Másik én - 57.

Boldog Születésnapot, Flora Mason!

Kedves Flora!

Tudom, valószínűleg fölöslegesen írom meg ezt a levelet, erre se fogsz válaszolni, ahogy a többire se, de ennyivel még tartozom neked is, de leginkább magamnak.

Sosem voltam jó szónok, ezért bocsásd meg, hogy nem tudom összeszedni a gondolataimat és csak vaktában írom egyik sort a másik után.

Szeretném, ha tudnád, hogy nekem fontos voltál, most is az vagy, és nem haragszom, amiért én nem váltam nélkülözhetetlenné az életedben.

Nem igazán tudom, mivel bántottalak meg annyira, hogy egyetlen szó nélkül eltűnj és most már talán nem is számít. Sajnálom, ha valamit elrontottam. És ha egyszer mégis úgy döntesz, hogy felvilágosítasz ez ügyben, szívesen fogadom. Akár tíz év múlva is.

Nagyon hiányoztál az elmúlt egy év alatt és azt hiszem, egy részem, egy jelentős részem, mindig hiányolni fog, de ennyi idő után végre beláttam, jobb, ha befejezem.

Remélem, boldog vagy és az is leszel.

Boldog születésnapot kívánok, Flora!

Az ajándékom pedig az, hogy feladom. Nem zaklatlak tovább. Hagyom, hogy éld az általad választott életet.

Ég veled!

Gus

Flora magába roskadva ült a laptopja előtt. Maga se tudta, miért nyitotta meg azt a levelet, tényleg nem szokta elolvasni Gus üzeneteit, hiába küldözgeti őket szakadatlanul.

Augusztus huszonegyedike volt, Flora ma töltötte be a huszonnegyedik életévét, és amikor reggel megnyitotta a levelezését, valami azt súgta neki, hogy a Gustól frissen érkezett üzenetet ezúttal érdemes megnyitnia. Nem lehet belőle semmi baja. A visszaigazolást elutasítja, így a fiú azt se tudja, hogy egyáltalán elolvasta.

Izgatottan kezdett bele hát az olvasásba, ám az izgalom hamar eloszlott és helyét keserűség vette át.

Nem sírt, nem látta értelmét, nem érzett rá késztetést, de a bűntudat minden eddiginél mélyebbre rágta be magát a lelkébe. Csak most jött rá, mit tett a fiúval. Csak most ébredt rá, hogy a távozásával, a hallgatásával és a mostani látszólagos közönyével bántotta meg igazán Gust.

Képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy még ha jót akar is tenni vele, akkor is csak ártani tud neki. Próbálta meggyőzni magát, hogy bár most talán még fáj neki az elutasítása, akármit hisz is róla Gus, idővel rájön, hogy a lehető legjobb dolgot tette vele azzal, hogy kilépett az életéből.

De ha belegondolt…

Gus valószínűleg otthon töltötte az egész nyarat, talán arra várt, hogy egyszer felbukkan ő is, hogy meglátogatja a családját és találkozhatnak végre.

Csalódnia kellett. Flora egyszer se ment haza.

Gus megérdemelte volna, hogy mondjon neki valamit, de mit mondhatott volna?

Azok után, hogy a fiú visszaadta az életét, sőt annál is többet tett: jobb emberré tette – ő cserbenhagyta.

Úgy tűnik, míg világ a világ, ez így fog működni. Elvesszük, amit akarunk, kizsákmányolunk másokat, majd mintha mi se történt volna, tovább állunk.

Flora remélte, hogy Gus megtanulta, ne adjon többet, mint ami nélkül még képes élni. Sajnálta, hogy ezt éppen neki kellett a fejébe vernie.

Néhány órányi csendes önvizsgálat után Flora elindult a konyha felé, hogy megkeresse Christie nénikéjét. Úgy sejtette, a nő az egész délelőttöt főzéssel és sütéssel tölti, hogy kellően megünnepelje az ő születésnapját, pedig Flora ezt igazán nem várta el.

Igazság szerint egy kicsit aggódott is a nénikéjéért. Az elmúlt időszakban Christie mintha még fáradtabbnak tűnt volna, pedig már jóval kisebb terhet cipelt, mint Flora megérkezése előtt.

Egyenesen a konyhába ment, de a nénikéjét nem találta ott. Látta a konyhaszigeten fekvő nyújtódeszkát, rajta a tésztával, a tűzre készített üres lábast – minden bizonnyal nagy munkában volt, de valami elszólíthatta innen Christie-t. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy leveszi a lábast a tűzről, de úgy döntött, inkább nem kotnyeleskedik bele a munkába. Megfordult és kiment a házból, hogy megkeresse a nénikéjét.

Végigjárta az egész farmot, ami – tekintve, hogy a gyerekek nagyon titokzatos ügyben elmentek otthonról – nem kevés idejébe került. Kezdett berekedni a kiabálástól, de a nagynéni csak nem került elő. Ha nem gondolta volna, hogy ostobaság, már-már átadta volna magát az aggodalomnak, ehelyett azonban visszaindult a konyhába, hogy mégis elzárja a gázt.

A tűzhelyhez lépett, a lábas sütött a forróságtól, és egy mozdulattal elzárta a gázt. Nagyot sóhajtott, összeverte a két tenyerét és megfordult, hogy megnézze, mibe kezdett bele Christie és esetleg megcsinálja, mielőtt a nyers tészta teljesen kiszárad.

A sokktól egy pillanatig mozdulni se tudott, de szerencsére gyorsan visszanyerte józan ítélőképességét és azonnal leguggolt a konyhakövön elterülő nénikéje mellé. A pulzusát kereste: érezte, de gyengén, majd az arca fölé hajolt, hogy a légzését ellenőrizze. Rendben volt. Valami mégis hibádzott: hiába próbálta magához téríteni, nem sikerült.

Az ujjai sebesen siklottak végig a telefon nyomógombjain, a mentőautó hamarosan már a kórház felé robogott velük.

Christie útközben magához tért, megpróbálta levenni az arcára illesztett lélegeztető maszkot, de nem hagyták neki. Később belátta, nem is baj, ő maga szorította maga elé az eszközt. Rájött, hogy eljött az igazság pillanata és pánikrohamot kapott. Látta a Flora arcáról tükröződő félelmet és aggodalmat és eszébe jutott, milyen szép meglepetést kap szegény lány a születésnapjára.

Aztán a gyerekeire gondolt. Még mindig összeszorult torka miatt ajkai hang nélkül formálták a nevüket, szeméből könny szivárgott a füle felé. Flora megfogta a kezét és megnyugtatta, hogy Tommyt értük küldte.

– Nem lesz semmi baj, Christie néni! – Flora mantraként ismételte, ezzel próbálta őt megnyugtatni, de Christie pontosan tudta, hogy nagyon nagy a baj. Visszafordíthatatlan. És mégis, azt is tudta, nincs más hátra, mint megnyugodni, békével viselni a rá és családjára váró nehézségeket, vagy nincs többé értelme semminek.

Amikor Flora szembesült az igazsággal, erőtlenül rogyott le a hideg műanyag székre. A főorvos együtt érzőn megszorította a vállát, majd néhány percnyi csendes ácsorgás után magára hagyta őt.

Most, a telegyógyszerezett nénikéje betegágya mellett ülve, azon gondolkodott, mitévő legyen.

Christie nénikéje kérése egyértelmű volt: nem mondhatja el a gyerekeknek. Senkinek. Nehéz feladat ez egy olyan embernek, aki néha még a saját démonaival is alig tud megküzdeni, de Flora jobbnak érezte így.

Nem tudta, hogy tehetné meg. Hogyan közölje azt négy gyerekkel, hogy az édesanyjuk melldaganatos, ráadásul áttétes? Hogyan vehetné el tőlük néhány szóval az anyjukat, akit mindennél jobban szeretnek?

Örült, hogy ez a teher nem az ő vállát nyomja.

Elnézte a mélyen alvó nőt, a szeme alatt húzódó sötét árkokat, az erejétől megfosztott, sovány testet és arra gondolt, mindezek ellenére mennyire erős a nénikéje. Képes egyedül szembenézni a halállal, csak hogy mások életét megkönnyítse!

Christie nénikéje pillanatok alatt példaképpé lett, de vajon meddig lehet Flora mellett, hogy rá sugározza szeretetét és bölcsességét?

Másik én - 56.

Erőpróba

Flora hosszú, kemény munkával eltelt hónapok után végre fellélegezhetett – kézhez kapta az értesítőt, miszerint átvették az általa kiszemelt egyetemre. Ezzel persze ősztől még több munkája lesz, de legalább nem kell messzire mennie, hogy bejárhasson az órákra.

A nyári szünet idejére elrakta a tankönyveit; most csak a családdal és a farm körüli munkával akarta tölteni az idejét.

Nyári szünet lévén a gyerekek otthon voltak és a mellett, hogy ők is segítettek a ház körüli teendők elvégzésében, Flora eltökélte, hogy amennyi időt tud, velük fog tölteni. Az unokatestvérei jó hatással voltak rá és úgy látta, ők is szeretnek vele lenni.

Míg a tankönyveit rakosgatta, Flora feltette az egyik régebbi lemezét – ez is azok közül való volt, amelyeket a régi barátai elől titkolt, de nem tehetett róla, imádta ezt a brit popzenekart, különösen Danny Jones hangját és gitárszólóit.

Az ismerős dalok jó kedvre derítették, ő maga is énekelt és úgy döntött, eljött az ideje, hogy végleg kipakoljon. Hiába telt el a megérkezése óta több mint fél év, néhány holmija még dobozban volt. Már otthon érezte itt magát, nem akart visszatérni a régi életéhez. Most már birtokba vehette az új otthonát.

A vendégszobát hónapokkal korábban átalakították a számára, ám ő továbbra is a lányokkal aludt. Azonban az a szoba nem volt elég tágas mindhármuknak, ezért Flora a sajátjában tárolta a személyes tárgyait. Most is itt rendezgetett el mindent a polcokon és a fiókokban.

A regényeinek keresett megfelelő helyet, nem volt belőlük sok, de úgy vigyázott rájuk, mint értékes kincsekre. Volt közöttük a hittel foglalkozó regény, történelmi regények és romantikus történetek. A paranormális történetekkel, illetve a fantasy világával csak mostanában kezdett ismerkedni, az unokahúgai adták neki kölcsön a vámpíros, vérfarkasos, boszorkányos könyveiket. Legnagyobb meglepetésére határozottan élvezte őket, bár az erőszakos jelenetekért nem rajongott – azokat ő maga is túl sokszor megtapasztalta már a saját életében.

Benyúlt a dobozba még egy könyvért, két kezébe fogta, végigsimított a borítóján. Charles Martin Ahol a folyó véget ér című könyve volt, az utolsó, amit még a múlt nyáron olvasott. Miután Gus újra megtanította olvasni.

Próbálta felidézni a történetet, de egy ponton elakadt. Aztán eszébe jutott, ezt a könyvet még nem fejezte be. Könyvjelzőt keresett, de nem talált, pedig rá nem jellemző, hogy jelöletlenül csuk be egy könyvet. Lapozgatni kezdte és a háromnegyede táján ráakadt valamire két lap között. Nem szokványos könyvjelző volt, hanem egy fénykép.

Amint felismerte, a torka összeszorult. A fotó azon a nyáron készült, őt és Gust ábrázolta. Emlékezett a percre, amelyet megörökített. A Goodwin-házban voltak és szokásukhoz híven a kertben heverésztek a fűben. Összedugták a fejüket, szélesen mosolyogtak és mindketten hunyorogtak a szemükbe tűző napfény miatt. Gus készítette a fotót, de Flora is kapott egy másolatot.

Flora a fényképet bámulta és emlékezett. Csak jó dolgokra.

Örömre.

Bizalomra.

Összetartásra.

Melegségre.

Szeretetre.

Ezek voltak a legkedvesebb emlékei, érzetei az elmúlt nyárról. És persze Gus, úgy, ahogy volt.

Egy kicsit sem enyhültek az iránta való érzelmei. Még mindig ugyanúgy szerette, mint ősszel.

Flora szemébe könny gyűlt, egyetlen könnycseppet engedélyezett magának, amelyet a fiúért onthatott, aztán nagyot sóhajtott, a fényképet elzárta egy emlékekkel teli dobozkába, a könyvet pedig egy régi szóróanyaggal jelölte meg.

Néhány percig még csendesen ücsörgött az ágyán, a gondolataiba merülve, majd hirtelen felpattant, megtörölte az arcát és elindult megkeresni a gyerekeket, hogy játsszon velük a farm mögötti dombnál.

Christie örült, hogy Flora lefoglalta a Luke-ékat, így legalább különösebb felhajtás nélkül indulhatott el. Elég volt elkiáltania magát, hogy van egy kis elintéznivalója a városban és hamarosan jön, és már be is ülhetett a furgonba. Nem faggatták ki, hogy mi az az elintéznivaló, nem könyörögtek, hogy vele mehessenek és nem kérdezték meg huncutul csillogó szemmel, hogy hoz-e nekik valamit.

Flora tökéletesen kitöltötte a kis világukat, lefoglalta és kifárasztotta őket, így neki magának végre jutott ideje a saját életére is. És persze hoz nekik egy kis finomságot.

A levegős, mégis átforrósodott furgonban ülve egyre szorosabban markolta a kormányt. Ahogy közeledett a városhoz, egyre inkább szorongott. Mindig is utált orvoshoz menni, ki ne utált volna –, de ez most más volt. Félt attól, amit megtudhat, félt a következményektől, féltette a gyerekeit.

Már jó ideje érezte, hogy valami nincs rendben, de képtelen volt rászánni magát a vizsgálatra. Állandóan fáradt volt – eleinte a túlhajszolt életmódjára fogta, de idővel be kellett látnia, hogy többről lehet szó. Néha enyhe fájdalom gyötörte, mely később erősödött, úton-útfélen összeszedett mindenféle nyavalyát – mintha az immunrendszere nem lenne képes megbirkózni egy egyszerű náthával se. Végül, nem is olyan régen, rábukkant egy mindennél árulkodóbb tünetre. Nem lepődött meg, a családja több tagja is szembenézett már a kórral – igaz, eddig senki sem győzedelmeskedet felette. Remélte, ő lesz a kivétel.

Mostanra nagyjából felkészült az igazságra és készen állt harcolni is. Hajlandó volt elmenni a legvégsőkig, hogy minél több időt tölthessen a gyerekeivel.

A főorvos két nappal ezelőtt szánakozó arccal közölte vele, hogy a feltevése sajnos helyes volt: a mellében kitapintott csomó valóban kóros elváltozás, kiterjedt daganat. A kérdés csupán az, hogy a sejtburjánzás az életére tör-e vagy sem. Ezért a válaszért hajtott most a kórházba.

Az idősödő, szemüveges főorvos az asztala mögött ülve tanulmányozta Christie biopsziájának eredményét – nem mintha nem ismerte volna már a diagnózist. Ezalatt igyekezett pókerarcot ölteni és csak hümmögött. Nem szerette a munkájának ezt a részét, tudta, hogy az éppen előtte ülő beteg aggódik és a sorsa csakis az ő kezében van. Legalábbis a sorsáról való felvilágosítás terhe az övé, a többi réges-rég elrendeltetett.

Christie idegesen gyűrögette a kezében tartott kendőt, majd az arcához emelte, hogy felitassa a bőrén gyöngyöző verejtéket. Úgy érezte, ennek a napnak sose lesz vége.

A főorvos végre felnézett a papírokból, az arcáról lehullt a tudatlanság maszkja, együtt érzőn nézett a nőre.

Christie azonnal rájött, mit jelent az a tekintet. Mindent, csak jót nem.

– És mit tehetek?

A főorvos tekintete még borúsabb lett, megrázta a fejét.

– Nem sokat. Ez már az a pont, amikor el kell döntenie, hogy a végsőkig küzd-e, vagy békében kivárja az elkerülhetetlent. – Kissé lehajtott a fejét, arcán őszinte részvét ült.

Christie a szájához kapta a kezét. – Ennyire súlyos?

– Attól tartok, túl későn jött, kedvesem. Áttétes. – A főorvos nagyokat nyelt, miközben az asszony arcán végigrohanó könnycseppeket figyelte. – Ha mégis harcolni akar, tudnia kell, hogy nagyon-nagyon csekély az esélye a gyógyulásnak. – Valójában úgy gondolta, a helyzet reménytelen, de ezt még nem akarta kimondani. Nem ilyen kíméletlenül. – A kezelés elveszi a maradék erejét is, a teste ön ellen fordul… – Nem akarta részletezni, remélte, hogy az asszony ennyiből is megértette a helyzetet.

Christie felszárította a könnyeit. – Nem akarom a hátralévő időmet kórházban, a gyerekeim nélkül tölteni.

A főorvos megértően bólintott. Ellátta az asszonyt néhány jó tanáccsal és felírt neki több gyógyszert is, melyek elviselhetőbbé teszik a küzdelmét. Megbeszéltek egy időpontot a kontrollra, majd elbúcsúztak. Megszorította az asszony remegő kezét és útjára bocsátotta.

Christie csak ült a furgonban, képtelen volt elindulni. Nem tudta, hogyan közölje az ő kicsikéivel, hogy az anyukájuk haldoklik. Az édesapjukat már elveszítették, mi lesz velük, amikor ő is elmegy?

– Az Isten verje meg! Az Isten verje meg! – Öklével a kormányt püfölte, majd ráborult és zokogott, vég nélkül, keserűen.

Maszatos, kipirult arcú gyermekei azon nyomban mosolyt csaltak az arcára, amint megpillantotta őket. Megcsókolta őket, mindegyiküket egyesével, majd beküldte őket kezet mosni.

Egymás kezét fogva, láncot alkotva kapaszkodtak fel a domb tetejére, ott leültek és kiosztotta az édességet. Hosszú ideje először, a gyermekeit és Florát magához ölelve nézte végig a naplementét. Nem érzett mást, csak melegséget és békét, a kicsinyei édes illatát. Látta vidáman ragyogó tekintetüket, elégedett kis arcukon elterülő, foghíjas mosolyukat, széles vigyorukat, és tudta, mit kell tennie, ahogy azt is, mit nem tehet meg. Nem veheti el a gyermekei boldogságát. Elhatározta, amíg nem muszáj, egy szót se szól a betegségéről.

Másik én - 55.

Cameron

Cameron dühösen vágta le az iskolatáskáját a padlóra, majd becsapta maga mögött szobája ajtaját.

Flora értetlenül állt a csukott ajtótól néhány méterre; a fiú végigduzzogta a hazautat, de nem árulta el, mi bántja. Senkihez se szólt, csak a köveket rugdosta a porban.

Florát aggasztotta unokaöccse állapota, hónapok óta érzékelhető volt a változás, de az utóbbi időben romlott a helyzet: az okos, beszédes fiún időnként elfojtott agresszivitás jelei mutatkoztak, máskor könnyes volt a szeme, de legtöbbször csak csendben üldögélt. Flora nem tudta biztosan, honnan ered a jelentős személyiségváltozás, de egyre erősödött benne a gyanú, hogy a probléma okát az iskolában kell keresnie.

Florának bőven lett volna dolga a ház körül, de ebéd után úgy döntött, itt az ideje megnéznie magának azt az iskolát. Beült Christie nénikéje furgonjába és a városba hajtott. Május közepe volt, fojtogató volt a levegő, a furgon átforrósodott, de a nyitott ablakon beáramló szél enyhítette a lány kínjait.

A rádióból countryzene szólt, Flora a kormányon ütötte a ritmust. Próbált ellazulni, de egyre az motoszkált a fejében, hogy hogyan deríthetné ki Cameron titkát.

Az iskola előtt Flora leállította a motort és kiszállt a furgonból, a kora délutáni forróság azonnal megcsapta és égetni kezdte a bőrét. Hiába igyekezett, mire elérte az épület, nem győzte letörölni gyöngyöző homlokát.

Szerencséjére Cam osztályfőnöke éppen szabad volt, a tanári szobában kávézott.

Mrs. Whittaker szívélyesen fogadta Florát, bár furcsállta, hogy az édesanyja helyett Cam unokatestvére érdeklődik a fiú teljesítménye iránt. A harmincas évei derekán járó, dauerolt hajú, itt-ott néhány zsírpárnával ellátott nő vég nélküli beszámolóba kezdett és mindenre kitért, csak arra nem, amire Flora igazán kíváncsi volt: nem említette, történt-e valami különös, ami miatt megváltozhatott a fiú viselkedése. Flora végül kerek perec rákérdezett.

– Mrs. Whittaker, nem piszkálják Cameront a társai? Nem történt vele valami kínos az elmúlt néhány hónapban? Esetleg nem mutatott túlzott érdeklődést egy lány iránt, aki kikosarazta? – Az asszony elkerekedett szemmel nézett rá, majd gondolkodni kezdett. – Fontos lenne. Mostanában már nem is hasonlít a régi önmagára…

– Ugyan, Flora, hiszen Cam gyerek. Ilyenkor hétről hétre változnak, meg aztán ott van az édesapja esete is…

– Az már három éve volt. Nem hiszem, hogy ennyi idő után kezdene magába fordulni. És az ő korában még nem változnak a gyerekek, csak, ha valamilyen meghatározó dolog történik az életükben. Én is csak nemrég nőttem fel, még emlékszem.

Mrs. Whittaker szúrós pillantást lövellt Flora felé, de ő állta a tekintetét.

– Nos, nem történt a fiúval semmi szokatlan?

– Nem. Nálunk az ilyesmi nem szokás!

Florában fortyogott a düh, míg a furgonnak támaszkodva várta a gyerekeket. Nem tudta elhinni, hogy a tanárok, akik a gyerekek második nevelői, ennyire közömbösek tudnak lenni védenceik iránt. Így tehetett meg ő maga is bármit, bárkivel, annak idején. Bárcsak lett volna valaki, aki megállítja!

Stella és Emma megörült a láttán, megölelték Florát és beugrottak a furgonba. Cameron nem volt velük, így Flora megkérdezte a lányokat, hol hagyták az öccsüket.

– Nem t’om, hol van. Mindig ezt csinálja. Épphogy eléri a buszt és akkor is olyan… olyan nyúzott, vagy milyen. – Stella megvonta a vállát, Flora pedig aggodalmasan nézett körül az épületből kiáramló gyerekek között. Cameront sehol se látta.

Meghagyta a lányoknak, hogy el ne mozduljanak onnan, ő pedig elindult megkeresni a fiút. Útközben megállított néhány gyereket és Cameron holléte után érdeklődött, de egyikük se tudott válaszolni. Végignézte a mosdókat, majd visszament a furgonhoz, hátha közben Cam is odaért, de csalódnia kellett.

Flora most már kétségbe esett. Visszament az épülethez és tovább faggatta a még ott lévőket. Végül egy vörös, szeplős lány riadt tekintettel válaszolt. Kék szemében könny ült.

– A néni segít neki?

– Igen, kicsim. Tudod, hol van?

A lány bólintott és szaladva hívta maga után Florát. Az iskola mögötti parkban, egy bokros részen álltak meg. Flora nevetést hallott.

– Mindig ez van. Bántják, tetszik tudni? Egyszer próbáltam segíteni, de megpofoztak… és Cameron se akarta, hogy segítsek. Rám kiabált, hogy menjek el. – A kislány arca piros volt, maszatos a kibuggyanó könnyeitől és szomorú, nagyon szomorú. Flora megsimogatta a fejét és visszaküldte a buszhoz, ő maga pedig elindult a hangok irányába.

Megpróbált mindenre felkészülni, de a bokrok közé érve szinte azonnal elfutotta a szemét a könny. A kis Cameron ott állt egy csapat kölyök gyűrűjében, csupasz, hófehér bőrével és rézvörös hajával.

Flora megdöbbent. Nem is attól, hogy mindig, mindenhol ugyanez megy: a nagyobbak, erősebbek kipécézik maguknak a gyengét, lehúzzák a nadrágját, csípős vesszővel verik a lábát vagy „csak” verbálisan terrorizálják. Nem. Őt az döbbentette meg, hogy az unokaöccse mindezt konokul hallgatva, rezzenéstelen arccal tűri. Nem sír, nem kiabál, nem könyörög. Felszegett fejjel áll, a kínzói szemébe néz, és mintha meg se hallaná a fiúk és lányok gúnyos kacaját.

Florának összeszorult a szíve – az ő kis Cameronja, aki nem hagyja, hogy megtörjék –, a könnyeivel küzdött, de mint öccse, ő is megkeményítette a szívét és berontott a gyerekek gyűrűjébe. Látta Cameron szemének rebbenését, az arcán átsuhanó félelmet és szégyent. Még csak nyolc éves, mégis, mennyivel felnőttesebb, mint akár ő maga. Az ilyen bántalmazott gyerekek idejekorán érnek. Gus is épp ilyen volt…

Gyengéden megérintette a fiú vállát. – Húzd fel a nadrágod, Cam! – majd az őket körülállókhoz fordult, bár néhányan már eliszkoltak.

Hirtelen nem tudott mit mondani, csak nézte őket, az önelégült, most talán kissé megszeppen arcokat, a tekintetükből sütő dölyföt és tudatlanságot. A jövő nemzedéke, már most rothadtak belülről.

Kedve lett volna az arcukba üvölteni, megrázni őket, felpofozni némelyik vagányt, de tudta, nem lenne értelme. Ezek a gyerekek nem értenek, nem éreznek semmit. Nem szeretik őket, hát ők sem szeretnek senkit. Nem fognák föl, amit megpróbálna elmondani. Inkább megkérdezte a nevüket és jól elraktározta az információt.

Az egyikük megkérdezte, hogy elárulja-e őket, ő szánakozva nézett a gyerekre.

– Nem szólok a szüleiteknek, úgysem tennének semmit. A tanárok sem. Senki sem érheti el, hogy emberhez méltóan bánjatok másokkal, csakis ti változtathattok saját magatokon. De megjegyeztelek, mindannyiótokat. – Végighordozta a tekintetét a díszes társaságon. – Egytől egyig. És azt ajánlom, húzzátok meg magatokat. Változzatok meg, mert nem fog tetszeni a hely, ahova ez az út vezet. Ti magatok se lesztek szép látvány, ha így folytatjátok. Csak egy rakás, szánalmas roncs… – Felsóhajtott. – Nem akarlak titeket többet Cameron közelében látni, ne szóljatok hozzá. Semmi közötök hozzá. Ő fényévekkel jobb ember nálatok. És ami azt illeti, mást se pécézzetek ki magatoknak! Mostantól minden délután itt leszek és tudni fogom, bármit tesztek. – A dermedten álldogáló Cameronra nézett, átkarolta a vállát. – Gyere, Cam, a lányok várnak.

– A nagy Cameron idehívta a nővérét, hogy megvédje!

Flora megfordult. – Cameron sosem szólt senkinek. Sokkal erősebb, mint ti valaha is lesztek, Harry Dobson. Tudom, ki vagy, ezt ne feledd!

Míg visszaértek a furgonhoz, Flora megígértette Cammel, hogy mostantól mindent elmond neki, cserébe ő is megígérte, hogy senkinek se szól arról, amit látott.

A kisfiú továbbra is csendes volt, sokáig az is maradt és csak hosszú hónapok múltán nyerte vissza vidámságát, de már nem lehetett olyan, mint azelőtt. Keményebb, erősebb lett és egyfajta hozzá nem illő bölcsesség sugárzott az egész lényéből. Nyolc évesen már nem csak szó szerint, átvitt értelemben is birtokában volt Herkules erejének.

Másik én - 54.

A farm, ahol élünk

Az új év új terveket plántált Flora fejébe. Nem tudhatta, hogy a farmer élet hosszú távon kielégíti-e majd, nem tudhatta, hogy képes lenne-e az egész életét úgy leélni, ahogy most teszi. Szüksége volt a nyugalomra, melyre itt talált rá, de nem zárta ki, hogy egy reggel úgy ébred, mindez nem elég számára. Egyszer talán újra városban akar élni, mint amikor egyetemre járt. Meg akarta szerezni a diplomáját, már csak egyetlen évet kellett teljesítenie, nem hagyhatta kárba veszni az egyetemen eltöltött időt.

Nem volt jó tanuló, épp hogy átcsusszant minden évben, de tudta, sokkal többre is képes. Nem jelenthetett akadályt elvégeznie az utolsó évet.

Persze nem csak magának kellett bizonyítania. Nem akart visszamenni a régi egyetemére, szeretett volna átiratkozni a farmhoz legközelebbi intézménybe, és az ő addigi eredményeivel kétséges volt ennek kimenetele. Kérvényeket írt és végül elérte, hogy felvételizhessen. Ehhez persze újra kellett tanulnia három év teljes anyagát.

Innentől kezdve megváltozott a napirendje.

Továbbra is hajnalban kelt, ellátta az állatokat, délelőtt segített Christie nénikéjének a háztartás vezetésében, délután pedig, amikor a nagyobbak leckét írtak, ő maga is leült közéjük, hogy tanuljon. Az estét Luke-kal töltötte, majd újra elővette a könyveit. Nem egyszer Christie néni rázta fel az éjszaka közepén: a kanapén aludt el, könyvvel a kezében. Máskor elkalandoztak a gondolatai és kénytelen volt kimenni, sétálni, hogy felfrissítse magát.

Mindezek ellenére február közepére már kezdte úgy érezni, nem lehetetlen elérni a maga elé kitűzött célt.

A család minden tagja a nappaliban tartózkodott: a fiúk a szőnyegen játszottak, a lányok pedig a kanapén kuporogtak és filmet néztek. Stella nem akarta elhinni, hogy unokanővére még sosem látta az Alkonyat című filmet, illetve annak folytatásait. Először felháborodott a tényen, majd lázba jött és nekilátott előszedni a DVD lemezeket. Így eshetett meg, hogy Flora közel öt órája ült a kanapé közepén, oldalán Emmával és Stellával és a képernyőt bámulta. A kezdeti tettetett lelkesedés után most már valóban érdekelte a végkifejlet, előre hajolva szuggerálta a képernyőt és remélte, úgy alakul a történet, ahogy ő szeretné, ahogy szerinte igazságos lett volna.

Tommyt ez a kép fogadta, amikor dolga végeztével belépett a házba és megtalálta őket a nappaliban.

– Mit csináltok?

– Sssh! – A lányok egyéb válasszal nem szolgáltak.

– Hagyd őket, transzba estek. Már megint azt a nyáltengert nézik a gagyi vámpírokkal… – Cameron fintorgott.

Tommy a televízió felé fordította tekintetét: egy izmos, félmeztelen fiú vadul csókolt egy lányt. Bár hó borította a hegytetőt, ahol álltak, a fiú, úgy tűnt, nem fázik. Felemelt szemöldökkel nézte végig a jelenetet, majd a kanapén ücsörgő lányokra siklott a tekintete. Flora és Emma ragyogó szemmel, széles mosollyal bámulta a filmet, míg Stella csak fintorgott.

– Neked nem tetszik, Stella?

– Á, neki csak az a baja, hogy utálja Jake-et. Ő Edwardért van oda… Pedig Jake tényleg jó fej. Vagyis jobb, mint az a két lábon járó hulla. Mondom, ez egy gagyi film.

Tommy elnevette magát és mivel úgy látta, addig semmit se kezdhet a társasággal, míg véget ér a film, leült a fiúkhoz.

– Akkor jössz, Flora?

Tommy még délelőtt megbeszélte a lánnyal, hogy az segít neki átvinni néhány szerszámot a családi farmra.

Flora egy kissé komornak tűnt, még mindig rossz kedve volt a film vége miatt. Jacobnak drukkolt, de a kedvenc karaktere szenvedett és bár tudta, hogy a történetnek még nincs vége, ez rányomta a bélyegét a napjára. Nem tudta, pontosan hogyan és miért, de párhuzamot vont Gus és a történet között.

– Megyek, persze! – de az arcán játszó halvány mosoly nem volt valódi.

Tommy családja kedvesen fogadta Florát. Miután a férfival mindent elpakoltak, Tommy beinvitálta őt a házba, hogy pihenjen egy kicsit.

A házba lépve Flora megdöbbent, Tommynak csak húgai voltak, az viszont rögtön öt. A férfi szinte minden nap megemlítette valamelyik húgát, de Flora fejében nem állt össze a tényleges számuk. Azért nem ijedt meg, a lányok azonnal leültették maguk közé az asztalhoz, az édesanyjuk pedig feltálalta a vacsorát.

Tommy mosolyogva figyelte Flora arcát, de nem mondott semmit. A férfi édesapja elmondta az asztali áldást és nekiláttak a rostélyosból, salátából és túrós pitéből álló vacsorájuknak.

Evés közben Flora a családot figyelte: nem csak Tommy, a lányok is mind szőkék voltak, ahogy a szüleik is. A gyerekek egytől egyig jól neveltek voltak, az édesanyjuk gondoskodó, szeretetteljes, az édesapjuk pedig vidám természetű, erkölcsös embernek tűnt. Mintha Flora egyenesen a Farm, ahol élünk című sorozat szereplői közé csöppent volna. Ha így lenne, minden bizonnyal ő lenne Nelly, az elkényeztetett és gonosz, szőke lány. Legalábbis régebben ő lett volna az. Most már nem tudta, melyik karakter illene a személyiségéhez, valójában azt se tudta, milyen ember is ő most.

Tommy mosolyogva nyújtotta felé az utolsó szelet pitét, de ő elhárította a felajánlást. Ivott még egy korty házi készítésű bodzaszörpöt, majd hátradőlt a székén. Úgy érezte, meg se tud moccanni, annyira eltelt az étellel.

Míg az édesanyjuk leszedte az asztalt, a lányok kézen fogták Florát és körbevezették a házban. A legkisebb, Evelyn a pajtába is ki akarta vinni, hogy megmutassa neki a kiscicáit, de Tommy megállította. Látta Florán, hogy elfáradt és kimentette.

Flora aznap este nem sétált a farmon, úgy dőlt az ágyba, mint egy krumpliszsák és szinte azonnal elaludt.

Flora nem érzékelte az átmenetet, az egyik nap még jeges szél vágott az arcába munka közben, a következőn pedig szinte mindenhova berobbant a tavasz. Az alacsony dombok oldalain megannyi színes virág bontogatta szirmait, lassan életre keltek a rovarok és visszatértek a madarak, langyos szellő hozta a zöld növények friss illatát. A farmon is sokkal több munkát kellett elvégezniük és most, a jó idő tartós beálltával már a gyerekek is segítettek. Amíg Tommy naphosszat a föld felszántásával és bevetésével foglalatoskodott, Flora a veteményesben és a virágoskertben töltötte az idejét, a gyerekek pedig az állatokat látták el.

Nem volt könnyű dolguk, de amikor Flora végignézett a zöldbe borult farmon, amikor a nap végén felmérte a két keze munkáját, az egyenes sorokat, melyek palántákat tápláltak és elgyönyörködött a fehér és rózsaszín virágokkal borított gyümölcsösben, minden munkával töltött percért hálát adott.

Hamarosan eljött az ideje, hogy Flora nyeregbe pattanjon. Vele tartott a kis Luke is, ő is ekkor kezdett el ismerkedni a lovakkal, persze ő egyelőre csak pónira ülhetett fel. Flora a lovaglóleckéket mindennél jobban élvezte. Előfordult, hogy behunyta a szemét és hagyta, hogy érzékei kiteljesedjenek, míg Tommy vezette az állatot. Ilyenkor kiürült az elméje, csak élvezte a természettel való kapcsolatát. Ez az időszak igazán kellemesnek tűnt számára, csupán egyetlen dolog bántotta időnként: Cameron magába zárkózott és senki se tudott kapcsolatot teremteni vele.