Másik én - 59.

Kompromisszum

Egy délután, amikor Flora éppen átvenni készült tőle a munkát, Tommy megállt a lány előtt, kalapját idegesen forgatta a kezében és némán bámulta őt.

Florának eleinte mindez fel se tűnt, csak akkor kapta fel a fejét, amikor Tommy megköszörülte a torkát. Látva a férfi zavart tekintetét, egy pillanatra megijedt, hogy baj van, de Tommy hamarosan eloszlatta a kételyeket.

– Van kedved este bemenni a városba? Beülhetnénk a moziba… – Amint elkezdett beszélni, megszokott magabiztossága, lazasága visszatért és nyílt tekintete semmit se árult el korábbi hezitálásából.

Flora nem tudta, mit mondjon. Nagyon is lett volna kedve kimozdulni egy kicsit, kiszakadni a farm nyomasztóvá vált légköréből, de attól tartott, Tommy nem csupán kikapcsolódni szeretne, hanem komoly szándékai vannak. Ilyennek ismerte meg. Ő az a fajta megbízható, komoly, elszánt férfi, aki tudja, mit akar és mindent meg is tesz azért, hogy elérje a célját.

– Csak úgy menjünk el moziba?

– Ha van kedved. De ha fáradt vagy, megértem.

– Nem erről van szó. Csak nem tudom, hogy számodra ez egy egyszerű mozizás lenne, vagy mozi és randi egyben.

Tommy egy pillanatra elkomolyodott, majd kissé bátortalan, huncut mosoly jelent meg az arcán. – Rajtad múlik. Az lesz, aminek szeretnéd.

Flora a férfi arcát fürkészte, de azon csupán azok az érzések tükröződtek, amelyeket el is árult. Nem komédiázott, nem tettette másnak magát, mint ami: világos volt, hogy randevúzni szeretne Florával, de ha ő csak egy baráti estére vágyik, azt is szívesen tölti vele.

– Akkor én egyelőre a sima mozit választom.

Tommy mosolyogva bólintott és elindult haza.

Flora egyértelmű célzása nem vette el Tommy kedvét az udvarlástól, bókokkal, mezei virágokkal kedveskedett a lánynak és bár Flora sosem bátorította, éppen ellenkezőleg, látszott rajta, hogy kínosan érzi magát, Tommy nem adta fel a reményt. Nagyon tetszett neki Flora és úgy gondolta, amíg nem kap egyértelmű elutasítást, kitart. Szerinte Flora maga se tudta, mit akar.

Eközben Florának párhuzamosan két fontos dologgal is kellett foglalkoznia: az egyik a nagynénje kezelése, a másik pedig Emma problémája volt. Flora elkezdte kezelésre vinni Christie-t, de úgy tűnt, egyelőre nem váltja be a hozzá a fűzött reményeket.

Christie ereje napról napra csökkent, a teste szép lassan elfogyott és már képtelen volt eltitkolni a betegségét, minden kínja az arcára volt írva, hiába próbálta fenntartani a látszatot.

A másik probléma pedig, Emma gondja, valószínűleg ebből fakadt. Emma a felnőtté válás küszöbén állt, már mindent értett, mindent látott és éppen ezért bántotta igazán, hogy még mindig kislánynak nézik és eltitkolnak előle mindent. Legalábbis megpróbálják.

Emma látta, milyen állapotban van az édesanyja, pontosan tudta, hogy haldoklik – egyszer még a kórházi papírjait is kikutatta, azon a délutánon órákon át zokogott, miközben egyre a daganat, áttét és a halál szavak visszhangoztak a fejében –, és képtelen volt végignézni a leépülését.

Nem értette, miért titkolózik előtte az édesanyja és Flora is, de már nem is érdekelte. Úgy döntött, ha az édesanyja nem őszinte vele, ha nem kér a segítségéből, ő nem fog küzdeni.

Az iskolában összebarátkozott a helyi lógósokkal és onnantól kezdve esténként járt haza. Ital –és füstszagot árasztott magából, saját magán kívül semmivel se foglalkozott. Október közepére megérkezett az első levél az iskolából, melyben értesítették a kedves anyukát, hogy Emma nem jelenik meg az órákon, ha mégis, nem hajlandó figyelni, nem készíti el a házi feladatát és a viselkedése nem méltó az intézmény szellemiségéhez.

Christie sose olvasta ezt a levelet.

Flora ment be az iskolába beszélni az igazgatóval és ő volt az is, aki tanítás után megvárta a gyerekeket, a kisebbeket feltette a buszra, Emmát pedig elkapta, mielőtt meglóghatott volna az új barátaival. A lány próbált ellenkezni, de Flora szó nélkül beültette a furgonba és elhajtott vele az állomásra.

– Emma, tudom, hogy tudod. Azt is megértem, hogy haragszol… a világra, rám, édesanyádra. De ez nem megoldás. Ezzel senkinek se segítesz. Tudod, hogy szeretlek és mindent megtennék érted, ugye? – Emma nem felelt, lehajtott fejjel babrálta az ujjait, melyeken tövig lerágta a körmeit. – Édesanyádnak most nagy szüksége van rám, rátok. Azzal viszont csak ártasz, amit most teszel. Tehát két lehetőséged van: beletörődsz a dologba, segítesz nekem és Christie néninek és megpróbáljuk együtt feldolgozni mindezt, vagy úgy döntesz, hogy nem veszel részt édesanyád hátralévő életében, megmakacsolod magad és csak elszomorítod. Ez esetben azonban most kiszállunk, veszek neked egy jegyet Pennsylvaniába és elutazol a családomhoz. – Emma szeme haragosan villant, de könny csillogott benne. – A te döntésed. Kihasználod ezt a kis időt, ami még megadatott neked az anyukáddal vagy a könnyebb utat választod és elmész. Én ezt is megértem, sok erő kell, ha mégis itt maradnál. Jól gondold át! – Kivette a kulcsot a gyújtásból és kiszállt a furgonból. – A pénztár előtt várok. – Becsapta az ajtót – látta, hogy Emma összerezzen a hangtól –, és távolabb sétált. Remegett a keze, a gyomra és rettegett a lány válaszától, de tudta, el kell majd fogadnia a döntését.

Tombolt az indiánnyár és Flora behúzódott az árnyékba a jegypénztár mellett. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után végre meghallotta a furgon ajtajának csapódását. Emma könnytől maszatos arccal sétált felé, esetlenül, ahogy csak egy kamasz tud. Megállt Flora előtt és a könnyeit nyeldekelve próbált mondani valamit, de nem tudott. Hirtelen Flora felé lendült és átkarolta a nőt, olyan erősen, hogy Flora úgy érezte, mintha satuba szorítanák.

Flora szorosan tartotta a lányt és várta, hogy ez vajon azt jelenti-e, a lány marad.

– Nem akarom, hogy meghaljon!

– Tudom, kicsim. Én sem. – Flora minden küzdelme ellenére elsírta magát. Sokáig álltak egymást ölelve, míg mindketten megnyugodtak.

– Te hogyan tudod elviselni, hogy nem segíthetsz neki?

Flora hosszan gondolkodott. – Azt hiszem, azzal segítek, hogy megteszek mindent, amit kér. Azzal, hogy mellette vagyok. Neki már csak a családjára van szüksége. Rátok.

– De miért nem mondja el? Ez nem igazság!

– Az sem igazság, hogy megbetegedett. De azt szeretné, ha nem szomorkodnátok, amíg nem muszáj. Boldognak akar látni titeket.

Emma nem fűzött hozzá semmit, a síneket bámulta. Flora arra gondolt, az unokahúga talán éppen most gondolja meg magát és mégis elmegy. Ám ekkor Emma határozott hangon megszólalt.

– Menjünk haza! Látni akarom az anyámat!

Másnap Flora sokáig bűvölte a laptopja billentyűzetét, végül mégis egyetlen gomb lenyomása nélkül csukta le a fedelét.

Aznap volt Gus huszonegyedik születésnapja. Írni akart neki, mégsem tette. Már nem akarta bolygatni a fiú életét, pedig még mindig őt szerette. Egy év sem volt elég, hogy kitörölje a szívéből Gus nyomát, még Tommy kedvessége, szeretete se változtatott az érzelmein.

Este kisétált a farm területére, a holdra nézett és boldog születésnapot kívánt az egyetlen embernek, akinek sikerült megérintenie a lelkét.