Kreatív Blogger

Ezt a díjat FantasyGirltől kaptam, és ezúton is szeretném megköszönni neki. Ha van időtök, nézzetek be hozzá! ;)

Mivel ő is azt írta az oldalán, hogy nincs semmiféle kritériuma a díj elfogadásának, így, ha nem bánjátok, a bemutatkozós részt kihagynám - utálok ilyesmit írni. :)

Sajnos mostanában nincs időm blogokat olvasni, de tudom, hogy ha lenne, melyeket követném. Ezen oldalak íróit szeretném jutalmazni ezzel a díjjal.

Angi - Az ő blogja nem sztorikat közöl, hanem a legfrissebb híreket, játékokat, kritikákat tárja elétek a kedvenc íróitokról, és azok könyveiről. Ha képben akartok lenni a könyvek világában, ide mindenképp nézzetek be!

KedvencOtthon - Ez egy nagyon jó lakberendezési blog, én nagyon szeretem a postjait. 

Otthonkommandó - És egy másik lakberes blog, amit szintén szeretek. :)

HV - Akkor végre egy írói blog is. Az ő történetével sajnos még mindig nem haladtam sokat, de, amit eddig olvastam tőle, az meggyőzött. 

Truska - Idő hiányában sajnos már nagyon régen lemaradtam az ő történetében is, de, amikor még megtehettem, rendszeresen olvastam az írásait. Remélem, Nektek is tetszeni fog! :)

Most hirtelen ennyi. Remélem, nem gond, hogy nem csak írók blogját mutatom meg Nektek, de szerintem ők is megérdemlik a díjat. 

Puszi Nektek

Kiss me... it's paradise/Iwchtlfomd- 12

Annt mély alomból ébresztette a telefonja csörgése. A lány mérgesen fordult egyik oldaláról a másikra csipkés takarója alatt, majd csukott szemmel a fülére tapasztotta mobil telefonját.

– Ki vagy, és mit akarsz ilyenkor? – Egyik szemét résnyire nyitotta, így meggyőződhetett róla, hogy még sötét van odakint, és a szobájában is.

– Gyere velem, mutatni akarok valamit.

– Ezt most nem mondod komolyan?! Tudod, mennyi az idő?

– Persze. Négy. Már így is késésben vagyunk.

– Hol vagy? Mire hozzád érek, talán már el is késtünk. – A lány hangja kissé gúnyosan csengett, de nem állt szándékában megbántani hajnali zaklatóját.

– Gyere az ablakhoz!

Ann sóhajtva kikászálódott az ágyából, és az ablakhoz ment. Kitekintve egy világos nadrágba és sötét pulóverbe bújtatott alakot pillantott meg. Bár mérge még nem szállt el teljesen, elmosolyodott.

– Gyere velem, légyszi! Ígérem, nem bánod meg.

– Harry…

– Ez is a mi titkunk lehetne. És szerintem nagyon tetszene…

Bár a sötétben alig látott valamit, Ann el tudta képzelni, milyen lehet Harry tekintete, miközben őt kérleli. Látni szerette volna.

– Jól van, de ha mégse tetszik, ezért sokszorosan megbűnhődsz! Hajnalban felkelteni az embert…

Harry nevetve válaszolt. – Alig várom! – majd bontotta a vonalat.

Ann gyorsan magára kapott egy feszes farmert vászon cipővel, egy csinos, az alakjára simuló felsővel  és egy kardigánnal, haján néhányszor átfuttatta ujjait, és laza copfot kötött belőle. Alig öt perc múlva már a zárban volt a kulcsa, és hamarosan az elbűvölően mosolygó Harry előtt állt.

– Szia, Annie!

Ann, ha akarta, se állíthatta volna meg az arcán felragyogó mosolyt.

– Szia!

– Kész vagy? Hozd a biciklit!

A fiú, oldalán a táskájával, már a biciklijén ült. Szeme fáradtnak tűnt, mégis, egész lénye vibrált az energiától, és valami mástól, amit Ann nem tudott definiálni. A lány álmosan, korgó gyomorral, mégis feldobottan, várakozással telve követte Harryt.

Mike az ablakból nézte távolodó alakjukat, majd, amikor eltűntek a szeme elől, visszahúzta a függönyt, és visszafeküdt aludni.

Nem sokkal később már a parton, a helyi világítótorony robosztus épülete előtt álltak. A sötétben nem láttak sokat, de a körbejáró jelzőfény szabályos időközönként felvillant felettük. Csupán a tenger morajlását, és a fülükbe fütyülő szelet hallották saját szapora lélegzetük mellett.

Ann elképzelni se tudta, miért kellett hajnalban, a dermesztő hidegben idejönniük, de ha idáig eljött, ki akarta várni a végét.

Harry megnyomta a torony bejáratánál elhelyezett csengőt, és vártak. Látva, hogy a lány a hideg miatt összedörzsöli a kezeit, bíztatóan próbált mosolyogni.

– Mindjárt bemegyünk, de ha addig ide szeretnél jönni… - Karjait ölelésre nyitotta. Zavarban volt, tudta, hogy ezzel akár túl is lőhet a célon, de már nem tehette meg nem történtté a dolgot.

Ann először meglepődött, majd elgondolkozott. A fiú karjai túlságosan hívogatóan várták őt, és átfagyott testének jól esett volna a meleg, de, ami ennél is fontosabb, hogy egész lénye vágyott Harry ölelésére. Nem tudott dönteni. Minden meggyőző érv és szükséglet ellenére nem volt biztos abban, hogy jó ötlet lenne közel engedni magához a fiút. Most már nem attól félt, hogy Harry érdeklődni kezd iránta, hanem attól, hogy, ha most enged a vágyainak, végérvényesen belehabarodik a fiúba. Már így is jobban kedvelte a kelleténél; elképzelni is félt, milyen lenne közvetlen közelről érezni az illatát, a testéből áradó meleget, és…

Már majdnem megtette az első lépést Harry felé, amikor a világítótorony ajtaja kitárult, és a nyílásban megjelent egy középkorú, kissé elhanyagolt, de vonzó férfi. Az időjárástól megviselt arca felvidult Harry és a lány láttán; mosolyogva intett nekik, hogy kerüljenek beljebb.

A torony belseje híven tükrözte lakója életszemléletét: kevés és egyszerű bútorok, alapvető használati tárgyak uralták a teret, de a várttól eltérően Ann mindenhol rendet és tisztaságot látott.

A lánynak nem volt sok ideje körülnézni a kerek helyiségben; Harry váltott néhány bizalmas szót a világítótorony őrével, majd finoman a helyiségből induló csigalépcső felé terelgette Annt. Ann kérdőn nézett vissza a szoba közepén álló férfira, ám a csupán kedvesen mosolygott, majd hátat fordított neki, és leült a jegyzeteihez.

Ann fitt nőnek tartotta magát, de mire Harry nyomában felért a lépcső tetejére, azt hitte, összeesik. Ezen érzésének hangot is adott.

– Mindjárt… elájulok. Hogy… jutott… ilyesmi az eszedbe? – Kicsit kifújta magát, mielőtt folytatta, és ez idő alatt elégedetten konstatálta a fiú arcán átsuhanó bűntudatot. – A vércukrom a béka segge alatt lehet…

Harry arca felvidult. – Ezen segíthetünk! – Tenyerével az oldalán lógó táskát paskolgatta, és kivágta csak rá jellemző, vigyori grimaszát. – De előbb gyere ki, nem a vezérlőt akartam megmutatni. – mosolygott rendületlenül, majd megragadta a lány kezét, és kivezette a torony tetejét övező korlátos kilátóra.

– Ülj le! – Ő maga már lehuppant a leterített pokrócra, és kilógatta a lábait a korlátok közeinél.

Amíg Harry elővett még egy pokrócot, Ann is leült mellé, és kíváncsian várta, mit hoz ki ebből a… Nem is tudta, minek nevezze ezt a találkozót. Akárhogy erőlködött, csupán egyetlen szó felelt meg a helyzetnek. Az egész olyan volt, mint egy randevú.

Harry kikerekedett szemmel, maga elé meredve találta Annt, amikor felé nyújtotta a pokrócot.

– Annie, jól vagy?

A lány összerezzent a hangjára, de úgy tűnt, azonnal rendbe is jött.

– Persze. Még nem ébredtem fel egészen.

– Ennyi lépcsőzéstől se? – vigyorgott huncutul Harry, és Ann köré terítette a pokróc egyik felét. – Bocs, csak kettő fért be a táskámba – mutatott a textíliákra –, de, ha inkább egyedül maradnál alatta, nem gond, nincs annyira hideg. 

Ann számára a fiú utolsó kijelentése nem volt túl meggyőző; beszéd közben látszott a lehelete. – Dehogy! Tessék, itt a másik fele! – Mint az előző este, most is szorosan egymás mellett ültek, hogy mindkettejüket befedje a pokróc. Ann számára furcsa érzés volt, mert most csak ketten voltak; bármi megtörténhetett. Furcsa volt, de jó, ezt le kellett szögeznie magában.

A pokrócnak önmagában is Harry-illata volt, alatta a fiúval, közvetlenül mellette kuporogva pedig minden más érzetet kizárt a mostanra Ann tudatába ivódott, elraktározott, sajátos illatkeverék. Ann feje zsongott a gondolatoktól, testében megmagyarázhatatlan érzések cikáztak fel-alá – egy dologban biztos volt: ha Harry most újra felajánlaná, hogy felmelegíti egy kiadós öleléssel, gondolkozás nélkül borulna a karjaiba.

– Tessék! – tett a kezébe egy szendvicset Harry, majd nekilátott, hogy termoszából megtöltsön két bögrét gőzölgő teával.

Ann meglepetten, egyúttal hálásan nézett a fiúra, és még mosolygott, amikor beleharapott a szendvicsbe.

– Köszi, ez most nagyon jólesik.

– Sejtettem. – Harry hosszan, mosolyogva nézett a szemébe, majd, mintha meggondolta volna magát valamit illetően, visszafordult az előttük nyújtózkodó, sötéten hullámzó vízhez.

Ann-nek meg kellett hagynia, a látvány még így, sötétben is letaglózta, kavargó érzéseiről nem beszélve, melyek már nem csak a szorosan hozzátapadó fiúhoz kötődtek.

A meleg tea ellenére vacogott. Odafent még erősebben fújt a szél; Harry közelsége, és a pokróc is kevésnek bizonyult a remegése csillapítására.

– Ne haragudj, eszembe se jutott, hogy ennyire hideg lesz itt. – szabadkozott Harry. – Szeretnél inkább lemenni.

– N-nem. Van még valami, amit látnom kell?

Harry ideges volt, nem akarta, hogy Annie rosszul érezze magát, és később csak annyira emlékezzen, hogy itt fázott meg.

– Igazából nem csak reggelizni hívtalak ide, de annyira nem fontos. Nem akarom, hogy megbetegedj.

– Nem fogok. Látni szeretném, amit mutatni akarsz.

– Rendben. Pár perc, és kezdődik.

– Jó. – Egy kis ideig hallgattak, de, amikor Annt már nagyon zavarta saját fogainak vacogása, megpróbált beszélgetni. Kimondta, ami az ide érkezésük óta motoszkált a fejében. – Gyakran jársz ide?

– Azt hiszem. Duncan nagyon jó beszélgetőtárs, és szép innen a kilátás. De általában nem hajnalban jövök. – mosolygott félszegen Harry.

– És mindig társasággal jössz? Kilátást nézni…

Harry aprót, csak magának bólintott. Már sejtette, honnan fúj a szél. Nem akart hazudni a lánynak.

– Nem, de voltam már itt másokkal is. De – elgondolkozva, halványan mosolyogva beszélt – te vagy az első, aki megmászta velem a tornyot, és az is, akit ilyenkor idehoztam, hogy lássa, ami nélkül lehet élni, de nem érdemes.  

Ann némán bólintott, Harry arcáról eltűnt a mosoly.

A szél süvöltését csak Ann összekoccanó fogainak hangja törte meg néha – Harry most már határozottan menni akart, az egész terve nem úgy sült el, ahogy szerette volna. Az volt az érzése, Ann-nel sosem jöhet össze, valami folyton a kettejük kapcsolatának útjába áll.

Éppen meg akarta kérni a lányt, hogy menjenek, amikor Ann halkan megszólalt.

– Harry? – suttogott Ann, bár maga se tudta, miért.

– Tessék, Annie?

A lány nem tudta, hogyan mondja, amit szeretet volna, de ki akarta mondani, ebben biztos volt. – Ne-nem akarok… - megköszörülte a torkát. Egy pillanatra elcsendesedett, majd a fiú felé fordulva, annak sötéten csillogó szemébe nézve suttogott tovább. Harry, most hozzád bújhatnék? Át-átölelnél? – dadogta.

Harry megdöbbent, de gondolkozás nélkül csinált helyet karjának a pokróc alatt, hogy a lány reszkető teste köré fonja azt. Mindkét karjával magához ölelte a lányt, és finoman dörzsölgette a hátát.

Ann reszketése hamarosan alábbhagyott. – Köszönöm. – Fejét a fiú vállára hajtva nézte az alattuk húzódó szikláknak csapódó hullámokat és a horizontot, majd lecsukódott a szeme.

Harry hagyta aludni a lányt, néhány rövid percig legalább csak az övé lehetett, hihette azt, hogy hozzá tartozik, vigyázhatott rá. Jó érzés volt a karjában tartani őt, ugyanakkor keserédes kín is. Egyre sürgetőbb vágyat érzett, hogy megcsókolja Annt, hogy néhány pillanat erejéig kóstolja elnyílt ajkait, az ölébe vegye, és testük eggyé váljon, határok nélkül, megbánás nélkül.

Nagyon nyelt és mélyet lélegzett. Igyekezett elcsendesíteni a teste és elméje korlátai közé szorított vágyait. Egyelőre meg kellett elégednie azzal, hogy Annie mellette van, és a vállán szuszog.

Elnézett a távolban, a torony fényében meg-megcsillanó hullámok felé, és egyszer csak megpillantotta. Elkezdődött.

Ann arra ébredt, hogy Harry suttogva szólongatja, és lassan simogatja a karját. Melegség járta át a testét, jó érzés volt úgy ébrednie, hogy Harry mellette van, és vigyáz rá.

Még sötét volt, de távol, a horizonton, derengett egy szikrányi fény. Ann felegyenesedett, de nem húzódott el Harrytől. Néhány percig csendben nézte a lassan dagadó fényt, és csendesen elmosolyodott. Fáradt tekintetén vidám táncot jártak az éppen születő új nap derengő fényfoltjai. – Napkelte… Ezt akartad megosztani velem?

Harry feszülten nézte a lány arcát; nem volt biztos benne, hogy Annie nem kicsinyli-e le a dolog jelentőségét, és az ő fáradozásait. Suttogva válaszolt. – Igen.

Annie mosolyogva bólintott, és a horizont felé fordult, de közben arcát újra a fiú vállához simította.

Harry féloldalasan, megkönnyebbülten mosolygott. Elégedett volt magával.

Ann éberen figyelt, ennek a félórának minden pillanatát át akarta élni, látni akarta, hogyan kúszik a nap az égboltra, emlékezni akart minden mozzanatra. Tetszett neki a lágyan feltűnő, első halvány fény, szerette az azt követő lilás fátylat, mely a horizonton húzódott, és lenyűgözte a víz felszínén végigömlő rózsaszín, izzó narancs, majd arany színkavalkád. Össze kellett húznia a szemét, hogy befogadja az ereje teljében tündöklő nap látványát. Gondosan elraktározott mindent agyának egy kis rekeszébe, hogy később elővehesse az érzésekkel együtt, melyek mindeközben megrohanták. A látvány önmagában is letaglózta, de tudta, sosem felejti el azt se, ahogy közben Harry teste átmelegítette az övét, emlékezni fog a fiú ujjai nyomán testében végigmenő elektromos kisülésekre, miközben simogatta; ahogy homlokát néha megcsiklandozta Harry egy-egy göndör tincse, amit a szél felkapott; a pulóveréből áradó illatra. Tökéletes reggel volt; eddig nem volt része ilyesmiben, de tudta, még sokszor szeretne hasonlót átélni.

Már régen kivilágosodott, és ők még mindig némán ültek a korlát mögött.

Harry végigsimított Ann vállán. – Annie?

– Hm? – A lány nem nézett fel, nem akarta megtörni a pillanatot.

– Tetszett? Nem bántad meg, hogy eljöttél velem?

Ann komolyan nézett maga elé. – Nem. Gyönyörű volt. Sok naplementét néztem meg, de a feljöttét még sosem láttam.

– Akkor jó. – A fiú hangjából csalódás érződött. Örült, hogy olyat mutatott Ann-nek, amiben még nem volt része, de ő többet akart hallani tőle. Talán azt, hogy Annie boldog, hogy ezt vele élhette át, vagy valami hasonlót. De a lány makacsul hallgatott. – Annie?

– Tessék?

– Nem számít. – hunyta le a szemét egy pillanatra Harry. Egyszerűen nem tudta, hogyan közelítsen a lányhoz. – Kérsz teát?

– Igen, köszönöm. Az most jólesne.

Harry kibújt a pokróc alól, és kiöntötte a teát.

Ann tekintetével végigkísérte a fiú mozdulatait, különösen a kezét nézte; megborzongott meleg ölelésének hiányában. Azt gondolta, talán, ha elég sokáig szuggerálja, Harry keze magától is visszavándorol a teste köré. Persze nem így lett.

Harry átnyújtotta neki a teával teli bögrét. – Tessék, Annie.

Kortyoltak néhányat a meleg italból; Ann a pokróc alatt, Harry mellette, a korlátnak döntött homlokkal, a messzeségbe bámulva.

– Szóval, sokszorosan bűnhődöm, vagy sem? – Harry pajkosan mosolygott.

Ann is elmosolyodott. – Nem. Mondtam, hogy tetszett.

– És máskor is kijönnél velem, Annie?

A lány nem akart válaszolni. Tudta, mit jelentene, ha belemenne, és ő azt nem akarta. Az eszével próbálta befolyásolni akaratát, és igyekezett mindenből kizárni a szívét. Ő nem akart egy lenni a sokból, akiket Harry idehoz. Már bekerült a bűvkörébe, de csak rajta múlott, hogy meddig megy el, és ő konokul tartotta magát ahhoz, amit eldöntött. Nem bízott benne eléggé.

Válasz helyett ő is kérdezett. – Te miért nem szólítasz huginak? Sose mondtad, mindig csak Annie…

– Nem szereted? Azt hittem, ezt jobban kedveled, mint azt, hogy állandóan hugiznak.

– De, szeretem. Csak furcsa, hogy… Te vagy az egyetlen, aki Annie-nek szólít.

Harry még mindig maga elé bámult. – Nem tudnálak huginak hívni. Nem tudlak akként elképzelni. Nem akarnám, hogy a húgom legyél, én… nem akként tekintek rád.

Ann lehunyta a szemét, és az ajkába harapott. Más volt így hallani, mint csak sejteni. Figyelte Harry mozdulatlan alakját, és úgy érezte, ő maga legbelül kettéhasad. Az elfojtott énje majd’ kiugrott a bőréből örömében, mert Harry érdeklődik iránta, ám a másik, józanabb, és erősebb énje elszomorodott, ugyanebből az okból kifolyólag. Minden annyira más lenne, ha Harry is más lenne, ha Ann képes lenne fenntartások nélkül bízni benne. De nem képes.

Már a gondolata is fájt, hogy hagyja elúszni a lehetőséget a szerelemre, mely életében először érintette meg. De mit tehetett volna? Nem akart ő is beállni az ostoba libák sorába. Nem akart ő lenni a következő Emma után.

Harry tudta, mit jelent a lány töretlen hallgatása. Annie nem kér belőle, csak azt nem tudja, miért. Rosszul érezte magát. Ki kellett törnie ebből a szürreális helyzetből. Mintha egy rossz álomban lett volna, mozdulnia kellett, tennie kellett valamit, hogy szabaduljon belőle.

– Nem akarsz bemenni? Biztosan teljesen átfagytál.

Ann értetlenül meredt a fiúra. Mintha csak most tért volna magához, egy pillanat alatt megbánta, amit tett, vagy nem tett, amit nem mondott. De hogyan visszakozzon? Nagyot sóhajtott. – De, bemehetünk. – Segített Harrynek összeszedni a holmiját, és lementek Duncanhez.

Harry vidámnak mutatta magát, de Ann látta rajta, hogy erőlködik. Ki akarta engesztelni, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.

Duncan hellyel és még egy bögre forró teával kínálta őket.

Ann ostobán érezte magát, ahogy azon fáradozott, hogy éreztesse Harryvel, mennyire fontos neki. Igyekezett bekapcsolódni a beszélgetésbe, ám végül hármuk közül csak Duncan mesélt érdekes eseteket, melyek a torony körül történtek. Próbált legalább a közelében lenni, de a fotelok elhelyezése ezen törekvését se segítette elő. Kilátástalannak érezte a helyzetet, pedig Harry… Ha csak ránézett, dübörögni kezdett a szíve.

Reggel kilencig maradtak Duncannél. Ann nagyon megkedvelte a férfit: értelmes volt, érdekes, szórakoztató, és az érdessége ellenére nagyon figyelmes. Mindent tudott az öbölről és a lakóiról. Ann tudta, hogy még visszatért hozzá, hallani szerette volna a többi történetét is.

Ann még nem akart hazamenni, nem, amíg nem adta Harry értésére, hogy nem akarta megbántani.

– Harry, nem vagy éhes?

– De. Otthon majd eszem valamit. – Néhány másodpercig maga elé meredve biciklizett. – Remélem, azért egy kicsit jól érezted magad.

– Jól éreztem magam, Harry! Nagyon jól. – Mintha nem győzte volna meg a fiút – nagyot sóhajtott, és adott még egy utolsó esélyt magának. – Mit szólnál egy második reggelihez a Hayden’sben?

Harry a lányt nézte, a vöröses tincsein megcsillanó napfényt, kipirult arcát, a sötét árnyékkal keretezett, meleg barna szemét, feszes, kívánatos testét. Ha Ann-nel volt, másra se tudott gondolni, mint arra, hogy az övének kell lennie, ez a nő hozzátartozik, senki máshoz. A dologban csak az volt szokatlan, hogy nem csupán a teste, Ann bensője is lenyűgözte. Azt akarta, hogy bármikor beszélgethessen vele, ha kedve szottyan rá, hogy a kacagása csak neki szóljon, a lány csak neki mondja el a bánatát. Azt akarta, hogy Annie mindesetül az övé legyen, és közben mégis szabad, hogy ne érezze kényszernek a vele való együttlétet.

Mindez új volt neki, és csak jobban fájt a gondolattól, hogy Annie nem akar vele lenni. Most mégis elhívta reggelizni…

– Harry?

Ann a válaszára várt, neki pedig nem volt tovább min gondolkoznia. Ha a lány vele akar lenni, ő kihasznál minden együtt-tölthető pillanatot. Talán egy alkalommal mégis kezd érezni iránta valamit.  

Kiss me... it's paradise/Iwohtlfomd - 11.

Amikor Ann felnézett a felette feszülő ernyőre, biztonságban érezte magát. Tudta, hogy nem eshet baja, és élete legcsodásabb élményében lesz része. A masszív beülőben mögötte elhelyezkedő oktató jelenléte végképp megnyugtatta.

– Jól vagy? – kérdezte az oktató. – Indulhatunk?

Ann hátrafordult és mosolyogva bólintott. Gyomoridege volt, mert izgult, de amint néhány lépés megtétele után elrugaszkodtak, és lába elemelkedett a talajtól, heves adrenalin löket vágtatott végig az egész testén. Pulzusa felgyorsult, elöntötte a meleg és eufórikus hangulatba került. A szél szinte azonnal a magasba emelte őket.

Ann súlytalannak érezte magát; az egyetlen dolog, ami még a valósághoz kötötte, a mögötte lévő férfi testének érintése volt.

Lenézett és tudatosult benne, hogy az óceán kéksége ijesztően mélyen húzódik alatta, ő mégsem félt. Élvezte az arcába vágó, hideg szelet és a szabadságot.

– Minden rendben? – kérdezte a férfi.

Ann válasz helyett kacagott. Kitárta a karját és úgy tett, mintha madár volna. Elképzelte, hogy a karjai több méteres fesztávolságú szárnyak, és messze repül a víz felett. El tudna repülni akár a francia partokig is! Úgy érezte, bármire képes. Megszűntek a szabályok, ledőltek a benne lévő korlátok.

Az oktatóra is átragadt a lány nevetése.

Egy éles kanyarral visszafordultak a meredek, fehér falú sziklák fölé és integettek az apró pontoknak tűnő Lanának és Harrynek.

A magasból Ann ellátott a festői Eastbourne-ig, melyen áthaladva jöttek ide autóval. Most madártávlatból is megcsodálhatta a nagy múltú városka épületeit.

Visszakanyarodva a hatalmas víztömeg fölé, Ann elképzelte, amint a masszív francia hajók előkészítik az ágyúikat, míg a parton az angolok próbálják hárítani a betolakodók támadását – ahogy az valószínűleg meg is történt annak idején, a napóleoni hódítások során.

Ann örült volna, ha a madarak körbeveszik, ha úgy érezheti, neki is megadatott mindaz, ami a fenséges égi teremtményeknek, de az túl veszélyes lett volna, így csupán behunyt szemmel élvezte, ami még hátravolt az útból. Így érezte csak igazán szabadnak magát, kiszolgáltatva a természeti elemeknek és a sorsnak, mégis tökéletes biztonságban.

Amint behunyt szemmel siklott az égbolton, azon kapta magát, hogy befelé figyel. A saját belső énjét szólongatta, és kérdéseket tett fel magának.

Vajon hogy lehet, hogy itt van fönt, megkapta, amit akart, mégsem maradéktalanul elégedett?

Hogy lehet, hogy övé az egész világ, mégsem tökéletesen boldog?

Miért gyötri folyton hiányérzet?

Felvillant előtte egy világ képe, melyben mindezt nem egyedül élte át. Ha ebben a világban oldalra tekintett, kicsit távolabb Harry volt mellette ugyanolyan védőszemüvegben és felszerelésben, egy másik oktatóval. Rávillantotta vidám mosolyát és Annben megmozdult valami a gödröcskés arcának láttán.

Legalább most, amikor magába szállt, be kellett ismernie magának, hogy Harry az ideérkezése óta foglalkoztatta, az elmúlt napok során pedig valamiféle kötelék is kialakult közöttük, legalábbis az ő részéről. Alig tudott valamit a fiúról, mégis kötődött hozzá. Szeretett vele lenni, szerette a humorát, bár nem mindig értette meg a nézőpontját. Boldoggá tette volna, ha ezt az élményt is megoszthatja vele, és majdani emlékeiben nem csupán egy elmosódó, kicsiny pontként tekint vissza Harryre.

Ám Harry nem akart vele lenni.

Ann megértette, hogy a fiú nem vágyik a siklóernyőzésre, sőt, iszonyodik tőle. Az ő olvasatában azonban Harry nem csupán a programot, de mostani viselkedésével arra utalt, hogy őt magát is elutasítja.

Azt is megértette, hogy a fiú nem találja vonzónak. Talán nem is vágyott Harry vonzalmára, de felszállás előtt szüksége lett volna az ölelésére, vagy legalább egy aprócska érintésre.

Annyira közel volt hozzá! Miközben semmitmondó szavakat suttogott neki, ajka csupán centikre volt az ő arcától…

De mit is érdekli őt Harry! Az ő boldogsága nem függhet egy sráctól, akit alig ismer, és, akiről tudja, hogy a nőket általában csupán a saját kénye-kedve szerint használja.

De vajon tényleg tudja?

És biztos, hogy nem függ tőle a boldogsága? Hiszen most sem érzi felhőtlenül boldognak magát, és éppen Harry miatt kínozza magát, ahelyett, hogy élvezné a csodálatos panorámát!

Ann szeme kipattant, meglepett arckifejezéssel vette tudomásul, hogy mennyi mindent fojtott magába.

Félt.

Nem a mélységtől, sem a kiszolgáltatottságtól.

Ann saját magától és az érzésektől félt, melyeket Harry váltott ki belőle.

Sosem volt szerelmes, honnan tudhatná, milyen érzés? De mi van, ha ez a valami, ami függővé teszi Harrytől, a szerelem kezdete?

Pontosan emlékezett, miket gondolt alig néhány napja, mi mindent mondott Lanának a parkban, hanyatt fekve a fűben, de most másképp gondolkozik.

Meggondolta magát, mert megrettent. Már nem akar bármi áron szerelmes lenni, nem akar kalandot se.

Nem akar csalódni Harryben, ahogy szenvedni se szándékozik.

Nem hagyhatja magát elcsábulni, akkor sem, ha teste-lelke erre vágyik. Akkor sem, ha a fiú láttán végigfut rajta a borzongás, vagy, ha az elválásukkor máris azt érzi, hogy hiányzik neki Harry. Vagy, amikor elvész Harry tengerzöld tekintetében és elolvad a mosolyától. És az sem számít, hogy a fiú bármikor képes felvidítani, ráadásul ő az egyetlen ember, akinek a szemében szép akar lenni.

Megilletődve szólt az oktatóhoz. – Ön volt már szerelmes?

A férfi meglepődött, de nem vette komolyan a lányt. Reszelős hangon kuncogott. – Ennyire megihletett a repülés?

Ann nem volt tréfás kedvében. – Nem számít, felejtse el!

A férfi néhány percig csendesen irányította a siklóernyőt, Ann pedig tovább marcangolta magát.

– Kétszer.

– Tessék? – kapta fel a fejét a lány.

– Kétszer voltam szerelmes életemben. Az egyik a feleségem. A mai napig imádom az asszonyt.

Ann halványan elmosolyodott, majd feszülten szólalt meg. – És mi lett a másikkal?

– Ó! Akkor még nagyon faital voltam és ő gyönyörű nő volt. Csak, sajnos, nem szeretett eléggé.

Kis hallgatás után Ann újra kérdezett. – Milyen volt? Úgy értem, elveszíteni?

– Azt hittem, belepusztulok. Nagyon szerettem. Feleségül akartam venni.

– És megérte csalódni?

– Az nem csalódás volt, kislány. Az életem egy fontos állomása, gyönyörű emlék. E nélkül most nem lenne az én csodás Maureenom. – A férfi elmosolyodott, amikor kimondta a nő nevét. – Tudod, a szerelem mindig megéri. Akkor is, ha nem tart örökké, akkor is, ha összetör téged. Előbb-utóbb összerakod a darabkáid, és újra képes leszel bízni valakiben. És azt már jobban csinálod, mert tanultál a korábbi hibáidból. – Az oktató elgondolkozott. – Nem sűrűn történik meg az emberrel. Van, aki egész életében nem éli át, de, akinek megadatott, szerencsés embernek mondhatja magát. Én annak érzem magam.

Ann elgondolkozott. Ezt még mérlegelnie kell.

– És te, kislány, voltál már szerelmes? Ez a Harry-fiú odáig van érted!

Ann védőszemüvege mögött nagyokat pislogott.

– Ezt honnan veszi?

– Az látszik az emberen. A szem mindent elárul és én mondom neked, az a fiú úgy néz rád… – A férfi elhallgatott, amikor Ann a fejét kezdte ingatni.

– Szerintem rosszul látta. Harry és én csak pár napja ismerjük egymást. Jó, majdnem két hete ismerkedtünk meg, de csak pár napja beszélünk egymással. Semmi közünk egymáshoz, csak barátok vagyunk. Két hét nem elég, hogy az ember szerelmes legyen.

– Szóval, akkor te már voltál szerelmes, azért tudod… – ravaszkodott a férfi. – Amúgy a mondandód hitelesebb lenne, ha nem magyarázkodnál. – kuncogott – Elég lett volna annyi, hogy csak barátok vagytok, bár, ez nem jelenti azt, hogy ő is így gondolja.

– Nem magyarázkodtam. És nem, még nem voltam szerelmes.

– Akkor most figyelj! Akár egy pillantás is elég, hogy tudd, azzal a nővel akarod leélni az életed. Persze, az emberek sokszor tévednek, mert nem a szívükre, hanem… másra hallgatnak. – vigyorodott el az oktató. – Szóval, szerintem készülj fel a fiú vallomására. De nem akarok beleszólni a dolgotokba.

– Ön igazán kedves, de azt hiszem, ezúttal téved. Szerintem nem én testesítem meg Harry álmai nőjét. Nem vagyok eléggé nőies. – Felsóhajtott. – Most is inkább röpködök, ahelyett, hogy őt próbálnám az ujjam köré csavarni.

– És ezt szeretnéd tenni? Gondolom, nem véletlenül jutott eszedbe ez a téma.

– Nem! Mármint, Harry helyes fiú, de nem illenénk össze. Nem akarok megváltozni senki kedvéért se. És, szerintem ő se.

– Akkor ez patthelyzet. – A férfi sóhajtott. – Figyelj, kicsim! Amondó vagyok, hogy hagyjuk most ezt, mert lefogadom, hogy, ha rám néznél, fancsali lenne a képed. Pedig te élvezed az utunkat, igaz?

Ann maga elé mosolyogva helyeselt.

– Akkor verd ki a fejedből az előbbit és élvezd az élményt! Nevess megint! Az nagyon jól áll neked. Az a Harry-gyerek is jobban fog kedvelni, ha így mész vissza hozzá. Bár, már megmondtam…

– Hagyja abba! – nevette el magát Ann. – Ez most nem számít, csak az, hogy repülök! – Ann ismét széttárta karjait és a sirályok hangját próbálta utánozni borzalmas eredménnyel.

Még akkor is nevettek, amikor földet értek.

– Tessék, fiam, mondtam, hogy egyben visszahozom! Nézz csak rá! Úgy vigyorog, mint a vadalma!

Harry megkönnyebbülve mosolygott.

– Nem gondoltad meg magad? A kis barátnőd követendő példa.

– Tényleg, srácok, ezt ki kell próbálnotok! Nincs benne semmi ijesztő. Harry? – fordult a lány a zsebre vágott kézzel ácsorgó fiúhoz.

– Nem tudom. De, ha szerinted olyan jó volt… – Harry nem vallotta volna be, de csupán azért gondolkozott a dolgon, mert nem akarta, hogy Ann valóban gyávának könyvelje el.

Ann lelkesen győzködte. – Szuper volt! Életem legjobb élménye! – Visszafogta magát, nem akarta Harryre erőltetni az akaratát. – De, ha nem szereted az ilyesmit, ne menj fel! Semmi se történik, ha nem próbálod ki.

Harry mosolyogni próbált, de túlságosan ideges volt.

– Lana, te nem akarsz felmenni?

A lány várakozással telve mosolygott. – Nem. Majd akkor szóljatok, ha bunjee jumpingolunk.

Harry szeme tágra nyílt, nagyot nyelt, majd félve nézett Annre. Remélte, hogy erre az ötletre nem ugrik a lány.

Ann elnevette magát a fiú arcának láttán. – Ne izgulj, ilyesmi nem szerepel a terveim között!

Harry láthatóan fellélegzett, de még mindig feszültnek tűnt.

– Minden rendben? – kérdezte Ann homlokráncolva.

– Persze. Repülünk…

– Tényleg? – vonta kérdőre a lány.

Harry összecsapta a tenyerét, majd a haját igazgatva fordult az oktatóhoz. – Nekem kicsit nagyobb sisak kell majd.

Az oktató nevetve sétált az autóhoz a felszerelésért.

Indulás előtt Ann megölelte az oktatót. – Nagyon vigyázzon rá és egy szót se a…

– Tudom, kislány. Ne izgulj! Neked is megígérem, hogy egyben hozom vissza. – kuncogott, majd félreállt, hogy a lány Harryvel is tudjon beszélni.

Ann nem mozdult, több méter távolságból mosolygott a fiúra. – Azt nem mondom, hogy Mike engem is megölne, ha rájönne, hogy én segítettelek hozzá egy halálos balesethez, de… vigyázz magadra! Érezd jól magad!

Harry halványan elmosolyodott. – Igyekszem. – Ahogy korábban a lánynak, most neki is jól jött volna egy bátorító ölelés, melyből erőt meríthet, de Annie nem mozdult, ő pedig tartotta magát ahhoz, amit eldöntött. Meghagyja a köztük lévő távolságot, míg azt nem látja, hogy a lány kész nyitni felé.

Ann izgult Harryért. Remélte, nem hajszolta bele olyasmibe, amit később élete legszörnyűbb élményeként fog aposztrofálni.

Lana elmesélte neki, hogy amíg ő fent volt, Harry föl-alá járkált és szó szerint a körmét rágta.

Ann nem reagált a célozgatásra. Szerette Lanát, megbízott benne, de Harryről nem akart beszélni vele. Inkább Louis-ról faggatta és Lana csillogó szemmel mesélt neki arról, mennyire jól érzi magát a fiúval, milyen sokat nevetnek együtt és a látszat ellenére Lou mennyire figyelmes társ. Aztán, persze, Lana vissza akart térni az eredeti témához. Tudni akarta, hányadán állnak Harryvel. Annt éppen a nevezett mentette fel a válaszadás alól.

Landoláskor nyoma se volt annak a Harrynek, aki a felemelkedésükkor úgy sikított, akár egy lány. Most az elragadtatástól kiáltotta el magát.

Amikor végre megszabadult a biztonsági hevederektől, fülig érő szájjal állt meg a lányok előtt.

– Ez hihetetlen volt!

Ann nem gondolkozott, nevetve ölelte meg a fiút. – Megcsináltad! Ez annyira jó! Mindketten megcsináltuk!

Harry először meglepődött, majd, amikor felfogta, ami vele történik, még szorosabban húzta magához a lányt. Ann, állát a mellkasára támasztva, felnézett rá. – Megcsináltuk. – mondta neki Harry. – Csak mi ketten…

Ann lustán mosolyogva bólintott. – Ühüm. Csak mi ketten…

Harry még elégedetten mosolygott, amikor Ann arckifejezése megváltozott és kibontakozott az öleléséből.

– Lassan vissza kellene mennünk. – Most, hogy Ann biztonságban, kellő távolságban tudta magát Harrytől, arcára visszatért a derű. – Eléggé késő van.

– Ja, Louis… – Lana félbehagyta a mondatot és furcsán vigyorgott.

Ann és Harry összenézett, majd ismét Lanát bámulták, és kitört belőlük a nevetés.

– Jól van, tényleg mennünk kellene. – mondta Harry kuncogva, Lana pedig pirulva mosolygott tovább, és a vállát vonogatta.

Elbúcsúztak az oktatótól, akinek a legcsodásabb élményeiket köszönhették, felültek a biciklijükre és elindultak haza.

Lana megállás nélkül nevetett út közben. Elnézte két, előtte kerekező barátját, amint a kormányt elengedve, széttárt karokkal, az ég felé emelt arccal éneklik a Coldplay Paradise című dalát, és muszáj volt mosolyognia.

Hamisabbnál hamisabb hangokat csaltak elő magukból, de ez nem zavarta őket. Szabadnak, boldognak látszottak, és hiába az ellenállás, szerelmesnek is. Vagy csupán a saját érzéseit vetítette ki rájuk?

Akárhogy is, jó volt rájuk nézni, jó volt a közelükben lenni.

Volt néhány perc, amikor lecsillapodott lelkesedésük az Us against the world című dal éneklése közben. Lanának úgy tűnt, ez a dal kovácsolja igazán össze őket. Ha le akarta fordítani a saját nyelvezetükre, ez a dal testesítette meg azon érzéseiket, melyekkel kifejezték, hogy nem érdeklik őket a nehézségek, sem az, hogy titkolózniuk kell. Ők összetartoznak, és ketten együtt megküzdenek az egész világgal.

Ahogy figyelte őket a háttérből, rájött, hogy irigyli barátait. Nem érett be a kapcsolatuk, ki tudja, egyáltalán be fog-e, mégis sokkal inkább összetartozónak látta őket, annyira egyedinek tűnt kettejük furcsa kapcsolata, hogy az önmagában is irigylésre méltó volt a szemében. A titkaikkal, félelmeikkel, máskor könnyed, játékos megnyilvánulásaikkal egy önálló kis világot teremtettek maguknak. Olyat, amilyet Lana még nem látott máshol, és, melyet ő is szeretett volna egyszer megteremteni valakivel.

Nem tudta, hova tart Ann és Harry baráti kapcsolata, ennyire kevés idő után nehéz is lenne megjósolni, de ő úgy látta, a két barátjának így vagy úgy, egymás mellett van a helye.

Lana mosolya egészen addig tartott ki, míg Cambernél kis híján eltörte a nyakát.

Lana arra lett figyelmes, hogy a legelöl dalolva haladó Ann egyik pillanatról a másikra elhallgat, majd biciklijével kifarol, hogy eléjük vágjon.

A következő pillanatban Harry és Lana is beleszaladt Ann biciklijébe, és mindhárman a földre zuhantak.

Lanának nem esett komolyabb baja, csupán a térdét és a vádliját ütötte meg, de Harrynek kicsit tovább tartott, hogy összeszedje magát.

Harry, az esést követően, azonnal Annt szólongatta, anélkül, hogy meggyőződött volna saját épségéről, bár, mint utóbb kiderült, néhány zúzódással ő is megúszta.

Ann nyögve válaszolt. – Megvagyok, csak szedjétek le rólam a bicikliket!

Miután Harry félredobta a kétkerekűket, Ann fölé hajolt, aki már tápászkodott is fel. – Minden rendben, Annie? – Harry összevont szemöldökkel pásztázta végig a lány testének egész felületét, sérülések után kutatva. – Hol fáj?

Ann elmosolyodott. – Nyugi, Harry, minden rendben. Csak a könyököm… – A lány könyökéről egy darabon hiányzott a bőr, ahogy a térdéről is, a combját pedig csúnyán megütötték a rázuhanó biciklik.

Harry a hajába túrt idegességében. – Most mihez kezdjek veled?

– Semmihez. – vigyorgott Ann. – Van nálam egy doboz ragtapasz, azzal elintézem a dolgot. Már rutinos vagyok.

– Szóval, nem csak én vagyok ilyen szerencsétlen. – mosolygott Harry, és hosszan nézett a lány gesztenyebarna szemébe.

– Képzeld, nem csak te esel-kelsz folyton. – kacagott fel Ann, majd letörölgette és leragasztotta a térdét.

Harry mosolyogva ingatta a fejét. – A másik még be se gyógyult.

Ann feltekintett a napfényben világoszöldben ragyogó szempárba, és félig mosolyogva, félig az ajkát beharapva, felvonta a szemöldökét, majd megvonta a vállát. – Én már csak ilyen vagyok. Ilyennek kell szeretni. – Amikor rájött, mit mondott, vicces grimaszt vágott, amitől Harry bugyborékoló kacagásban tört ki, majd egy szolid mosollyal, a lány tekintetét kutatva, beleegyezően bólintott.

– Lana, te jól vagy? – érdeklődött most már a másik lány iránt is Harry, és őt is megvizsgálta közelebbről.

Miután meggyőződtek arról, hogy mind jól vannak, Lana feltette a Harryt is érdeklő kérdést. – Amúgy ez most mire volt jó?

– Ne haragudjatok, nem gondolkoztam. – Ann szégyenében a földet pásztázta, majd feltekintett barátaira. – Megláttam Mike-ékat és meg akartalak állítani titeket. Ott ülnek a vendéglő teraszán.

– Sikerült. – vigyorgott Lana.

– Nem akartam, hogy meglásson minket együtt. – mutatott Harryre, akinek addigra elszállt a jókedve.

– Ühüm… – jegyezte meg bőbeszédűen a fiú, míg Lana csak egy grimaszt tett hozzá a jelenethez.

Eddig tartott a jó hangulatú délután. Itt ér véget Ann és Harry közös világa és gördül fel a függöny a való élet egy újabb felvonása előtt.

Lana és Ann nevetve fékezett le a vendéglő mellett. Lerakták a bicikliket és csatlakoztak a többiekhez. Nem igazán foglalkoztak a már ott ülőkkel; Lana persze összebújt egy kicsit Louis-val, aki mellé leült, de javarészt továbbra is a másik oldalán helyet foglaló Ann-nel beszélgetett.

Ann is köszöntött mindenkit és örömmel vette tudomásul, hogy Emma nem ül az asztalnál. Csupán Liza vetett rá egy undok pillantást, aztán visszafordult Zaynhez és szenvedélyesen megcsókolta.

Ann ízléstelennek találta a lány viselkedését, de azt is tudta, hogy ez neki szólt. Liza ezzel azt üzente neki, hogy még mindig nyeregben van.

Ann sajnálta Zaynt, de, ha a saját barátai nem figyelmeztetik, mit tehetne ő? Nem akarta beleártani magát a kis klikk ügyeibe.

Liam, Judy, Vicky és Mike Louis egy újabb tréfás történetét hallgatták, míg Niall éppen rendelt valamit a pincértől. A fiú szemének ragyogásából Ann arra következtetett, hogy nagy lakoma van kilátásban.

Niall javában vacsorázott, amikor Harry megérkezett. Tiszta ruhájában, frissen mosott hajával senki se tételezte volna fel, hogy egész nap a lányokkal fürdőzött vagy biciklizett. Ezt szerették volna elérni, amikor kitalálták, hogy külön csatlakoznak Liamékhez.

Harry elindult Louis felé, hogy leüljön, de, miután őt köszöntötte, nem a barátja, hanem Ann mellett állt meg.

Finoman megérintett a lány vállát. – Van még melletted hely?

Ann különösebb érzelemkifejezés nélkül, udvariasan mosolyogva válaszolt.

– Persze, ülj csak le! – Arrébb csúszott, hogy Harry le tudjon ülni, de így is kevés hely maradt a pad szélén, így a fiú szorosan Annhez tapadt.

Annt nem zavarta a fiú közelsége, jól esett neki a testéből áradó meleg, a frissen felvett ruháiból felszálló mosószer és parfümillat pedig mozgásra késztette a gyomrában pihenő pillangókat.

Mélyen lappangó, titkos, belső énje táncra perdült, pörgött-forgott és boldogan kacagott, arca azonban háborítatlan vízfelszínként elrejtette a mélyben zajló folyamatokat.

Sokáig nem beszélgettek egymással, csupán a többiek társalgásához szóltak hozzá, vagy éppen Lanáékkal dugták össze a fejüket.

Egymáshoz nem is mertek szólni; Mike vigyázó pillantása minden mozdulatukat végigkísérte.

Az este gyorsan eltelt, talán túl gyorsan is. Ann számára kevésnek tűnt az idő, melyet ennyire közel tölthetett Harryhez. Legszívesebben megállította volna az időt, csak még egy kicsit vele lehessen.

Ostobának érezte magát, különösen az után, amit az oktatóval beszélt, mégse bánta, mert egyúttal jól is volt, a fellegek között járt, amióta Harry belépett az életébe.

Figyelme elkalandozott, Judyt nézte, amint Liam éppen a füléhez hajolt és hosszan sugdosott neki. Bensőségesnek tűnt a pillanat, ezt sugallta az is, amikor Liam egy leheletkönnyű csókot nyomott a lány nyakára.

Ann egy pillanatra összerezzent, amikor Harry megérintett a karját.

– Szerinted Mike mikor hagy végre békén minket? Itt ülök melletted és nem is beszélgethetünk.

Ann az unokabátyja irányába nézett, és látta, hogy a fiú valóban nem veszi le a szemét róluk, most mégsem tudott haragudni rá.

Visszafordult Judyék felé és tovább fürkészte a párost. Ezúttal Judy hajolt Liamhez, hogy megosszon vele valamit.

– Nem tudom. Ne foglalkozz vele, nem akar rosszat.

Harry összevont szemöldökkel követte Ann tekintetét, de nem értette, mi köti le annyira a lány figyelmét Liamék turbékolásában. Őt csakis Ann érdekelte, különösen most, amikor minden porcikája ráhangolódott a lány legapróbb rezdüléseire is.

Ann váratlanul felé fordult.

– Jól érezted ma magad?

Harry arcán széles, elragadó mosoly ragyogott fel.

– Igen. El se hiszem, hogy rávettél… – Közelebb hajolt Annhez, éppen úgy, ahogy korábban Liam Judyhoz, és mély hangján próbált suttogni a lány fülébe. – De az a kis malőr a sikítással, maradjon a kettőnk titka.

Ann néhány pillanat erejéig képtelen volt válaszolni. Érzékeit teljes egészében a fiú töltötte be. Gondolatai elhalványultak; le kellett hunynia a szemét, hogy újra összeszedje magát. Csupán Mike-nak tűnt fel a szája szegletében játszó, önfeledt mosoly.

– Rendben. Bár Lana is hallotta… – Mielőtt Harry válaszolhatott volna, folytatta. – Túl sok a közös titkunk… – kezdeti öntudatlan mosolya végleg elhalványult.

– Nem akarod, hogy közös titkaink legyenek? Hogy még több közös titkunk legyen? – Harry összevont szemöldökkel, komolyan nézett Annre.

Nem jutott el a tudatukig, mennyire közel vannak egymáshoz: Harry lélegzete gyengéden cirógatta a lány arcát, combjaik egymásnak feszültek, karjaik összeértek.

Mike – a társaságból egyedüliként – idegesen figyelte a jelenetet.

Ann nem tudott válaszolni. Harry sötétzölden ragyogó tekintete fogva tartotta az övét; mintha megbűvölték volna, képtelen volt elszakítani pillantását a fiúétól, ugyanakkor gondolkozni se tudott. Lana véletlenül megbökte, ez szakította ki Harry bűvköréből, ám fogalma se volt, mit feleljen. Ez megijesztette.

Szempillája lassan rebbent. – Nem tudom.

Még több közös titok – hova vezetne az?

Vajon meddig lenne képes megállni, hogy távol tartsa magát Harrytől? Meddig lesz képes megállni, hogy ne bonyolódjon bele még jobban?

Minden sejtje, minden idegvégződése, minden, minden azt kiáltotta, hogy Kit érdekel?

Harryvel lenni jó, jobb, mint eddig bármi. Ostobaság lenne ellenállni az érzéseinek, ugyanakkor szinte rettegett attól, hogy csalódik a fiúban. És persze nem tudja, mit akar Harry – egyszer érzéketlen, máskor nagyon is úgy viselkedik, mint akinek kell Ann. Melyik az igazi énje?

Harry lassan bólintott és maga elé bámult, miközben megnedvesítette az ajkát, majd beharapta azt.

Most, amikor Ann lopva figyelte a fiú arcélét, mintha csalódottságot látott volna Harryn.

Valami szorongatta a mellkasát, rosszul érezte magát a fiú arckifejezése láttán, és őt magát is bántotta, amit mondott.

Őrültségnek tartotta, amire készült, de nem gondolkozott rajta sokat; tette, amit a szíve diktált.

Harry alkarjaival a térdére támaszkodva hajolt az asztal fölé, míg kezeit összekulcsolva szorította össze. Az ajkát harapdálva gondolkozott, de nem jutott dűlőre saját magával. Józan eszével felfogta, hogy tovább kellene lépnie és más lányt keresnie, de valami mélyen épp’ az ellenkezőjét súgta. Nem akarta ennyire könnyen feladni, pedig az eddigi tapasztalatai alapján úgy gondolta, ha eddig nem sikerült magába bolondítania Annt, már nem is fogja. De ezt nem most kell átgondolnia, amikor a lány mellette van, és Mike őket figyeli.

Meglepetten fordult Ann felé, amikor a lány puha, meleg ujjai az ő összekulcsolt ujjai köré simultak.

Ann mozdulatai bizonytalanok voltak, de tekintete megbánást és vigaszt sugárzott, ajkairól Harry számára reményt keltő szavak peregtek.

– Talán… Miért ne? – Ann zavarodottnak tűnt, mintha nem tudná, mit mondjon. Harry segíteni akart neki, de nem tudott. Kis híján elmosolyodott a látványtól, ahogy a lány próbálkozott. – Titkokban verhetetlenek vagyunk, igaz? – Ujjai már elengedték a kezét, de tekintete várakozásteljesen függött Harryén.

Harry most már nem fogta vissza magát, örömteli vigyorra húzta száját. – Igaz.

Ann felszabadult mosollyal válaszolt a fiú vidáman csillogó tekintetére, sármos mosolyára.

Mike először meredten bámulta Annéket, majd’ felrobbant mérgében. Aztán, amint átgondolta a dolgot, lassan lecsillapodott. Elvégre Ann jól érzi magát. Még sosem látta így nézni senkire, és, ami azt illeti, Harry is másképp viselkedik Ann-nel, mint a korábbi barátnőivel.

Továbbra se repesett az örömtől a gondolatra, hogy Ann Harryvel élheti át élete első szerelmét, de most, elnézve őket együtt, ahogy mindenki – még egymás előtt is – próbálják titkolni egymás iránti vonzalmukat, nem tartotta volna tragédiának, ha egymás mellet kötnek ki.

A gondolatmenet végére a fejét ingatta és mosolyogva képzelte el az ő drága Annie-je oldalán feszítő, hősszerelmes Harryt.

Remélte, barátja nem csupán az ő ábrándjaiban viselkedik majd hősszerelmeshez méltóan.