Másik én - 53.

A régi szokások nem kopnak meg

Flora a lovak istállóját tette rendbe. Nem volt könnyű hozzászoknia az állatokat körüllengő szagokhoz, a kesztyű durva anyagához, a vasvilla és a lapát nyelének keménységéhez, de soha, egy szót se szólt senkinek, nem nyafogott. Tette, amire szükség volt és az, hogy végre hasznosnak érezte magát, elégedettséggel töltötte el.

A napközben elvégzett munka, a gyerekekkel töltött délután és az esti séta meghozta a várt hatást: esténként szó szerint beájult az ágyba és reggelig fel se ébredt.

Egy hét alatt Flora minden tudnivalót elsajátított, így minden ház körüli teendőt el tudott végezni és bár ezzel nagy terhet vett le a nagynénje válláról, a nő még mindig fáradtnak tűnt.

Christie néni sose panaszkodott, de Flora látta a szeme alatt sötétlő karikákat, látta, hogy időnként nagyot sóhajtva roskad le a konyhaasztalra. A nagynéni makacs volt, egyetlen napot se volt hajlandó ágyban tölteni, Flora pedig nem erőszakolhatta rá az akaratát.

Flora felhúzta a kezére a kerek kefét és nekilátott kikefélni a lovak szőrét. Ez hálás feladat volt, szeretett kedveskedni az állatoknak, szerette érezni a fényes szőr alatt kirajzolódó izomzatukat, szeretett végigsimítani bársonyos orrukon, szerette az értelmet sugárzó tekintetüket.

Dúdolni kezdett, a Séta a múltba című film egyik betétdala járt a fejében. A filmet az előző este nézte meg az unokahúgaival és a betétdalok azóta se mentek ki a fejéből.

Szeretett volna olyan lenni, mint a filmbéli Jamie Sullivan, éppolyan önzetlen, segítőkész, tisztaszívű és egyenes. Bármit megadott volna, ha egész életében annyira jó ember lehetett volna, mint ő. Persze tudta, a lehetősége neki is megvolt, de ő nem élt vele.

A dal véget ért és ő újrakezdte a dúdolást.

– Szép előadás volt, viszont most már én is dolgoznék. De tényleg jó téged hallgatni, ne hagyd abba, csak előbb bemutatkoznék.

Flora döbbenten, lángba borult arccal állt az ismeretlen férfi előtt, kezét az állaton nyugtatta.

– Flora, ugye? – A férfi közelebb lépett, kezében cowboy kalapot szorongatott.

A lány csak most tudta igazán szemügyre venni: szalmaszőke haja volt hatalmas, mélykék szemmel, pirospozsgás orcáin apró gödröcskék jelentek meg, amint elmosolyodott. Irhakabátot, kék farmert és fekete gumicsizmát viselt. Nem sokkal lehetett idősebb Floránál. Jóképű férfi volt, ez rögtön látszott, Florában elsőre mégse mozdított meg semmit. Sokkal nagyobb volt a meglepetése annál, hogy azt mérlegelje, tetszik-e neki a férfi.

A férfi látta Flora tanácstalanságát; apró grimasz tűnt fel a szája szegletében, majd azt kínos mosoly váltotta fel.

– Ne haragudj, hogy így letámadtalak! Nem akartalak megrémíteni. Itt dolgozom Christie-nél, én szoktam segíteni neki az állatokkal meg a földdel. Ő mondta, hogy itt vagy. – Előre nyújtotta szabad kezét. – Tommy vagyok. Tommy Underwood.

Flora nagyokat pislogva nyújtotta a jobb kezét, észre se vette, hogy a kefe még mindig rá van húzva.

Tommy felnevetett. – Így nehéz lesz, de ha akarod, próbálkozhatok…

Flora lenézett a kezére, és ha lehet, még vörösebb lett. Végül kínjában ő is elnevette magát.

– Bocs. – Lehúzta a kezéről a kefét. – De tényleg váratlanul ért a felbukkanásod. Ja, és Flora Mason vagyok, Christie néni unokahúga.

Kezet ráztak, Tommy feltette a kalapját és körülnézett. Nekem nem hagytál munkát?

Flora is körülnézett és valóban, ő már mindent elvégzett.

– Sajnálom, úgy tűnik, ma fölöslegesen jöttél.

– Olyan nincs. Egy farmon mindig van munka.

– Igaz – kapta a szája elé a kezét a lány, miközben gondolkodott –, Christie néni említette, hogy ki kéne vinni a lovakat, megjáratni őket. Szegények napok óta idebent rostokolnak. Azt mondta, a karámban kéne elengedni őket, de ott előtte el kell lapátolni a havat. Azt még megcsinálhatnánk, hadd szabaduljanak ki egy kicsit. – Flora végigsimított a ló pofáján, Tommy pedig elbűvölve figyelte, hogy a tősgyökeres városi lány milyen szeretettel bánik az állattal.

Kettejüknek egy óra alatt sikerült ellapátolni a karámban álló havat, majd átvezették a lovakat.

– Ennyi hó évek óta nem hullott errefelé! – Tommy a melle előtt összefont karral figyelte a sétálgató állatokat. – Ez biztos a te tiszteletedre van, hogy lásd, milyen Kentucky hóesésben. Ha hosszabb ideig maradsz, nem hiszem, hogy egyhamar újra részed lesz ebben a hidegben…

Flora elmosolyodott, de nem fűzött hozzá semmit. Christie néni ekkor kiáltott oda nekik a tornácról.

– Nyomás befelé, gyerekek! Már rég elhűlt az ebéd!

Flora mosolygott a nénikéje szavain, de igazat kellett neki adnia, kopogott a szeme az éhségtől és már a végtagjait se érezte a hidegtől.

Tommy természetesen velük ebédelt.

– Tommy, később megfuttatnád a lovakat? Ez a kis séta nem lesz elég nekik.

– Persze. Legalább megnézem, mit tud Flora.

Christie néni látta Flora kérdő tekintetét, de nem ez sarkallta válaszra.

– Flora nem megy veled, legalábbis nem ül nyeregbe. Ez nem a megfelelő idő a tanítására. Majd, amikor jó idő lesz.

Tommy felhúzott szemöldökkel nézte a lányt. – Nem tudsz lovagolni?

– Városi lány vagyok, tudod. Kisvárosi, de attól még nem volt alkalmam megtanulni…

– Ó, hát akkor tavasszal ez lesz az első dolgunk!

Emma és Stella hógolyó csatát vívva közeledett a házhoz, ám Flora legnagyobb meglepetésére Cameron némán, az orrát lógatva kullogott mögöttük, pedig Flora arra számított, ő lesz a legádázabb hármuk közül.

Megvárta, hogy a kisfiú is odaérjen hozzá és megszólította.

– Szia, Cam! Mi a baj, kisöreg?

Cameron nem akart válaszolni. Flora leguggolt mellé és felemelte az állát.

– Na! Ennyire rossz, hogy nekem el se mondod?

A kisfiú durcásan vonta meg a vállát. – Nincs semmi bajom.

Flora jobbnak látta nem bolygatni a dolgot. – Jól van, de ha mégis lenne valami, én szívesen meghallgatlak. – A hógolyózó lányok felé sandított. – Nem akarsz játszani? Úgy hallottam, szupererős vagy… – incselkedett a lány, de nem érte el a célját.

– Ma nincs szupererőm. Inkább felmegyek leckét írni.

– Jól van. – simított végig a fiú arcán és egy, a sapka alól kikandikáló rézvörös tincsen –, akkor bent találkozunk. Homlokráncolva nézett az unokaöccse után, biztos volt benne, hogy valami komolyan bántja és egyáltalán nem örült, hogy ilyennek látja.

A napok gyorsan peregtek, Flora észre se vette és már csak néhány nap volt hátra karácsonyig.

Gustól minden héten kapott egy e-mailt – egyiket se olvasta el.

A szüleit már ő maga is csak hetente egyszer hívta fel és bár az édesapja időnként érdeklődött Gusról, ő rendszerint ejtette a témát.

A kis Cameronnál állandósulni látszott a komor hangulat, reggelente: iskolába induláskor alig lehetett kituszkolni az ajtón, a tanítás vége után pedig még órákig szótlan volt. Csupán estére engedett fel kissé és a hétvégeken változott vissza azzá a kisfiúvá, akit Flora megismert. Cameron sose beszélt róla, de Florának az az érzése támadt, hogy az iskolában történik valami, amitől a fiú ilyen állapotba kerül.

A karácsonyi menü elkészítésében Flora jelentős szerepet vállalt. Christie nénikéje rengeteg új dologra tanította meg és ő úgy találta, a házi lepény és a borda sokkal finomabb, mint az éttermi.

Tommy egy plafonig érő fenyőfát állított fel a nappaliban, melyet a család tagjai közösen díszítettek fel: a kicsik az alsó ágakat, a nagyobbak a többit. A csillag alakú csúcsdíszt Christie néni tette a helyére. Gyönyörű lett a fa, ahogy maga a ház is, melynek feldíszítésére Flora a gyerekekkel együtt gyártott díszeket szalmából. Az asztalokon és a párkányokon illatos gyertyák égtek; igazi családias, karácsonyi hangulat lengte be a házat.

A vacsora és az ajándékbontás között Flora felhívta a szüleit, hogy kellemes ünnepeket kívánjon nekik.

A háttérből hallotta Golyó ugatását – hiányzott neki a kiskutya, de nem említette a szüleinek. Eszébe jutott, amikor rátalált Golyóra, amikor Gusszal együtt rátaláltak, ahogy futás közben felborította a limonádét és szendvicset cipelő fiút. A gondolatra elmosolyodott, de a szíve összeszorult.

Egy kis ideig hallgatott aztán halkan megszólalt.

– Apa?

– Tessék, kicsim?

– Gus hazament karácsonyra?

Most az édesapján volt a sor, hogy hallgasson.

– Nem, kicsim.

– Biztos? Honnan tudod?

– Biztos, hogy szeretnéd hallani?

Flora nagyot nyelt. – Igen.

Az édesapja sóhajtott. – Rendben. – Újra elhallgatott, nem tudta, hogyan folytassa. – Sylvia… alig egy órája járt itt. Ő mondta, hogy Gus Melissáéknál tölti az ünnepeket.

– És ezért ment át hozzátok? Hogy ezt elmondja?

– Nem. Felőled érdeklődött. Gus megkérte. Nem ér el telefonon és az üzeneteit se olvasod el… – Flora torkát szorongatta a bűntudat. Tudta, ha Gus az, akinek gondolja, akkor az ő viselkedése nagyon bántja a fiút. – Nagyon aggódik érted, Flora, és átküldte az anyját, hogy megkérdezze, mi történt veled.

– És… mit mondtál neki?

– Hazudtam – természetesen. – A férfi hangja szomorúan csengett. – Azt mondtam, utazgatsz, és mi se tudjuk, mikor, hol jársz. És csak ritkán jelentkezel, akkor is szállodákból hívsz.

Flora tudta, mekkora szívességet tett neki az apja. Tudta, hogy nagyon nagy kérés volt tőle, hogy a férfi fedezze őt. – Köszönöm, apu.

– Nem szívesen teszem, Flora. Szeretlek és nekem az a legfontosabb, hogy te boldog légy, de úgy látom, így se vagy az. És kedvelem Gust, nagyon is. Jó gyerek. Nem érdemli ezt.

– Apa…

– Nem, ezt most végig kell hallgatnod, karácsony ide vagy oda! Flora, kicsim, ne csináld ezt! Arra kért, szóljak neked, hogy jelentkezz nála is. Tényleg aggódik. Persze a te dolgod, mit teszel ez után, de… egy dolgot gondolj végig. – A férfi nagyot sóhajtott. Terhes volt számára ez a beszélgetés, nem akart ilyesmiről beszélni a lányával, de muszáj volt. – Biztos, hogy érte teszed? Még mindig az ő boldogsága a fontos? Mert nekem úgy tűnik, ettől ő nagyon nem boldog. – Flora nem válaszolt, de a férfi hallotta, hogy a lány szipog. – Ne kövess el több hibát, kicsim! Ne légy önző! Tudom, hogy neked egyszerűbb elmenekülni az érzéseid és a problémáid elől, de másokat ezzel csak bántasz. Trish is keresett, ha tudnád, hányszor! De már feladta.

Flora nem tudott válaszolni, a könnyeivel küzdött. – Mennem kell, apa.

– Flora…

– Boldog karácsonyt, apa!

– Neked is boldog karácsonyt, kicsim! Szeretlek.

Flora zokogva markolta a konyhaasztal lapját. Tudta, hogy az édesapjának igaza van, de nem volt elég erős.

Önző. Mindig az volt és úgy tűnik, az is marad. Nem volt képes szembenézni Gusszal.

– Flora! Flora! – A gyerekek kórusban kiabálták a nevét. Nem tudtak tovább várni, ki akarták bontani az ajándékokat. Szerencséjére Christie nénikéje talált rá.

– Jól vagy, Flora?

– Jól, csak apával beszéltem. Egy kicsit hiányzik. – Nem említette Gust, de Christie néni úgy sejtette, a lány nem csak az édesapja hiányával küzd.

– Rendben. Szólok a gyerekeknek, hogy kezdjék el nélküled.

– Ne! Egy perc és megyek.

Flora megmosta az arcát, mosolyt erőltetett magára, de a gyerekek örömének láttán nem kellett tovább erőlködnie. Őket látva valóban vidámabb lett.

Utoljára ő bontott ki egy ajándékot. Puha kis csomag volt, ügyetlenül leragasztva, de Flora örömmel bontogatta. Végül egy nagyon puha, vastag és meleg kötött zokni került elő belőle. Flora vigyorogva nézett a gyerekekre.

Stella nevetve szólalt meg. – Azt tőlem kapod, hogy ne legyél mindig fagyasztott csirke!

Flora elnevette magát és cuppanós puszit nyomott a kislány arcára.

Akárhogy is, jó döntés volt ide jönnie. A családnak szüksége van rá és neki is szüksége van rájuk. Azt pedig csak remélte, hogy Gus egyszer talán megbocsát neki, amiért újra fájdalmat okoz neki.

Másik én - 52.

Fagyasztott csirke

Amikor Flora kinyitotta a szemét, üresen találta maga mellett az ágyat, a függöny résein halvány fénypászmák törtek maguknak utat és nyújtóztak végig a szobán. A lányok komódján álló ébresztőórára nézve döbbenten látta, hogy már majdnem dél van. Nem is csodálkozott rajta, az éjszaka szinte le se hunyta a szemét. Akár az előző éjjel. És annak ellenére, hogy ebédidő volt, még mindig végtelenül fáradtnak érezte magát.

Felült az ágyban és próbálta elűzni a gondolatot, amely még a szemhéját megvilágító fény eredetének kutatása előtt született meg az agyában. A gondolat természetesen Gus volt, minden, ami vele kapcsolatos. Makacs, kiírthatatlan gondolat…

Felöltözött, kezébe vette a telefonját és lesétált a földszintre, hogy megkeresse Christie nénikéjét.

A nőt a konyhában találta meg, éppen az ebédet készítette el. Az ínycsiklandó illatoktól megkordult Flora gyomra.

– Szia, Flora! – Christie néni arcán lágy mosoly játszott. – Megéheztél?

– Szia, Christie néni! Ne haragudj, hogy eddig lustálkodtam…

– Ó, nem lustálkodtál. Amikor húsz perce benéztem hozzád, úgy tűnt, mélyen alszol. Hosszú volt az éjszaka?

– Egy kicsit. – Flora nem tudta állni nagynénje pillantását. Szégyellte, hogy az ő érdektelen érzelmi élete a téma, bárkivel beszél is.

– Szólj, ha a lányok a terhedre vannak! Nagyon ragaszkodóak tudnak lenni. – Christie néni elmosolyodott.

– Igazából örülök, hogy velem aludtak. Inkább attól tartok, én zavarom őket az alvásban. Mostanában nem vagyok túl jó alvó.

– Emiatt ne izgulj, őket egy szőnyegbombázás se keltené fel. – A néni komolyan nézett Florára. – Akarsz beszélni róla?

Flora felkapta a tekintetét. – Inkább nem. Majd elmúlik. – Lenézett a kezében tartott telefonra. – Arra gondoltam, itt hívom fel apáékat, hogy te is tudj beszélni velük.

– Én már beszéltem velük. Még tegnap este. Megmondtam, hogy rendben megérkeztél.

– Értem. Azért személyesen is bejelentkezem.

– Persze, menj csak! Addig én befejezem az ebédet.

Flora begombolta a kardigánját és a csípős hideg ellenére kisétált a tornácra, hogy kitisztuljon a feje.

Tárcsázta az édesapja telefonszámát, a telefon hosszan kicsöngött, Flora már bontani készült a vonalat, amikor meghallotta az ismerős hangot.

– Szia, kislányom! Minden rendben van? Hogy érzed magad?

– Szia, apa! Jól vagyok, minden a legnagyobb rendben van. Christie néniék nagyon kedvesek. A gyerekek is. Együtt alszom a lányokkal – jó, hogy mások is vannak rajtam kívül a szobában. Nagyon okos lányok és hatalmas szívük van.

– Akkor nem bántad meg…

– Nem. Jó helyen vagyok.

– Akkor jó. Nekem csak az fontos, hogy te jól érezd magad.

– Tudom, apa. Szeretlek.

– Én is téged, kislányom.

Ebéd után Christie néni felállt, hogy elmosogasson, de megszédült.

Flora elkapta a nénikéje kezét és visszaültette.

– Maradj csak, majd én megcsinálom. Fáradtnak tűnsz. Nem kellene ennyit dolgoznod… Itt vagyok, mutasd meg, mit, hogyan kell csinálni a ház körül és megcsinálom.

– Nem szükséges, Flora. Mostanában tényleg fáradtabb vagyok, de ez csak egy kis szédülés. Biztosan front van…

– Biztosan. De attól még nem szeretnék egész végig tétlenül lebzselni a házadban.

Christie néni elmosolyodott. – Jól van. Később megmutatok mindent, de egyelőre, azt hiszem, neked is pihenned kellene. Nagyon nyúzottnak látszol.

– Nincs szükségem pihenésre. Rajtam most inkább az segítene, ha le tudnám foglalni magam. Arra van szükségem, hogy járjon az agyam – de nem Guson.

– Megértelek. – A néni tapasztalatból beszélt. – Akkor keresünk neked elfoglaltságot. Azt hiszem, nem lesz nehéz dolgunk, nagy ez a farm. – nevette el magát a néni és Flora is vele nevetett, reménykedve, hogy így valóban nem lesz ideje a problémáin törni a fejét.

Amíg Christie néni elment a városban lévő boltba és a három idősebb gyerek leckét írt, Flora vigyázott a három és fél éves Luke-ra. A lány nem volt benne biztos, hogy megfelel a feladatnak, semmilyen tapasztalata nem volt kisgyerekekkel. Tartott tőle, hogy valamit rosszul csinál.

Luke kissé visszahúzódó gyerek volt, amolyan anyás fiú. Flora ezen egyáltalán nem csodálkozott, a kisfiú nőkkel volt körülvéve, sehol egy erős, tiszteletet parancsoló férfiminta. Cameronra nyilván nem illett ez a szerep, lévén ő maga is kisfiú.

Florának fájt a szíve, amikor arra gondolt, hogy ezek a gyerekek mind apa nélkül nőnek fel. Sokadszorra kellett rájönnie, az élet nem igazságos.

Flora semmit se tudott a gyereknevelésről, de elhatározta, mindent elkövet, hogy ottléte alatt a lehető legjobb legyen az unokatestvéreihez. Azt akarta, hogy érezzék, szeretik őket, hogy tudják, van kire támaszkodniuk. Biztos volt benne, hogy Christie nénikéje mindent megad a gyerekeinek, hogy az életénél is jobban szereti őket és ezt a gyerekek is tudják, de sosem lehet tudni, kinél mi váltja ki, hogy annyira félrecsússzon az élete, mint az övé. Azt akarta, hogy ez sose történhessen meg velük.

Amint elgondolkodott a család életén, az eddiginél is nagyobb tisztelet alakult ki benne Christie nénikéje iránt. Csodálta őt, amiért nő létére, egymaga fenntartja a családját, megtartja a farmot és ráadásul jól vezeti azt, mindezt úgy, hogy nap mint nap szembe kell néznie a saját veszteségével, fájdalmával. Vajon ő hogyan él túl egy-egy napot, amikor elveszítette a férfit, akivel két évtizeden át szerették egymást? Honnan van hozzá ereje? A gyerekek – gondolta Flora –, értük küzd minden egyes nap. Ehhez képest az ő problémája Gusszal semmi. Elűzte a gondolatot.

Elnézte a kisfiút, amint az építőkockáit rendezgette és láthatólag nagyon törte valamin a fejét. Egy hidat próbált megépíteni, de még nem jött rá, hogyan készíthetné el a közepét.

– Játszhatok veled én is, Luke?

A kisfiú Florára nézett, tiszta, nyílt tekintete volt, egyfajta gyermeki bölcsesség sugárzott belőle. Bizalmatlanul méregette a lányt, az elmúlt egy nap során még nem sikerült megismernie Florát és ebből fakadóan eldönteni se tudta, szereti-e és beengedje a kis világába.

Flora közelebb hajolt.

– Ha megmutatod, hogyan kell csinálni, talán segíthetnék.

Luke még mindig gondolkodott, de úgy tűnt, Flora jó oldalról közelítette meg a kérdést, mert aztán komolyan bólintott, szőkésbarna, csigás haja pedig táncolni kezdett az arca körül. Ahogy Gusnak szokott.

– Jól van. Mivel te öreg vagy, talán tényleg tudsz segíteni. Csak hát lány vagy… – Luke megvonta a vállát és félrehajtott fejjel sandított Florára, aki alig állta meg nevetés nélkül.

Flora türelmesen végighallgatta, hogyan lehet a fakockák egymásra pakolásával felépíteni dolgokat, aztán a hidat kezdte tanulmányozni, mintha fogalma se lenne róla, hogyan oldhatná meg unokaöccse problémáját. Aztán az ajkai elé tette ujjait, miközben gondolkodott – önkéntelen mozdulat volt, tudatában sem volt; Gus csinálta ezt mindig, amikor valamin törte a fejét –, majd felcsillant a szeme.

– Mi lenne, ha így csinálnánk? – A két pillér közé félúton beállított még egy olyan kockát, mint azok, majd két téglatestet helyezett rájuk úgy, hogy a középső elemen találkozzanak.

Luke megvizsgálta a végeredményt, majd komolyan nézett Florára.

– Jó lesz. Lány létedre ügyes vagy…

Flora elmosolyodott. – Köszönöm. Akkor partnerek leszünk? Tudod, az építkezési vállalkozásban.

– Igen. – Megvonta a vállát. – Cameron mindig tanul, a lányok meg… lányok. Tudod? De te nem olyan vagy, mint ők.

– De azért szereted őket, igaz?

– Persze. A testvéreim, csak nem értenek semmihez.

Flora kis híján elnevette magát a fiúcska komolynak szánt monológján, de visszafogta magát.

Mire Luke elfáradt a játéktól, Christie néni is hazaért és hívta a kisfiát, hogy megfürdesse. Flora elkezdte elpakolni a játékokat, amikor meghallotta a nénikéje hangját, amint őt szólította.

– Luke azt mondta, csak veled hajlandó fürdeni. – Flora szemöldöke a homlokára szaladt. – Pedig eddig csak engem tűrt meg ilyenkor. – Christie néni mosolygott. – Megfürdetnéd?

– Persze.

Az este vége az lett, hogy lefektetnie is Florának kellett az unokaöccsét. Gondosan bebugyolálta a takarójába és melléült, hogy felolvasson neki.

Cameron, a szoba másik felében úgy tett, mintha belemélyedt volna a képregényébe, de csak bámulta a lapokat, valójában Florát figyelte.

Luke megmutatta Florának, melyik könyvből olvasott fel az édesanyja – hetekkel korábban –, és azt is, hol hagyták abba. Flora addig mesélt, amíg a kisfiú elaludt. Akkor homlokon csókolta és a korábbi kérésének eleget téve, égve hagyta a napot mintázó falilámpát. El akart köszönni Camerontól is, de akkor észrevette, hogy ő is elaludt, képregénnyel a kezében. Elmosolyodott, elrakta az újságot, betakarta a fiút és megsimogatta a haját, mielőtt elhagyta a szobát.

Amikor leült a konyhában, Christie nénikéje még a farmmal kapcsolatos papírokat olvasta. Flora érkezésére mosolyogva nézett fel belőlük.

– Elvarázsoltad a fiamat. Szó szerint és átvitt értelemben is.

Flora halványan visszamosolygott. – Mindenkinek kell egy cinkos. És úgy tűnik, mázlim volt. – A papírokra bökött. – Még mindig dolgozol? Pihenned kellene.

– Nekem úgy tűnik, a te erődet is leszívta a kicsikém.

– Ez jóleső fáradtság. – Flora felnyitotta a magával hozott laptopja tetejét. Napok óta rá se nézett az üzeneteire, úgy gondolta, itt az ideje szembenéznie a valósággal. Nem veszített sokat: a rengeteg reklámanyag között csupán egyetlen személyes üzenet várta. Gustól jött. Flora szíve kalapálni kezdett, ám ez egyáltalán nem esett jól neki. Ledermedve bámulta a képernyőt és a nagy hallgatásra felnézve ez Christie néninek is feltűnt, de nem szólt. Flora a nélkül kapcsolta ki a gépet, hogy elolvasta volna az üzenetet. Nem akarta még jobban fájdítani a szívét. Nem hívta vissza, a fiú valószínűleg az e-mailben is ezt firtatja. Azt sem akarta, hogy Gus lássa, elolvasta az üzenetet, de nem válaszolt. Nem akarta annál is jobban megbántani, amennyire muszáj.

– Jól vagy? – Christie néni együtt érző arckifejezése csak rontott a helyzeten, pedig a nő nem is tudta, hogy üzenetet kapott Gustól. – Megint Gus jár a fejedben?

– Igen… Ne haragudj!

– Miért haragudnék? Tudom, milyen a szerelmi bánat. A férjem előtt is volt szerelmi életem.

– És mennyi ideig tart, amíg túl lesz rajta az ember? Nekem még sosem volt szerelmi bánatom… – Hogyan lett volna, amikor annak idején mindent megkaphatott, amit csak akart? És őt soha, senki nem hagyta el.

– Az attól függ, mennyire szereted. Tőled függ, mikor tudod elengedni, vagy mikor látod be, hogy nincs értelme tovább kínozni magad. Tőled függ, mikor jössz rá, hogy vége, végleg vége.

Flora csak sóhajtott.

A ház elcsendesedett, csupán Flora bűvölte a kikapcsolt laptopját. Bármit megadott volna, ha hallhatta volna Gus hangját. Máskor éppen tőle várta volna a segítséget, a tanácsot, vagy a vigasztalást.

Megrázta magát, tudta, ez nem mehet így tovább. Arra volt szüksége, hogy kitisztuljon a feje.

Lépteket hallott; csak az egyik unokatestvére használta az emeleti mosdót. Nem akarta, hogy még egyszer bárki azt lássa, sajnálja magát.

Tudta, nem egy, de nem is két nap műve lesz, hogy elfelejtse a fiút, ezért úgy döntött, amíg túlteszi magát rajta, inkább egyedül lesz, amikor a Gusszal való kapcsolata hiányán rágódik. Nem kell miatta mindenki kedvének elromolnia.

Felvette a kabátját és kilépett a házból. Zsebre dugta a kezét és elindult, hogy körbejárja a farmot. Közel egy órát töltött kint. A tornácra érve visszafordult a hold felé és hosszan nézte. Tudta, hogy ostobaság, de eszébe jutott az a rengeteg romantikus történet, melyben a holddal üzentek egymásnak az erős érzelmi szállal egymáshoz kötött emberek. Ostobaság, ez tény, de úgy gondolta, rajta kívül úgyse tudja meg senki. A kint fütyülő, jeges szélben senki sem hallhatta a suttogását. – Szép álmokat, Gus!

A meleg zuhany ellenére Flora még didergett, amikor bebújt a lányok mellé, az ágyba.

– Hú, de hideg vagy, Flora! Olyan a lábad, mint egy fagyasztott csirkének!

Flora összerezzent Stella hangjára. – Ne haragudj, kicsim! Nem akartalak felébreszteni.

– Még ébren voltam. De akkor is fagyasztott csirke vagy…

Emma kuncogásától Florának is nevetnie kellett. – Igen? Akkor hadd bújjak hozzád, hogy felmelegedjek! – Magához ölelte a kis Stellát, aki kacagva sikított.

Aznap legalább mosolyogva aludt el, nem számított, hányszor ébredt fel később.