Kiss me... it's paradise/If we could only have this life for one more day(kísérleti cím xd) 1. fejezet

1.

Ann bosszúsan pakolta el az utolsó nyári ruhadarabját is a dugig tömött bőröndjébe. Már nem is volt kedve elmenni otthonról, inkább aszalódott volna egész nyáron London zajos forgatagában. Nem értette, miért kellett lemondani a szokásos mallorcai nyaralásról egy isten háta mögötti falu kedvéért, csak azért, mert a keresztszülei oda költöztek.

Szerette Evie nénikéjét és a férjét, Aront, még a néha idegesítő, de jószívű, imádnivaló unokabátyját, Mike-ot is. Imádta a velük töltött nyarakat, na de Rye-ban tölteni az egész idei szünidőt mégis túlzás volt.

És az édesanyja ezt az egészet csak hisztinek tartotta! Hát nem érti, hogy mi a különbség a napfényes Mallorca és a nevesincs Rye között?

Aron bácsikája érte jött, hogy elvigye kocsival. Legalább vonatoznia nem kell. És csupán két óra; ha nagyon nem tud mit kezdeni magával, bármikor visszajöhet – bár ezt igazán nem tenné meg Evie nénikéjével.

Rye egészen más volt, mint bármi, amit addig látott. Már maga az atmoszféra is leírhatatlan érzéseket keltett benne. A város csendes volt, leszámítva a sirályok hangját, mely az ódon, mégis bűbájos épületek között visszhangzott. A házak előtt, a falakra felfuttatva színes virágokban gyönyörködhetett az arra járó, helyes kis cégérek lógtak az üzletek bejárata fölött, és az utcákat sós, párás levegő friss illata lengte be.

Egészen békés hely volt, Ann-nek talán túlságosan is. Ő egy vidám, tengerparti nyaralásra vágyott, nem egy unalmas, otthonülős kínszenvedésre.

Evie nénikéje a konyhában várta az ebédhez terített asztalnál; mosolyogva szorította a keblére, majd leültette a lányt a kiadós ebédhez.

Mike nem volt otthon; bár nagyon szerette volna üdvözölni az unokahúgát, már hetekkel korábban elígérkezett egy barátjához, segíteni a fiú házának felújításában.

Ebéd után Ann körbejárta az otthonos, kőépítésű házat. Hatalmas nappalijuk volt multimédiás sarokkal, kényelmes kanapéval, rengeteg szobanövénnyel és egy hintaszékkel Evie néninek, ahol kézimunkázhatott. A keresztszülők és Mike szobáján kívül a házban helyet kapott egy kicsi, ám annál lakájosabb vendégszoba is, ezt foglalta el Ann.

Ann kipakolta a bőröndjét, a piperetáskája tartalmát elhelyezte a saját fürdőszobája polcain, majd dolga végeztével végigdőlt a fehér csipkés ágyneműs ágyon, és a sirályok énekét hallgatva elnyomta az álom.

Amikor késő délután felébredt, nem tudott mit kezdeni magával. Itt nem lehetett csak úgy lemenni a partra, mert még azt sem tudta, merre induljon. Kinézett az ablakon – a lemenő félben lévő nap bearanyozta a patinás kis házak tetejét. Elővette a jegyzetfüzetét; arra legalább biztosan jó lesz ez a hely, hogy megírjon egy újabb novellát. Ann szeretett írni és úgy gondolta, jól is bánik a szavakkal.

Felhúzta a tornacipőjét, a farmer sortra és a sárga trikóra felvett egy régi, bő pulóvert mély nyakkivágással, a jegyzetfüzetét a nyári szalmatáskájába süllyesztette és elindult, hogy szétnézzen a városban és ihletet merítsen az új történethez.

Még le se ért az emeleti lépcsőn, amikor elé toppant Mike, az unokatestvére. Szélesen mosolyogva azonnal a karjába zárta a megilletődött lányt. Ann visszaölelte a fiút; nem is tudta, hogy ennyire hiányzott neki a csibészes mosolyú unokabáty. Amikor eleresztették egymást, Ann végigmérte Mike-ot: magas volt, izmos, szürke szemében most is ott bujkált a mosoly, rövidre vágott, fekete haja egészségesen csillogott.

– Jól nézel ki, bátyó! – Ann mosolyogva fogta meg a fiú állát.

Mike is végigmérte őt, ám a fiú nem mondott semmit, csupán csillogó szemmel, mosolyogva bólintott. Annt zavarta, hogy a bátyja nem mondja el, mire gondol, mintha tizenkilenc évesen már olyan komoly ember lenne, hogy így viselkedhet vele.

A lány csupán egy évvel volt fiatalabb Mike-nál, akivel mindig jól megértették egymást és szinte mindent együtt éltek át, most mégis úgy érezte, a fiú tud valamit, amit ő nem, és ez felbosszantotta. Nem akart lemaradni, kimaradni semmiből. A sértettsége kiült az arcára, és ez nem kerülte el Mike figyelmét.

A fiú átkarolta a vállát. – Hova készülsz, Annie?

– Csak szét akarok nézni a városban, hátha találok legalább egy érdekes helyet.

A fiú arca egy pillanatra elkomolyodott a mondatot lezáró sóhaj hallatán. – Figyi, tudom, hogy nem akarsz itt lenni, de nem olyan rossz ez a hely, majd meglátod. Kitalálunk valamit, oké? Van pár barátom is, egész jó fejek. – A karórájára nézett. – Szerintem már kint is vannak a parton. Gyere, megnézzük őket! – A lány hezitálását látva, még közelebb húzta magához Annt. – Van hozzá kedved? Ilyenkor szép a part, tudod, a naplementével, meg az egész nyálas izével.

Ann elnevette magát.

– Na, gyere, hugi! Vagy inkább a városban maradnál?

– Nem, megnézném veled a partot, de…

– A haverokkal még várjunk, igaz? – Mike elmosolyodott. – Te sose változol! Csak te meg én, hát legyen! De ezért bedoblak ám a vízbe, te kis beszari!

– Nem vagyok beszari, de a te haverjaiddal sosem jöttem ki. – Ann duzzogva lebiggyesztette az ajkát, bár tudta, hogy Mike-nak igaza van, és gyerekesen viselkedik.

– Ők tényleg nem olyanok, mint a régiek voltak. Meg van néhány jó fej csaj is, de, ha úgy akarod, hanyagolhatjuk őket.

Mike a parthoz közel parkolta le használt autóját, kisegítette Annt, aki nem titkolta meglepetését a szokatlan figyelmesség láttán, majd a lány vállát átkarolva elindult a víz irányába.

A fűvel benőtt homokdűnéket leszámítva Camber Sands nem volt igazán különleges hely, Annt mégis elvarázsolta. Talán a naplemente okozta; a finom homok aranylóan ragyogott a lemenő nap fényében, a vízen mintha apró lángok táncoltak volna, a felettük köröző sirályoknak csupán a sziluettjét látták.

Ann már korábban is látott tengerparti naplementét, ez mégis más volt, ez valamilyen érthetetlen okból elbűvölte. Annak ellenére, hogy nem akart Rye-ban lenni, magát a helyet egyre inkább megkedvelte.

Mike kifaggatta unokahúgát az elmúlt év eseményeiről, felidézték a korábbi nyaralásaik legviccesebb történeteit.

Ann jól érezte magát a fiú társaságában, örült, hogy az új környezet nem változtatott rajta, talán csak felelősségteljesebb lett. Legalábbis ezt a következtetést vonta le abból, ahogy Mike szeretetteljesen, egyszersmind védelmezőn köré fonta a karját, különösen akkor, ha egy férfi haladt el mellettük. Ann ezt nem tudta mire vélni, Mike korábban nem viselkedett így, talán azért sem, mert egyikük se gondolta, hogy valaki éppen őt akarná megkaparintani.

Ann egész életében vékony volt, túlságosan is, a melle lapos volt, a haja szerteszét állt – a kutya se nézett rá, a fiúk csak a játszópajtást látták benne. Az elmúlt év során aztán, mint minden nő, ő is változásokon esett át: felszedett néhány kilót és kikerekedett, teltebb lett a melle is, kiélesedtek az arcvonásai, a haja pedig fényesen csillogóvá, lágy tapintásúvá vált. Ann mindennek nem tulajdonított nagy jelentőséget, az sem volt rá eget rengető hatással, hogy egy lelkes kortársa végül megismertette a testi szerelemmel is. Valószínűleg azért nem érdekelte, mert csupán a kíváncsiság hajtotta, nem a szerelem.

Most, a nagyon is jóképű Mike-kal az oldalán sem érezte magát nőnek, mellette ő csupán az esetlen, fiús unokahúg volt, de őt ez egyáltalán nem zavarta, élvezte a szerepét.

Egy kisebb homokdűnén ülve nézték az előttük elterülő óceánt, amikor az egyre hűvösebb szél hangos beszélgetés foszlányait sodorta feléjük. Jobbra tekintve, lejjebb a parton, tábortűz fényei lobbantak, a hangok csak onnan jöhettek. Győzött a kíváncsiság és persze a hűvös levegő is egyre inkább megborzongatta a tagjait, így Ann megkérte Mike-ot, hogy sétáljanak el arra.

Mike eleinte ellenállt, de a lány látta rajta, hogy megint csak évődik, ennek ellenére fejtörést okozott neki a fiú arcán megjelenő hamiskás mosoly.

Nem kellett sokáig várnia, hogy kiderüljön, min mulat olyan jót a fiú, mert amikor a tábortűz körül ülő fiatalokhoz értek, mind ismerősként köszöntötték Mike-ot. Egy tejeskávé bőrszínű fiú azonnal fel is ugrott a helyéről, és megölelte Mike-ot.

– Haver, azt hittem, nem is jöttök! És elhoztad az unokahúgod is! Szia, Ann, Zayn vagyok! – A fekete hajú, tekintetet vonzó, világosbarna szemű, egyébként Mike-nál is csinosabb fiú őt is megölelte és kedvesen mosolyogva húzta volna a társaságba, ahol Mike már helyet is foglalt.

Ann értetlenül nézett a fiúra. – Honnan tudod a nevem?

– Persze, hogy tudom, Mike egész nap rólad beszélt. – válaszolta mosolyogva Zayn.

Ann kényelmetlenül érezte magát, Mike felé szemrehányó pillantásokat lövellt, de a fiú láthatóan ezen is jót mulatott.

Valójában Mike büszkeséget érzett, amikor Annre nézett. Gyönyörűnek látta a lányt, ahogy ott állt tökéletes alakjával, szégyenlős arckifejezésével, hosszú szempillái alól felragyogó gesztenyebarna tekintetével, a szélben arca körül táncoló hosszú, hullámos, vörösesbarnás haján megcsillanó utolsó napsugarakkal. Arra már az első perctől rájött, hogy a lány nincs tudatában vonzerejének, mely mindenki másnak azonnal szembetűnő volt. A lányok vetélytársat szimatolva méregették, a fiúk csodálattal bámultak rá, és még csak nem is ismerték.

Mike előre tudta, hogy Ann felpezsdíti itt az életet, hiszen még azok a barátai sem tudták levenni róla a szemüket, akik a társaság valamelyik női tagjához közel álltak.

– Ugyan, hugi, ne félj, itt nem esik bántódásod!

Ann grimaszolt egyet, de tudta, hogy Mike-nak igaza van. Kezdte nevetségesen érezni magát, úgyhogy hagyta, hogy Zayn bemutassa a többieknek.

Emma Gordont gondolta a klikk csinibabájának hosszú, barna hajával, kék szemével, széles mosolyával, dekoratív külsejével.

Judy Blake maga volt a megtestesült jókedv pirospozsgás orcáival, szőke, göndör hajával, telt, homokóra alakjával.

Elizabeth Walsh volt a legfiatalabb a tizenhat évével. Szőkés-vörös haja miatt szürke kisegérnek is tűnhetett volna, ám boszorkányos zöld szeme mögött Ann tüzet sejtett.

Mike mellett ült Vicky Timmons. Őt első pillantásra megkedvelte, már a tény miatt is, hogy Mike neki csapta a szelet, pedig punkos stílusa nem állt közel Annhez.

És persze ott voltak a fiúk; a maga módján mind jóképű, bár Ann fantáziáját igazán csak egyikük mozgatta volna meg, ha a lány hagyja magát az ösztönei által befolyásolni.

Niall, a szőke, kék szemű ír cserediák amolyan vicces fiúnak tűnt, de nem abból a fajtából, akinek valóban jó a humora, inkább olyan ember benyomását keltette, aki mindenen nevet, mintha csak ő hallaná meg a csattanót. Jó kedélyű ember volt, ám Ann-nek már most az volt az érzése, hogy nem Niall lesz a legjobb barátja, Ann ízlésének túlságosan gyerekes megnyilvánulásai voltak.

Ellenben Louis igazi poéngyáros volt – egy idő után talán kissé fárasztó, de határozottan szórakoztató egyénisége volt, ami Annt is hamar oldottabbá tette. Enyhén nőies vonásaival, finom ívű szemöldökével nem ő testesítette meg a lány férfiideálját, de folyton mosolytól csillogó kék szemével hamar belopta magát Ann szívébe.

Aztán ott volt Harry, első pillantásra is a lányok kedvence barna, göndör hajával, nagy, kéknek vagy zöldnek – Ann nem tudta eldönteni – tűnő szemével, sármos mosolyával, melytől kis gödröcskék jelentek meg az arcán. Hiába volt a társaság legattraktívabb tagja, Ann óvatosabb volt annál, hogy Harryre férfiként tekintsen. Legbelül tudta, hogy a fiú darabokra törné a szívét – feltéve, hogy egyáltalán szóba áll vele –, és még nem is vette számításba Emmát, aki szorosan Harry mellett ült és olyan sűrűn rebegtette a szempilláit a fiúra, hogy attól Ann is elszédült.

A sort Liam zárta, akit Ann csakis melegszívű, kedves embernek tudott elképzelni. Ezt sugallta minden gesztusa, meleg barna tekintete, a barátságos mosoly, amellyel Annt üdvözölte.

Mint kiderült, a fiúk Rye-ból ismerik egymást, annak idején ugyanabba az általános iskolába jártak, kivéve persze Niallt, aki Liammel járt egyetemre cserediákkánt, és Liam meghívta magához a fiút, hogy töltsék együtt a nyarat. Köztük Louis volt a legidősebb a maga huszonegy évével, Liam, Zayn és Niall egyaránt húsz évesek voltak, a legfiatalabb pedig a tizenkilenc éves Harry volt.

A lányok is Rye-ban laktak, Mike pedig Zaynen keresztül került barátságba a többiekkel; Zaynnel együtt focizott.

Ann legnagyobb meglepetésére jól megértette magát Vickyvel; a kissé elvont stílusú lány nyitottabb volt a többi lánynál, jó humora volt és szinte azonnal elfogadta Annt. Talán azért, mert Mike rokonaként nem jelenthetett veszélyt rá.

Ami azt illeti, Vicky megértette, miért annyira óvatos Emma és a többi lány. Ann-nek megvolt az a képessége, hogy bár nem a társaság legszebb nője, kisugárzásával magára vonja a figyelmet. Vicky is látta, ha nem is omlanak Ann lábai elé, egyik fiú sem közömbös iránta. Azt persze még az ő kivételes megfigyelőképességével se tudta megjósolni, ki lesz csak barát, és ki próbálja meghódítani Annt, de azt bármibe lefogadta volna, hogy ez a nyár végre eseménydús lesz.

Zayn éppen felnevetett Ann viccén, és a lány elbűvölve figyelte a sötét íriszen visszatükröződő tűz pattogását, Zayn széles mosolyát. A fiú egész este Annt szórakoztatta, aki határozottan megkedvelte a magabiztos fellépését.

Ann csodálkozott, hogy ilyen könnyen feloldódott új ismerősei társaságában – már a lányok sem feszélyezték, mert a fiúk kompenzálták a távolságtartásukat -, főként azért, mert ezek a srácok mind jóképűek és megnyerőek voltak, Ann pedig általában nem találta fel magát vonzó férfiak között.

Észre se vette és már Louis-val évődött, hiszen a fiú mindennemű tréfára kapható volt, Niall pedig minden közös akciójukon nevetett.

Liammel eleinte csupán udvarias csevegésbe bocsátkozott, ám hamarosan vele is baráti közelségbe került, amikor a fiú sétálni indult, hogy kinyújtóztassa kissé a lábát, és magával hívta Annt és Judyt.

A két lány közrefogta Liamet és a homokos part mentén elindultak Mike autójának irányába.

– És hogy tetszik nálunk? – fordult Liam Annhez, miközben hullámos barna haját rendezgette a felélénkülő szélben.

Ann egy pillanatra elgondolkozott, majd arcán halvány mosollyal válaszolt. – Magát a várost még nem tudtam megnézni, de itt nagyon jó, a part gyönyörű.

– És mi hogy tetszünk? – utánozta a fiú stílusát Judy, miközben cinkosan Annre kacsintott. Liam észrevette, hogy Judy ugratja és mosolyogva megrázta a fejét, a jelenet láttán pedig Ann is elnevette magát.

– Ha már így megkérdezted, ki nem állhatom az egész bandát! De a viccet félretéve, eddig szimpatikusak vagytok, csak Elizabeth és Emma furi kicsit, Harryvel meg még nem beszéltem, szóval, róla nincs véleményem.

– Először is, Liza, mert az Elizabethet ki nem állhatja. – kezdett bele Judy. – Ami pedig a viselkedésüket illeti… Hát, Emma eléggé ragaszkodik ahhoz, ami az övé – vagy, amit annak hisz. És, hát, Harry is úgy nézett rád, mint például Liam vagy a többiek – villantott egy félig elnéző, félig megrovó mosolyt a szemét lesütő fiúra –, szóval ezért ilyen. Amúgy jó fej szokott lenni, de hát Harry… Pedig elvileg nem is járnak, de Emma ezen változtatni akar. Tudod, egyszer már együtt voltak, úgy fél évig, de az a pletyka járta, hogy Harry megcsalta…

– Ami nem igaz! – vágott a szavába Liam. – És már megint nagyon belelendültél a pletykálkodásba… – A negatív kritika ellenére a barna szempárból szeretet sugárzott és… vágy, igen, Ann ezt is tisztán érzékelte. El is tudta képzelni őket együtt. – És igen, bevallom – és egy szégyenlős félmosollyal Annre sandított –, csinosnak találom Annt, de… – Nem fejezte be a mondatot, csak átkarolta Judy vállát. A lány szeme először elkerekedett, mintha meglepődött volna, majd rajta volt a sor, hogy elpiruljon, egyszersmind reményteli mosoly ragyogjon fel az arcán.

Ann, a meghitt jelenetet látva félrenézett, és magában mosolygott a páros esetlen turbékolásán, bár úgy látta, még nem számítanak egy párnak.

– Szóval, ne vedd magadra Emma viselkedését, meg Lizáét se, ő mindenben Emmát követi.

– Köszi, igyekszem észben tartani.

Judyból még hosszú percekig folyt a szó, időnként Liam is közbeszúrt egy-egy mondatot, Ann pedig azon kapta magát, hogy még két ember szimpátiáját elnyerte, és ez kölcsönös volt.

Visszatérve a tábortűzhöz, folytatta az ismerkedést, de Emmához, Harryhez és Lizához képtelen volt közelebb kerülni. Nem is erőlködött, ha úgy kell lennie, barátok lesznek, ha nem, már így is elegendő barátra tett szert, hogy ne legyen egyedül egész nyáron.

Mike és Vicky eltűnt a sötétben, Lizát Zayn kísérte haza, mert a lánynak már rég otthon kellett volna lennie, így Ann hirtelen egyedül maradt a kör azon részén. Közben valakinek a táskájából előkerült egy zacskó pillecukor, és találtak néhány vékony ágat is a parton.

Liam Judynak segített, Harry természetesen Emmával foglalkozott, Louis pedig felváltva figyelt Niallre és Annre, de szemlátomást Niall volt a kétbalkezesebb, illetve ő félt jobban a forróságtól, így végül csak őt pesztrálta.

Ann a megsült pillecukrát próbálta lehalászni a botja végéről, anélkül, hogy égési sérüléseket szerezne, ám az mégis megégette az ujját, ő pedig ijedtében egyenesen a tűzbe hajította az édességet. Az ujját a szájába kapva ráncolta a homlokát, amikor megérezte, hogy valaki melléült és ezzel egy időben egy boton himbálódzó, készre sült pillecukor kúszott be a látóterébe.

Harry bizalomgerjesztően mosolygott rá, miközben felkínálta a saját édességét, és Ann ujjának állapotáról érdeklődött.

Ann csupán egyetlen pillantást vetett Emma haragos arcára, majd eszébe jutott, hogy Harry megcsalta a lányt, és tudta, mit kell tennie.

– Az ujjam egész jól van, de több cukrot nem kérek, köszi.

– Biztos? Még csak kettőt ettél, az nem sok.

Ann homlokráncolva nézett rá. Számon tartja, mennyit eszik? És erre Emma mellett mikor volt ideje? Mert vele, Ann-nel, tutira nem foglalkozott egész este, leszámítva azt a néhány alkalmat, amikor találkozott a tekintetük. Talán nem kellett volna engednie, hogy a többiek megkínálják, Harry biztosan nem örül a jelenlétének, ezért jegyezte meg, hogy mennyit evett. De akkor most miért kínálgatja? Főleg ilyen mesterkéletlen jóindulattal.

Ha Ann nem kap időben észbe, hogy mindez csupán az ő fejében játszódott le, a fejét ingatta volna, Harry pedig teljesen ostobának nézte volna, így viszont csak egyszerűen elutasította a felajánlást.

– Tényleg nem kérek többet, kösz. Inkább Emmának add oda, úgy látom, az övé is leesett. – Ami igaz is volt, de Harry összevonta a szemöldökét és elgondolkozva nézte egy percig a lányt, majd nagyot sóhajtva felállt.

– Hát, jó, Annie, de ha meggondolnád magad, csak szólj! – Még kipréselt magából egy félszeg mosolyt, gödröcskékkel, sármmal együtt, majd visszaült Emma mellé, aki úgy simult hozzá, akár egy kígyó, ami rátekeredik az áldozatára, hogy megfojtsa, és szőröstül-bőröstül bekebelezze.

Őket nézve Ann akaratlanul is fintorgott, és ez Harry figyelmét se kerülte el, amikor egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük.

Ann szégyenkezve sütötte le a szemét, és amíg Louis mellé nem ült egy falat pillecukorral, amit az éhsége ellenére most már nem fogadhatott el, a tűzbe bámult.

Hiába telt jól az este, Ann kimerültnek érezte magát és volt még egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés valahol belül, talán a gyomrában vagy a mellkasában, maga se tudta pontosan, egy kellemetlen érzés, ami nem múlt és arra ösztökélte Annt, hogy induljon.

Amikor Mike végül feltűnt Vickyvel az oldalán, Annt siralmas állapotban találta. A lány nevetett Louis-n, a többiek nem vehették észre a rosszkedvét, de Mike ismerte már annyira a lányt, hogy tudja, pusztán a tekintetéből, valami nagyon nincs rendben.

Végignézett a barátain, hátha ráakad a probléma forrására, de minden olyan volt, mint a távozása előtt. Ann talán mégsem érzi itt jól magát?

Nem akarta így látni az unokahúgát, meg akarta beszélni vele a problémát.

Vicky fülébe súgta, hogy lassan indulna, mert Ann biztosan elfáradt az utazástól és az új élményektől. A lány nem neheztelt, még imponált is neki Mike figyelmessége, és ők ketten már egyébként is kiszórakozták magukat.

Mike leguggolt Ann mögé, a vállaira simította a kezét és a füléhez hajolt. – Minden rendben, hugi? Indulni kellene, nem? Biztosan fáradt vagy…

– Miattam nem kell mennünk, Mike. Jól vagyok. – Vickyre pillantott, majd visszafordult Mike-hoz. – Maradhatunk, menj csak vissza Vickyhez. – Kaján mosoly jelent meg a szája szegletében, és egy pillanatra mintha az a furcsa ragyogás is eltűnt volna a szeméből, de amint visszafordult a tűzhöz, ugyanaz a szomorú fény gyúlt a tekintetében.

Mike tudta, mennyire makacs az unokahúga, ha úgy akarja, nem vallja be, hogy rosszul érzi magát, így cselhez folyamodott.

– De én elfáradtam. Egész nap melóztunk Zaynnel, szóval, hugi, bocs, hogy megfosztalak az új barátaidtól, de most megyünk!

A határozott kijelentésre Liamék is szedelőzködni kezdtek, így – bár valójában megkönnyebbült – Ann a szemét forgatva sóhajtott és felállt.

Emma bosszúságára Judy és Liam is öleléssel és puszival váltak el Anntől, Niall is vidáman búcsúzott, ám Harryt Ann nem engedte közel, és az elutasító testtartást a fiú már az első lépésénél észrevette, így ő csak homlokráncolva intett, majd Emmát az autója felé terelgetve eltűnt a part sötétjében.

A néhány perc erejéig beállt csendben Ann csupán a hullámok hangját hallotta, majd egy autó motorjának duruzsolása elnyomta azt is egy időre.

Louis-val és Vickyvel, akiket szintén ők vittek haza, elsétáltak az autóhoz, és Ann Louis-val együtt beült a hátsó ülésre. A fiú végig szóval tartotta, amiért a lány hálás volt, mert így nem kellett gondolkodnia és kitalálnia, mi az a furcsa érzés, ami már a torkába is gombócot növesztett.

Louis erősen magához ölelte, amikor elbúcsúzott és ez váratlanul jól esett Ann-nek. Ugyanígy tett Vicky is, arcon csókolta és megjegyezte, reméli, másnap is találkoznak.

Amikor kettesben maradtak, Mike faggatni kezdte, de Ann tagadta, hogy bármi baja lenne, még akkor is, amikor a fiú megmondta, hogy eléggé ismeri, hogy ne hazudhasson neki. Mike mégse járt sikerrel.

A sötét szobában, az ágyában fekve, Ann kielemezte az egész napot, de nem talált rá az érzés forrására. A nap jól telt, Mike barátait szinte kivétel nélkül megkedvelte, Emma és Harry pedig hidegen hagyta, mert így akarta, így semmi oka nem volt, hogy azt érezze, amit. Nem volt oka rá, mégis csalódott volt. Ezzel a tudattal aludt el, de a békés pihenés nem tartott sokáig.