Másik én

Hm, nem megy nekem mostanában az írás. Nagyon nem. Azért próbálkozom, de nem ígérek semmit. Korábban már gondolkoztam azon, amibe most bele fogok kezdeni, de akkor azt gondoltam, nem működne. Most viszont egy nagyon elhívatott blogger ugyanilyen rövid részeket tesz fel, mint amilyenekben én is gondolkodtam, és úgy látom, nála ez bejött, szóval, megpróbálom én is.
Fogalmam sincs, mi fog ebből kisülni, arról sincs, hogy milyen gyakran fogom frissíteni, de a rövid terjedelemre tekintettel igyekszem majd minél sűrűbben. De ne ígérgessek, igaz? :)

Szóval, itt az első, aminek kivételesen - bár talán béna - címet is adtam.

Másik én

Ébredés

Hallotta a hangokat, de semmit sem értett. Időnként felhangzó pityegés; sóhaj; fojtott hangú, ideges suttogás; sóhaj; szipogás; veszekedés; sóhaj; sóhaj; lépések; szipogás…

Kinyitotta a szemét, de nehezére esett a fókuszálás. Furcsa szagok, értelmetlen hangok vették körül. Fáradt volt, végtelenül fáradt.

Lehunyta a szemét. Nyelni próbált, de képtelen volt rá. Újra kinyitotta a szemét; csak most vette észre, hogy egy csövet erősítettek a szájára, egy vastag csövet, melyet ledugtak a torkán.

Hová került? Mi történt?

Újra nyelni próbált, hiába. Kezdett pánikba esni. Ki akarta rántani a csövet, de a keze nem engedelmeskedett az akaratának. Elhatalmasodott rajta a pánik, megállíthatatlanul folyt a könnye a párnára, artikulálatlan hangok törtek fel belőle, éles fájdalmat váltva ki a torkában.

Egy ismeretlen, fehér ruhás nő jelent meg a látómezejében: tekintete aggodalmas, mégis valahogy meleg volt.

– Nyugalom, Joanna, nem lesz semmi baj. Csak nyugodj meg, szívem! Segítek.

Figyelte, ahogy a színes bőrű nő a magasba emelt egy fecskendőt, majd a keze eltűnt az eszközzel valahol az ágya szélénél, és őt nyugalom öntötte el.

– Úgy, ügyes vagy. Mindjárt jobb lesz. – A nő végigsimított a haján és rá mosolygott. – Máris könnyebb, igaz? Jól van, csak ne izgasd fel magad! Tudom, most nagyon nehéz ezzel a csővel a torkodban, de bírd még ki egy kicsit. Amint a doktor úr kielégítőnek találja az állapotod, kivesszük, rendben? – Bólintani akart, de ez sem ment, így csak pislogott egyet. – Jól van, szívem, most pihenj! Doktor Lee azonnal itt lesz.

A nő eltűnt és ő egyedül maradt. Tehetetlenül.

De vajon hol lehet? És mi történt vele?

***

Már egy hete levették a gépekről, lassan kezdett javulni az állapota. A kezdeti ijedség, hogy esetleg nem tud mozogni, elmúlt: bár nem annyira zökkenőmentesen, mint szerette volna, már tudta mozgatni a végtagjait.

A gond a zűrzavar volt, mely a fejét uralta. Úgy érezte, az agya egy katasztrófa sújtotta terület: hiányzott a rendszer, a kapcsolat egyes dolgok között, az emlékei…

Fogalma sem volt, ki volt egykor ő, csak azt tudta, ki most, azt is csak a szüleitől: Joan Mason, egy felnőtt nő, aki jelenleg nem képes segítség nélkül élni.

A szülein és a kórházi személyzeten kívül senkit sem látott; úgy érezte, egy elszigetelt világban ragadt, egy ajtók és ablakok nélküli, végtelen folyosós épületben, ahonnan nincs kiút.

Nem ismerte a körülötte lévő embereket, beleértve a szüleit is, legfőképpen azonban az aggasztotta, hogy saját magát nem ismerte.

Hogyan kellene viselkednie? Mit várnak el tőle?

Egyelőre csupán annyit, hogy felépüljön és legalább a jobb kezét ne tévessze össze a ballal. De az után? Ha az már megy, hogyan tovább?

Mindenki azt hajtogatta, hogy legyen türelemmel, idővel minden rendbe jön, visszatérnek az emlékei, ugyanaz az életvidám, csinos, magabiztos nő lesz, aki a történtek előtt volt.

Csak lenne már túl ezen!