Másik én-2.

Az első, de nem az utolsó

Annyira gyorsan telt az idő; elfolyt a kezei között, akár az aranyszín homok, melyet egy, a kezében tartott fotón látott. Egy tengerpartot ábrázolt aranyló homokkal, lusta hullámokkal elnyújtózó, kék vízzel, a magasban vitorlázó sirályokkal, mosolygó fiatalokkal.

A barátai voltak, legalábbis ezt hallotta. Ő is ott volt közöttük: magas, sportos, szőke fiú keze pihent a csípőjén és ő a hófehér fogsorát kivillantva nevetett az oldalán.

Olyan boldognak tűnt! Annyira más volt azon a fotón, mint amilyennek most érezte magát!

Fogalma sem volt, milyen volt pontosan ez előtt, ám azt biztosan tudta, milyen most: egy roncs.

Egy hónapja már, hogy hazaengedték a kórházból. Lelkiismeretesen jár a terápiákra, megtesz mindent, amit előírnak, hogy elősegítse a javulását. Nem is lehetne oka panaszra, hiszen ez idő alatt újra tanult járni, már a beszéde sem akadozott, el tudja látni magát, de ezt leszámítva olyan, akár egy hat éves kisiskolás. Most kezd olvasni tanulni, de a számokat egyelőre hanyagolja. Csak lassan, lépésről lépésre. Az orvosok is azt mondják, hogy nem szabad erőltetni a dolgokat. Ő mégis aggódott.

Az első héten folyton hisztériás rohamot kapott, amikor nem sikerült valamit megcsinálnia, aztán rájött, hogy ezzel csak magának árt.

Most nyugodt, talán túlságosan is. Legalábbis ezt mutatja a külvilágnak, de amikor egyedül van, gyakran kapja magát azon, hogy menthetetlenül belesüllyedt az önsajnálatba. Olyankor zokog, sokszor akaratlanul is, de még nehezére esik kontrollálni az érzelmeit.

Az orvosok azt mondják, igazán szerencsés, hiszen bele is halhatott volna, ő mégis itt van. Azt mondják, hihetetlenül erős nő, és hamar fel fog épülni. Szerinte viszont komoly baj van a fejével; a zűrzavar állandó, és úgy érzi, képtelen rendet tenni a képzeletbeli polcokon, melyeken az emlékeit tárolja.

A kezében lévő fotót szuggerálta; próbálta felidézni az arcokat, a saját arcát, azt, hogy mit gondolhatott, amikor a kép készült. Tekintete az őt átkaroló fiú alakjára siklott. Igazán megnyerő fiatalember volt, és azt mondták, hozzá tartozott. Most valahogy elképzelni sem tudta magát annak a fiúnak az oldalán.

Találkozott vele, még a kórházban meglátogatta, nem sokkal az ébredése után. Látta a szemében az aggodalmat, de furcsamód nem az volt az első kérdése, hogyan érzi magát, hanem az, hogy emlékszik-e, mi történt vele. Ő persze arra sem emlékezett, hogy valóban Joannek hívják-e, nem hogy arra, miért került kórházba. A fiú mintha megkönnyebbült volna, simogatni kezdte a homlokát, megfogta a kezét. Ő el akarta húzni a kezét, hiszen számára az az ember idegen volt. Jóképű férfi, mégis idegen. Nem emlékezett rá, hogy valaha is csókolta, ölelte Timet, pedig ő állította, hogy így volt. A bizonyíték pedig most is a kezében volt. A fotó, melyen őt öleli és egy másik, ahol megcsókolja Timet.

Nem emlékezett az ajka érintésére, pedig annyira szeretett volna, sem a csókja ízére, arra, hogy röpködtek-e közben pillangók a gyomrában, vagy szerette-e volna folytatni valahol máshol, fényképezőgép nélkül.

Erőltette az agyát, mégsem történt semmi. Egyetlen árva emléket sem volt képes előkotorni az agyából, nem csak Timről, semmi másról se. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt az egész.

Csöndben ült a konyhaasztalnál a képek fölé görnyedve, majd egy hirtelen mozdulattal félresöpörte mindet, két kezét az arca elé kapta és zokogásban tört ki. Felhúzta a székre a térdeit és rájuk borulva sírt.

Nem tudta, mennyi ideje ült úgy ott, de egy idő után furcsa, tompa hangokra lett figyelmes. Mintha zene lett volna, de abban a pillanatban semmi sem érdekelte annyira, hogy egyáltalán felnézzen. Amúgy se lehetett ott senki, hiszen a szülei csak nem rég mentek el ellenőrizni az éttermet.

– Ó, hogy az a…!

Erre már muszáj volt felkapnia a fejét. Egy idegen ember járt a házban – bár neki akkor mindenki idegennek számított.

Az ismeretlen leborított valamit, már látta is: alig pár lépésre tőle, a kamra ajtajában állt neki háttal, a lehetetlenül vékony lábai körül pedig konzervdobozok hevertek szanaszét.

Az idegen hirtelen megperdült a tengelye körül – talán meghallotta, hogy az ijedségtől magában felszisszent –, és egy fiatal fiúval találta szemben magát, aki a szájához kapta a kezét, fekete szeme előbb elkerekedett, majd forgatni kezdte őket és nagyokat pislogott. Amikor elhúzta hosszú ujjait a szája elől, vékony ajkain egy pillanatra mintha mosoly játszott volna, amely a következő pillanatban eltűnt, majd helyét aggodalmas grimasz vette át.

Joan elnézte a túlságosan is vékony, és emellett a magassága miatt esetlen fiút, a pöttyös inge felett feszülő divatjamúlt, szürke szvettert, melyen több kitűzőt is látott, a sötétbarna, csigás hajat, a grimaszt az arcán, és nem tudta megállni: neki végre sikerült mosolyt csalnia az arcára.