Másik én - 51.

Ezúttal beleszólhattok egy kicsit a történet alakulásába. Na, nem nagyon, ezért bocsánat, de azt eldönthetitek, hogy szeretnétek-e, ha részletesen írnék a következő időszakról, ami azt jelentené, hogy kissé meghosszabbodna a sztori, viszont Gus nem igazán szerepelne, vagy menjen minden a rendes kerékvágásban? Ez esetben már csak néhány fejezet lenne hátra a történetből. A döntés a tiétek, én mindkét verzióra felkészültem már.

Család

Christie néni a vonatállomáson várta Florát. Az elmúlt három évben a nő semmit se változott: még mindig igazi déli szépség volt. Hullámos sötét haja a vállát verdeste, napbarnított bőre mellett szinte világított macskaszerű, kék szeme; magas volt, vékony, de izmos. Gyönyörű nő volt, ahogy Flora családjában mindenki. Ilyen génekkel nem csoda, hogy ő maga is vonzó nő lett.

Christie néni az édesapja húga volt; Flora kislány korában imádta őt, aztán történt egy s más, és szinte teljesen megszakadt a kapcsolatuk. Már ami Florát és a nagynénit illeti. Flora tisztában volt vele, hogy mindez csak az ő hibája volt; Christie néni végtelenül kedves nő volt, ok nélkül senkire se haragudott meg.

Az egész akkor kezdődött, amikor Flora az elemi hetedik osztályában járni kezdett Timmel. Akkoriban persze csak fogták egymás kezét, a fiú ölébe ült és csókolóztak, de Tim már akkor is rossz hatással volt rá. Akkor kezdett lecsúszni a lejtőn és még csak észre se vette. Az se térítette jobb belátásra, hogy a régi, kedves barátai sorra maradtak el mellőle, hogy a Tim sleppjével végrehajtott csínytevések miatt figyelmeztetőket kapott, majd egyre többször hívatták be a szüleit. De ők akkor már nem tehettek semmit; az édesapja állandóan dolgozott, az anyja mindig talált valami jobb, hasznosabb elfoglaltságot, mint hogy a lányával legyen. Megtehették, mert Flora mindig is jó gyerek volt, nem gondolták, hogy több időt kellene szánni a nevelésére. Amikor sorozatosan bajba keveredett, sokféleképpen próbáltak hatni rá: türelmes beszéddel, kiabálással, büntetésekkel, de akkor már késő volt. Florának szeretetre, törődésre volt szüksége, mindig is arra vágyott és úgy látta, mindezt csak Timtől kapta meg eddig, ezért ragaszkodott hozzá.

Eleinte persze lelkiismeret furdalása volt a vétkei miatt, tudta, hogy rosszat tesz, hiszen addig valóban jó gyerek volt, de beletörődött, hogy ez együtt jár a Timmel töltött idővel. Ha úgy tetszik, ez az ára a szeretetnek. Aztán pedig már fel se tűnt neki az a sok rossz, amit megtapasztalt, és amit ő maga okozott. Egy idő után élvezni kezdte, hogy másokat kínozhat, hogy ő az iskola királynője és bármit megtehet. Nem érdekelte, mit gondolnak róla az emberek. Így vált belőle az a Joan, aki azóta is kísérti, hiába próbál megfeledkezni róla. És persze így távolodott el a legkedvesebb rokonától is, aki túl messze élt ahhoz, hogy tőle kapja meg az áhított szeretetet, és aki féltette a saját gyermekeit Flora befolyásától.

Christie tartotta a kapcsolatot a bátyjával, így mindent tudott a családjáról. Hallott Flora balesetéről és arról is, hogy az óta gyökeresen megváltozott az életvitele. Tudta, hogy nincs mitől tartania, így amikor Flora felhívta azzal, hogy ha nem okoz gondot, szeretne náluk lakni, segítene neki, nem sokat gondolkodott, örömmel fogadta a lányt.

Flora megölelte a nénikéjét. Jól esett neki a nő közelsége; gyerekkorából emlékezett a parfümje illatára – hihetetlennek tűnt, hogy még mindig ugyanazt használja. Arra is emlékezett, hogy mindenkinél jobban szerette, és remélte, hogy felújíthatják régi, jó kapcsolatukat.

– Sajnálom, hogy a viselkedésem miatt nem bízhattál bennem!

Christie néniből végtelen szeretet sugárzott. – Felejtsd el, kicsim. A lényeg az, hogy most ki vagy és úgy hallottam, tüneményes nő lettél. Erre koncentrálj, ezt kell erősíteni, a múltat pedig nem bolygasd, jó helyen van az ott, ahol van. Fel a fejjel, előre nézz! – A nő elmosolyodott, miközben átölelte a lányt. – Na, de mi történt azzal a fiúval, hogy idáig menekültél előle? Remélem, nem bántott, mert szétrúgom az ülepét!

Flora arca elkomorodott. – Gus sosem bántott, szerintem ő fizikailag képtelen bárkinek is bánatot okozni.

– Nekem úgy tűnik, te mégis bánatos vagy…

– De nem az ő hibájából. Valójában én bántottam őt, sokszor, éveken át. Valószínűleg most is azt teszem.

– De hát mi történt? Bökd ki, Flora, mert mentem meghalok a kíváncsiságtól!

A hazafelé vezető úton, a furgonban ülve Flora mindent elmesélt a nénikéjének, aki türelmesen hallgatta, egyszer sem szakította félbe. Időnként hümmögött, máskor aggodalmasan ráncolta a homlokát, de nem éreztette Florával, hogy megvetné őt.

Flora éppen akkor fejezte be a mondandóját, amikor a nénikéje leparkolt a farm előtt.

Christie behúzta a kéziféket és szótlanul figyelte a némaságba burkolózó, maga elé bámuló lányt. Egy sokat megélt, felnőtt nőt látott maga előtt, aki élete talán legnehezebb időszakát éli át. Egy nőt, aki saját magát és a boldogságot keresi, és aki képtelen volt megbocsátani magának a bűneiért. Pedig a nélkül reménytelenül hajszolta az előbbi kettőt.

Elöntötte a szeretet a lány iránt. Tudta, nekik éppen egymásra van szükségük, hogy megtalálják a békét.

Figyelte, ahogy Flora idegességében az ujjaival babrált, majd a nadrágjába törölte a kezét. Megremegett a szája széle és hiába küzdött ellene, kicsordult a könnye. Christie ekkor odahajolt Florához, végigsimított az arcán és magához ölelte a lányt.

– Sírd csak ki magad, kicsim! Attól jobb lesz.

Flora tátott szájjal szállt ki a furgonból. A farm olyan volt, mint a filmeken: nagy ház pajtával, karámmal, istállókkal, veteményessel, gyümölcsössel és parlagon heverő földekkel. Persze a táj most a téli arcát mutatta, kopár volt, havas, hideg, de Florának volt annyi fantáziája, hogy elképzelje, milyen lehet ez a hely az év három másik évszakában. Biztosra vette, hogy gyönyörű. Rengeteg munka lehet vele, de biztosan megéri a fáradságot.

A gyerekek még iskolában voltak, illetve a legkisebbre a szomszédban vigyáztak. Christie segített Florának a csomagjaival, megmutatta, hol a konyha, ha éhes lenne és megígérte, hogy amint otthon lesz az összes gyerek, megbeszélik, hol alszik majd Flora.

Flora egy kissé fáradt volt, de illemtudóan bólintott. Amikor a nénikéje elhajtott a szomszédos farmra a kis Luke-ért, Flora kent magának egy szelet mogyoróvajas kenyeret és elindult felfedezni a farmot.

Talált egy pajtát szénapadlással, szerszámokkal, gépekkel és akármilyen megdöbbentő volt számára, egy kimustrált lovas szekérrel – persze lovak nélkül. Nem sokkal távolabb rábukkant a tehenek téli szálláshelyére – csupán öten voltak, de Flora úgy sejtette, ennyi is bőven elég, hogy ellássa tejjel a farm lakóit. Az egyik állat kidugta az orrát a karám fölött és Flora először félve, majd az állat jámbor tekintetét látva, felbátorodva nyújtotta ki feléje a kezét és megsimogatta az orrnyergét. A tehén felbőgött, majd egy-két perc múlva elfordult és tovább evett. Flora talált még néhány tyúkot és kakast és lovakat is. Utóbbiaknak nagyon megörült, remélte, hogy ittléte alatt megtanul lovagolni is.

Christie néni hamar visszatért az alvó kisgyerekkel; őt lefektette és nem sokkal később megérkezett a másik három gyerek is. Az iskolabusz egy kilométerrel arrébb teszi le őket, onnan gyalogolniuk kell, így most kipirult arccal álltak Flora előtt.

A legidősebb, egy lány, fogta két kisebb testvére kezét, miközben az édesanyjuk bemutatta őket Florának. Némelyikükkel Flora nem is találkozott, mert a temetéshez még kicsik voltak annak idején.

– Ő itt Emma – mutatott Christie néni a legidősebb lányra –, az én tizennégy éves nagylányom. Talán még emlékszel rá.

Igen, Flora rá még tisztán emlékezett. Még karon ülő volt, amikor utoljára látta, leszámítva persze a temetést. Emma nagyon szép volt, arckifejezéséből Flora arra következtetett, hogy okos is. Rámosolygott lányra, aki illedelmesen visszamosolygott rá.

– Ő pedig a másik, gyönyörű lányom, Stella. – Stella tíz éves volt és úgy tűnt, már most megvan a véleménye mindenről. – És itt van még az okos, ügyes és nem utolsó sorban felettébb jóképű nagyfiam, Cameron, aki most volt nyolc éves.

– Kihagytad, hogy szupererős vagyok, anya! – Cameron elvigyorodott. Nem látszott szégyenlősnek, Flora nagydumás kiskölyöknek nézte. Már most féltette tőle a lányokat. Mosolyogva üdvözölte a kisebbeket is.

– Akkor ezzel megvolnánk. Lányok – a megszólítás Florára is vonatkozott –, mit szólnátok, ha Flora nénétek veletek aludna? Flora, neked így megfelelne? Legalábbis, amíg rendbe tesszük a padlásszobát. Már nagyon régen volt, hogy azt valaki használta.

Mindhárom lány egyszerre bólintott rá. Flora úgy gondolta, jó lesz végre másokkal is osztoznia a szobáján, végre családban fogja érezni magát. Még az sem zavarta, hogy egyelőre nagyon szűken lesznek abban a kis szobában.

Flora egyedül ült a szobában, a keskeny ágyán és a telefonja SIM kártyáit akarta kicserélni. Bekapcsolta a telefonját és máris látta, hogy egyszer hívta Trish, Gus pedig reggel óta már háromszor is. Gustól érkezett egy üzenet is. Flora azon tépelődött, hogy elolvassa-e, végül a kíváncsiság diadalmaskodott az ész fölött.

FLORA, MINDEN RENDBEN VAN? MÁR CSOMÓSZOR HÍVTALAK… JELENTKEZZ, CSAJSZI, MERT MÁR VÉRESRE RÁGTAM A KÖRMEIMET ÉS ELHIHETED, NEM SZÉP LÁTVÁNY! :) HIÁNYZOL! :( XO

Flora még egyszer elolvasta az üzenetet, majd a könnyeivel küszködve kicserélte a kártyákat. A régit elrakta az új papírdobozába, azt pedig a számára kijelölt fiók legmélyére száműzte. El kellett kerülnie a kísértést.

Úgy tervezte, hogy még felhívja a szüleit is, de abban az állapotában egy üzenet jobb ötletnek tűnt. Majd másnap reggel felhívja őket, ha már jobban lesz.

Mire a lányok végeztek a fürdőszobában, ő az ágyában volt, a fal felé fordulva és igyekezett visszafojtani a sírást. A lányok tapintatosan, lábujjhegyen osontak az franciaágyhoz, melyen ketten osztoztak; azt hitték, Flora már alszik.

Flora válla rázkódott a visszafojtott sírástól; igyekezett csöndben maradni, csak néha adott ki hüppögő hangot, de remélte, hogy arra nem ébrednek fel az unokahúgai. Néhány perc múlva azonban suttogást, textil susogását, majd meztelen talpak csattogását hallotta meg a szoba másik feléből.

Úgy tett, mintha aludna, de úgy tűnt, a lopakodót nem sikerült megtévesztenie. Felemelkedett a takarója és egy aprócska, meleg tenyér végigsimított a karján.

– Flora néni!

Flora hallgatott.

– Flora néni! Tudom, hogy ébren vagy, hallottam, hogy sírsz.

Ekkor már muszáj volt megfordulnia, és a kis Stella körvonalait vette ki a sötétből.

– Fáj valamid? – Flora nemmel válaszolt. – Rosszat álmodtál? – Ez sem talált. – Nem szeretsz itt lenni?

– Dehogynem! Nagyon jó itt veletek!

– De szomorú vagy.

– Egy kicsit.

– Gondoltam. – Stella csendben állt az ágy előtt, gondolkodott. – Ha akarod, ide bújhatok hozzád, Flora néni.

– Az jó lenne, szívem, de nem kell néninek szólítanotok. Nem sokkal vagyok idősebb én se.

– Én is odabújhatok? – Emma már nem volt kislány, de olyan sem volt, mint a korabeliek.

Flora halványan elmosolyodott a sötétben. – Akkor inkább én megyek oda. Segítetek összetolni az ágyakat?

Segítettek.

– Flora, miért vagy szomorú? – Flora és Emma közrefogta Stellát, de Emma keze a Floráén pihent. Florának még sosem volt része ilyen meghitt élményben, legalábbis családi légkörben nem. Érezte, hogy a lányok tényleg törődnek vele, pedig nem ismerik, csak azt tudják, hogy a családhoz tartozik.

– Hiányzik valaki.

– Egy fiú?

Flora elmosolyodott Emma lényegre törő kérdésein, bár nem örült, hogy ezek szerint ennyire átlátszóan viselkedik.

– Igen…

– Akkor mégis fáj valamid. – suttogta ásítva Stella – A szíved. Az fáj, a fiú miatt.

– Igazad van. Erre nem is gondoltam az előbb. Nagyon okos unokahúgaim vannak. – A sötétben összemosolygott Emmával, aki megszorította a kezét, hogy a támogatásáról biztosítsa.

Így történt, hogy ezen az estén és innentől kezdve minden estén hárman aludtak egymás mellett, és a lányok mindig megvigasztalták egymást, ha egyikük szomorúan feküdt le.