Prológus
Ann csendbe burkolózva ült a volán mögött, görcsösen szorítva a kormányt.
Ahogy csökkent a közte és úticélja között lévő távolság, egyre nehezebben lélegzett; úgy érezte, egy hatalmas sziklát gördítettek a mellkasára, és hamarosan megfullad.
Lehúzta az ablakot. A hűvös levegő játékosan belekapott felkunkorodó, rövid, vöröses tincseibe, majd beáramlott pangó tüdejébe. Ann végre lélegzethez jutott, de a mellkasát szorító érzés nem enyhült.
Haragudott magára, tudta, nincs mitől tartania, az idegrendszere mégis ellentmondott az akaratának.
Bekapcsolta a rádiót, de a bemondó üres tréfái idegesítették, így néhány perc múlva kikapcsolta a készüléket. A kesztyűtartóból elővett egy karcos, kopott cédét, és behelyezte a lemezt a lejátszóba. Régen hallotta utoljára a felcsendülő dallamot; egy időben naponta meghallgatta a rajta található dalokat, aztán ezzel is felhagyott, akkor, amikor felnőtté vált. Azóta csak nagyon ritkán vette elő a lemezt, csupán akkor, ha egyedül ült az autójában, és emlékezni akart.
Dawn aggódva figyelte a mellette ülő édesanyját, amint a lejátszóból felcsendülő dallamot kezdte halkan, szinte csak magának dudorászni. Nem értette, mi történt az általában vidám nővel, aki most egész úton alig szólt hozzá. Eleinte azt hitte, haragszik rá, amiért indulás előtt hisztizett, mert talán heteket töltenek Rye-ban, és nem találkozhat a barátaival, de amikor negyedórányi vezetés után rámosolygott és megsimogatta az arcát, tudta, hogy minden rendben van. Eltekintve a ténytől, hogy valami mégsem stimmel az édesanyjával.
Tizenkét évnyi együttélés után jogosan hihette azt, hogy már ismeri az anyja minden rezdülését, ezt a viselkedést mégsem tudta hova tenni. Persze, mielőtt az édesapja elköltözött volna, látta őt mérgesnek, magányosnak, idegesnek, de ilyen elveszettnek még soha. Az ő anyukája nem ilyen. Rye biztosan rossz hely, de akkor minek mennek oda?
Dawn büszke volt borotvaéles eszére, és nem tudta elviselni, hogy nem tud valamit. Egy darabig csendben nézte édesanyja belső vívódását, majd fészkelődni kezdett, és végül kibökte, amit akart.
– Anyu, mi a baj?
Ann, mintha álomból ébredt volna, meglepetten nézett a lányára, akiben saját kicsinyített mását látta. A lány az ő gesztenyebarna szeme helyett az apja zöld íriszét örökölte, a haja világosbarna volt és halvány szeplők pettyezték az orrát. Ezeket leszámítva Dawn valóban úgy nézett ki, mint ő; a viselkedése, az ízlése, még a kisebb hisztijei is saját fiatalkori önmagát juttatták eszébe. Már látta maga előtt a nőt, akivé majd válik, ám ezekben a víziókban a lánya mellett állt egy fiú is, szöges ellentéte Robnak, a volt férjének, vagy saját magának.
A lányát figyelve Ann összeszedte magát, és halványan elmosolyodott.
– Semmi kicsim, minden rendben van.
– Aha… – Dawn néhány percig csendben bámulta az út mellett elsuhanó tájat, majd újra Annhez fordult. – Mi ez a nyálas zene? – Dawn éppen abba a korba ért, amikor még imádja a fiúbandákat, de már csak titokban, mert az „olyan ciki”.
Ann kuncogva sandított a lányára. – Nem tetszik?
Dawn elgondolkodott, majd hamiskásan mosolyogva válaszolt. – De, igazából jó, de őket még sose hallgattad.
– Igen, mert ez a lemez az én titkos, bűnös élvezetem. Ez a cédé nálad is idősebb. – Ann kacsintott, és elvigyorodott Dawn döbbent arcát látva.
– Jesszus, anyu! Mindig fura voltál, de ez már túlzás. A végén még kiderül, hogy groupie voltál!
Ann csak a fejét ingatta, és vezetett tovább, de a halvány mosoly ezúttal nem tűnt el az arcáról, miközben tovább dúdolt, Dawnnal együtt.
– És az a ház tényleg a tiéd? – Dawn minden gondolata a furcsa nyaralás körül forgott. Valahogy az egészet olyan titokzatosnak találta.
Ann félszegen bólintott. – Tudod, még a keresztszüleimé volt… – Arcára szomorúság vetett árnyékot.
Dawn olvasott a gondolataiban, még rémlett valami kislány korából egy balesetről, melynek következtében az édesanyja rokonságából egy egész család meghalt. Néhány percig békén hagyta Annt, hogy csituljon a fájdalma, aztán feltette a kérdést, melyre az indulásuk óta kereste a választ. – Eddig miért nem jöttünk ide soha?
Ann torkába hirtelen gombóc nőtt. Erre még nem készült fel, ezt a beszélgetést csak évekkel később szerette volna lefolytatni a lányával, ha egyáltalán szükséges lett volna. Most nagyot nyelt, és tekintetét az előttük kanyargó útra szegezte. – Nem volt miért. – A fejében nyári életképek peregtek le, régen elsuttogott titkokat, tűzijáték hangjait hallotta, a végén mégis csupán egyetlen arc maradt meg az elméjében. Könny szökött a szemébe, ám furcsa módon egy önkéntelen mosoly is felragyogott az arcán. Hang nélkül, csupán az ajkaival formált egy szót, melyet Dawn nem értett meg.
A lány kérdő tekintettel nézett Annre, aki kénytelen volt belátni, most már nincs visszaút, itt az ideje megosztani a lányával életének egy fontos részét.
Megtörölte a szemét, és határozottan, ám belül kissé remegve nézett a lányra. – Igazából egy kicsit gyáva vagyok. – Mély lélegzetet vett. – Féltem visszajönni, mert itt túl boldog és túl szomorú is voltam egyszerre. Az egész a szokásos nyári csomagolással, és a hosszú utazással kezdődött…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése