Mindig

 Egy kis szösszenet Valentin-nap alkalmából. :)

Délután fél öt van, az utcán fázósan összehúzzák magukat az emberek, és én az új kedvenc kávézóm egyik hangulatos asztalánál melegszem. Bal kezemet egy gőzölgő, kókusztejes, fahéjas kakaó bögréje köré fonom, míg jobbommal az előttem heverő naplómba írok. Ez is az új szokásaim egyike: munka után egyedül, vagy valamelyik új kollégámmal beülök egy kávézóba, és naplót írok vagy beszélgetek. Mindkettőt egyformán szeretem, mármint a jó társaságot, és a csendes elmélkedést is. Olykor előveszek egy könyvet, és azt olvasom, míg elfogy a meleg ital, vagy csak kibámulok az ablakon, és az utcán sietősen elhaladó alakokat figyelem. Amikor megérkezik a tavasz, talán majd kiülök a kávézó teraszára, és ott élvezem a nap első igazán melengető sugarait. Most azonban jól érzem magam idebent a kávé és a sütemény illatban, a beszélgetés halk morajában, melyet ki tudok zárni, hogy a gondolataimat és érzéseimet vizsgáljam.

A fiatal pincér fiú letesz elém egy szelet orosz krémtortát, és kedvesen rám mosolyog. Pillantása elidőzik az arcomon, majd az egész, asztalnál ülő alakomat a látóterébe helyezi, és újra elmosolyodik. Magabiztos, de nem tolakodó, és én visszamosolygok, bár ez inkább kedves gesztus a részemről, mint bátorítás. Azért persze jólesik az elismerő pillantás, hazudnék, ha az ellenkezőjét állítanám. Nagyon-nagyon jólesik. Tettem is érte, hogy csinos legyek, leginkább magamnak, de azért nincs abban semmi rossz, ha az ember lánya másoknak is tetszik. Korábban nem érdekelt, mit gondolnak a külsőmről, vagyis inkább nem akartam tenni azért, hogy jobb véleménnyel legyenek rólam mások, de ez már a múlté. Jól akartam érezni magam a bőrömben, ezért változtattam néhány szokásomon. Most például az alakomra simuló, skótkockás gyapjúszoknyát, feszes, fehér garbót, blézert és fekete lovaglócsizmát viselek, ami korábban sosem fordulhatott volna elő. A frizurám még tart – egyáltalán: van frizurám, nem csak a sima lófarok a tarkómon! –, és leheletnyi smink emeli ki a vonásaimat. Már nem számítok igazán fiatalnak, de a testem újra feszes, csinos vagyok, és ez elégedettséggel tölt el. Többé nem sütöm le a szemem, miközben a metrón utazom, és nem kutatom folyton, mi lehet rajtam fura, ha valaki tekintete egy másodpercnél tovább tapad rám.

A naplómba éppen azokat a dolgokat vezetem fel tételesen, amikért hálás lehetek, és vagyok is. (...)

Igazából egyre inkább azt érzem, hogy az életem a helyére került, vagy én kerültem a helyemre az élet útvesztőjében. Már nem is érzem útvesztőnek, inkább egy jó kis túrának, amiben akadnak kaptatók és pihenőhelyek is gyönyörű kilátással, aztán jön egy simább, egyenesebb szakasz, majd újra a lábam elé kell néznem, nehogy megcsússzak és visszaessek pár métert. Mostanában azért több az egyenes szakasz és a csodás kilátóhely, amiért végtelenül hálás vagyok.

A villámmal levágok egy falatot a krémes tortából, és élvezem, ahogy a tejszínhab szétolvad a számban. Mennyei a süti, pár perc alatt be tudnám falni, de inkább lassan eszem, hogy tovább tartson. Néha kortyolok hozzá a kakaómból, de jobban szeretem, amikor meg tudom különböztetni a vanília és a csokoládé ízét.

Végeztem a naplóírással, a torta is elfogyott, csak a langyos kakaómat ízlelgetem, miközben hagyom, hogy a kávézó lágy lounge zenéje elringasson. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is kávéházba fogok járni, csinosan fogok öltözni és őszintén, igazán jól fogom magam érezni a bőrömben, most mégis így van, és tetszik az új életem. Már csak a nagybetűs SZERELEM hiányzik.

Odakint besötétedett, felkapcsolták az utcai világítást, a járókelők pedig még jobban behúzzák a nyakukat, és még gyorsabban sietnek az otthonuk melegébe. Vagy máshova, csak ne legyenek a nyirkos, hideg, szürke városban, védtelenül. Aztán az egyik lámpa fénykörében észreveszem, hogy nagy pelyhekben szállingózik a hó, és ettől valahogy feldobódom.

Elrakom a naplómat, magam köré tekerem a vastag, puha és meleg sálat, belebújok hosszú szövetkabátomba, és táskámmal a vállamon kilépek a kávézóból. A fagy azonnal megérinti az arcomat és a lábamat, de nem akarom én is úgy összehúzni magam, mint mindenki más. Arra gondolok, hogy idén még egyszer sem élveztem a friss havat, mindig inkább hazamenekültem előle, de ezúttal kivételt tehetnék. Úgysincs otthon semmi dolgom, hát miért ne sétálhatnék a csendes hóesésben?

Keresek egy meghittebb utcácskát, hogy kikerüljek a hömpölygő gyalogos forgalomból és a közlekedés zajából, és nyugodtan átadhassam magam a tél utolsó délutánjainak egyikének. Hamar átfagyok – többek között ezért sem jártam korábban szoknyában –, de nem hagyom, hogy ez a kedvemet szegje. Egy eldugott kis presszónál forralt bort árulnak, hát veszek egy pohárral. Mindkét kezemet rásimítom a forró pohárra, amitől persze először még jobban kiráz a hideg, aztán az első korttyal – szintén természetesen – megégetem a nyelvemet, de a bor finom, fűszeres, és bár az ízlelőbimbóim egy része használhatatlanná vált, jólesik a forró ital. Arrébb sétálok, és a hópelyhek lassú alászállását figyelem. Olyan szép és békés minden: az utca, az emberek, a hóesés, én magam is. Az ég felé fordítom az arcom, és hagyom, hogy a súlytalan pelyhek nesztelenül megüljenek a szempillámon, az orromon, az ajkamon. Azt képzelem, hogy én is ilyen nyugodt hópihe vagyok, aztán pedig azt, hogy addig állok itt, míg a hó befed, de ez bolondság, és magamon vigyorogva kinyitom a szemem. A fehér pöttyök még mindig az arcom felé vitorláznak, én pedig teszek néhány lépést hátrafelé, majd nem törődve a külvilággal, egyik karomat kitárva körbeforgok. Vagyis csak forognék, de a kitárt karom beleütközik egy testbe, és megtorpanok. Ellenőrzöm, hogy nem öntöttem-e le magam a borral, és miután megnyugszom, szabadkozva nézek fel a magas férfire. Kezében egy Nikonnal bámul le rám, és a csuklómat fogja, hogy biztos legyen benne, nem esem el az ütközéstől. Rám mosolyog, amitől elővillan kissé szabálytalan, fehér fogsora, és fejével a borom felé biccent.

– Vigyázni kell vele, hamar megárt.

– Tudom, de nem ezért… Csak nem figyeltem. Vagyis a hóesést néztem, nem azt, hogy van-e valaki körülöttem. Még egyszer elnézést!

Sötét szeme elkeskenyedik és felragyog, ahogy kiszélesedik a mosolya.

– Nem a maga hibája. Én is a hóesést fotóztam, másra nem figyeltem. – Közben elengedi a csuklómat, és felfelé néz. – Gyönyörű, nem igaz?

Én is elmosolyodom, és bólintok.

– Tudja, maga is… Mármint… – Zavartan elneveti magát, és lesüti a szemét. Aranyosnak találom. Kölyökképű, pedig határozottan nem kisfiú már. – Jól mutat a hóesésben. Megengedné, hogy lefotózzam? Tudom, szokatlan kérés, és ijesztő is lehet. – Megint lesüti a szemét, most már határozottan kínosan érzi magát, én pedig kedvtelve nézem megnyerő vonásait és kisfiús, félszeg mosolyát. – Felejtse el! Nem lett volna szabad erre kérnem. – Megvonja a vállát. – Végül is, kéjenc vagy gyilkos is lehetek.

Belekortyolok a boromba, de közben őt nézem, a mozdulatait, a mimikáját, a tekintetét. Általában elég jól mérem fel az embereket, és benne semmi ijesztőt nem találok. Mégis meglep, amikor nem ellenkezek.

– Utálom, ha fotóznak, és nem is vagyok fotogén, de ha megmutatja, milyen képeket készített eddig, talán rólam is lőhet néhányat, ha ez annyira fontos magának.

Meglepődik, majd telt, íves ajkát összeszorítja és grimaszol.

– Szívesen megmutatnám őket, de ez analóg kamera, filmmel, meg minden. – Közben lemondóan beszívja a levegőt, és felém nyújtja a készüléket, hogy lássam, nem hazudik.

Szótlanul nézzük egymást, ő ismét mosolyog, én lefelé ívelő szemét nézem, hosszú, egyenes szempilláit, melyeken megtapadnak a hópelyhek. Nem tehetek róla, egyszerűen rendes képe van. Oké, igazából kedves arcú, és szimpatikus. Viszonzom a mosolyát.

– Rendben, készítse el a képeit, de én szóltam: nagyon bénán nézek ki a fotókon. És nekem is küldje el őket valahogy! És most mondja, mit csináljak?

Elkerekedik a szeme, aztán megint jön az az édes mosoly – egyszer talán ez lesz a vesztem –, majd eleinte félénken, de egyre lelkesebben instruál. Nézzek az ég felé, fordítsam az arcom az utcai lámpa fényébe, miközben hullik rám a hó, fogjam két kézre a gőzölgő poharat, és hajoljak fölé. Nem feszíti túl a húrt, nem csinál sok képet. Amikor végez, visszasétálok hozzá, és megkérdezem, hogy magáról nem szeretne-e néhányat. Hálásan bólint, és megmutatja, hogyan használjam a gépet. Amilyen jó pózokat vesz fel, róla biztosan klassz képek készülnek, még az én kezemmel is. Bár a fotózásban nem vagyok annyira béna, csak a lencse túloldalán nem remekelek.

– Köszönöm! – mondja, amikor átveszi a Nikont, és hosszú pántját a vállára akasztja. Némán állunk egymás mellett, én a boromat iszogatom, és a fehér takaróba burkolózó utcát, a házakat nézzük. Szép. Ez a férfi is az. Nem a klasszikus görög szobor-szerű szépség, de határozottan van benne valami. Melegség sugárzik a mosolyából és a pillantásából, és azon kapom magam, hogy szeretném megismerni. Lépni persze nem merek. Még állunk ott néhány percig, a gondolatainkba merülünk és nézzük a havazást, aztán ő megrázkódik. – Teljesen átfagytam. Van kedve meginni még valamit, amíg átmelegszünk? És valamilyen elérhetőséget is adhatna, ahova elküldhetem a képeket.

Megkönnyebbülve bólintok, és visszasétálunk a presszóhoz. Tenyere a hátamra simul, amikor bekísér, és udvariasan leültet az egyik asztalhoz. Elveszi a kabátomat is, felakasztja, majd mellé kerül az övé is a svájcisapkájával együtt. Beletúr fekete hajába, és néhány tincs a homlokába hullik. Az orra hegye még piros a hidegtől, de a bőre majdnem olyan sötét árnyalatú, mint az olvasztott cukor, és szinte hibátlan. Amíg odamegy a pulthoz rendelni, én vászonnadrágba és garbóba bujtatott, vékony, magas alakját nézem. Igazából nincs benne semmi különös, engem mégis vonz benne valami. A mosolya biztosan, ami most, hogy leült velem szemben, már nem is kisfiús, inkább kedves. Aztán, ahogy beszél, elneveti magát, és összeráncolja az orrát, nekem pedig melegség járja át a szívemet. Ez kicsit aggaszt, de inkább nem gondolkodom a dolgon.

Felajánlom, hogy tegeződjünk, így sokkal bensőségesebbé válik a beszélgetésünk, de azért nem túlzottan. Egy kicsit mesél magáról, aztán rólam kérdez, de nem feszegetünk kínos témákat. Tud komoly lenni, majd mond valami vicceset, amin mindketten hangosan nevetünk. Figyelmesen hallgat, és értékeli az én humoromat is. Nagyon sokat nevetünk, még többet mosolygunk, olykor pedig elmélyedünk egymás tekintetében. Olyankor úgy érzem, mintha a vesémbe látna, majd kedvesen elmosolyodik, vagy megnyalja az ajkát, hogy aztán beharapja azt, de közben is figyel arra, amit mondok. Érdekes ember, és alig másfél órányi beszélgetés után úgy érzem, mintha mindig is ismertem volna. Megadtam neki az e-mail címemet, hogy oda küldje majd a képeket. Legalább úgy érezhetem, mintha bármikor elérhetne, de nem számítok rá, hogy a fotókon kívül más miatt is keresne. Csak reménykedem egy picit.

Felsegíti a kabátomat, az ő fekete tincsei is újra eltűnnek a sapka alatt, és már kint is vagyunk a hólepte esti utcán. Felajánlja, hogy elkísér a metró megállóig, úgyhogy most egymás mellett sétálunk. Megállás nélkül havazik, de már nem olyan szelíden. Szúrja a bőrömet, amikor az arcomba csapódik, mégsem gyorsítok a lépteimen, és úgy látom, neki sem sietős. Még mindig beszélgetünk, amikor elérjük a metró lejáratát, ám ahelyett, hogy elbúcsúznánk, félreállunk, és folytatjuk a megkezdett mondatot. Majd újabb és újabb mondatokat kezdünk és fejezünk be, és továbbra sem érzem, hogy mennem kéne. Közel állunk egymáshoz, hogy mások elférjenek tőlünk, néha egészen magához húz, amikor úgy látja, valaki nekem ütközhetne. Először még hátraléptem utána, másodjára már ott maradtam, pedig így hátra kell döntenem a fejem, hogy felnézhessek rá – épp csak a válláig érek –, és az ő karja is a derekamon marad. Csillogó tekintete bejárja az arcomat, és úgy érzem, mintha megsimogatott volna. Nagyon fázom, belül mégis melegség járja át a testem.

– Biztosan átfagytál, de… – Beharapja az ajkát, fejét félrebillenti, és megjelenik az a félénk mosolya. – Nincs kedved lesétálni még egy megállót?

– De, van – mondom, és megkönnyebbülök. Nem is vettem észre, hogy eddig szinte bent tartottam a levegőt az elválás felett érzett csalódás miatt. Ő is mintha fellélegezne, és a félszegségét felváltják a finoman férfias vonások. Az én ajkam is felfelé görbül.

Lassan elindulunk a következő megálló felé, és újra felvesszük a beszélgetés fonalát. Érdekesnek találom, hogy mennyire fesztelennek érzem magam, és talán éppen ez az egyik oka, hogy annyira szeretnék még többet vele lenni. Alig teszünk meg néhány métert, megállunk a zebránál, ahol piros a lámpa. Az állásinterjúmról mesélek, ami nem valami izgalmas téma, de látom, hogy érdeklődve figyel, néha bele is kérdez. Az egyik ilyen kérdésére válaszolok, amikor ő bólogat, és megérzem hosszú, vékony ujjait az enyémek között. Finoman játszik az ujjbegyeimmel, újabb kérdést tesz fel, és figyelmesen hallgatja a válaszomat, ám közben a tekintetemet is kíváncsian fürkészi, hogy kiolvassa belőle, vajon messzire ment-e. Nem ment messzire. Folytatom a válaszomat, és csak halványan, szinte csak magamnak mosolygok, ahogy közben összefűzöm az ujjainkat. Ő egy pillanatra finoman megszorítja a kezemet, szeme vidáman felragyog, majd lazán összekulcsolt kézzel átsétálunk a zebrán.

Megint nagyon nevetünk, ő szabad kezével eltakarja a száját, szeméből csak két vékony, sötét szempillával keretezett holdsarló látszik, én pedig alig állom meg, hogy a vállába temessem az arcom – de megállom, pedig talán nem kellene.

Elértük a következő megállót, még fogjuk egymás kezét, de már mindketten érezzük, hogy tényleg ideje búcsút vennünk. A gyomromban pillangók táncolnak, ahogy hüvelykujja lágyan cirógatja a kézfejemet, a szívem mégis elszorul, ha az elválásra gondolok. Annyira igazságtalan volna, ha megint csak mutatóba kapnám ezt az érzést, hogy mindig is ismertem őt, és úgy van rendjén, hogy együtt vagyunk! Túlságosan könnyű hozzászokni a könnyed lebegéshez és a felszabadultsághoz, amit a társaságában érzek.

– Most már tényleg ideje mennünk, ha nem akarunk megbetegedni. Nem bocsátanám meg magamnak, ha miattam megfáznál. – Szabad keze elindul az arcom felé, aztán mégis visszahúzza. Zavarban van, ahogy én is. – Átküldöm a képeket – biztosít, és a lépcsőhöz terelget. – Nagyon vigyázz magadra, és aludj jól!

– Köszönöm! Te is! – Ujjai kicsúsznak az enyémek közül, és hirtelen nagyon fázom.

– Nem tudod, mennyire örülök, hogy találkoztunk – mondja még, de a mondat végét már szinte suttogja mély, bársonyos hangján, miközben távolodik tőlem.

Csupán bólintani tudok, még kipréselek magamból egy félszeg mosolyt búcsúzóul, aztán hátat fordítok neki, és elindulok lefelé a lépcsőn. A harmadánál járok, amikor meghallom a sietős léptek zaját mögöttem. Megfordulok, és végignézem, ahogy lerohan hozzám. Mindkét kezemet megfogja, és mélyen a szemembe néz.

– Tudom, hogy ez fura, és alig ismersz, de szerinted van rá esély, hogy holnap délután újra ott legyél a bisztrónál?

Nagyot sóhajtok, majd elvigyorodom.

– Te ott leszel?

– Ha te is, akkor mindenképp.

A szívem majd’ kiugrik a helyéről, ahogy az ajkamba harapva bólogatok. Egy pillanatig arckifejezése az enyém tökéletes tükörképe, majd olyan napsugaras mosoly ragyog fel az arcán, amilyet még sosem láttam. Néhány másodpercig ott állunk egymással szemben, és megállás nélkül vigyorgunk egymásra. Csak akkor sütöm le a szemem, amikor meghallom, hogy a hátunk mögött egy csapat tinédzser azt javasolja, hogy menjünk szobára. Ő elneveti magát, majd az arcához húzza mindkét kezemet, és megpuszilja őket.

A következő nap már ott áll a bisztró előtt, amikor én megérkezem. Aznap késő este hazakísér, harmadnap megcsókol.

Szép vagyok a képeken, ő pedig nagyon vonzó. Az egész hóeséses tekercs kint függ a lakás különböző pontjain, és a gyerekek, főleg a kislányunk, még mindig nem unják a történetet arról, hogyan találkoztunk.

Én sem unom.

Néha magamnak is felolvasom.

És olykor ő meséli nekem.

Szeretem.

Szeret.

Még mindig.

Mindig.

Kép forrása: Pinterest