Kiss me... it's paradise/Iwchtlfomd- 12

Annt mély alomból ébresztette a telefonja csörgése. A lány mérgesen fordult egyik oldaláról a másikra csipkés takarója alatt, majd csukott szemmel a fülére tapasztotta mobil telefonját.

– Ki vagy, és mit akarsz ilyenkor? – Egyik szemét résnyire nyitotta, így meggyőződhetett róla, hogy még sötét van odakint, és a szobájában is.

– Gyere velem, mutatni akarok valamit.

– Ezt most nem mondod komolyan?! Tudod, mennyi az idő?

– Persze. Négy. Már így is késésben vagyunk.

– Hol vagy? Mire hozzád érek, talán már el is késtünk. – A lány hangja kissé gúnyosan csengett, de nem állt szándékában megbántani hajnali zaklatóját.

– Gyere az ablakhoz!

Ann sóhajtva kikászálódott az ágyából, és az ablakhoz ment. Kitekintve egy világos nadrágba és sötét pulóverbe bújtatott alakot pillantott meg. Bár mérge még nem szállt el teljesen, elmosolyodott.

– Gyere velem, légyszi! Ígérem, nem bánod meg.

– Harry…

– Ez is a mi titkunk lehetne. És szerintem nagyon tetszene…

Bár a sötétben alig látott valamit, Ann el tudta képzelni, milyen lehet Harry tekintete, miközben őt kérleli. Látni szerette volna.

– Jól van, de ha mégse tetszik, ezért sokszorosan megbűnhődsz! Hajnalban felkelteni az embert…

Harry nevetve válaszolt. – Alig várom! – majd bontotta a vonalat.

Ann gyorsan magára kapott egy feszes farmert vászon cipővel, egy csinos, az alakjára simuló felsővel  és egy kardigánnal, haján néhányszor átfuttatta ujjait, és laza copfot kötött belőle. Alig öt perc múlva már a zárban volt a kulcsa, és hamarosan az elbűvölően mosolygó Harry előtt állt.

– Szia, Annie!

Ann, ha akarta, se állíthatta volna meg az arcán felragyogó mosolyt.

– Szia!

– Kész vagy? Hozd a biciklit!

A fiú, oldalán a táskájával, már a biciklijén ült. Szeme fáradtnak tűnt, mégis, egész lénye vibrált az energiától, és valami mástól, amit Ann nem tudott definiálni. A lány álmosan, korgó gyomorral, mégis feldobottan, várakozással telve követte Harryt.

Mike az ablakból nézte távolodó alakjukat, majd, amikor eltűntek a szeme elől, visszahúzta a függönyt, és visszafeküdt aludni.

Nem sokkal később már a parton, a helyi világítótorony robosztus épülete előtt álltak. A sötétben nem láttak sokat, de a körbejáró jelzőfény szabályos időközönként felvillant felettük. Csupán a tenger morajlását, és a fülükbe fütyülő szelet hallották saját szapora lélegzetük mellett.

Ann elképzelni se tudta, miért kellett hajnalban, a dermesztő hidegben idejönniük, de ha idáig eljött, ki akarta várni a végét.

Harry megnyomta a torony bejáratánál elhelyezett csengőt, és vártak. Látva, hogy a lány a hideg miatt összedörzsöli a kezeit, bíztatóan próbált mosolyogni.

– Mindjárt bemegyünk, de ha addig ide szeretnél jönni… - Karjait ölelésre nyitotta. Zavarban volt, tudta, hogy ezzel akár túl is lőhet a célon, de már nem tehette meg nem történtté a dolgot.

Ann először meglepődött, majd elgondolkozott. A fiú karjai túlságosan hívogatóan várták őt, és átfagyott testének jól esett volna a meleg, de, ami ennél is fontosabb, hogy egész lénye vágyott Harry ölelésére. Nem tudott dönteni. Minden meggyőző érv és szükséglet ellenére nem volt biztos abban, hogy jó ötlet lenne közel engedni magához a fiút. Most már nem attól félt, hogy Harry érdeklődni kezd iránta, hanem attól, hogy, ha most enged a vágyainak, végérvényesen belehabarodik a fiúba. Már így is jobban kedvelte a kelleténél; elképzelni is félt, milyen lenne közvetlen közelről érezni az illatát, a testéből áradó meleget, és…

Már majdnem megtette az első lépést Harry felé, amikor a világítótorony ajtaja kitárult, és a nyílásban megjelent egy középkorú, kissé elhanyagolt, de vonzó férfi. Az időjárástól megviselt arca felvidult Harry és a lány láttán; mosolyogva intett nekik, hogy kerüljenek beljebb.

A torony belseje híven tükrözte lakója életszemléletét: kevés és egyszerű bútorok, alapvető használati tárgyak uralták a teret, de a várttól eltérően Ann mindenhol rendet és tisztaságot látott.

A lánynak nem volt sok ideje körülnézni a kerek helyiségben; Harry váltott néhány bizalmas szót a világítótorony őrével, majd finoman a helyiségből induló csigalépcső felé terelgette Annt. Ann kérdőn nézett vissza a szoba közepén álló férfira, ám a csupán kedvesen mosolygott, majd hátat fordított neki, és leült a jegyzeteihez.

Ann fitt nőnek tartotta magát, de mire Harry nyomában felért a lépcső tetejére, azt hitte, összeesik. Ezen érzésének hangot is adott.

– Mindjárt… elájulok. Hogy… jutott… ilyesmi az eszedbe? – Kicsit kifújta magát, mielőtt folytatta, és ez idő alatt elégedetten konstatálta a fiú arcán átsuhanó bűntudatot. – A vércukrom a béka segge alatt lehet…

Harry arca felvidult. – Ezen segíthetünk! – Tenyerével az oldalán lógó táskát paskolgatta, és kivágta csak rá jellemző, vigyori grimaszát. – De előbb gyere ki, nem a vezérlőt akartam megmutatni. – mosolygott rendületlenül, majd megragadta a lány kezét, és kivezette a torony tetejét övező korlátos kilátóra.

– Ülj le! – Ő maga már lehuppant a leterített pokrócra, és kilógatta a lábait a korlátok közeinél.

Amíg Harry elővett még egy pokrócot, Ann is leült mellé, és kíváncsian várta, mit hoz ki ebből a… Nem is tudta, minek nevezze ezt a találkozót. Akárhogy erőlködött, csupán egyetlen szó felelt meg a helyzetnek. Az egész olyan volt, mint egy randevú.

Harry kikerekedett szemmel, maga elé meredve találta Annt, amikor felé nyújtotta a pokrócot.

– Annie, jól vagy?

A lány összerezzent a hangjára, de úgy tűnt, azonnal rendbe is jött.

– Persze. Még nem ébredtem fel egészen.

– Ennyi lépcsőzéstől se? – vigyorgott huncutul Harry, és Ann köré terítette a pokróc egyik felét. – Bocs, csak kettő fért be a táskámba – mutatott a textíliákra –, de, ha inkább egyedül maradnál alatta, nem gond, nincs annyira hideg. 

Ann számára a fiú utolsó kijelentése nem volt túl meggyőző; beszéd közben látszott a lehelete. – Dehogy! Tessék, itt a másik fele! – Mint az előző este, most is szorosan egymás mellett ültek, hogy mindkettejüket befedje a pokróc. Ann számára furcsa érzés volt, mert most csak ketten voltak; bármi megtörténhetett. Furcsa volt, de jó, ezt le kellett szögeznie magában.

A pokrócnak önmagában is Harry-illata volt, alatta a fiúval, közvetlenül mellette kuporogva pedig minden más érzetet kizárt a mostanra Ann tudatába ivódott, elraktározott, sajátos illatkeverék. Ann feje zsongott a gondolatoktól, testében megmagyarázhatatlan érzések cikáztak fel-alá – egy dologban biztos volt: ha Harry most újra felajánlaná, hogy felmelegíti egy kiadós öleléssel, gondolkozás nélkül borulna a karjaiba.

– Tessék! – tett a kezébe egy szendvicset Harry, majd nekilátott, hogy termoszából megtöltsön két bögrét gőzölgő teával.

Ann meglepetten, egyúttal hálásan nézett a fiúra, és még mosolygott, amikor beleharapott a szendvicsbe.

– Köszi, ez most nagyon jólesik.

– Sejtettem. – Harry hosszan, mosolyogva nézett a szemébe, majd, mintha meggondolta volna magát valamit illetően, visszafordult az előttük nyújtózkodó, sötéten hullámzó vízhez.

Ann-nek meg kellett hagynia, a látvány még így, sötétben is letaglózta, kavargó érzéseiről nem beszélve, melyek már nem csak a szorosan hozzátapadó fiúhoz kötődtek.

A meleg tea ellenére vacogott. Odafent még erősebben fújt a szél; Harry közelsége, és a pokróc is kevésnek bizonyult a remegése csillapítására.

– Ne haragudj, eszembe se jutott, hogy ennyire hideg lesz itt. – szabadkozott Harry. – Szeretnél inkább lemenni.

– N-nem. Van még valami, amit látnom kell?

Harry ideges volt, nem akarta, hogy Annie rosszul érezze magát, és később csak annyira emlékezzen, hogy itt fázott meg.

– Igazából nem csak reggelizni hívtalak ide, de annyira nem fontos. Nem akarom, hogy megbetegedj.

– Nem fogok. Látni szeretném, amit mutatni akarsz.

– Rendben. Pár perc, és kezdődik.

– Jó. – Egy kis ideig hallgattak, de, amikor Annt már nagyon zavarta saját fogainak vacogása, megpróbált beszélgetni. Kimondta, ami az ide érkezésük óta motoszkált a fejében. – Gyakran jársz ide?

– Azt hiszem. Duncan nagyon jó beszélgetőtárs, és szép innen a kilátás. De általában nem hajnalban jövök. – mosolygott félszegen Harry.

– És mindig társasággal jössz? Kilátást nézni…

Harry aprót, csak magának bólintott. Már sejtette, honnan fúj a szél. Nem akart hazudni a lánynak.

– Nem, de voltam már itt másokkal is. De – elgondolkozva, halványan mosolyogva beszélt – te vagy az első, aki megmászta velem a tornyot, és az is, akit ilyenkor idehoztam, hogy lássa, ami nélkül lehet élni, de nem érdemes.  

Ann némán bólintott, Harry arcáról eltűnt a mosoly.

A szél süvöltését csak Ann összekoccanó fogainak hangja törte meg néha – Harry most már határozottan menni akart, az egész terve nem úgy sült el, ahogy szerette volna. Az volt az érzése, Ann-nel sosem jöhet össze, valami folyton a kettejük kapcsolatának útjába áll.

Éppen meg akarta kérni a lányt, hogy menjenek, amikor Ann halkan megszólalt.

– Harry? – suttogott Ann, bár maga se tudta, miért.

– Tessék, Annie?

A lány nem tudta, hogyan mondja, amit szeretet volna, de ki akarta mondani, ebben biztos volt. – Ne-nem akarok… - megköszörülte a torkát. Egy pillanatra elcsendesedett, majd a fiú felé fordulva, annak sötéten csillogó szemébe nézve suttogott tovább. Harry, most hozzád bújhatnék? Át-átölelnél? – dadogta.

Harry megdöbbent, de gondolkozás nélkül csinált helyet karjának a pokróc alatt, hogy a lány reszkető teste köré fonja azt. Mindkét karjával magához ölelte a lányt, és finoman dörzsölgette a hátát.

Ann reszketése hamarosan alábbhagyott. – Köszönöm. – Fejét a fiú vállára hajtva nézte az alattuk húzódó szikláknak csapódó hullámokat és a horizontot, majd lecsukódott a szeme.

Harry hagyta aludni a lányt, néhány rövid percig legalább csak az övé lehetett, hihette azt, hogy hozzá tartozik, vigyázhatott rá. Jó érzés volt a karjában tartani őt, ugyanakkor keserédes kín is. Egyre sürgetőbb vágyat érzett, hogy megcsókolja Annt, hogy néhány pillanat erejéig kóstolja elnyílt ajkait, az ölébe vegye, és testük eggyé váljon, határok nélkül, megbánás nélkül.

Nagyon nyelt és mélyet lélegzett. Igyekezett elcsendesíteni a teste és elméje korlátai közé szorított vágyait. Egyelőre meg kellett elégednie azzal, hogy Annie mellette van, és a vállán szuszog.

Elnézett a távolban, a torony fényében meg-megcsillanó hullámok felé, és egyszer csak megpillantotta. Elkezdődött.

Ann arra ébredt, hogy Harry suttogva szólongatja, és lassan simogatja a karját. Melegség járta át a testét, jó érzés volt úgy ébrednie, hogy Harry mellette van, és vigyáz rá.

Még sötét volt, de távol, a horizonton, derengett egy szikrányi fény. Ann felegyenesedett, de nem húzódott el Harrytől. Néhány percig csendben nézte a lassan dagadó fényt, és csendesen elmosolyodott. Fáradt tekintetén vidám táncot jártak az éppen születő új nap derengő fényfoltjai. – Napkelte… Ezt akartad megosztani velem?

Harry feszülten nézte a lány arcát; nem volt biztos benne, hogy Annie nem kicsinyli-e le a dolog jelentőségét, és az ő fáradozásait. Suttogva válaszolt. – Igen.

Annie mosolyogva bólintott, és a horizont felé fordult, de közben arcát újra a fiú vállához simította.

Harry féloldalasan, megkönnyebbülten mosolygott. Elégedett volt magával.

Ann éberen figyelt, ennek a félórának minden pillanatát át akarta élni, látni akarta, hogyan kúszik a nap az égboltra, emlékezni akart minden mozzanatra. Tetszett neki a lágyan feltűnő, első halvány fény, szerette az azt követő lilás fátylat, mely a horizonton húzódott, és lenyűgözte a víz felszínén végigömlő rózsaszín, izzó narancs, majd arany színkavalkád. Össze kellett húznia a szemét, hogy befogadja az ereje teljében tündöklő nap látványát. Gondosan elraktározott mindent agyának egy kis rekeszébe, hogy később elővehesse az érzésekkel együtt, melyek mindeközben megrohanták. A látvány önmagában is letaglózta, de tudta, sosem felejti el azt se, ahogy közben Harry teste átmelegítette az övét, emlékezni fog a fiú ujjai nyomán testében végigmenő elektromos kisülésekre, miközben simogatta; ahogy homlokát néha megcsiklandozta Harry egy-egy göndör tincse, amit a szél felkapott; a pulóveréből áradó illatra. Tökéletes reggel volt; eddig nem volt része ilyesmiben, de tudta, még sokszor szeretne hasonlót átélni.

Már régen kivilágosodott, és ők még mindig némán ültek a korlát mögött.

Harry végigsimított Ann vállán. – Annie?

– Hm? – A lány nem nézett fel, nem akarta megtörni a pillanatot.

– Tetszett? Nem bántad meg, hogy eljöttél velem?

Ann komolyan nézett maga elé. – Nem. Gyönyörű volt. Sok naplementét néztem meg, de a feljöttét még sosem láttam.

– Akkor jó. – A fiú hangjából csalódás érződött. Örült, hogy olyat mutatott Ann-nek, amiben még nem volt része, de ő többet akart hallani tőle. Talán azt, hogy Annie boldog, hogy ezt vele élhette át, vagy valami hasonlót. De a lány makacsul hallgatott. – Annie?

– Tessék?

– Nem számít. – hunyta le a szemét egy pillanatra Harry. Egyszerűen nem tudta, hogyan közelítsen a lányhoz. – Kérsz teát?

– Igen, köszönöm. Az most jólesne.

Harry kibújt a pokróc alól, és kiöntötte a teát.

Ann tekintetével végigkísérte a fiú mozdulatait, különösen a kezét nézte; megborzongott meleg ölelésének hiányában. Azt gondolta, talán, ha elég sokáig szuggerálja, Harry keze magától is visszavándorol a teste köré. Persze nem így lett.

Harry átnyújtotta neki a teával teli bögrét. – Tessék, Annie.

Kortyoltak néhányat a meleg italból; Ann a pokróc alatt, Harry mellette, a korlátnak döntött homlokkal, a messzeségbe bámulva.

– Szóval, sokszorosan bűnhődöm, vagy sem? – Harry pajkosan mosolygott.

Ann is elmosolyodott. – Nem. Mondtam, hogy tetszett.

– És máskor is kijönnél velem, Annie?

A lány nem akart válaszolni. Tudta, mit jelentene, ha belemenne, és ő azt nem akarta. Az eszével próbálta befolyásolni akaratát, és igyekezett mindenből kizárni a szívét. Ő nem akart egy lenni a sokból, akiket Harry idehoz. Már bekerült a bűvkörébe, de csak rajta múlott, hogy meddig megy el, és ő konokul tartotta magát ahhoz, amit eldöntött. Nem bízott benne eléggé.

Válasz helyett ő is kérdezett. – Te miért nem szólítasz huginak? Sose mondtad, mindig csak Annie…

– Nem szereted? Azt hittem, ezt jobban kedveled, mint azt, hogy állandóan hugiznak.

– De, szeretem. Csak furcsa, hogy… Te vagy az egyetlen, aki Annie-nek szólít.

Harry még mindig maga elé bámult. – Nem tudnálak huginak hívni. Nem tudlak akként elképzelni. Nem akarnám, hogy a húgom legyél, én… nem akként tekintek rád.

Ann lehunyta a szemét, és az ajkába harapott. Más volt így hallani, mint csak sejteni. Figyelte Harry mozdulatlan alakját, és úgy érezte, ő maga legbelül kettéhasad. Az elfojtott énje majd’ kiugrott a bőréből örömében, mert Harry érdeklődik iránta, ám a másik, józanabb, és erősebb énje elszomorodott, ugyanebből az okból kifolyólag. Minden annyira más lenne, ha Harry is más lenne, ha Ann képes lenne fenntartások nélkül bízni benne. De nem képes.

Már a gondolata is fájt, hogy hagyja elúszni a lehetőséget a szerelemre, mely életében először érintette meg. De mit tehetett volna? Nem akart ő is beállni az ostoba libák sorába. Nem akart ő lenni a következő Emma után.

Harry tudta, mit jelent a lány töretlen hallgatása. Annie nem kér belőle, csak azt nem tudja, miért. Rosszul érezte magát. Ki kellett törnie ebből a szürreális helyzetből. Mintha egy rossz álomban lett volna, mozdulnia kellett, tennie kellett valamit, hogy szabaduljon belőle.

– Nem akarsz bemenni? Biztosan teljesen átfagytál.

Ann értetlenül meredt a fiúra. Mintha csak most tért volna magához, egy pillanat alatt megbánta, amit tett, vagy nem tett, amit nem mondott. De hogyan visszakozzon? Nagyot sóhajtott. – De, bemehetünk. – Segített Harrynek összeszedni a holmiját, és lementek Duncanhez.

Harry vidámnak mutatta magát, de Ann látta rajta, hogy erőlködik. Ki akarta engesztelni, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.

Duncan hellyel és még egy bögre forró teával kínálta őket.

Ann ostobán érezte magát, ahogy azon fáradozott, hogy éreztesse Harryvel, mennyire fontos neki. Igyekezett bekapcsolódni a beszélgetésbe, ám végül hármuk közül csak Duncan mesélt érdekes eseteket, melyek a torony körül történtek. Próbált legalább a közelében lenni, de a fotelok elhelyezése ezen törekvését se segítette elő. Kilátástalannak érezte a helyzetet, pedig Harry… Ha csak ránézett, dübörögni kezdett a szíve.

Reggel kilencig maradtak Duncannél. Ann nagyon megkedvelte a férfit: értelmes volt, érdekes, szórakoztató, és az érdessége ellenére nagyon figyelmes. Mindent tudott az öbölről és a lakóiról. Ann tudta, hogy még visszatért hozzá, hallani szerette volna a többi történetét is.

Ann még nem akart hazamenni, nem, amíg nem adta Harry értésére, hogy nem akarta megbántani.

– Harry, nem vagy éhes?

– De. Otthon majd eszem valamit. – Néhány másodpercig maga elé meredve biciklizett. – Remélem, azért egy kicsit jól érezted magad.

– Jól éreztem magam, Harry! Nagyon jól. – Mintha nem győzte volna meg a fiút – nagyot sóhajtott, és adott még egy utolsó esélyt magának. – Mit szólnál egy második reggelihez a Hayden’sben?

Harry a lányt nézte, a vöröses tincsein megcsillanó napfényt, kipirult arcát, a sötét árnyékkal keretezett, meleg barna szemét, feszes, kívánatos testét. Ha Ann-nel volt, másra se tudott gondolni, mint arra, hogy az övének kell lennie, ez a nő hozzátartozik, senki máshoz. A dologban csak az volt szokatlan, hogy nem csupán a teste, Ann bensője is lenyűgözte. Azt akarta, hogy bármikor beszélgethessen vele, ha kedve szottyan rá, hogy a kacagása csak neki szóljon, a lány csak neki mondja el a bánatát. Azt akarta, hogy Annie mindesetül az övé legyen, és közben mégis szabad, hogy ne érezze kényszernek a vele való együttlétet.

Mindez új volt neki, és csak jobban fájt a gondolattól, hogy Annie nem akar vele lenni. Most mégis elhívta reggelizni…

– Harry?

Ann a válaszára várt, neki pedig nem volt tovább min gondolkoznia. Ha a lány vele akar lenni, ő kihasznál minden együtt-tölthető pillanatot. Talán egy alkalommal mégis kezd érezni iránta valamit.