Másik én - 49.

Bűnbánat

Flora visszapislogta a kicsordulni készülő könnyeit, a kezébe vett egy újabb adag eltörölgetett dísztányért és egyesével visszarakosgatta őket a helyükre. Az egész konyhát ki szerette volna takarítani ezen a délutánon, de ezt a tervét most feladta. Amíg Gus a főiskoláról mesélt egy történetet, ő mindent visszarakott a helyére és közben igyekezett tartani magát. Megpróbált minél kevesebbszer Gusékra nézni, mert érezte, elég egyetlen bensőséges jelenet, és a szemük láttára elsírja magát.

Amikor végzett, mosolyt erőltetett magára és a szerelmesekhez fordult.

– Én mára végeztem itt, de van még más dolgom, szóval most sajnos mennem kell.

– Máris? De alig voltunk együtt! – Gus úgy figyelte Florát, mintha bármikor találhatna okot aggodalomra.

Melissa Gus vállára hajtotta az arcát és mintha még jobban szorította volna a kezét.

– Hallottad, hogy dolga van…– Flora felé fordult. – Pedig tényleg jó lett volna, ha maradsz még.

Flora hányni tudott volna a lány negédes hangvételétől és az ezzel erős kontrasztban álló fagyos, magabiztos tekintettől. Valóban, Melissa nagyon kedves lánynak tűnt, talán másokkal az is volt, de Flora csak most jött rá, hogy az előző esti megérzése mégiscsak helyes volt. Melissának már akkor sem tetszett, hogy annyira közvetlen Gus-szal, pedig ő akkor még tudatában sem volt a Gushoz fűződő valódi érzéseinek. Melissa mégis tudott valamit, most is tudta, kiolvasta a tekintetéből. Ennyire nyilvánvaló lenne?

Nem volt az, de Melissa meg akarta tartani Gust és Florát nagyon erős, potenciális versenytársnak tartotta. Mindent meg akart tenni azért, hogy Gus eltávolodjon a szőke nőtől. Flora ezért nem hibáztatta volna, ha tudja, elvégre szerelemben és háborúban mindent szabad.

Flora ökölbe szorította a kezét, hogy ne lássák a remegését, felszegte a fejét és magabiztosan nézett vissza Melissára.

– Igen, jó lenne, de sajnos másképp alakult. Biztos vagyok benne, hogy azért nélkülem is jól fogjátok érezni magatokat.

Melissa erre már nem válaszolt, mert azzal nyilvánvalóvá tette volna ellenszenvét, Gus pedig csalódottan figyelte, ahogy Flora összeszedi a holmiját. Elengedte Melissa kezét és Flora mögé sétált.

– Minden rendben? – Hangja csupán suttogás volt, Melissa nem értette, de hallotta, hogy őt kihagyják valamiből.

Florába belehasított a fájdalom; ez az ő melegszívű Gusja volt, aki talán túlontúl is jól ismerte őt. Nagy levegőt vett, rendezte a vonásait és megfordult. Meglepődött, amikor kis híján beleütközött Gusba; a fiú alig harminc centiméterre állt tőle. Flora felnézett a fiú arcába és elakadt a lélegzete: az ismerős, sötét szempár annyi melegséget sugárzott, a kedves arcvonások annyi szép emléket idéztek fel benne. Megpróbálta lenyelni a torkában keletkezett gombócot, de nem járt sikerrel. Szerette volna megölelni, ahogy máskor tette volna, amikor még nem volt Melissa, beletúrni a fényes, gyűrűs hajba, mégsem mozdult, ellenállt a zsigeri parancsnak. Lelki szemeivel látta, ahogy megteszi mindezt, ám ő maga továbbra is egy helyben állt és az aggodalmas arcot fürkészte.

– Persze. – Megköszörülte a torkát. – Minden rendben, csak sietnem kell.

Valóban sietnie kellett, ha nem akart bolondot csinálni magából előttük.

Gus nagyot sóhajtott. – Sajnálom. Szerettem volna együtt lenni veled egy kicsit.

Flora ráharapott a nyelvére, mielőtt rákérdezett volna, hogy valóban így van-e, mert azzal újabb kínos helyzetbe sodorta volna magát, teljesen fölöslegesen. Inkább némán bólintott, már nagyon nehezen tudta tartani magát.

– Mikor mész vissza?

– Holnap délután. Találkozunk még addig? – Gus reménykedve húzta ajkát féloldalas mosolyra, Flora pedig majd’ elolvadt ettől a mosolytól, de emlékeztette magát, hogy milyen helyzetben van.

– Egész délelőtt az idősek otthonában leszek, délután pedig átmegyek az étterembe. Valahol biztosan megtalálsz.

– Rendben, akkor holnap délelőtt. – Mielőtt Flora egyet pisloghatott volna, a fiú magához ölelte és valószínűleg hosszan tartotta volna, ha Melissa hirtelen fel nem hívja a figyelmüket a kezdődő havazásra. Gus ekkor elengedte Florát, aki felkapta Golyót és az ajtó felé sétált.

– Jó szórakozást estére! Sziasztok!

– Vigyázz magadra útközben! – Gus hangja lágy volt, kedves mosoly ült az arcán.

Flora bólintott és elhomályosult tekintettel elhagyta a házat.

Mire kiért az utcára, Florának patakokban folyt a könnye. Egy kis ideig a kerítésnek támaszkodva sírt, aztán összeszedte magát és elindult. Dacolva az erős, jeges széllel, mely az arcára fagyasztotta maró könnyeit, és az utat végigpettyező, befagyott tócsákkal, rohanni kezdett, hogy minél előbb otthon legyen a melegben, a biztonságot nyújtó szobájában, távol Guséktól.

Belökte maga után a bejárati ajtót, lerakta a kiskutyát és szaladt volna a szobájába, de a lépcső előtt az édesapjába ütközött. A férfi két oldalról megfogta a karjait és aggódva nézett le rá.

– Kicsim, mi a baj? Bántott valaki? Flora, mondj már valamit, kérlek!

A lány csak hüppögött, képtelen volt bármit is mondani, könnyei fátyolán át nem is látta az édesapját.

– Joan – szólította most már régi nevén –, bántottak?

Az édesapja még erősebben fogta, szinte már fájdalmat okoztak a húsába mélyedő, csontos ujjak, de a férfi azt akarta, hogy a lánya rá figyeljen. Nagyon megrémült, hogy baja eshetett a kislányának.

Flora nem akarta, hogy az édesapja fölöslegesen aggódjon, ezért összeszedte minden erejét és megrázta a fejét.

A férfi egy kissé fellélegzett, de a lánya állapota továbbra is aggasztotta.

– Akkor mi történt?

A lány zihált a zokogástól, kapkodva vette a levegőt, majd egy újabb sírógörcs kezdeteként felkiáltott. – Jaj, apa! – és a férfi karjaiba vetette magát, aki leültette a kanapéra, lehámozta róla a kabátját és a sálat, majd megkérte Ameliát, hogy készítsen egy meleg teát Florának. Átölelte a lányát és megvárta, hogy csillapodjon a zokogása, akkor megtörölte Flora arcát, az orrához emelt egy zsebkendőt, hogy fújja ki, mintha megint kislány lenne, és a kezébe nyomta a közben elkészült teát.

Flora még mindig könnyezett, de már tudott uralkodni magán.

– És most mondd el, kérlek, mi okozott ekkora bánatot!

Flora maga elé bámult, majd a teájára fordította minden figyelmét. Nem akarta bevallani, hogy egy ostobaság miatt csapott ekkora hisztit. Tartott tőle, hogy az édesapja elítéli az érzéseit, ahogyan ő maga is tette. Végül mégis megszólalt, de nem nézett fel.

– Inkább ki. Én magam.

– Te?

– Én.

– Más nem? – Flora hallgatott. – Mondjuk Gus? – Ekkor Flora lassan az édesapjára emelte kérdő tekintetét. A fájdalomból, ami a lány szeméből sugárzott, az apa tudta, hogy beletrafált. – Mondott valamit?

– Nem. – Flora látását újra elhomályosította a feltoluló könny. – Csak…

– Csak Melissával van, nem veled. Ez a baj?

Flora először homlokráncolva nézett az apjára, majd lehajtotta a fejét. Jobban szégyellte magát, mint eddig. Az édesapja átlát rajta; talán mindenki tudta, csak ő maga nem? És ha Gus is tudja? És mit gondolhat róla az édesapja? Éppen Gusba beleszeretni! Olyan, mint az öccse, legalábbis rajta kívül mindenki így láthatja. Az öccse, akit éveken át kínzott. Jesszus! Ebből minél előbb ki kell keverednie!

– Semmi baj, kicsim, Gus rendes fiú.

– De nem hozzám való. És Melissával van. És… Jaj, apa! Hogy történhetett ez? Én nem akartam! Sosem gondoltam rá férfiként!

Az édesapja egy pillanatra elmosolyodott, amikor megszólalt, bár tudta, hogy nem helyes. – Én azon csodálkozom, hogy ez csak most következett be.

Flora megütközve nézett fel rá, a férfi pedig megvonta a vállát.

– Azt hittem, sokkal hamarabb egymásra találtok. Várható volt. Folyton együtt vagytok, még éjjel is. Közel álltok egymáshoz. És már te sem vagy a régi – hála az égnek! De ezen meg ne sértődj!

Flora elkerekedett szemmel nézte a férfit. Eszerint ő azt várta, hogy Gus-szal összejöjjenek és még csak nem is zavarta volna. Ez jól esett neki, de hamar elöntötte a keserűség.

– De nem találtunk egymásra. Ő nem szeret engem. És eddig én is azt hittem, mást szeretek. És már rég nem töltjük együtt az időnket. – Hosszan hallgatott. – Ez nem jó! Ez az egész nagyon nem jó!

Az édesapja a mellére vonta őt és a hátát dörzsölgetve próbálta megnyugtatni. – Ne aggódj, majd megoldódik. Mindig, minden megoldódik.

Florát ez valahogy nem nyugtatta meg, de az édesapja törődése, az, hogy a karjaiban tartotta és vigasztalta, nagyon sokat jelentett neki.

Florát a mobil telefonjának hangja ébresztette álmából. Üzenetet kapott: Szép álmokat! Gus

A lány írt egy válasz üzenetet, de a feltoluló könnytől alig látta a készülék nyomógombjait. Az ő kedves, törődő Gusja… aki valójában sosem lehet az övé. A plafont bámulva ostorozta magát az élete során elkövetett hibáiért, melyek miatt most végtelenül magányosnak érezte magát.