Hol nem volt… - Bogo sipda 보고 싶다

Csapatban jártak, négyen-öten, bakfisok. Tele energiával, reménnyel, gondolatokkal, érzésekkel, barátsággal. Ketten elöl, ketten-hárman hátul, olykor egyikük lemaradva, kísérték egymást haza.

A magasabb lány belekarolt az alacsonyabba, az megigazította vállán a hátizsák pántját, ránézett barátnőjére, mondott valamit, és mindketten elnevették magukat. Lábaik egy ütemre léptek, maguk előtt rúgták a lehullott, színes faleveleket. Összehúzták magukat, ahogy a nyirkos szél megpróbált beférkőzni ruhájuk alá, karjaikat szorosabban fonták egymás köré, kezük mélyebbre süllyedt a másik kabátjának zsebébe. Egy-egy perc mondanivalótól sűrű csend, egy elragadtatott pillantás a hulló levelekre, egy összenézés, két széles mosoly és a csend elszállt.

Sailor Moon, fiúk, Vad angyal, milyen szép szeme van a srácnak, nem értem a mai leckét, mi a baj?

Az alacsonyabb lánynak az eszébe jutott valami, gondolkodás nélkül kimondta, szája sarka már a mondat közben felfelé görbült. A lányok nevettek. Hangosan, szájukon sűrű párafelhőt eregetve elmerültek a gondtalanság pillanataiban. Újabb viccek jöttek, szálltak a riposztok, a kacagás hangosabbá és fájdalmasabbá vált. Görcsölt az oldaluk, kicsorduló könnyük kihűlt arcukat szántotta, miközben testük kezdett felmelegedni.

„Szeretek veled lenni. Mindig megnevettetsz.” Ő pedig szeretett nevettetni.

Lassan mindenkitől elváltak, már csak ketten maradtak, a magasabb és az alacsonyabb lány, egymásba karolva tették egyik didergős lépést a másik után. Fogyott az út a lábuk alatt, tudták, hogy el kell válniuk, pedig még annyi mondanivalójuk volt.

„Begörcsölt az arcom a nevetéstől!”

„Nekem is, már megint!”.

Egymásra néztek, és még jobban vihogtak. Masszírozták az arcukat, de hiába.

„Szia, Chimichi!”

Az alacsonyabb lánynak megint nem volt meg a matek házija, a magasabb odaadta neki, hogy lemásolja a szünetben. Két szólamban énekeltek, kicserélték egymással a Pick szalámis és a párizsis szendvicset, minden nap ugyanazt.

„Mit csinálnál, ha…?”

„Nem tudom, mi legyen.”

Forró nyári napon mind összegyűltek a magasabb lány lakásán, kétszínű napszemüveget és pizsamát csomagoltak magukkal. Aznap napfogyatkozás volt. Mind a kis erkélyen szorongtak, lesték az eget, elnyílt szájjal várták az évszázad csodáját.

„Vigyázz, nehogy megvakulj!”

„Nem is láttam semmit!”

Pizsamában hevertek szerte a szobában. A levegő egy helyben állt, nekik sem volt kedvük mozdulni. Nyirkos bőrük összetapadt, pikáns témákat boncolgattak, kuncogtak, álmodoztak, kételkedtek, reménykedtek, kialvatlanul ébredtek. A Nap elfogyott, de a világ még állt változatlanul, a bőrüket körülfolyó forró levegő szinte vibrált, amint hazafelé sétáltak.

Évekkel később úgy folytatták, mintha nem szakadtak volna el a középiskola idejére. Őszintén, nyitottan, kíváncsian, osztozva egymás életének folyásában.

„Én még nem vagyok rá kész.”

„Majd eljön az ideje.”

„Apa nem lesz itthon. Átjössz?”

Az alacsonyabb lány sokat volt a magasabb lánnyal, főleg akkor, amikor annak fájt a szíve. Néha mondott egy biztató mondatot, legtöbbször mégis inkább hallgatott, és emésztette a hallottakat. Csak ott volt. Úgy tűnt, az is elég. Kiöltözve, beparfümözve rótták a köröket Budapest utcáin a 105-ös busszal. Városnéző busz. Csönd. Esti fények.

„Köszönöm, hogy velem voltál.”

Óbuda. Levél.

„Nem akarom, hogy még egyszer bántsd.”

„Jobbat érdemelsz.”

Az alacsonyabb lány igyekezett nem terhelni barátnőjét a gondjaival, már nem mondott el mindent. Az ő problémái amúgy is eltörpültek a másik lányéi mellett. Azt az alattomos érzést sem akarta érezni, hogy ő nem elég. Ő nem elég jó a másik lány mellett, hozzá képest. Mindig ezt érezte, ha együtt voltak, de nem mondta. Nem volt fontos. Tudta, a másik lány így is elfogadja, ha nem is ért egyet vele. Azért belül mégis zavarta.

Kiegészítették egymást. A magasabb lány volt az összeszedett, a tájékozott, a divatos, a felnőtt életet élő, az alacsonyabb a szétszórt, az álmodozó, a bohókás, a szerelembe szerelmes.

Szülinapi lufik, figyelmes ajándékok, virág.

„Kések, ne hari.”

Délutánonként vámpíros anime maraton a magasabb lánynál.

Költözés. Költöztetés. Ki számolja? Büszkeség. Öröm.

„Szentivánéji esküvőnk lesz.”

„Én tornacipőben megyek.”

Órákig tartó telefonhívások.

Szeged. Debrecen. Kopaszi gát. Villa Bagatelle. Világvége a hegyekben.

„Úgy szeretlek, Chichi!”

A magasabb lány segített számlát nyitni az alacsonyabbnak, elvitte a barátaihoz, bemutatta a kollégáinak.

Késő esti séták a Béke téren keresztül hazáig.

„Már itthon. Jó éjt!”

Munka. Munka. Munka. Programok. Munka. Munka. Munka.

„A héten sajnos nem jó.”

Kínai étterem.

„Van kedved találkozni?”

„Mi újság, hogy vagy?”

„…”

Már a köszöntések sem voltak ugyanazok. Az alacsonyabb lány nem értetette, hol csúsztak el ennyire. Talán csak nem akarta érteni. Haragudott. Nem alkalmazkodhatott, nem állhatott mindig ő rendelkezésre. Nem akart bejelentkezni. Önbecsülést akart növeszteni. Ő is elfoglalt akart lenni. Az lett. Már ő sem ért rá. Próbálta helyrehozni. Próbált nem tudomást venni róla. Próbálta kitörölni, elfogadni, elengedni. Aztán feladta.

 

Egyszer volt…

Azok a lányok egyszer mi voltunk.

Már nem vagyunk.

Hiányzunk.

Hiányzol.