Másik én - 56.

Erőpróba

Flora hosszú, kemény munkával eltelt hónapok után végre fellélegezhetett – kézhez kapta az értesítőt, miszerint átvették az általa kiszemelt egyetemre. Ezzel persze ősztől még több munkája lesz, de legalább nem kell messzire mennie, hogy bejárhasson az órákra.

A nyári szünet idejére elrakta a tankönyveit; most csak a családdal és a farm körüli munkával akarta tölteni az idejét.

Nyári szünet lévén a gyerekek otthon voltak és a mellett, hogy ők is segítettek a ház körüli teendők elvégzésében, Flora eltökélte, hogy amennyi időt tud, velük fog tölteni. Az unokatestvérei jó hatással voltak rá és úgy látta, ők is szeretnek vele lenni.

Míg a tankönyveit rakosgatta, Flora feltette az egyik régebbi lemezét – ez is azok közül való volt, amelyeket a régi barátai elől titkolt, de nem tehetett róla, imádta ezt a brit popzenekart, különösen Danny Jones hangját és gitárszólóit.

Az ismerős dalok jó kedvre derítették, ő maga is énekelt és úgy döntött, eljött az ideje, hogy végleg kipakoljon. Hiába telt el a megérkezése óta több mint fél év, néhány holmija még dobozban volt. Már otthon érezte itt magát, nem akart visszatérni a régi életéhez. Most már birtokba vehette az új otthonát.

A vendégszobát hónapokkal korábban átalakították a számára, ám ő továbbra is a lányokkal aludt. Azonban az a szoba nem volt elég tágas mindhármuknak, ezért Flora a sajátjában tárolta a személyes tárgyait. Most is itt rendezgetett el mindent a polcokon és a fiókokban.

A regényeinek keresett megfelelő helyet, nem volt belőlük sok, de úgy vigyázott rájuk, mint értékes kincsekre. Volt közöttük a hittel foglalkozó regény, történelmi regények és romantikus történetek. A paranormális történetekkel, illetve a fantasy világával csak mostanában kezdett ismerkedni, az unokahúgai adták neki kölcsön a vámpíros, vérfarkasos, boszorkányos könyveiket. Legnagyobb meglepetésére határozottan élvezte őket, bár az erőszakos jelenetekért nem rajongott – azokat ő maga is túl sokszor megtapasztalta már a saját életében.

Benyúlt a dobozba még egy könyvért, két kezébe fogta, végigsimított a borítóján. Charles Martin Ahol a folyó véget ér című könyve volt, az utolsó, amit még a múlt nyáron olvasott. Miután Gus újra megtanította olvasni.

Próbálta felidézni a történetet, de egy ponton elakadt. Aztán eszébe jutott, ezt a könyvet még nem fejezte be. Könyvjelzőt keresett, de nem talált, pedig rá nem jellemző, hogy jelöletlenül csuk be egy könyvet. Lapozgatni kezdte és a háromnegyede táján ráakadt valamire két lap között. Nem szokványos könyvjelző volt, hanem egy fénykép.

Amint felismerte, a torka összeszorult. A fotó azon a nyáron készült, őt és Gust ábrázolta. Emlékezett a percre, amelyet megörökített. A Goodwin-házban voltak és szokásukhoz híven a kertben heverésztek a fűben. Összedugták a fejüket, szélesen mosolyogtak és mindketten hunyorogtak a szemükbe tűző napfény miatt. Gus készítette a fotót, de Flora is kapott egy másolatot.

Flora a fényképet bámulta és emlékezett. Csak jó dolgokra.

Örömre.

Bizalomra.

Összetartásra.

Melegségre.

Szeretetre.

Ezek voltak a legkedvesebb emlékei, érzetei az elmúlt nyárról. És persze Gus, úgy, ahogy volt.

Egy kicsit sem enyhültek az iránta való érzelmei. Még mindig ugyanúgy szerette, mint ősszel.

Flora szemébe könny gyűlt, egyetlen könnycseppet engedélyezett magának, amelyet a fiúért onthatott, aztán nagyot sóhajtott, a fényképet elzárta egy emlékekkel teli dobozkába, a könyvet pedig egy régi szóróanyaggal jelölte meg.

Néhány percig még csendesen ücsörgött az ágyán, a gondolataiba merülve, majd hirtelen felpattant, megtörölte az arcát és elindult megkeresni a gyerekeket, hogy játsszon velük a farm mögötti dombnál.

Christie örült, hogy Flora lefoglalta a Luke-ékat, így legalább különösebb felhajtás nélkül indulhatott el. Elég volt elkiáltania magát, hogy van egy kis elintéznivalója a városban és hamarosan jön, és már be is ülhetett a furgonba. Nem faggatták ki, hogy mi az az elintéznivaló, nem könyörögtek, hogy vele mehessenek és nem kérdezték meg huncutul csillogó szemmel, hogy hoz-e nekik valamit.

Flora tökéletesen kitöltötte a kis világukat, lefoglalta és kifárasztotta őket, így neki magának végre jutott ideje a saját életére is. És persze hoz nekik egy kis finomságot.

A levegős, mégis átforrósodott furgonban ülve egyre szorosabban markolta a kormányt. Ahogy közeledett a városhoz, egyre inkább szorongott. Mindig is utált orvoshoz menni, ki ne utált volna –, de ez most más volt. Félt attól, amit megtudhat, félt a következményektől, féltette a gyerekeit.

Már jó ideje érezte, hogy valami nincs rendben, de képtelen volt rászánni magát a vizsgálatra. Állandóan fáradt volt – eleinte a túlhajszolt életmódjára fogta, de idővel be kellett látnia, hogy többről lehet szó. Néha enyhe fájdalom gyötörte, mely később erősödött, úton-útfélen összeszedett mindenféle nyavalyát – mintha az immunrendszere nem lenne képes megbirkózni egy egyszerű náthával se. Végül, nem is olyan régen, rábukkant egy mindennél árulkodóbb tünetre. Nem lepődött meg, a családja több tagja is szembenézett már a kórral – igaz, eddig senki sem győzedelmeskedet felette. Remélte, ő lesz a kivétel.

Mostanra nagyjából felkészült az igazságra és készen állt harcolni is. Hajlandó volt elmenni a legvégsőkig, hogy minél több időt tölthessen a gyerekeivel.

A főorvos két nappal ezelőtt szánakozó arccal közölte vele, hogy a feltevése sajnos helyes volt: a mellében kitapintott csomó valóban kóros elváltozás, kiterjedt daganat. A kérdés csupán az, hogy a sejtburjánzás az életére tör-e vagy sem. Ezért a válaszért hajtott most a kórházba.

Az idősödő, szemüveges főorvos az asztala mögött ülve tanulmányozta Christie biopsziájának eredményét – nem mintha nem ismerte volna már a diagnózist. Ezalatt igyekezett pókerarcot ölteni és csak hümmögött. Nem szerette a munkájának ezt a részét, tudta, hogy az éppen előtte ülő beteg aggódik és a sorsa csakis az ő kezében van. Legalábbis a sorsáról való felvilágosítás terhe az övé, a többi réges-rég elrendeltetett.

Christie idegesen gyűrögette a kezében tartott kendőt, majd az arcához emelte, hogy felitassa a bőrén gyöngyöző verejtéket. Úgy érezte, ennek a napnak sose lesz vége.

A főorvos végre felnézett a papírokból, az arcáról lehullt a tudatlanság maszkja, együtt érzőn nézett a nőre.

Christie azonnal rájött, mit jelent az a tekintet. Mindent, csak jót nem.

– És mit tehetek?

A főorvos tekintete még borúsabb lett, megrázta a fejét.

– Nem sokat. Ez már az a pont, amikor el kell döntenie, hogy a végsőkig küzd-e, vagy békében kivárja az elkerülhetetlent. – Kissé lehajtott a fejét, arcán őszinte részvét ült.

Christie a szájához kapta a kezét. – Ennyire súlyos?

– Attól tartok, túl későn jött, kedvesem. Áttétes. – A főorvos nagyokat nyelt, miközben az asszony arcán végigrohanó könnycseppeket figyelte. – Ha mégis harcolni akar, tudnia kell, hogy nagyon-nagyon csekély az esélye a gyógyulásnak. – Valójában úgy gondolta, a helyzet reménytelen, de ezt még nem akarta kimondani. Nem ilyen kíméletlenül. – A kezelés elveszi a maradék erejét is, a teste ön ellen fordul… – Nem akarta részletezni, remélte, hogy az asszony ennyiből is megértette a helyzetet.

Christie felszárította a könnyeit. – Nem akarom a hátralévő időmet kórházban, a gyerekeim nélkül tölteni.

A főorvos megértően bólintott. Ellátta az asszonyt néhány jó tanáccsal és felírt neki több gyógyszert is, melyek elviselhetőbbé teszik a küzdelmét. Megbeszéltek egy időpontot a kontrollra, majd elbúcsúztak. Megszorította az asszony remegő kezét és útjára bocsátotta.

Christie csak ült a furgonban, képtelen volt elindulni. Nem tudta, hogyan közölje az ő kicsikéivel, hogy az anyukájuk haldoklik. Az édesapjukat már elveszítették, mi lesz velük, amikor ő is elmegy?

– Az Isten verje meg! Az Isten verje meg! – Öklével a kormányt püfölte, majd ráborult és zokogott, vég nélkül, keserűen.

Maszatos, kipirult arcú gyermekei azon nyomban mosolyt csaltak az arcára, amint megpillantotta őket. Megcsókolta őket, mindegyiküket egyesével, majd beküldte őket kezet mosni.

Egymás kezét fogva, láncot alkotva kapaszkodtak fel a domb tetejére, ott leültek és kiosztotta az édességet. Hosszú ideje először, a gyermekeit és Florát magához ölelve nézte végig a naplementét. Nem érzett mást, csak melegséget és békét, a kicsinyei édes illatát. Látta vidáman ragyogó tekintetüket, elégedett kis arcukon elterülő, foghíjas mosolyukat, széles vigyorukat, és tudta, mit kell tennie, ahogy azt is, mit nem tehet meg. Nem veheti el a gyermekei boldogságát. Elhatározta, amíg nem muszáj, egy szót se szól a betegségéről.