26.
Ann Lana
szobájában feküdt a bevetett ágy tetején. Szeretett ebben a helyiségben lenni,
szívesen tanulmányozta a falakat borító kollázsokat, melyek zenészek képeit,
Lana saját fotóit, filcrajzokat és idézeteket tartalmaztak. Az ágy fölött
kézzel festett szivárvány és tenyérlenyomatok díszelegtek, a fennmaradó
felületet poszterek borították, míg a plafont sötétben világító csillagokkal
kirakott tapéta burkolta. Hamisítatlan tini szoba volt ez, ahol Ann mindig jól
érezte magát.
Kisétált a
napfényben fürdő, aprócska erkélyre, és végtagjait szétvetve elhelyezkedett az
egyik műanyag székben. Behunyt szemmel élvezte a bőrét érő napsugarak melegét.
Elveszítette az időérzékét, már-már elaludt; nem értette, miért tart Lanának
olyan sokáig kiválasztani egy fürdőruhát. Ám mielőtt eldönthette volna, hogy
erőt vegyen-e a lustaságán és bemenjen-e megsürgetni barátnőjét, Lana
káromkodásának hallatán kipattant a szeme.
–
Hogy a franc esne bele! Nem hiszem el!
–
Mi a baj?
–
Semmi, csak szökőévben egyszer kisüt a nap, erre, ahelyett, hogy úsznék, a
szobámban kell ücsörögnöm, mert pont most jött meg… – Elhúzta a száját, és
leroskadt az ágya szélére.
Annie, amikor
rájött, hogy nincs komoly baj, újra lehunyta a szemét, és higgadtan válaszolt.
–
Ne idegeskedj annyit! Intézd el a dolgot, kapj fel egy bikinit, és induljunk.
Napozni nyugodtan kifeküdhetsz.
–
Így?
–
Így. Egy-két óra belefér, nem?
A barna lány
elgondolkodott. – Végül is.
Amíg arra várt,
hogy Lana elkészüljön, Ann magában áldotta a szerencséjét, hogy neki nincs
ezzel gondja. Meg kellett erőltetnie az agyát, hogy visszaemlékezzen, mikor is
kellett utoljára szembenéznie ezzel a problémával. A megérkezése után néhány
nappal, maximum egy héttel. Igen, neki szerencséje van, valami mégse hagyta
nyugodni. Ott motoszkált a tudata peremén, csak éppen nem tudott szárba
szökkenni a gondolat. Az első héten… és ő másfél hónapja van a nénikéjénél.
Kipattant a szeme, és számolni kezdett. Hat hétből egy az öt, ami azt jelenti,
hogy neki már másfél-két hete túl kellett volna lennie egy Lana-féle
kiboruláson. Hirtelen kiszáradt a torka, a szíve pedig olyan hevesen kalapált,
hogy ha jobban figyel, talán a mellén feszülő lenge pamut ütemes rezdüléseit is
láthatta volna. Egy percnyi pánikolást engedélyezett magának, aztán mélyeket
lélegzett, hogy lehiggadjon. Ez az egész nem jelent semmit. Nem lehet baj,
hiszen mindig védekeztek, kivétel nélkül. Emlékezett minden egyes alkalomra,
mindig figyeltek. Nem, ő nem lehet terhes.
– Na,
indulhatunk, cunci! – Lana mosolygott, láthatóan megnyugodott, ám ugyanezt nem
mondhatta el Annie-ről. A lány még mindig a teraszon ült, ám a szeme
elkerekedett, ajkai szétnyíltak, és a semmibe meredt.
– Mi van, mi
történt? – A lány nem reagált. Lana mellé lépett, megrázta a vállát, és aggódva
szólította meg újra. – Annie! Mi a baj?
Ann összerezzent,
és Lana felé kapta a fejét. – Mi? – Habozott. – Ja, semmi.
– Semmi?
Falfehér vagy, és az előbb úgy néztél ki, mintha kísértet láttál volna.
– Azt nem, csak…
– Sóhajtott, és érezte, hogy a feszültség egy része távozik a testéből. – Azon gondolkodtam,
nekem mikor kellene megjönnie.
– Ideje lenne.
Nem lehetsz ennyire mázlista! Legalább kint maradnál velem a parton.
– Kint maradok,
ne izgulj. Mit csinálnék egyedül a vízben? – Kipréselt magából egy halvány
mosolyt, majd fölállt, és magához vette a táskáját.
Szokásával ellentétben Lanának most
feltűnt, hogy csak ő beszél. Ann csendes volt, magába zárkózó.
– Nem vagy túl
szórakoztató. Végig ilyen fancsali képet fogsz vágni?
– Nem vágok
fancsali képet, csak melegem van.
– Ja, nekem is,
én meg itt kínozlak. Menj, ússz egyet, én meg addig bevizezem magam. Remélem,
annyi is elég lesz, hogy felfrissüljek kicsit.
Már majdnem
megszáradtak a tűző napon, amikor Lana megszólalt.
– Egyre jobban
fáj a derekam! – panaszkodott. – Igaz is, neked mikor kellene…?
Ann kelletlenül
válaszolt. – Már egy hete túl kellene lennem rajta.
– És nem vagy?
– Hát nem –
fintorgott.
Lana szemöldöke
megemelkedett. – De nem vagy terhes, ugye?
– Nem lehetek.
– Védekeztek?
– Persze. – Ann bosszúsan
forgatta a szemét. Egyikük sem felelőtlen.
– Akkor ne
izgulj! Biztosan felborult a hormonháztartásod. Tudod, a szerelem, ilyesmi. –
Lana cinkosan mosolygott.
– Tudom – de valójában
képtelen volt megnyugodni, és ez Lana figyelmét se kerülte el.
– Biztosan
mindig figyeltetek?
Ann felcsattant.
– Jaj, ne csináld már, te Gaz! Nem vagyok hülye, és Harry se az! Mindig védekezünk. Mindig, emlékszem
minden alkalomra. – Kezét hirtelen a szájához kapta.
– Mi az? –
kerekedett el Lana szeme is.
– Hát… egyre
mégsem emlékszem. És, azt hiszem, Harry se. – Egy pillanatra elhallgatott, majd
beharapta az ajkát. – Emlékszel arra a medencés bulira?
– Ahol ti
igazából nem is buliztatok?
– De buliztunk,
csak nem fürödtünk. De nem ez a lényeg. Akkor este Harry és én is sokat ittunk,
és másnap együtt ébredtünk, de nem emlékeztünk semmire. – Ha nem rémült volna
halálra, talán el is pirul annak a reggelnek az emlékétől, így azonban továbbra
is sápadtan meredt barátnőjére.
Lana néhány
másodpercig emésztette az információt, majd megvonta a vállát.
– Az csak egy
alkalom. Reménykedjünk, hogy ennyitől nem kaptad be a legyet. Ennyire nem
lehetsz szerencsétlen!
Annt hirtelen
elfutotta a méreg. – Reménykedjünk? Lana, ez nem így megy!
A lány maga elé
tartott kézzel visszakozott. – Oké, oké. Igazad van. Szedd a cókmókod, és irány
a gyógyszertár. Veszünk nekem fájdalomcsillapítót, neked meg egy terhességi
tesztet.
Lana fel-alá járkált a mosdó előtti
folyosón, és arra várt, hogy barátnője kijöjjön végre. Remélte, hogy Ann
félelme nem igazolódik be, az valódi katasztrófa lett volna. Abortusz
tizennyolc évesen? Ann nem az a fajta lány. Vele ez nem történhet meg! És mi
lenne Harryvel? Ő vajon mit tenne, hogyan reagálna? Igazi cukipofa, de ezt a
helyzetet talán már ő sem tudná kezelni. E miatt akár vége is lehetne az
álompárnak. Bár, amilyen szeszélyes tud lenni Ann, talán ő maga adná ki Harry
útját. Vagy mégsem? Úgy tűnik, szereti a srácot.
Lana nem bírta
tovább. Felzaklatták a gondolatai, és türelmetlenné vált. Bekopogott a mosdó
ajtaján, talán egy kissé erősebben is, mint szerette volna.
– Annie, mi lesz
már? Ugye nem ott akarod megvárni az eredményt? Gyere már ki, tövig rágom itt a
körmöm miattad! – Ez valóban így volt.
Halkan kattant a
zár, és a kinyíló ajtó mögött feltűnt a vörös hajú lány filigrán alakja,
kezében a fehér műanyagot szorongatva, mely megváltoztathatja az egész életét.
A szeméből Lana félelmet olvasott ki.
– Add azt ide,
és lélegezz mélyeket. Hidd el, Annie, nem lesz semmi baj. Nem vagy terhes, csak
késik egy kicsit.
A lány
bólogatott, és próbálta összeszedni magát.
– Nem lehetek
terhes, igaz? Még túl fiatal vagyok, Harrynek is be kell fejeznie az egyetemet,
aztán pedig a karrierjére kell koncentrálnia. Egy gyerek most igazán nem férne
bele.
Lanának feltűnt,
hogy úgy beszél, mintha meg akarná tartani a gyereket, ha valóban állapotos
lenne, de ezt inkább nem tette szóvá. Úgy gondolta, ráér az abortuszról
beszélni, ha beigazolódik a legrosszabb. Ám ezt az esetet elvetette.
– Nem vagy
terhes, ne gondolkodj ilyesmin!
Annie ismét
bólintott. Fél percig farkasszemet néztek, aztán Ann elveszítette a türelmét.
– Mutasd, Lana!
Barátnője
kínzóan lassan emelte fel a tesztet, hogy mindketten láthassák az eredményt.
Egyszerre hajoltak fölé, és együtt bámulták a kis ablakot.
Annie olyan
sokáig nézte pislogás nélkül a műanyagot, hogy szinte a retinájába égett a kis
rózsaszínű pozitív jel.
Lana legnagyobb
meglepetésére Ann nem borult ki, nem kezdett hisztériázni – ez sokkal rosszabb
volt annál. Ann összepréselte az ajkait, lehunyta a szemét, és egy bólintással
nyugtázta az eredményt. Lana hiába magyarázta neki, hogy ez csak egy teszt
volt, el kell végezniük többet is, mindjárt le is szalad a gyógyszertárba, a
lány ijesztően higgadtan ült az ágya szélén, és a falra festett szivárványt
bámulta. Lana hadarva kérdezte tőle, hogy vajon kit hívjon oda. Evie nénit?
Harryt? Valaki mást?
– Nem, Harryvel
még nem akarok beszélni. Előbb át kell gondolnom a dolgot.
Így is történt.
Míg Lana újabb adag tesztet próbált venni a városban, ő nyugodtan végiggondolta
a teendőket. Most, hogy már tudta, valóban megnyugodott; még egy próbát akart
tenni, de szinte biztos volt benne, hogy már az első teszt is hiteles eredményt
adott.
A feladat adott
volt: azt kellett eldöntenie, hogyan tovább. Abban biztos volt, hogy Harryt nem
akarja fölöslegesen megijeszteni, vele ráér akkor közölni a hírt, amikor túl
van a második teszten is. Nem, először a nénikéjével akart beszélni, szüksége
volt a tanácsaira, a támogatására. Bár Harryvel is meg akarta beszélni a
döntését, ő már most tudta, hogy az abortusz szóba sem jöhet. Nem lenne képes
meggyilkoltatni a saját magzatát. A hasára simította a kezét. Akármennyire
aprócska is, már egy új élet fejlődik benne, lassan kialakulnak az icipici
végtagjai és a szervei. Senki sem kényszeríthetni rá, hogy véget vessen egy
védtelen emberi lény életének, aki ráadásul szerelemből fogant. Harry és az ő
szerelméből. Már most szerette a hasában megbúvó pici lényt, de ha nem így
lenne, az után, amit Evie néni történetéből megtanult, végképp nem tehetné meg,
hogy megszakítsa a terhességét. Mások mindent megadnának egy saját gyermekért –
hogyan vetemedhetne ő arra, hogy elpazarolja az Élettől kapott ajándékát? Ennek
a gyermeknek meg kell születnie, és ő óvni és szeretni fogja.
Amikor Lana
visszaért három különböző terhességi teszttel, Annie már újra a teraszon ült.
Arcát a napfény felé fordította, szemét lehunyta, és míg keze a csupasz hasán pihent,
mosolygott. Lana az éjjeliszekrényére tette a tesztekkel teli nejlonzacskót, és
álmélkodva nézte barátnőjét. Igaz volt, amit hallott: az állapotos nők
boldogságot sugároznak a környezetük felé, és ragyognak, úgy ragyognak, mintha
földöntúli lények lennének.
A lánynak még
arra sem volt ideje, hogy megszólítsa Annt, csengettek.
A hangra Ann is
felkapta a fejét, ekkor vette észre, hogy barátnője visszatért. Felállt, hogy
együtt menjenek ajtót nyitni.
– Evie néni lesz
az – közölte, és a lefelé vezető lépcsőhöz sétált.
Evie idegesnek
tűnt, ami jelen esetben érthető is volt, bár Lana számára nagyon zavaró volt a
mindig vidám asszony mostani feldúlt állapota.
– Mondtam
Harrynek, hogy legyen észnél…
– Ugyan, Evie
néni, nem csak az ő hibája.
– Valóban, neked
is mondtam. – Ha nem tartott volna a következményektől, elmosolyodott volna,
így azonban csupán még erősebben gyűrögette a szoknyája redőit. – Már biztos?
Többször is pozitív lett a teszt?
– Még csak egyet
csináltunk – kezdte Lana.
– A másodikkal
megvártalak, de én biztos vagyok benne.
Az asszony
felsóhajtott. Nem tudott haragudni a lányra, hiszen látta rajta az
elszántságot, és azt a megmagyarázhatatlan, ragyogó aurát is észlelte, melyet
korábban Lana is érzékelt. Megpaskolta a lány kézfejét.
– Jól van, menj,
pisilj még egyet!
Ez alkalommal
Ann végig bent maradt a mosdóban, szinte bűvölte a kis pálcikát, majd amikor a
második eredmény is megszületett, négyszemközt akart beszélni a nénikéjével.
Lana újfent a körmét rágta, de magára hagyta a két nőt.
Ann felemelte a
műanyag pálcikát, és megmutatta Evie-nek a második pozitív eredményt is. A nő
szeme könnybe lábadt.
– Evie néni,
tudom, hogy nem örülsz, tudom, hogy tartasz anyu kirohanásától, de ez nem a te
hibád. Csak megtörtént. És tudom, hogy őrültségnek hangzik, de én boldog
vagyok. Először féltem, de most úgy látom, hogy semmi rossz nem származhat
belőle. – Evie remegő ajkakkal hallgatta a folytatást. – Pontosan tudom, mit
fog mondani anyu. Abban még nem vagyok biztos, hogy Harry mellém áll-e, de már
döntöttem. Megtartom a babát, és a lehető legjobb anyja leszek. Csak azt
szeretném tudni, hogy rád számíthatok-e. Evie, segítesz nekem?
A nő szótlanul
nézte a lányt, miközben megpróbálta visszatartani a könnyeit, majd megsimogatta
a felé forduló arcot.
– Persze,
szívem. Rám mindig, mindenben számíthatsz. – Magához húzta a megkönnyebbült
Annt, és szorosan átölelte. – Melletted állok, bogaram.
Délutánra már
Evie magánnőgyógyászának rendelőjében ültek mindhárman.
Evie arra
gondolt, hogy bármit megadna azért, hogy az ultrahangos vizsgálat bebizonyítsa,
tévedtek. Akkor is így lenne a legjobb mindenkinek, ha az ő Annie-jének
csalódnia kellene.
Lana nem is
leplezte az érzéseit, megmondta barátnőjének, hogy szerinte őrültség megtartani
egy gyereket az ő korukban, ráadásul úgy, hogy Ann tudja, a saját édesanyja sem
támogatná. Evie a karjára tette a kezét, és egy csitítónak szánt tekintettel
igyekezett elhallgattatni a lányt. Ő ismerte az unokahúgát: makacs, mint az
öszvér – ha eldöntötte, hogy megtartja a babát, úgy is lesz.
Ann volt az
egyetlen a váróteremben, aki teljesen nyugodtan ült a kárpitozott széken. Lana
nyilvánvaló helytelenítése sem tudta kihozni a sodrából, csakis arra tudott
gondolni, hogy boldog, kiegyensúlyozott gyermeket szeretne felnevelni – már
most meg kell kímélnie a fölösleges stressztől mindkettejüket.
Táskájából a Kiss me dallama szűrődött ki – Harry hívta.
– Szia!
– Szia, Édes!
Melyik utca is az pontosan?
– East Street
16. Ideérsz, mielőtt bemennék?
– Persze, ne
aggódj! Két percre vagyok tőletek. Ha pont most hívna be az orvos, mondd meg
neki, hogy várjon öt percet. Ott akarok lenni.
– Rendben,
siess!
Már Harry is
tudta. Ann sokat hezitált, hogyan közölje a hírt a fiúval, elvégre az ilyesmi
nem telefontéma, de mindennél jobban szerette volna, hogy Harry vele legyen a
vizsgálat alatt, és együtt pillantsák meg először a magzatot. Harry először úgy
beszélt, mint aki sokkot kapott; Ann látta maga előtt, ahogy a fiú a hajába
túr, miközben azt kérdezgeti, hogyan és mikor alakult így a helyzet. Hiszen ők
vigyáztak, ez nem lehet igaz, a tesztek biztosan tévednek. Ann hazudott volna,
ha letagadja, mennyire félt attól, hogy Harry megfutamodik, vagy esetleg elkezd
vádaskodni, bár nem ilyennek ismerte. De leginkább attól tartott, hogy nem akar
majd részt venni az ő és a gyermekük további életében. A szíve mélyén tudta,
nem ítélhetné el őt, ha így döntene, hiszen ő vállalta, hogy mindenképpen
megszüli a babát, pedig el is vetethetné. Továbbra is tartotta magát ahhoz,
hogy Harrynek meg kell valósítania az álmait, nem adhat fel mindent csak azért,
mert egyszer nem voltak eléggé körültekintőek. Mindemellett abban is biztos volt,
hogy ha Harry úgy döntene, nem kér belőlük, nem akar családot, és főleg őt,
Annie-t nem akarja már, akkor talán egy életre összetörné a szívét.
Néhány percnyi
pánikhangulat után azonban Harry higgadtan kezdett beszélni, és megígérte, hogy
mindenképpen ott lesz a rendelőben. Mindez persze nem garancia arra, hogy végig
is szeretné csinálni a terhességet Ann-nel, de a lány egyelőre a jelenlétével
is megelégedett, nem akart ígéretet kicsikarni a fiúból.
Harry néhány
percen belül megérkezett. Bár nem adott hangot a gondolatainak, arca elárulta,
mennyire feszült. Az állkapcsában folyamatosan ugrált egy ideg, és amikor
átölelte Annt, a lány érezte, hogy minden izma megfeszül. Harry idegességét
látva ő is kezdte rosszul érezni magát.
Harry megérezte
a lány feldúltságát. – Ne aggódj, Tündérem, azt tesszük, ami neked a legjobb.
Megértem, akárhogy döntesz is.
Ann szemébe
könny gyűlt. A fiú kijelentése számára egyértelműen azt jelentette, hogy ő
inkább az abortusz mellett lenne. Ez benne volt a pakliban, nem igaz? Csak ne érezne
már most fájdalmat a gondolatra, hogy elveszíti őt!
Ann bólintott,
és az arcához kapta a kezét, hogy letöröljön egy könnycseppet.
Evie és Harry
egyszerre próbálták vigasztalni; mindketten félreértették a bánata okát.
– Szeretlek,
bármi történjen is – hajolt hozzá a fiú, és futólag megcsókolta, majd szorosan
a karjaiba zárta. Ann úgy ölelte, mintha soha többé nem lenne rá lehetősége,
miközben megállíthatatlanul záporoztak a könnyei.
Ekkor kinyílt a
vizsgáló ajtaja, és egy középkorú, fehér köpenyes, megnyerően mosolygó férfi
nézett végig a társaságon.
– Üdvözlöm, Mrs.
Stevens! Ms. Talbot, Dr. Hawkins vagyok. Örülök, hogy megismerhetem – nyújtotta
a kezét az addigra előtte álló lánynak. – Kérem, fáradjon be, a nővérke
megmutatja, hol vetkőzhet le.
– Bejöhet velem
valaki?
– Természetesen,
de csak egy személy, ha kérhetem.
Ann
tanácstalanul nézett a nénikéjére, majd Harryre, és vissza. Nem tudta
eldönteni, kinek a támogatására lenne inkább szüksége, bár úgy érezte, ha Evie
arcán látna csalódást, azt jobban viselné, mintha ugyanezt az érzelmet Harry
vonásai árulnák el.
Evie előzékenyen
fordult az egyre idegesebb fiúhoz.
– Harry, szívem,
ha szeretnél bemenni, én megvárlak titeket itt kint. Valakinek Lana kezét is fognia
kell – mosolygott, bár a gyomra ping-pong labda méretűre zsugorodott össze.
– Köszönöm.
Akkor menjünk, Annie – fogta kézen a lányt, és belépett utána a vizsgálóba.
Az ultrahang érzékelő feje lassan
siklott a jéghideg kontrasztanyagon, mely beborította Ann egész alhasát. A lány
hiába fürkészte az orvos arcát, arról semmit se tudott leolvasni, az ultrahang
képe pedig tőle akár a világűrt is ábrázolhatta volna – nem tudott rajta
kiigazodni.
Felnézett a
vizsgálóasztal mellett ülő Harryre, akinek arcszíne mostanra viaszfehérre
váltott, és bár éppen tőle várt egy kis megnyugtatást, végül ő volt azt, aki a
fiúra mosolygott, hogy az jobban érezze magát. Harry visszamosolygott rá, aztán
homlokon csókolta, és hüvelykujjával a halántékát kezdte cirógatni.
– Nos, meg is
volnánk – törte meg a csendet Dr. Hawkins.
Ann pulzusa
megemelkedett, és reménykedve fürkészte a monitort, melynek képét továbbra sem
volt képes értelmezni, de abból ítélve, hogy az ultrahang feje egy ponton állt
a hasán, találnia kellett valamit. Harry megfogta a kezét, és megszorította,
aztán ő is várakozásteljesen nézett a monitorra, majd az idősebb férfira.
– Nehéz volt
megtalálni, mert még apró, alig 2,5 mm, de remélem, örömükre szolgál, hogy azt
mondhatom, a kisasszony körülbelül három hete állapotos. – A fiatalokra nézett,
de mielőtt azok bármit is mondhattak volna, a monitor egy pontjára mutatott, és
folytatta. – Látják ezt a pici, lüktető foltot itt? Az a magzat, illetve még
csak embrió, az önök leendő gyermeke. Már dobog a szíve. – Ezután elhallgatott,
és hagyta, hogy a két, szinte tinédzser szülő megeméssze a hallottakat.
Ann megbabonázva
nézete a felvételt, mely az alig néhány milliméteres gyermekét ábrázolta, és
egész testét átjárta a melegség. Minden sejtjét elöntötte, átmosta egy
leírhatatlan, megmagyarázhatatlan, bizsergető érzés, melytől a világ egyszerre
tágult ki és szűkült le erre a pici helyiségre; mely határtalannak tűnt, és
mégsem volt elég nagy, hogy a mindenséget magába foglalja. A végtelen anyai
szeretet volt az, mely egy szempillantás alatt vette át az irányítást a lány
egész lénye fölött, és melyhez foghatót Annie korábban sosem tapasztalt. Nem
vette észre, mikor csordult ki a könnye, hiszen a szívét-lelkét beleadva mosolygott,
csupán akkor figyelt fel rá, amikor Harry aggódva próbálta felszárítani az
arcát megnedvesítő patakokat.
– Annie, jól
vagy? – A fiú összevont szemöldökkel hajolt fölé.
Harry arcát
látva Ann boldogságának kék ege elfelhősödött, mosolya lassan eltűnt, és már
tudta, miért sírjon. Mindenre felkészülve nézett az érzelmektől haragoszöldben
játszó szempárba, és tenyerét Harry arcára simította.
– Igen, de Harry,
valamit tudnod kell: én már az első pozitív eredmény után tisztában voltam
azzal, hogy mit akarok. Természetesen nem fogom rád erőltetni a döntésem, de,
azt hiszem, semmivel se tudsz meggyőzni annak helytelenségéről. Már mindent
átgondoltam, sejtem, mivel jár mindez, de képtelen lennék… – Megremegett az
ajka, elkeseredett, könnyes tekintettel nézett Harry szemébe. – Megtartom a
babánkat. És… – végigsimított az ezekben a percekben férfivá érő Harry arcán –
megértem, ha így már nem férünk bele az életedbe. – A választól rettegve,
szívében mégis reménykedve kutatta a könnybe lábadó zöld szempárt, és próbált a
jövőjére koncentrálni, melyben egy boldog, összetartó családot látott.
Szia :)
VálaszTörlésNa jó, én komolyan nem hiszem el. Mindig azt hiszem, hogy az eddigieknél jobb már nem lehet, elvégre az nem létezik, de te mindig kellemes meglepetést okozol. Nem hiszem, hogy valaha olvastam már ennél jobb blogot - és elhiheted, én már jó párat olvastam. Még arra sem mondhatok semmit, hogy sokat kellett várnunk a részre, mert a helyzet az, hogy 100%osan megérte! :) Szóval ismételten köszönöm, amiért egy ilyen csodálatos résszel ajándékoztál meg minket, és türelmesen várjuk a következőt :)
Millió puszi, Fruzsina <3
Szia, Fruzsina! :)
VálaszTörlésElőször is szeretnék bocsánatot kérni, hogy ennyit kellett várni erre a részre, szégyellem is magam, amiért egyszerűen nem tudtam rávenni magam az írásra. Ennek fényében pedig külön köszönöm a kedves szavakat, és hogy nem pártoltál el tőlem! Azért kifejezetten jól esik ilyen kritikát olvasni, mert általában kínlódom a fejezetek megírásával, hiába tudom, mit szeretnék benne látni - talán éppen ezért is, nem vagyok elégedett a kész eredménnyel.
A következő rész már készül, de nem tudom, mikor lesz alkalmam prezentálni, mert maratoni meló időszak van, ebből kifolyólag pedig se időm, se energiám nincs semmire, amit amúgy szeretek. :S Na, de azt azért megígérhetem, hogy két ( vagy három? )hónapot azért nem kell rá várni. :)
Még egyszer köszönöm, hogy olvasol ( a többieknek is, látom a visszajelzést), és szép napot kívánok!
Puszi :)
Chi