Másik én - 55.

Cameron

Cameron dühösen vágta le az iskolatáskáját a padlóra, majd becsapta maga mögött szobája ajtaját.

Flora értetlenül állt a csukott ajtótól néhány méterre; a fiú végigduzzogta a hazautat, de nem árulta el, mi bántja. Senkihez se szólt, csak a köveket rugdosta a porban.

Florát aggasztotta unokaöccse állapota, hónapok óta érzékelhető volt a változás, de az utóbbi időben romlott a helyzet: az okos, beszédes fiún időnként elfojtott agresszivitás jelei mutatkoztak, máskor könnyes volt a szeme, de legtöbbször csak csendben üldögélt. Flora nem tudta biztosan, honnan ered a jelentős személyiségváltozás, de egyre erősödött benne a gyanú, hogy a probléma okát az iskolában kell keresnie.

Florának bőven lett volna dolga a ház körül, de ebéd után úgy döntött, itt az ideje megnéznie magának azt az iskolát. Beült Christie nénikéje furgonjába és a városba hajtott. Május közepe volt, fojtogató volt a levegő, a furgon átforrósodott, de a nyitott ablakon beáramló szél enyhítette a lány kínjait.

A rádióból countryzene szólt, Flora a kormányon ütötte a ritmust. Próbált ellazulni, de egyre az motoszkált a fejében, hogy hogyan deríthetné ki Cameron titkát.

Az iskola előtt Flora leállította a motort és kiszállt a furgonból, a kora délutáni forróság azonnal megcsapta és égetni kezdte a bőrét. Hiába igyekezett, mire elérte az épület, nem győzte letörölni gyöngyöző homlokát.

Szerencséjére Cam osztályfőnöke éppen szabad volt, a tanári szobában kávézott.

Mrs. Whittaker szívélyesen fogadta Florát, bár furcsállta, hogy az édesanyja helyett Cam unokatestvére érdeklődik a fiú teljesítménye iránt. A harmincas évei derekán járó, dauerolt hajú, itt-ott néhány zsírpárnával ellátott nő vég nélküli beszámolóba kezdett és mindenre kitért, csak arra nem, amire Flora igazán kíváncsi volt: nem említette, történt-e valami különös, ami miatt megváltozhatott a fiú viselkedése. Flora végül kerek perec rákérdezett.

– Mrs. Whittaker, nem piszkálják Cameront a társai? Nem történt vele valami kínos az elmúlt néhány hónapban? Esetleg nem mutatott túlzott érdeklődést egy lány iránt, aki kikosarazta? – Az asszony elkerekedett szemmel nézett rá, majd gondolkodni kezdett. – Fontos lenne. Mostanában már nem is hasonlít a régi önmagára…

– Ugyan, Flora, hiszen Cam gyerek. Ilyenkor hétről hétre változnak, meg aztán ott van az édesapja esete is…

– Az már három éve volt. Nem hiszem, hogy ennyi idő után kezdene magába fordulni. És az ő korában még nem változnak a gyerekek, csak, ha valamilyen meghatározó dolog történik az életükben. Én is csak nemrég nőttem fel, még emlékszem.

Mrs. Whittaker szúrós pillantást lövellt Flora felé, de ő állta a tekintetét.

– Nos, nem történt a fiúval semmi szokatlan?

– Nem. Nálunk az ilyesmi nem szokás!

Florában fortyogott a düh, míg a furgonnak támaszkodva várta a gyerekeket. Nem tudta elhinni, hogy a tanárok, akik a gyerekek második nevelői, ennyire közömbösek tudnak lenni védenceik iránt. Így tehetett meg ő maga is bármit, bárkivel, annak idején. Bárcsak lett volna valaki, aki megállítja!

Stella és Emma megörült a láttán, megölelték Florát és beugrottak a furgonba. Cameron nem volt velük, így Flora megkérdezte a lányokat, hol hagyták az öccsüket.

– Nem t’om, hol van. Mindig ezt csinálja. Épphogy eléri a buszt és akkor is olyan… olyan nyúzott, vagy milyen. – Stella megvonta a vállát, Flora pedig aggodalmasan nézett körül az épületből kiáramló gyerekek között. Cameront sehol se látta.

Meghagyta a lányoknak, hogy el ne mozduljanak onnan, ő pedig elindult megkeresni a fiút. Útközben megállított néhány gyereket és Cameron holléte után érdeklődött, de egyikük se tudott válaszolni. Végignézte a mosdókat, majd visszament a furgonhoz, hátha közben Cam is odaért, de csalódnia kellett.

Flora most már kétségbe esett. Visszament az épülethez és tovább faggatta a még ott lévőket. Végül egy vörös, szeplős lány riadt tekintettel válaszolt. Kék szemében könny ült.

– A néni segít neki?

– Igen, kicsim. Tudod, hol van?

A lány bólintott és szaladva hívta maga után Florát. Az iskola mögötti parkban, egy bokros részen álltak meg. Flora nevetést hallott.

– Mindig ez van. Bántják, tetszik tudni? Egyszer próbáltam segíteni, de megpofoztak… és Cameron se akarta, hogy segítsek. Rám kiabált, hogy menjek el. – A kislány arca piros volt, maszatos a kibuggyanó könnyeitől és szomorú, nagyon szomorú. Flora megsimogatta a fejét és visszaküldte a buszhoz, ő maga pedig elindult a hangok irányába.

Megpróbált mindenre felkészülni, de a bokrok közé érve szinte azonnal elfutotta a szemét a könny. A kis Cameron ott állt egy csapat kölyök gyűrűjében, csupasz, hófehér bőrével és rézvörös hajával.

Flora megdöbbent. Nem is attól, hogy mindig, mindenhol ugyanez megy: a nagyobbak, erősebbek kipécézik maguknak a gyengét, lehúzzák a nadrágját, csípős vesszővel verik a lábát vagy „csak” verbálisan terrorizálják. Nem. Őt az döbbentette meg, hogy az unokaöccse mindezt konokul hallgatva, rezzenéstelen arccal tűri. Nem sír, nem kiabál, nem könyörög. Felszegett fejjel áll, a kínzói szemébe néz, és mintha meg se hallaná a fiúk és lányok gúnyos kacaját.

Florának összeszorult a szíve – az ő kis Cameronja, aki nem hagyja, hogy megtörjék –, a könnyeivel küzdött, de mint öccse, ő is megkeményítette a szívét és berontott a gyerekek gyűrűjébe. Látta Cameron szemének rebbenését, az arcán átsuhanó félelmet és szégyent. Még csak nyolc éves, mégis, mennyivel felnőttesebb, mint akár ő maga. Az ilyen bántalmazott gyerekek idejekorán érnek. Gus is épp ilyen volt…

Gyengéden megérintette a fiú vállát. – Húzd fel a nadrágod, Cam! – majd az őket körülállókhoz fordult, bár néhányan már eliszkoltak.

Hirtelen nem tudott mit mondani, csak nézte őket, az önelégült, most talán kissé megszeppen arcokat, a tekintetükből sütő dölyföt és tudatlanságot. A jövő nemzedéke, már most rothadtak belülről.

Kedve lett volna az arcukba üvölteni, megrázni őket, felpofozni némelyik vagányt, de tudta, nem lenne értelme. Ezek a gyerekek nem értenek, nem éreznek semmit. Nem szeretik őket, hát ők sem szeretnek senkit. Nem fognák föl, amit megpróbálna elmondani. Inkább megkérdezte a nevüket és jól elraktározta az információt.

Az egyikük megkérdezte, hogy elárulja-e őket, ő szánakozva nézett a gyerekre.

– Nem szólok a szüleiteknek, úgysem tennének semmit. A tanárok sem. Senki sem érheti el, hogy emberhez méltóan bánjatok másokkal, csakis ti változtathattok saját magatokon. De megjegyeztelek, mindannyiótokat. – Végighordozta a tekintetét a díszes társaságon. – Egytől egyig. És azt ajánlom, húzzátok meg magatokat. Változzatok meg, mert nem fog tetszeni a hely, ahova ez az út vezet. Ti magatok se lesztek szép látvány, ha így folytatjátok. Csak egy rakás, szánalmas roncs… – Felsóhajtott. – Nem akarlak titeket többet Cameron közelében látni, ne szóljatok hozzá. Semmi közötök hozzá. Ő fényévekkel jobb ember nálatok. És ami azt illeti, mást se pécézzetek ki magatoknak! Mostantól minden délután itt leszek és tudni fogom, bármit tesztek. – A dermedten álldogáló Cameronra nézett, átkarolta a vállát. – Gyere, Cam, a lányok várnak.

– A nagy Cameron idehívta a nővérét, hogy megvédje!

Flora megfordult. – Cameron sosem szólt senkinek. Sokkal erősebb, mint ti valaha is lesztek, Harry Dobson. Tudom, ki vagy, ezt ne feledd!

Míg visszaértek a furgonhoz, Flora megígértette Cammel, hogy mostantól mindent elmond neki, cserébe ő is megígérte, hogy senkinek se szól arról, amit látott.

A kisfiú továbbra is csendes volt, sokáig az is maradt és csak hosszú hónapok múltán nyerte vissza vidámságát, de már nem lehetett olyan, mint azelőtt. Keményebb, erősebb lett és egyfajta hozzá nem illő bölcsesség sugárzott az egész lényéből. Nyolc évesen már nem csak szó szerint, átvitt értelemben is birtokában volt Herkules erejének.