhajszolt idegei pattanásig feszültek. Harry talán már nincs is itt – feltéve, hogy egyáltalán megfordult a hajónál. Nem volt kedve viharban, dolga végezetlenül hazamenni.

A hajón nem látott mozgást, sehol egy személyes holmi, semmi, ami a fiú jelenlétére utalt volna. Mégis fölöslegesen jött ki. – Harry! – Azért tett egy próbát. Várt egy percet, de semmi se történt. Hiába, mégsem ismeri őt eléggé. Meg akart fordulni, hogy biciklijére felülve hazainduljon, amikor az eső, mintha dézsából öntötték volna, eleredt. A lány válogatott szitkokat szórt a vízen ülő sötétségre. A jeges széltől és a még annál is hidegebb víztől néhány pillanat alatt a csontjáig átfagyott. Remegve próbált felülni a kerékpárra, amikor tompa hangfoszlányok ütötték meg a fülét. Mintha az ő neve hangzott volna el, de persze lehet, hogy csak a szél süvítése tévesztette meg.

Hunyorognia kellett, hogy a zuhogó esőben bármit is kivehessen, de végül megpillantotta Harryt, amint a hajó kabinja előtt állva felé nézett. Már ő is bőrig ázott, de nem mozdult.

Ann elengedte a biciklit, hagyta a stégre hullni, és elindult a fiú felé.

Harry aggodalmas arccal, szótlanul nézte a reszkető lányt. Segíteni akart neki, de előbb tudni akarta, miért jött el hozzá.

Ann a mólón állt meg, a hajó előtt; nem akart felmenni – még nem.

– Harry… végre megtaláltalak! – Nem tudta, mit mondjon, hogyan kezdjen hozzá a magyarázatához, pedig út közben végig ezt próbálgatta. Ahogy Harry ott állt előtte, fölé magasodva, némán, összevont szemöldökkel, azt a benyomást keltette, hogy nem kíváncsi semmiféle magyarázatra.

Minél előbb túl akart rajta lenni – így is eléggé megalázó lesz, amikor a fiú elküldi. Nagyot nyelt, összeszedte magát és belekezdett. – Elolvastam. – A fiú nem reagált, arca ugyanolyan szigorú volt, mint egy perccel korábban. Ann egyik lábáról a másikra helyezte át testsúlyát, az ujjait tördelte, majd, hogy védekezzen a hideg ellen, karba fonta a kezét. – Igazad van, meg kellett volna kérdeznem téged, de nem gondoltam, hogy rám tartozna. Aztán meg már egyszerűbb volt elhinni mindent. – Megpróbált kiolvasni valamit a fiú szeméből, de az eső annyira sűrűn hullott, hogy nem látta tisztán arcának részleteit. Elsimított néhány, a homlokára tapadt, vizes hajtincset. – Sajnálom, Harry. Tudom, hogy nagyon megbántottalak. Őszintén sajnálom.

Harry végre megmozdult. Leguggolt, hogy egy kötéllel babráljon, de közben a lányt nézte. – Nem haragszom. Időnként mindenki beleesik ebbe a hibába. – Csomóval rögzítette a kötelet. – Még nem ismertél minket, és ez volt az első, amit rólam hallottál. Ezután már hiába… tetszettem. – Halvány mosoly játszott a szája szegletében, de ahogy jött, úgy el is tűnt.

Ann nem tudta, mit mondhatna még. Úgy állt ott, mint egy rakás szerencsétlenség, minden porcikája reszketett a hidegtől. Bár Harry azt mondta, nem haragszik, úgy tűnt, mást nem akar hozzáfűzni. Nem akarja újrakezdeni, nem beszél a barátságukról se.

Indulni akart, de még Harryt nézte, aki munka közben időnként felé pillantott. Még így, bőrig ázva, az arcára tapadó, a víz súlyától kiegyenesedett hajjal is vonzó volt. Alakja kirajzolódott a testére tapadó, nedves ruhák alól, vonásai most is megnyerőek voltak. Kellett neki Harry, mindenestül, azért, aki vele volt. Hogy játszhatta el ilyen ostobán a lehetőséget?

Mindig is azt a hitet vallotta, hogy egy kapcsolatban, vagy az a felé vezető úton a férfinak kell megtennie a fontos lépéseket, és nem értette azokat a nőket, akik a kezükbe vették az irányítást. Most mégsem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ezúttal neki kell Harryhez közelíteni, ha azt szeretné, hogy együtt legyenek.

A gyomra liftezni kezdett az idegességtől – vajon a férfiak is így vannak ezzel? Ők is ennyire félnek a visszautasítástól?

Megköszörülte a torkát, és bátortalanul megszólalt. – Azt a tegnapi vitorlázást… megismételhetnénk?

A fiú megállt a mozdulat közben, fürkésző tekintete semmit se árult el az érzéseiről. – Sajnos nem. – Felállt, majd egy másik rögzítendő kötélhez sétált.

Ann tudomásul vette: az az alkalom egyszeri és megismételhetetlen volt. Nincs második esély.

Gombóc nőtt a torkába, a sírás fojtogatta. Nem akart éppen Harry előtt összeomlani, ezért megfordult és a biciklijéért indult, hogy minél előbb egyedül lehessen.

– Holnap estére van két jegyem a londoni Coldplay koncertre. El… Annie, hová mész? – A lány visszanézett rá. A szakadatlanul ömlő esőtől nem látszottak a könnyei, de Harry látta a szomorúságot az arcán. – Mi a baj?

Ann nem tudott válaszolni, be kellet harapnia az ajkát, hogy leplezze annak remegését, melyet már nem csak a hideg váltott ki belőle. Csupán a fejét ingatta, jelezve, hogy nincs baja.

A fiút nem sikerült meggyőznie, továbbra is homlokráncolva méregette őt. – Mielőbb meleg helyre kell kerülnöd, különben megbetegszel. Hogy jönnél úgy koncertre? – Visszatért a munkához, de még mindig Annt nézte. – Segítenél? Aztán hazaviszlek.

– Szerintem jobb lenne… most mennem. – Ann nem akart tovább a közelében maradni, ő nem értette tisztán a koncertről szóló részt, csak azt, hogy Harry nem akar tőle semmit. Időre volt szüksége, hogy feldolgozza, csupán barátok lehetnek.

Harry értetlenül méregette. – Ne viccelj, pár perc alatt hazaviszlek. Várj, akkor ezt megoldom egyedül, és mehetünk is. Nem akarom, hogy a vihar tönkretegye az öreglányt – simított végig a hajó korlátján, majd befejezte a karbantartását. Elégedetten ugrott le róla, még egyszer visszanézett rá, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e vele, majd a lányhoz lépett. Bár csuromvíz volt mindene, megnedvesítette ajkát, oldalra simította vizes tincseit és összevont szemöldökkel Annre összpontosított. Alig néhány lépés választotta el őket.

Ann mély lélegzetet vett, hogy lecsillapodjon, de nem járt sikerrel.

– Akkor eljössz?

– Hova?

– Londonba. Velem. Holnap, a Coldplay koncertre.

Ann meglepetten nézett fel rá, úgy érezte, lemaradt valamiről. – Tényleg el akarsz vinni magaddal? Engem?

Harry egy pillanatra elmosolyodott. – Persze. Ki mást vinnék? – Majd arca újra komoly lett, és közelebb lépett a lányhoz. Megérintette a karját. – Eljössz? Aztán majd vitorlázhatunk is, de ma ez a vihar…

Ann lassan összerakta a képet. – Csak ezért mondtad, hogy nem mehetünk?

– Igen. Azt hiszem, az utolsó utunk lenne, ahhoz meg még túl fiatalok vagyunk.

Ann halkan felnevetett, most már örömében folyt a könnye. – Jó, szívesen elmegyek veled!

Harry is mosolygott. – Akkor jó. Na, gyere, menjünk, mert tényleg megfázunk mindketten! – Felállította a lány biciklijét, és maga mellett tolva elindult a mólón. Csendben lépkedtek, míg elérték Harry autóját. Rengeteg kérdésük lett volna egymáshoz, de még bőven volt idejük megbeszélni a dolgokat. A következő nap csak az övék. Jobb volt így, szótlanul sétálni, csak az számított, hogy a másikat maguk mellett tudják.

A biciklit az autó csomagtartójához erősítették, majd Harry kivett egy pokrócot a hátsó ülésről, és a lány köré terítette. Összefogta a mellkasa előtt, és néhányszor végigsimított a bebugyolált karokon. Magához szerette volna ölelni, de akkor a pokróc is pillanatok alatt átázott volna, így inkább beültette az anyósülésre, és ő maga is beszállt az autóba. Feltekerte a fűtést, és egyenesen Mike-ék házához hajtott, de a lány kérésére kissé távolabb állt meg.

– Köszi, hogy elhoztál.

Harry rámosolygott, és leszedte a biciklit az autóról. – Akkor holnap hatkor? Tudom, hogy korai, de…

– Jó lesz! Itt leszek.

A jeges esőcseppektől pillanatok alatt lucskos lett a ruhájuk, de ez nem zavarta őket. Ann elmerült Harry zöld íriszének tanulmányozásában, majd a fiú széles mosolya vonta magára a figyelmét.

– Most nem lenne szükséged egy ölelésre? Mert nekem igen.

Ann elnevette magát. – De. – Odabújt a fiúhoz, és kiélvezte a percet, míg a mellkasára hajthatta arcát. Nem érdekelte, hogy mindketten vizesek és jéghideg a bőrük, Harry arcszeszét így is érezte, a teste pedig már egy perc alatt kezdett felmelegedni a fiú ölelésében. – De ha még egyszer a könyvből mersz idézni… – Harry kacagása még akkor is a fülében csengett, amikor belépett a nénikéje házának ajtaján.