Másik én-3.

Kitágult világ

– Öhm, izé… bocs, hogy megzavartalak a… – Joan mosolyogva figyelte, ahogy a fiú zavartan felszedegette a konzervdobozokat. – Be volt dugva a fülem, nem vettem észre, hogy itt vagy. De csak ezért jöttem, szóval, már megyek is! – Felmutatta a fűszeres üveget, csücsörített egyet a szájával, majd elindult az ajtó felé. – Akkor, szia! – Joan a tekintetével követte a távolodó alakot, ám legnagyobb meglepetésére a fiú megállt az ajtóban, kotorászni kezdett a zsebében, majd visszasétált hozzá és lerakott elé egy papír zsebkendőt. – Azt hiszem, erre szükséged lesz. – Azzal megfordult és elment.

Joan a kocsiban ült és az ablaknak döntötte a fejét. Azon gondolkodott, vajon jó ötlet-e az egész. Nem volt egyszerű meggyőznie a szüleit, de végül belementek, hogy eljárjon az étterembe és kisegítsen ott.

Korábban eszébe se jutott, hogy elhagyhatná a négy fal börtönét; nem érezte magát biztonságban a külvilágban, minden annyira hatalmas volt. A házak, a fák, az égbolt végtelen kékje; elveszettnek érezte magát odakint.

Aznap, amikor az idegen fiú a házban járt, este megkérdezte az édesapját, ki volt ő. Az apja unott hangon magyarázta, hogy a fiú az étteremben dolgozik kisegítőként, és ők küldték haza egy különleges fűszerért, amiből kifogytak az étteremben, de ő majd ellátja a baját, amiért megijesztette az ő szeme fényét, az imádnivaló kislányát.

Akkor döntötte el, hogy ennyit ő is megtehet: kavargathatja az ételt, segíthet elrakni ezt-azt, mosogatni, akármit. A szülei eleinte hallani sem akartak róla, hiszen semmi szüksége rá, hogy dolgozzon, az ő finom kezei nem mosogatásra valók, de meggyőzte őket, hogy szüksége van valamire, ami lefoglalja, emberek között kell lennie, tanulnia kell tőlük.

Most azonban azért aggódott, hogy elront dolgokat. Mi lesz, ha kinevetik a tudatlansága miatt, azért, mert sem olvasni, sem számolni nem tud? Ha egy végtelenül egyszerű dolgot kérnek tőle, és ő azt sem tudja, miről beszélnek?

Tetszett neki az étterem. Elegáns volt, fényűző, igazán exkluzív hely. Értékes abroszok, kristályok, ezüstök mindenütt. De ami igazán magával ragadta, az a konyha volt. A helyiség, a berendezés letisztult volt, viszont az emberekből melegség sugárzott. A levegőt a készülő ételek illata töltötte be, a személyzet tagjainak fején vicces sapka ült, és ott volt az a rengeteg eszköz is.

Körbevezették a konyhában, megmutatták neki a kamrát is a maga színes kavalkádjával, bemutatták neki az ott lévő embereket. Szabadkozott, amiért egy ideig még talán nem emlékszik majd mindenki nevére, de a leendő kollegái kedvesek voltak. Talán túlzottan is. Kínosan kedvesek és elnézőek. De mit is várt? Hiszen ő a főnök tökkel ütött lánya, aki a saját nevét se képes megjegyezni, nem hogy másokét.

Ha tehette volna, visszatáncol, de nem akarta még kínosabb helyzetbe hozni magát. Inkább jó képet vágott az egészhez és azt sulykolta magába, hogy jól kell teljesítenie, nehogy szégyent hozzon a saját és a szülei fejére is.

– Gyere, Joan, ma itt lesz a helyed. – A séf a vállára simítva a karját vezette őt az aprító pulthoz. – Na, hol van az a kölyök már megint? – A séf idegesnek tűnt. – Várj csak, mindjárt előkerítem a társad. Gus!

Joan türelmesen várakozott, közben az előtte heverő eszközökkel barátkozott, majd néhány perc múlva előkerült a séf, aki mögött egy nyúlánk alak sétált lehorgasztott fejjel. A séf oldalra lépett és bemutatta neki a fiút, akivel korábban már találkozott. – Ez itt Gus, ő fog segíteni neked.

A fiú egy percig zavartan bámulta, majd mintha mérlegelt és eldöntött volna valamit, teljesen megváltozott. Felvidult az arca, széles mosolyra húzta az ajkát. – Gustav Ambrogio. – Szinte a földig hajolt, majd egy furcsa, de nagyon látványos mozdulattal körbefordult a tengelye körül és a pultnak támaszkodva, szélesen mosolyogva Joanre kacsintott, és előre nyújtotta a karját.

Joan elnevette magát, és megrázta Gus kezét, miközben bemutatkozott.