Másik én-4.

Rejtett vágyak

Joan a szobájában ült és Az utolsó szamuráj című film zenéjét hallgatta. A cédét egy régi dobozban találta, melyben a rajta álló felirat szerint a titkolni való dolgait rejtegette. Most, a gyönyörű, mélabús dalokat hallgatva, elképzelni sem tudta, miért kellett eltitkolnia, hogy szerette az ehhez hasonló zenét.

Több dolog is volt még ott, ahol ezt a hanghordozót találta: régi, elszíneződött képeslapok, vidámparki belépők, fotók. Az egyik fényképen feltehetőleg ő maga volt látható kiskorában, egy másik, szemüveges, fogszabályzós kislány társaságában. Úgy tűnt, legjobb barátnők voltak, de legalábbis, nagyon közel álltak egymáshoz. Ezt a kapcsolatot vajon miért akarta elfelejteni? Nem tudott rájönni. Egy újabb zsákutca. Eszébe jut még valaha is valami a múltjából?

Kopogtattak az ajtaján; a felszólításra Tim lépett be egy fekete hajú lánnyal.

– Szia, Cica! Hogy vagy ma?

Joant zavarta a megszólítás, bár pontosan tudta, hogy a férfinak minden oka megvan rá, hogy így nevezze. Elvégre ő a barátnője. Kár, hogy ő semmire sem emlékszik és egyelőre egy kis szimpátián kívül nem is érez semmit Tim iránt. Megerőltette magát és egy gyenge mosolyt villantott a két látogatóra. – Jól vagyok, köszi. Örülök, hogy te is eljöttél,… – fordult a lányhoz, de képtelen volt felidézni a nevét, pedig a balesete óta többször is találkoztak.

– Ne parázz, csajszi! Carla, majd megjegyzed. – kacsintott rá a tetőtől talpig sminkben és parfümfelhőben úszó lány. – Annyit bulizunk majd együtt, hogy kiverni se tudsz a fejedből!

Bár az okát nem tudta, Joan viszolygott a lányt hallgatva. Szeretett volna egyedül maradni, de nem akart faragatlanul viselkedni a régi barátokkal. Mégsem tudta figyelmen kívül hagyni a rossz érzést, mely hatalmába kerítette, amikor a múltjához tartozó emberek közelében tartózkodott.

Tim szorosan mellé ült le az ágyra, úgy, hogy a válluk, a combjuk összeért. Joan legszívesebben felpattant volna; Tim valószínűleg érezte is a teste rándulását, ám ahelyett, hogy elhúzódott volna, inkább átkarolta a derekát. Joan nem nézett rá, de a nyakán érezte a férfi leheletét.

– Ó, emlékszel erre a napra! – Carla kivételesen jókor kiáltott fel. Kezében egy újabb fényképpel lehuppant Joan másik oldalán az ágyra, és az orra alá dugta a bekeretezett pillanatképet. Joan a homlokát ráncolta; amióta hazajött, legalább ezerszer látta ezt a képet is, de soha nem jutott eszébe róla semmi. Ez most sem volt másként. – Ne csináld, ez felejthetetlen! Tudod, aznap készült, amikor megnyertük a vizes pólós versenyt, utána pedig a parton buliztunk egész este. Nem? Semmi? Pedig akkor smároltál először lánnyal és bejött neked, de még mennyire!

Joan beleborzongott a gondolatba. Elképzelni sem tudta magát ilyen szituációban. Megalázottnak érezte magát, most már igazán szabadulni akart a kéretlen látogatóktól. Felsóhajtott és a halántékát kezdte masszírozni. – Borzasztóan fáj a fejem!

– Biztosan ez a cincogás okozza. Mióta hallgatsz te ilyen szart?

– Nem tudom, csak úgy találtam. De igazad van, tényleg… szar… – Hát, ezért rejtegette ő a cédét évek óta, és úgy sejtette, jobb, ha a többi dobozban lévő tárgy is a feledés homályába vész.

Másik én-3.

Kitágult világ

– Öhm, izé… bocs, hogy megzavartalak a… – Joan mosolyogva figyelte, ahogy a fiú zavartan felszedegette a konzervdobozokat. – Be volt dugva a fülem, nem vettem észre, hogy itt vagy. De csak ezért jöttem, szóval, már megyek is! – Felmutatta a fűszeres üveget, csücsörített egyet a szájával, majd elindult az ajtó felé. – Akkor, szia! – Joan a tekintetével követte a távolodó alakot, ám legnagyobb meglepetésére a fiú megállt az ajtóban, kotorászni kezdett a zsebében, majd visszasétált hozzá és lerakott elé egy papír zsebkendőt. – Azt hiszem, erre szükséged lesz. – Azzal megfordult és elment.

Joan a kocsiban ült és az ablaknak döntötte a fejét. Azon gondolkodott, vajon jó ötlet-e az egész. Nem volt egyszerű meggyőznie a szüleit, de végül belementek, hogy eljárjon az étterembe és kisegítsen ott.

Korábban eszébe se jutott, hogy elhagyhatná a négy fal börtönét; nem érezte magát biztonságban a külvilágban, minden annyira hatalmas volt. A házak, a fák, az égbolt végtelen kékje; elveszettnek érezte magát odakint.

Aznap, amikor az idegen fiú a házban járt, este megkérdezte az édesapját, ki volt ő. Az apja unott hangon magyarázta, hogy a fiú az étteremben dolgozik kisegítőként, és ők küldték haza egy különleges fűszerért, amiből kifogytak az étteremben, de ő majd ellátja a baját, amiért megijesztette az ő szeme fényét, az imádnivaló kislányát.

Akkor döntötte el, hogy ennyit ő is megtehet: kavargathatja az ételt, segíthet elrakni ezt-azt, mosogatni, akármit. A szülei eleinte hallani sem akartak róla, hiszen semmi szüksége rá, hogy dolgozzon, az ő finom kezei nem mosogatásra valók, de meggyőzte őket, hogy szüksége van valamire, ami lefoglalja, emberek között kell lennie, tanulnia kell tőlük.

Most azonban azért aggódott, hogy elront dolgokat. Mi lesz, ha kinevetik a tudatlansága miatt, azért, mert sem olvasni, sem számolni nem tud? Ha egy végtelenül egyszerű dolgot kérnek tőle, és ő azt sem tudja, miről beszélnek?

Tetszett neki az étterem. Elegáns volt, fényűző, igazán exkluzív hely. Értékes abroszok, kristályok, ezüstök mindenütt. De ami igazán magával ragadta, az a konyha volt. A helyiség, a berendezés letisztult volt, viszont az emberekből melegség sugárzott. A levegőt a készülő ételek illata töltötte be, a személyzet tagjainak fején vicces sapka ült, és ott volt az a rengeteg eszköz is.

Körbevezették a konyhában, megmutatták neki a kamrát is a maga színes kavalkádjával, bemutatták neki az ott lévő embereket. Szabadkozott, amiért egy ideig még talán nem emlékszik majd mindenki nevére, de a leendő kollegái kedvesek voltak. Talán túlzottan is. Kínosan kedvesek és elnézőek. De mit is várt? Hiszen ő a főnök tökkel ütött lánya, aki a saját nevét se képes megjegyezni, nem hogy másokét.

Ha tehette volna, visszatáncol, de nem akarta még kínosabb helyzetbe hozni magát. Inkább jó képet vágott az egészhez és azt sulykolta magába, hogy jól kell teljesítenie, nehogy szégyent hozzon a saját és a szülei fejére is.

– Gyere, Joan, ma itt lesz a helyed. – A séf a vállára simítva a karját vezette őt az aprító pulthoz. – Na, hol van az a kölyök már megint? – A séf idegesnek tűnt. – Várj csak, mindjárt előkerítem a társad. Gus!

Joan türelmesen várakozott, közben az előtte heverő eszközökkel barátkozott, majd néhány perc múlva előkerült a séf, aki mögött egy nyúlánk alak sétált lehorgasztott fejjel. A séf oldalra lépett és bemutatta neki a fiút, akivel korábban már találkozott. – Ez itt Gus, ő fog segíteni neked.

A fiú egy percig zavartan bámulta, majd mintha mérlegelt és eldöntött volna valamit, teljesen megváltozott. Felvidult az arca, széles mosolyra húzta az ajkát. – Gustav Ambrogio. – Szinte a földig hajolt, majd egy furcsa, de nagyon látványos mozdulattal körbefordult a tengelye körül és a pultnak támaszkodva, szélesen mosolyogva Joanre kacsintott, és előre nyújtotta a karját.

Joan elnevette magát, és megrázta Gus kezét, miközben bemutatkozott.

Másik én-2.

Az első, de nem az utolsó

Annyira gyorsan telt az idő; elfolyt a kezei között, akár az aranyszín homok, melyet egy, a kezében tartott fotón látott. Egy tengerpartot ábrázolt aranyló homokkal, lusta hullámokkal elnyújtózó, kék vízzel, a magasban vitorlázó sirályokkal, mosolygó fiatalokkal.

A barátai voltak, legalábbis ezt hallotta. Ő is ott volt közöttük: magas, sportos, szőke fiú keze pihent a csípőjén és ő a hófehér fogsorát kivillantva nevetett az oldalán.

Olyan boldognak tűnt! Annyira más volt azon a fotón, mint amilyennek most érezte magát!

Fogalma sem volt, milyen volt pontosan ez előtt, ám azt biztosan tudta, milyen most: egy roncs.

Egy hónapja már, hogy hazaengedték a kórházból. Lelkiismeretesen jár a terápiákra, megtesz mindent, amit előírnak, hogy elősegítse a javulását. Nem is lehetne oka panaszra, hiszen ez idő alatt újra tanult járni, már a beszéde sem akadozott, el tudja látni magát, de ezt leszámítva olyan, akár egy hat éves kisiskolás. Most kezd olvasni tanulni, de a számokat egyelőre hanyagolja. Csak lassan, lépésről lépésre. Az orvosok is azt mondják, hogy nem szabad erőltetni a dolgokat. Ő mégis aggódott.

Az első héten folyton hisztériás rohamot kapott, amikor nem sikerült valamit megcsinálnia, aztán rájött, hogy ezzel csak magának árt.

Most nyugodt, talán túlságosan is. Legalábbis ezt mutatja a külvilágnak, de amikor egyedül van, gyakran kapja magát azon, hogy menthetetlenül belesüllyedt az önsajnálatba. Olyankor zokog, sokszor akaratlanul is, de még nehezére esik kontrollálni az érzelmeit.

Az orvosok azt mondják, igazán szerencsés, hiszen bele is halhatott volna, ő mégis itt van. Azt mondják, hihetetlenül erős nő, és hamar fel fog épülni. Szerinte viszont komoly baj van a fejével; a zűrzavar állandó, és úgy érzi, képtelen rendet tenni a képzeletbeli polcokon, melyeken az emlékeit tárolja.

A kezében lévő fotót szuggerálta; próbálta felidézni az arcokat, a saját arcát, azt, hogy mit gondolhatott, amikor a kép készült. Tekintete az őt átkaroló fiú alakjára siklott. Igazán megnyerő fiatalember volt, és azt mondták, hozzá tartozott. Most valahogy elképzelni sem tudta magát annak a fiúnak az oldalán.

Találkozott vele, még a kórházban meglátogatta, nem sokkal az ébredése után. Látta a szemében az aggodalmat, de furcsamód nem az volt az első kérdése, hogyan érzi magát, hanem az, hogy emlékszik-e, mi történt vele. Ő persze arra sem emlékezett, hogy valóban Joannek hívják-e, nem hogy arra, miért került kórházba. A fiú mintha megkönnyebbült volna, simogatni kezdte a homlokát, megfogta a kezét. Ő el akarta húzni a kezét, hiszen számára az az ember idegen volt. Jóképű férfi, mégis idegen. Nem emlékezett rá, hogy valaha is csókolta, ölelte Timet, pedig ő állította, hogy így volt. A bizonyíték pedig most is a kezében volt. A fotó, melyen őt öleli és egy másik, ahol megcsókolja Timet.

Nem emlékezett az ajka érintésére, pedig annyira szeretett volna, sem a csókja ízére, arra, hogy röpködtek-e közben pillangók a gyomrában, vagy szerette-e volna folytatni valahol máshol, fényképezőgép nélkül.

Erőltette az agyát, mégsem történt semmi. Egyetlen árva emléket sem volt képes előkotorni az agyából, nem csak Timről, semmi másról se. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt az egész.

Csöndben ült a konyhaasztalnál a képek fölé görnyedve, majd egy hirtelen mozdulattal félresöpörte mindet, két kezét az arca elé kapta és zokogásban tört ki. Felhúzta a székre a térdeit és rájuk borulva sírt.

Nem tudta, mennyi ideje ült úgy ott, de egy idő után furcsa, tompa hangokra lett figyelmes. Mintha zene lett volna, de abban a pillanatban semmi sem érdekelte annyira, hogy egyáltalán felnézzen. Amúgy se lehetett ott senki, hiszen a szülei csak nem rég mentek el ellenőrizni az éttermet.

– Ó, hogy az a…!

Erre már muszáj volt felkapnia a fejét. Egy idegen ember járt a házban – bár neki akkor mindenki idegennek számított.

Az ismeretlen leborított valamit, már látta is: alig pár lépésre tőle, a kamra ajtajában állt neki háttal, a lehetetlenül vékony lábai körül pedig konzervdobozok hevertek szanaszét.

Az idegen hirtelen megperdült a tengelye körül – talán meghallotta, hogy az ijedségtől magában felszisszent –, és egy fiatal fiúval találta szemben magát, aki a szájához kapta a kezét, fekete szeme előbb elkerekedett, majd forgatni kezdte őket és nagyokat pislogott. Amikor elhúzta hosszú ujjait a szája elől, vékony ajkain egy pillanatra mintha mosoly játszott volna, amely a következő pillanatban eltűnt, majd helyét aggodalmas grimasz vette át.

Joan elnézte a túlságosan is vékony, és emellett a magassága miatt esetlen fiút, a pöttyös inge felett feszülő divatjamúlt, szürke szvettert, melyen több kitűzőt is látott, a sötétbarna, csigás hajat, a grimaszt az arcán, és nem tudta megállni: neki végre sikerült mosolyt csalnia az arcára.

Másik én

Hm, nem megy nekem mostanában az írás. Nagyon nem. Azért próbálkozom, de nem ígérek semmit. Korábban már gondolkoztam azon, amibe most bele fogok kezdeni, de akkor azt gondoltam, nem működne. Most viszont egy nagyon elhívatott blogger ugyanilyen rövid részeket tesz fel, mint amilyenekben én is gondolkodtam, és úgy látom, nála ez bejött, szóval, megpróbálom én is.
Fogalmam sincs, mi fog ebből kisülni, arról sincs, hogy milyen gyakran fogom frissíteni, de a rövid terjedelemre tekintettel igyekszem majd minél sűrűbben. De ne ígérgessek, igaz? :)

Szóval, itt az első, aminek kivételesen - bár talán béna - címet is adtam.

Másik én

Ébredés

Hallotta a hangokat, de semmit sem értett. Időnként felhangzó pityegés; sóhaj; fojtott hangú, ideges suttogás; sóhaj; szipogás; veszekedés; sóhaj; sóhaj; lépések; szipogás…

Kinyitotta a szemét, de nehezére esett a fókuszálás. Furcsa szagok, értelmetlen hangok vették körül. Fáradt volt, végtelenül fáradt.

Lehunyta a szemét. Nyelni próbált, de képtelen volt rá. Újra kinyitotta a szemét; csak most vette észre, hogy egy csövet erősítettek a szájára, egy vastag csövet, melyet ledugtak a torkán.

Hová került? Mi történt?

Újra nyelni próbált, hiába. Kezdett pánikba esni. Ki akarta rántani a csövet, de a keze nem engedelmeskedett az akaratának. Elhatalmasodott rajta a pánik, megállíthatatlanul folyt a könnye a párnára, artikulálatlan hangok törtek fel belőle, éles fájdalmat váltva ki a torkában.

Egy ismeretlen, fehér ruhás nő jelent meg a látómezejében: tekintete aggodalmas, mégis valahogy meleg volt.

– Nyugalom, Joanna, nem lesz semmi baj. Csak nyugodj meg, szívem! Segítek.

Figyelte, ahogy a színes bőrű nő a magasba emelt egy fecskendőt, majd a keze eltűnt az eszközzel valahol az ágya szélénél, és őt nyugalom öntötte el.

– Úgy, ügyes vagy. Mindjárt jobb lesz. – A nő végigsimított a haján és rá mosolygott. – Máris könnyebb, igaz? Jól van, csak ne izgasd fel magad! Tudom, most nagyon nehéz ezzel a csővel a torkodban, de bírd még ki egy kicsit. Amint a doktor úr kielégítőnek találja az állapotod, kivesszük, rendben? – Bólintani akart, de ez sem ment, így csak pislogott egyet. – Jól van, szívem, most pihenj! Doktor Lee azonnal itt lesz.

A nő eltűnt és ő egyedül maradt. Tehetetlenül.

De vajon hol lehet? És mi történt vele?

***

Már egy hete levették a gépekről, lassan kezdett javulni az állapota. A kezdeti ijedség, hogy esetleg nem tud mozogni, elmúlt: bár nem annyira zökkenőmentesen, mint szerette volna, már tudta mozgatni a végtagjait.

A gond a zűrzavar volt, mely a fejét uralta. Úgy érezte, az agya egy katasztrófa sújtotta terület: hiányzott a rendszer, a kapcsolat egyes dolgok között, az emlékei…

Fogalma sem volt, ki volt egykor ő, csak azt tudta, ki most, azt is csak a szüleitől: Joan Mason, egy felnőtt nő, aki jelenleg nem képes segítség nélkül élni.

A szülein és a kórházi személyzeten kívül senkit sem látott; úgy érezte, egy elszigetelt világban ragadt, egy ajtók és ablakok nélküli, végtelen folyosós épületben, ahonnan nincs kiút.

Nem ismerte a körülötte lévő embereket, beleértve a szüleit is, legfőképpen azonban az aggasztotta, hogy saját magát nem ismerte.

Hogyan kellene viselkednie? Mit várnak el tőle?

Egyelőre csupán annyit, hogy felépüljön és legalább a jobb kezét ne tévessze össze a ballal. De az után? Ha az már megy, hogyan tovább?

Mindenki azt hajtogatta, hogy legyen türelemmel, idővel minden rendbe jön, visszatérnek az emlékei, ugyanaz az életvidám, csinos, magabiztos nő lesz, aki a történtek előtt volt.

Csak lenne már túl ezen!