Párhuzamos világok
2024. február 14., szerda
Párizs (részletek)
2022. február 13., vasárnap
Mindig
Egy kis szösszenet Valentin-nap alkalmából. :)
Délután fél öt van, az utcán fázósan
összehúzzák magukat az emberek, és én az új kedvenc kávézóm egyik hangulatos
asztalánál melegszem. Bal kezemet egy gőzölgő, kókusztejes, fahéjas kakaó
bögréje köré fonom, míg jobbommal az előttem heverő naplómba írok. Ez is az új
szokásaim egyike: munka után egyedül, vagy valamelyik új kollégámmal beülök egy
kávézóba, és naplót írok vagy beszélgetek. Mindkettőt egyformán szeretem,
mármint a jó társaságot, és a csendes elmélkedést is. Olykor előveszek egy
könyvet, és azt olvasom, míg elfogy a meleg ital, vagy csak kibámulok az
ablakon, és az utcán sietősen elhaladó alakokat figyelem. Amikor megérkezik a
tavasz, talán majd kiülök a kávézó teraszára, és ott élvezem a nap első igazán
melengető sugarait. Most azonban jól érzem magam idebent a kávé és a sütemény
illatban, a beszélgetés halk morajában, melyet ki tudok zárni, hogy a
gondolataimat és érzéseimet vizsgáljam.
A fiatal pincér
fiú letesz elém egy szelet orosz krémtortát, és kedvesen rám mosolyog.
Pillantása elidőzik az arcomon, majd az egész, asztalnál ülő alakomat a
látóterébe helyezi, és újra elmosolyodik. Magabiztos, de nem tolakodó, és én
visszamosolygok, bár ez inkább kedves gesztus a részemről, mint bátorítás.
Azért persze jólesik az elismerő pillantás, hazudnék, ha az ellenkezőjét
állítanám. Nagyon-nagyon jólesik. Tettem is érte, hogy csinos legyek, leginkább
magamnak, de azért nincs abban semmi rossz, ha az ember lánya másoknak is
tetszik. Korábban nem érdekelt, mit gondolnak a külsőmről, vagyis inkább nem
akartam tenni azért, hogy jobb véleménnyel legyenek rólam mások, de ez már a
múlté. Jól akartam érezni magam a bőrömben, ezért változtattam néhány
szokásomon. Most például az alakomra simuló, skótkockás gyapjúszoknyát, feszes,
fehér garbót, blézert és fekete lovaglócsizmát viselek, ami korábban sosem
fordulhatott volna elő. A frizurám még tart – egyáltalán: van frizurám, nem
csak a sima lófarok a tarkómon! –, és leheletnyi smink emeli ki a vonásaimat.
Már nem számítok igazán fiatalnak, de a testem újra feszes, csinos vagyok, és
ez elégedettséggel tölt el. Többé nem sütöm le a szemem, miközben a metrón
utazom, és nem kutatom folyton, mi lehet rajtam fura, ha valaki tekintete egy
másodpercnél tovább tapad rám.
A naplómba éppen
azokat a dolgokat vezetem fel tételesen, amikért hálás lehetek, és vagyok is. (...)
Igazából egyre inkább azt érzem, hogy az életem a helyére került, vagy én kerültem a helyemre az élet útvesztőjében. Már nem is érzem útvesztőnek, inkább egy jó kis túrának, amiben akadnak kaptatók és pihenőhelyek is gyönyörű kilátással, aztán jön egy simább, egyenesebb szakasz, majd újra a lábam elé kell néznem, nehogy megcsússzak és visszaessek pár métert. Mostanában azért több az egyenes szakasz és a csodás kilátóhely, amiért végtelenül hálás vagyok.
A villámmal
levágok egy falatot a krémes tortából, és élvezem, ahogy a tejszínhab szétolvad
a számban. Mennyei a süti, pár perc alatt be tudnám falni, de inkább lassan
eszem, hogy tovább tartson. Néha kortyolok hozzá a kakaómból, de jobban
szeretem, amikor meg tudom különböztetni a vanília és a csokoládé ízét.
Végeztem a naplóírással, a torta is
elfogyott, csak a langyos kakaómat ízlelgetem, miközben hagyom, hogy a kávézó
lágy lounge zenéje elringasson. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is
kávéházba fogok járni, csinosan fogok öltözni és őszintén, igazán jól fogom
magam érezni a bőrömben, most mégis így van, és tetszik az új életem. Már csak
a nagybetűs SZERELEM hiányzik.
Odakint besötétedett, felkapcsolták az utcai
világítást, a járókelők pedig még jobban behúzzák a nyakukat, és még gyorsabban
sietnek az otthonuk melegébe. Vagy máshova, csak ne legyenek a nyirkos, hideg,
szürke városban, védtelenül. Aztán az egyik lámpa fénykörében észreveszem, hogy
nagy pelyhekben szállingózik a hó, és ettől valahogy feldobódom.
Elrakom
a naplómat, magam köré tekerem a vastag, puha és meleg sálat, belebújok hosszú
szövetkabátomba, és táskámmal a vállamon kilépek a kávézóból. A fagy azonnal
megérinti az arcomat és a lábamat, de nem akarom én is úgy összehúzni magam,
mint mindenki más. Arra gondolok, hogy idén még egyszer sem élveztem a friss
havat, mindig inkább hazamenekültem előle, de ezúttal kivételt tehetnék.
Úgysincs otthon semmi dolgom, hát miért ne sétálhatnék a csendes hóesésben?
Keresek egy
meghittebb utcácskát, hogy kikerüljek a hömpölygő gyalogos forgalomból és a
közlekedés zajából, és nyugodtan átadhassam magam a tél utolsó délutánjainak
egyikének. Hamar átfagyok – többek között ezért sem jártam korábban szoknyában
–, de nem hagyom, hogy ez a kedvemet szegje. Egy eldugott kis presszónál
forralt bort árulnak, hát veszek egy pohárral. Mindkét kezemet rásimítom a
forró pohárra, amitől persze először még jobban kiráz a hideg, aztán az első
korttyal – szintén természetesen – megégetem a nyelvemet, de a bor finom,
fűszeres, és bár az ízlelőbimbóim egy része használhatatlanná vált, jólesik a
forró ital. Arrébb sétálok, és a hópelyhek lassú alászállását figyelem. Olyan
szép és békés minden: az utca, az emberek, a hóesés, én magam is. Az ég felé
fordítom az arcom, és hagyom, hogy a súlytalan pelyhek nesztelenül megüljenek a
szempillámon, az orromon, az ajkamon. Azt képzelem, hogy én is ilyen nyugodt
hópihe vagyok, aztán pedig azt, hogy addig állok itt, míg a hó befed, de ez
bolondság, és magamon vigyorogva kinyitom a szemem. A fehér pöttyök még mindig
az arcom felé vitorláznak, én pedig teszek néhány lépést hátrafelé, majd nem
törődve a külvilággal, egyik karomat kitárva körbeforgok. Vagyis csak forognék,
de a kitárt karom beleütközik egy testbe, és megtorpanok. Ellenőrzöm, hogy nem
öntöttem-e le magam a borral, és miután megnyugszom, szabadkozva nézek fel a
magas férfire. Kezében egy Nikonnal bámul le rám, és a csuklómat fogja, hogy
biztos legyen benne, nem esem el az ütközéstől. Rám mosolyog, amitől elővillan
kissé szabálytalan, fehér fogsora, és fejével a borom felé biccent.
– Vigyázni
kell vele, hamar megárt.
–
Tudom, de nem ezért… Csak nem figyeltem. Vagyis a hóesést néztem, nem azt, hogy
van-e valaki körülöttem. Még egyszer elnézést!
Sötét
szeme elkeskenyedik és felragyog, ahogy kiszélesedik a mosolya.
– Nem
a maga hibája. Én is a hóesést fotóztam, másra nem figyeltem. – Közben elengedi
a csuklómat, és felfelé néz. – Gyönyörű, nem igaz?
Én
is elmosolyodom, és bólintok.
–
Tudja, maga is… Mármint… – Zavartan elneveti magát, és lesüti a szemét.
Aranyosnak találom. Kölyökképű, pedig határozottan nem kisfiú már. – Jól mutat
a hóesésben. Megengedné, hogy lefotózzam? Tudom, szokatlan kérés, és ijesztő is
lehet. – Megint lesüti a szemét, most már határozottan kínosan érzi magát, én
pedig kedvtelve nézem megnyerő vonásait és kisfiús, félszeg mosolyát. –
Felejtse el! Nem lett volna szabad erre kérnem. – Megvonja a vállát. – Végül
is, kéjenc vagy gyilkos is lehetek.
Belekortyolok
a boromba, de közben őt nézem, a mozdulatait, a mimikáját, a tekintetét.
Általában elég jól mérem fel az embereket, és benne semmi ijesztőt nem találok.
Mégis meglep, amikor nem ellenkezek.
– Utálom,
ha fotóznak, és nem is vagyok fotogén, de ha megmutatja, milyen képeket
készített eddig, talán rólam is lőhet néhányat, ha ez annyira fontos magának.
Meglepődik,
majd telt, íves ajkát összeszorítja és grimaszol.
– Szívesen
megmutatnám őket, de ez analóg kamera, filmmel, meg minden. – Közben lemondóan
beszívja a levegőt, és felém nyújtja a készüléket, hogy lássam, nem hazudik.
Szótlanul
nézzük egymást, ő ismét mosolyog, én lefelé ívelő szemét nézem, hosszú, egyenes
szempilláit, melyeken megtapadnak a hópelyhek. Nem tehetek róla, egyszerűen
rendes képe van. Oké, igazából kedves arcú, és szimpatikus. Viszonzom a
mosolyát.
– Rendben,
készítse el a képeit, de én szóltam: nagyon bénán nézek ki a fotókon. És nekem
is küldje el őket valahogy! És most mondja, mit csináljak?
Elkerekedik
a szeme, aztán megint jön az az édes mosoly – egyszer talán ez lesz a vesztem
–, majd eleinte félénken, de egyre lelkesebben instruál. Nézzek az ég felé,
fordítsam az arcom az utcai lámpa fényébe, miközben hullik rám a hó, fogjam két
kézre a gőzölgő poharat, és hajoljak fölé. Nem feszíti túl a húrt, nem csinál
sok képet. Amikor végez, visszasétálok hozzá, és megkérdezem, hogy magáról nem
szeretne-e néhányat. Hálásan bólint, és megmutatja, hogyan használjam a gépet.
Amilyen jó pózokat vesz fel, róla biztosan klassz képek készülnek, még az én
kezemmel is. Bár a fotózásban nem vagyok annyira béna, csak a lencse túloldalán
nem remekelek.
– Köszönöm!
– mondja, amikor átveszi a Nikont, és hosszú pántját a vállára akasztja. Némán
állunk egymás mellett, én a boromat iszogatom, és a fehér takaróba burkolózó
utcát, a házakat nézzük. Szép. Ez a férfi is az. Nem a klasszikus görög
szobor-szerű szépség, de határozottan van benne valami. Melegség sugárzik a
mosolyából és a pillantásából, és azon kapom magam, hogy szeretném megismerni.
Lépni persze nem merek. Még állunk ott néhány percig, a gondolatainkba merülünk
és nézzük a havazást, aztán ő megrázkódik. – Teljesen átfagytam. Van kedve
meginni még valamit, amíg átmelegszünk? És valamilyen elérhetőséget is adhatna,
ahova elküldhetem a képeket.
Megkönnyebbülve
bólintok, és visszasétálunk a presszóhoz. Tenyere a hátamra simul, amikor
bekísér, és udvariasan leültet az egyik asztalhoz. Elveszi a kabátomat is,
felakasztja, majd mellé kerül az övé is a svájcisapkájával együtt. Beletúr
fekete hajába, és néhány tincs a homlokába hullik. Az orra hegye még piros a
hidegtől, de a bőre majdnem olyan sötét árnyalatú, mint az olvasztott cukor, és
szinte hibátlan. Amíg odamegy a pulthoz rendelni, én vászonnadrágba és garbóba
bujtatott, vékony, magas alakját nézem. Igazából nincs benne semmi különös,
engem mégis vonz benne valami. A mosolya biztosan, ami most, hogy leült velem
szemben, már nem is kisfiús, inkább kedves. Aztán, ahogy beszél, elneveti
magát, és összeráncolja az orrát, nekem pedig melegség járja át a szívemet. Ez
kicsit aggaszt, de inkább nem gondolkodom a dolgon.
Felajánlom,
hogy tegeződjünk, így sokkal bensőségesebbé válik a beszélgetésünk, de azért
nem túlzottan. Egy kicsit mesél magáról, aztán rólam kérdez, de nem feszegetünk
kínos témákat. Tud komoly lenni, majd mond valami vicceset, amin mindketten
hangosan nevetünk. Figyelmesen hallgat, és értékeli az én humoromat is. Nagyon
sokat nevetünk, még többet mosolygunk, olykor pedig elmélyedünk egymás
tekintetében. Olyankor úgy érzem, mintha a vesémbe látna, majd kedvesen
elmosolyodik, vagy megnyalja az ajkát, hogy aztán beharapja azt, de közben is
figyel arra, amit mondok. Érdekes ember, és alig másfél órányi beszélgetés után
úgy érzem, mintha mindig is ismertem volna. Megadtam neki az e-mail címemet,
hogy oda küldje majd a képeket. Legalább úgy érezhetem, mintha bármikor
elérhetne, de nem számítok rá, hogy a fotókon kívül más miatt is keresne. Csak
reménykedem egy picit.
Felsegíti a kabátomat, az ő fekete
tincsei is újra eltűnnek a sapka alatt, és már kint is vagyunk a hólepte esti
utcán. Felajánlja, hogy elkísér a metró megállóig, úgyhogy most egymás mellett
sétálunk. Megállás nélkül havazik, de már nem olyan szelíden. Szúrja a bőrömet,
amikor az arcomba csapódik, mégsem gyorsítok a lépteimen, és úgy látom, neki
sem sietős. Még mindig beszélgetünk, amikor elérjük a metró lejáratát, ám
ahelyett, hogy elbúcsúznánk, félreállunk, és folytatjuk a megkezdett mondatot.
Majd újabb és újabb mondatokat kezdünk és fejezünk be, és továbbra sem érzem,
hogy mennem kéne. Közel állunk egymáshoz, hogy mások elférjenek tőlünk, néha egészen
magához húz, amikor úgy látja, valaki nekem ütközhetne. Először még hátraléptem
utána, másodjára már ott maradtam, pedig így hátra kell döntenem a fejem, hogy
felnézhessek rá – épp csak a válláig érek –, és az ő karja is a derekamon
marad. Csillogó tekintete bejárja az arcomat, és úgy érzem, mintha megsimogatott
volna. Nagyon fázom, belül mégis melegség járja át a testem.
–
Biztosan átfagytál, de… – Beharapja az ajkát, fejét félrebillenti, és
megjelenik az a félénk mosolya. – Nincs kedved lesétálni még egy megállót?
–
De, van – mondom, és megkönnyebbülök. Nem is vettem észre, hogy eddig szinte
bent tartottam a levegőt az elválás felett érzett csalódás miatt. Ő is mintha
fellélegezne, és a félszegségét felváltják a finoman férfias vonások. Az én
ajkam is felfelé görbül.
Lassan
elindulunk a következő megálló felé, és újra felvesszük a beszélgetés fonalát.
Érdekesnek találom, hogy mennyire fesztelennek érzem magam, és talán éppen ez
az egyik oka, hogy annyira szeretnék még többet vele lenni. Alig teszünk meg
néhány métert, megállunk a zebránál, ahol piros a lámpa. Az állásinterjúmról
mesélek, ami nem valami izgalmas téma, de látom, hogy érdeklődve figyel, néha
bele is kérdez. Az egyik ilyen kérdésére válaszolok, amikor ő bólogat, és
megérzem hosszú, vékony ujjait az enyémek között. Finoman játszik az ujjbegyeimmel,
újabb kérdést tesz fel, és figyelmesen hallgatja a válaszomat, ám közben a
tekintetemet is kíváncsian fürkészi, hogy kiolvassa belőle, vajon messzire
ment-e. Nem ment messzire. Folytatom a válaszomat, és csak halványan, szinte
csak magamnak mosolygok, ahogy közben összefűzöm az ujjainkat. Ő egy pillanatra
finoman megszorítja a kezemet, szeme vidáman felragyog, majd lazán
összekulcsolt kézzel átsétálunk a zebrán.
Megint nagyon
nevetünk, ő szabad kezével eltakarja a száját, szeméből csak két vékony, sötét
szempillával keretezett holdsarló látszik, én pedig alig állom meg, hogy a
vállába temessem az arcom – de megállom, pedig talán nem kellene.
Elértük a
következő megállót, még fogjuk egymás kezét, de már mindketten érezzük, hogy
tényleg ideje búcsút vennünk. A gyomromban pillangók táncolnak, ahogy
hüvelykujja lágyan cirógatja a kézfejemet, a szívem mégis elszorul, ha az
elválásra gondolok. Annyira igazságtalan volna, ha megint csak mutatóba kapnám
ezt az érzést, hogy mindig is ismertem őt, és úgy van rendjén, hogy együtt
vagyunk! Túlságosan könnyű hozzászokni a könnyed lebegéshez és a
felszabadultsághoz, amit a társaságában érzek.
–
Most már tényleg ideje mennünk, ha nem akarunk megbetegedni. Nem bocsátanám meg
magamnak, ha miattam megfáznál. – Szabad keze elindul az arcom felé, aztán
mégis visszahúzza. Zavarban van, ahogy én is. – Átküldöm a képeket – biztosít,
és a lépcsőhöz terelget. – Nagyon vigyázz magadra, és aludj jól!
–
Köszönöm! Te is! – Ujjai kicsúsznak az enyémek közül, és hirtelen nagyon fázom.
–
Nem tudod, mennyire örülök, hogy találkoztunk – mondja még, de a mondat végét
már szinte suttogja mély, bársonyos hangján, miközben távolodik tőlem.
Csupán
bólintani tudok, még kipréselek magamból egy félszeg mosolyt búcsúzóul, aztán
hátat fordítok neki, és elindulok lefelé a lépcsőn. A harmadánál járok, amikor
meghallom a sietős léptek zaját mögöttem. Megfordulok, és végignézem, ahogy
lerohan hozzám. Mindkét kezemet megfogja, és mélyen a szemembe néz.
– Tudom,
hogy ez fura, és alig ismersz, de szerinted van rá esély, hogy holnap délután
újra ott legyél a bisztrónál?
Nagyot
sóhajtok, majd elvigyorodom.
– Te
ott leszel?
– Ha te is,
akkor mindenképp.
A
szívem majd’ kiugrik a helyéről, ahogy az ajkamba harapva bólogatok. Egy
pillanatig arckifejezése az enyém tökéletes tükörképe, majd olyan napsugaras
mosoly ragyog fel az arcán, amilyet még sosem láttam. Néhány másodpercig ott
állunk egymással szemben, és megállás nélkül vigyorgunk egymásra. Csak akkor
sütöm le a szemem, amikor meghallom, hogy a hátunk mögött egy csapat tinédzser
azt javasolja, hogy menjünk szobára. Ő elneveti magát, majd az arcához húzza
mindkét kezemet, és megpuszilja őket.
A következő nap már ott áll a bisztró
előtt, amikor én megérkezem. Aznap késő este hazakísér, harmadnap megcsókol.
Szép
vagyok a képeken, ő pedig nagyon vonzó. Az egész hóeséses tekercs kint függ a
lakás különböző pontjain, és a gyerekek, főleg a kislányunk, még mindig nem
unják a történetet arról, hogyan találkoztunk.
Én
sem unom.
Néha
magamnak is felolvasom.
És
olykor ő meséli nekem.
Szeretem.
Szeret.
Még
mindig.
Mindig.
Kép forrása: Pinterest
2020. november 1., vasárnap
Hol nem volt… - Bogo sipda 보고 싶다
Csapatban
jártak, négyen-öten, bakfisok. Tele energiával, reménnyel, gondolatokkal, érzésekkel,
barátsággal. Ketten elöl, ketten-hárman hátul, olykor egyikük lemaradva,
kísérték egymást haza.
A
magasabb lány belekarolt az alacsonyabba, az megigazította vállán a hátizsák
pántját, ránézett barátnőjére, mondott valamit, és mindketten elnevették
magukat. Lábaik egy ütemre léptek, maguk előtt rúgták a lehullott, színes faleveleket.
Összehúzták magukat, ahogy a nyirkos szél megpróbált beférkőzni ruhájuk alá,
karjaikat szorosabban fonták egymás köré, kezük mélyebbre süllyedt a másik
kabátjának zsebébe. Egy-egy perc mondanivalótól sűrű csend, egy elragadtatott
pillantás a hulló levelekre, egy összenézés, két széles mosoly és a csend
elszállt.
Sailor
Moon, fiúk, Vad angyal, milyen szép szeme van a srácnak, nem értem a mai leckét,
mi a baj?
Az
alacsonyabb lánynak az eszébe jutott valami, gondolkodás nélkül kimondta, szája
sarka már a mondat közben felfelé görbült. A lányok nevettek. Hangosan, szájukon
sűrű párafelhőt eregetve elmerültek a gondtalanság pillanataiban. Újabb viccek
jöttek, szálltak a riposztok, a kacagás hangosabbá és fájdalmasabbá vált.
Görcsölt az oldaluk, kicsorduló könnyük kihűlt arcukat szántotta, miközben
testük kezdett felmelegedni.
„Szeretek
veled lenni. Mindig megnevettetsz.” Ő pedig szeretett nevettetni.
Lassan
mindenkitől elváltak, már csak ketten maradtak, a magasabb és az alacsonyabb
lány, egymásba karolva tették egyik didergős lépést a másik után. Fogyott az út
a lábuk alatt, tudták, hogy el kell válniuk, pedig még annyi mondanivalójuk
volt.
„Begörcsölt
az arcom a nevetéstől!”
„Nekem
is, már megint!”.
Egymásra
néztek, és még jobban vihogtak. Masszírozták az arcukat, de hiába.
„Szia,
Chimichi!”
Az
alacsonyabb lánynak megint nem volt meg a matek házija, a magasabb odaadta
neki, hogy lemásolja a szünetben. Két szólamban énekeltek, kicserélték
egymással a Pick szalámis és a párizsis szendvicset, minden nap ugyanazt.
„Mit
csinálnál, ha…?”
„Nem
tudom, mi legyen.”
Forró
nyári napon mind összegyűltek a magasabb lány lakásán, kétszínű napszemüveget
és pizsamát csomagoltak magukkal. Aznap napfogyatkozás volt. Mind a kis
erkélyen szorongtak, lesték az eget, elnyílt szájjal várták az évszázad
csodáját.
„Vigyázz,
nehogy megvakulj!”
„Nem
is láttam semmit!”
Pizsamában
hevertek szerte a szobában. A levegő egy helyben állt, nekik sem volt kedvük mozdulni.
Nyirkos bőrük összetapadt, pikáns témákat boncolgattak, kuncogtak, álmodoztak,
kételkedtek, reménykedtek, kialvatlanul ébredtek. A Nap elfogyott, de a világ
még állt változatlanul, a bőrüket körülfolyó forró levegő szinte vibrált, amint
hazafelé sétáltak.
Évekkel
később úgy folytatták, mintha nem szakadtak volna el a középiskola idejére.
Őszintén, nyitottan, kíváncsian, osztozva egymás életének folyásában.
„Én
még nem vagyok rá kész.”
„Majd
eljön az ideje.”
„Apa
nem lesz itthon. Átjössz?”
Az
alacsonyabb lány sokat volt a magasabb lánnyal, főleg akkor, amikor annak fájt
a szíve. Néha mondott egy biztató mondatot, legtöbbször mégis inkább
hallgatott, és emésztette a hallottakat. Csak ott volt. Úgy tűnt, az is elég.
Kiöltözve, beparfümözve rótták a köröket Budapest utcáin a 105-ös busszal.
Városnéző busz. Csönd. Esti fények.
„Köszönöm,
hogy velem voltál.”
Óbuda.
Levél.
„Nem
akarom, hogy még egyszer bántsd.”
„Jobbat
érdemelsz.”
Az
alacsonyabb lány igyekezett nem terhelni barátnőjét a gondjaival, már nem
mondott el mindent. Az ő problémái amúgy is eltörpültek a másik lányéi mellett.
Azt az alattomos érzést sem akarta érezni, hogy ő nem elég. Ő nem elég jó a
másik lány mellett, hozzá képest. Mindig ezt érezte, ha együtt voltak, de nem
mondta. Nem volt fontos. Tudta, a másik lány így is elfogadja, ha nem is ért
egyet vele. Azért belül mégis zavarta.
Kiegészítették
egymást. A magasabb lány volt az összeszedett, a tájékozott, a divatos, a
felnőtt életet élő, az alacsonyabb a szétszórt, az álmodozó, a bohókás, a
szerelembe szerelmes.
Szülinapi
lufik, figyelmes ajándékok, virág.
„Kések,
ne hari.”
Délutánonként
vámpíros anime maraton a magasabb lánynál.
Költözés.
Költöztetés. Ki számolja? Büszkeség. Öröm.
„Szentivánéji
esküvőnk lesz.”
„Én
tornacipőben megyek.”
Órákig
tartó telefonhívások.
Szeged.
Debrecen. Kopaszi gát. Villa Bagatelle. Világvége a hegyekben.
„Úgy
szeretlek, Chichi!”
A
magasabb lány segített számlát nyitni az alacsonyabbnak, elvitte a barátaihoz,
bemutatta a kollégáinak.
Késő
esti séták a Béke téren keresztül hazáig.
„Már
itthon. Jó éjt!”
Munka.
Munka. Munka. Programok. Munka. Munka. Munka.
„A
héten sajnos nem jó.”
Kínai
étterem.
„Van
kedved találkozni?”
„Mi
újság, hogy vagy?”
„…”
Már
a köszöntések sem voltak ugyanazok. Az alacsonyabb lány nem értetette, hol
csúsztak el ennyire. Talán csak nem akarta érteni. Haragudott. Nem
alkalmazkodhatott, nem állhatott mindig ő rendelkezésre. Nem akart
bejelentkezni. Önbecsülést akart növeszteni. Ő is elfoglalt akart lenni. Az lett.
Már ő sem ért rá. Próbálta helyrehozni. Próbált nem tudomást venni róla.
Próbálta kitörölni, elfogadni, elengedni. Aztán feladta.
Egyszer
volt…
Azok
a lányok egyszer mi voltunk.
Már
nem vagyunk.
Hiányzunk.
Hiányzol.