Másik én - 61.

Kilenc hónap

Flora a Gusszal való találkozását követő napon ismét a régi volt, kissé talán melankolikusabb hangulatban volt, mint általában, de visszatért a mindennapi rutinjához. A gyerekeknek még mindig szükségük volt rá, a nénikéje még mindig haldoklott, és a farmot se hanyagolhatta el.

Nem ért rá Gusszal foglalkozni.

Ki sem ejtette többé a fiú nevét, egyébként is csak Emma és Christie néni kérdezte róla, de sosem kaptak válaszokat.

Az újév csendesen telt. A gyerekek boldogok voltak, hogy fent maradhattak, ameddig csak akartak, Flora pedig Christie-vel beszélgetett.

– Már nem tart soká, Flora.

Flora riadtan nézett nénikéje lesoványodott, sápadt arcára. Tekintete végigsiklott a nő kopasz koponyáját borító kendőn, a sötét karikákkal keretezett, fáradt szemeken, törékeny alakján és összerezzent. Tudta, hogy nénikéjének igaza van, de nehezére esett elfogadni a helyzetet.

Csendben ültek a tűz előtt.

Flora fejében egymást kergették a gondolatok, próbált valamiféle megoldást találni, amivel életben tarthatja Christie-t, de mit tehetett volna ő, ha az orvosok képtelenek voltak segíteni?

Bűntudata volt, amiért belement nénikéje játékába.

Még remélte, hogy van egy kis idejük és Christie belátja, hogy kegyetlenek a többiekkel.

A lángok táncának látványába merülve szólalt meg.

– Ideje megtudniuk.

Christie homlokráncolva meredt Florára, aki továbbra is a tüzet nézte.

– Nem akarom, hogy így lássanak! Éppen elég, hogy a gyerekeimnek és neked végig kell nézned ezt az egészet.

– Megértem. Elsőre is értettem. De talán… el szeretnének búcsúzni, nem gondolod?

– Nem. Szerintem ők is örülnek majd, hogy megkíméltem őket ettől az egésztől.

Flora nem tehetett többet. Most nem árulhatta el Christie-t. Nagyot sóhajtott. – Rendben.

Flora nádszálvékony volt fekete ruhájában és szövetkabátjában. A fekete kalap jól mutatott ugyan rajta, de a csípős széltől nem védte meg őt.

Csupán egy szál fehér rózsát tartott az ujjai között, ahogy mások is.

Szálfaegyenesen állt a sűrűn hulló hóban, szabad kezével a kis Luke kezét fogta, jobbján Emma állt két kisebb testvére kezét szorongatva.

Flora hallotta, ahogy az édesapja próbálja visszafojtani a zokogását, ám így csak még szívbemarkolóbb hatást ért el.

A rózsákat már régen fagyos, fekete föld borította, a társaság zöme visszavonult a meleg otthon nyújtotta kényelembe, de a gyerekek képtelenek voltak elszakadni az egyetlen édesanyától, akit valaha ismertek. Flora sokáig állt mellettük, de amikor Stella elkékült ajka megremegett a hidegtől, erélyesen az otthonuk felé kezdte terelgetni őket.

Flora édesapja és a család többi tagja valóban neheztelt, amiért elhallgatták Christie betegségét; legfőképpen Florára haragudtak, hiszen a holt húgukról mégsem gondolhattak rosszat.

Christie testvérei már arról tárgyaltak, ki vegye magához a gyerekeket, amikor a végrendelet minden tervüket felborította. Christie Florát nevezte meg gyermekei törvényes gyámjaként. Őt és senki mást. A farm sorsát is a fiatal nőre bízta és természetesen mindent a gyereki örököltek.

Christie családja nem tudta hova tenni az asszony döntését; Florát nem tartották megfelelő gyámnak – még a saját édesapja is kételkedett a képességeiben –, de a végakarat támadhatatlan volt.

Flora elvállalta a gyámságot.

Végül mindenki beletörődött Christie döntésébe, Flora édesapjának csupán az volt a kérése, hogy költözzenek át hozzájuk Pennsyvaniába.

Flora nem lelkesedett az ötletért, még friss volt a Gusszal való találkozásának emléke, de a gyerekekért bármit megtett volna, így kikérte az ő véleményüket is.

Emmáék szerettek a farmon élni, nem vágytak sem kisebb, sem nagyobb városba. Ott akarták folytatni az életüket, ahol otthon érezték magukat. Nem akartak az árva gyerekek lenni vidékről, akiket muszáj volt valakinek magához vennie.

Flora megértette őket, így, bár rajtuk kívül senki se volt elégedett a fejleményekkel, Flora és a négy unokatestvére ott maradt a farmon.

Annak ellenére, hogy eleinte éppen az ellenkezőjére számított, nem mentek nehezebben a dolgok. Christie betegsége megedzette a fiatal nőt, képes volt minden feladatot ellátni, beleértve a gyereknevelést is.

A nyár elején Flora megkapta a diplomáját, így a szünidőben sokkal több ideje maradt a gyerekekre.

Tommynak továbbra is az volt a szándéka, hogy meghódítja Florát, de a lány nem bizonyult egyszerű esetnek.

Flora, a kezdeti ellenérzései dacára nem zárkózott el teljesen a kettejük kapcsolatának lehetőségétől. Hagyta, hogy Tommy megpróbálja meghódítani; rendszeresen randevúzott vele, mégsem csábult el. Akárhogy igyekezett, mást nem fedezett fel magában Tommy iránt, mint a már megszokott családias, baráti érzéseket. Nem borzongott meg, amikor rá gondolt, nem várta hevesen verő szívvel a találkozásaikat. Csalódott volt.

Szerelmes akart lenni.

Tommyba, nem másba.

Nem Gusba.

De hiába, nem voltak lángok, de még aprócska szikrák se.

A nyár csupán nagyon kellemes pillanatnak tűnt, túl gyorsan lett vége.

Annak ellenére, hogy számtalanszor fel kellett kelnie éjszaka, hogy megvigasztalja unokatestvéreit, amikor rájuk tört édesanyjuk hiánya; hogy úgy érezte, a munkának sose lesz vége; hogy neki is hiányzott Christie nénikéje, Gus és a családja, sajnálta, hogy olyan gyorsan elrepültek a nyári hónapok.

Az ősz beköszöntével minden megváltozott.

Flora érezte, hogy hiába próbálkozik, nem képes beleszeretni Tommyba. Már azt se tartotta egészségesnek, hogy ezt erőltetnie kellett, és nem magától jött, szeptemberre azonban világossá vált, hogy nem működik a dolog. Nem volt szerelmes a férfiba és úgy érezte, nem is lesz, soha.

Eleinte nem volt bátorsága mindezt Tommynak is elmondani, de amikor a férfi kezdte nehezményezni az állandó elutasítást, kénytelen volt őszintén megvallani a kételyeit, az érzéseit. Nem akarta tovább álltatni Tommyt.

Tommy önérzete romokban hevert, néhány napig nem volt kedve átmenni a farmra, de végül győzött a lelkiismerete és eleinte csak délutánonként, amikor Flora a gyerekekkel volt, majd délelőttönként is dolgozott.

Majdnem egy hónap kellett hozzá, hogy régi baráti viszonyuk helyreálljon, és Tommy másik lány után kezdjen érdeklődni.

Flora hónapok óta nem aludt együtt a lányokkal, végleg beköltözött a saját szobájába.

Esténként azt a néhány percet, amíg el nem aludt, azzal töltötte, hogy elolvasott egyet-egyet Gus levelei közül, máskor csak a képet nézegette, melyet még a Goodwin-házban készítettek. Időnként válaszolt is egy e-mailre, de sosem küldte el a gondolatait tartalmazó üzenetet.

Beiratkozott egy üzleti iskola levelező szakára. Be akarta biztosítani magát, hogy több lábon álljon.

A szülei két-háromhetente meglátogatták, így mindent tudott az otthoniakról. Néha nagyon is hiányzott neki Trish, Eric vagy Raphe. Az, hogy vele egykorú emberekkel, a saját közegében legyen. Túl hirtelen szakadt a nyakába az új élete, neki nem volt kilenc hónapja, hogy felkészüljön az anyaságra és az elszigetelt életre.

Szüksége lett volna némi szünetre, egy kis elszakadásra, de a gyerekeknek szükségük volt rá és ő kitartott.

Másik én 60. Please Stay - Westlife

Szomorú karácsony

Flora, ha szeretett volna se tudott volna hazamenni karácsonyra. Christie nénikéje már felkelni is alig tudott az ágyból és hiába ragaszkodott makacsul a saját verziójához, immár nyílt titok volt, hogy súlyos beteg. A gyerekek féltették, Tommy családja pedig segített, amiben tudott.

Flora egyedül vezette a háztartást és a farmot, ellátta a gyerekeket és a körülményekhez képest nyugodt, szeretetteljes légkört teremtett választott otthonában.

Boldog karácsonyt szeretett volna az unokatestvéreinek, azt akarta, hogy minden úgy történjen, ahogy a korábbi ünnepeik alkalmával, és ne érezzék, hogy ezt már nem az édesanyjuk irányítja.

Még sosem kellett teljesen egyedül megszerveznie egy egész család karácsonyát: összeállítani a menüt, beszerezni az ajándékokat, kiválasztani a megfelelő fát, kitakarítani és feldíszíteni a házat. Nagy feladat volt, de a végén úgy érezte, tűrhetően helytállt. Nem tökéletesen, ő nem Christie, de úgy látta, a gyerekek mindent megkaptak, amire vágytak és arra a néhány napra Christie nénikéje is összeszedte minden erejét, hogy a gyerekei boldogok legyenek. Legbelül Flora büszke volt magára, hogy sikerült elfogadhatóvá tennie az ünnepet.

Gus viszont, aki a karácsonyt otthon töltötte, egyáltalán nem volt se boldog, se elégedett. Nem várt nagy fordulatot, de arra számított, hogy Flora otthon tölti az ünnepet. Vágyott rá, hogy láthassa a nőt, még akkor is, ha neki nem tetsző dolgot hall tőle.

Karácsony másnapján felkereste Flora szüleinek házát, ám ott Flora helyett csupán Golyó szaladt elé farkcsóválva.

Amelia beinvitálta a nappaliba, süteményt és forró csokoládét tálalt fel, majd néhány perc múlva megjelent Flora édesapja is.

A férfi zavarban volt; örült Gusnak, de volt valami merevség a tartásában, valami furcsa az arckifejezésében. Gus nem sejtett jót.

A férfi melegen üdvözölte Gust, átadta ünnepi jókívánságait és az iskolai előmeneteléről kérdezte, de egyetlen szóval sem említette Florát.

Gus végül feltette a kérdést.

– Flora itthon van?

A férfi arca elkomorodott, szánakozva nézett Gusra.

– Nincs, fiam.

Gus állkapcsában ugrálni kezdett az ideg.

– Később esetleg…?

– Nem! Azt mondta, idén nem jön haza. – vágott a szavába a férfi.

– Idén se… – Gus elkeseredett. Kezdte belátni, hogy ha a dolgok így mennek tovább, talán soha többé nem találkozik a lánnyal. Tudta, hogy ennek oka van, Flora nem véletlenül döntött így, de úgy érezte, addig nem mondhat le róla, amíg nem próbált meg mindent. – Uram, hol van Flora?

A férfi hirtelen nem tudta, mit válaszoljon, ezért inkább visszakérdezett. – Miért szeretnéd tudni?

Gus meghökkent az értelmetlen kérdés hallatán. – Látni szeretném. Nagyon hiányzik.

A férfi arca újra elkomorult. – Az nem elég. Ennél nyomósabb indokra van szükségem, hogy kiadhassam ezt az információt. – Felvonta a szemöldökét és mélyen Gus szemébe nézett.

A fiú habozott. Szerette volna rávágni az első dolgot, ami eszébe jutott, de félt, hogy azzal csak rontana a dolgon. Az ajkát harapdálta, végül néhány percnyi néma vívódás után bólintott.

Szinte sápadtan, de komolyan, elszántan nézett farkasszemet a férfival.

– A hiánynál többet érzek. – Figyelte, ahogy a férfi várakozással telve várja a mondandóját. – Szeretem a lányát, uram.

A férfi percekig némán figyelte Gust; az arcán semmi sem látszott a gondolataiból, de Gus tudta, most dől el minden. Gus meglepődött, amikor Flora édesapja elmosolyodott.

– Flora a húgomnál van, Kentuckyban.

– Miért ment el?

– Szerintem azt te is tudod. Az elől menekült el, amivé te tetted, amivé ti ketten, együtt válhattatok volna. A saját érzései elől menekült olyan messzire. Nem tudta feldolgozni, hogy beléd szeretett, te viszont mást szerettél.

– De én… Ó, milyen hülye voltam! – A szája elé kapta a kezét. – Bocsánat, uram!

A férfi mosolygott, de hamar elkomolyodott.

– Jól csináld, Gus, mert az az érzésem, csak ez az egy dobásod van.

Gus idegesen bólintott, de magában örült, mert úgy tűnt, Flora édesapját már megnyerte magának.

Nem volt egyszerű megtalálnia a farmot és mire odaért, rendesen átfagyott. Ennek ellenére még percekig állt az ajtóban, nem volt bátorsága bekopogni. Amikor végre megtette, egy vörös hajú kisfiú nyitott ajtót. A kisfiú gyanakodva méregette. Nem hívta be, de megígérte, hogy kiküldi Florát.

Flora elképzelni se tudta, ki keresi, Cameron csak annyit mondott, hogy egy idegen férfi az. Magához vette a postát, hogy útközben betegye a postaládába, és kinyitotta az ajtót. A tornác lófuttatóra néző végében pillantotta meg a magas idegent, aki háttal állt neki, de így is ismerős ember benyomását keltette. Florának pontosan három másodpercre volt szüksége, hogy maga elé suttogja a régen használt nevet. Azt hitte, más nem is hallhatta Gus nevét, de a fürtös férfi azonnal megfordult. Florának földbe gyökerezett a lába, amikor meglátta Gus kedves arcvonásait; a szíve meglódult, de kívülről csak a zavar látszott az arcán.

Gus, a lány arckifejezését látva elbizonytalanodott. Elképzelte, hogy amint meglátja Florát, a karjába kapja, hosszan ölelkeznek, kiöntik egymásnak a szívüket és végre minden rendben lesz, de Flora csak állt ott szótlanul. Nem mozdult felé, nem látszott boldognak, hogy láthatja.

Flora reakcióját látva megbánta, hogy rárontott a lányra. Flora nem véletlenül tűnt el előle, nem véletlenül szakított meg vele minden kapcsolatot. De, ha már itt volt, nem fordíthatott csak úgy hátat, hogy üres kézzel kullogjon vissza a szülői házba.

Mély lélegzetet vett és megszólította a lányt.

– Szia, Flora! – Félszeg mosolya azonnal visszarepítette Florát másfél évvel korábbra, amikor még csak ismerkedett Gusszal.

– Szia…Gus… – továbbra is suttogott. Egy kis ideig még hitetlenül bámulta a fiút, de győzött a kíváncsisága. – Hogy… hogy kerülsz ide? Azt hittem, mindent megtettem, hogy ne kerüljünk újra kapcsolatba.

Gust szíven ütötte az utolsó mondat. Nagyot nyelt, miközben végigmérte Florát. Más volt, mint amikor utoljára látta. Magabiztosabb, de gondterheltebb. Úgy viselkedett, mintha ő lenne a ház úrnője, egyfajta asszonyi erő sugárzott belőle. Más volt, de Gusnak így is tetszett. Csupán két dolgot hiányolt a nőből: a szeretetet és kedvességet, melyet annak idején olyan bőkezűen osztogatott, főleg neki. Mintha megkeményedett volna a szíve.

– Látni akartalak. Hiányzol. Nem válaszolsz a…

– Eljössz a postaládáig? – Flora kíméletlenül a szavába vágott, majd elindult azon az úton, amerről Gus jött.

Gus követte, bár egyre inkább az volt az érzése, hogy élete egyik legnagyobb hibája volt idejönnie. Flora rá se nézett, nem beszélt magáról, nem kérdezte, ő hogy van, csupán eltűrte, hogy mellette sétáljon.

– Azt hittem, nem keresel többé…

– Én is, de ez nem ilyen egyszerű. Flora, miért löksz el magadtól? Azt hittem, barátok vagyunk.

Flora betette a postaládába a leveleket, felnyomta a kis piros jelzőt és elindult visszafelé. Ajkai vékony, remegő vonallá préselődtek és sűrűn pislogott, de Gus ebből semmit nem látott. Nem válaszolt Gusnak, inkább támadott.

– Honnan tudod, hogy itt vagyok?

– Az édesapád árulta el.

Flora megtorpant és hitetlenkedve nézett a fiú csalódást tükröző arcára. – Ő nem árulna el!

– Nem is tette. Flora, ne így fogd fel, kérlek!

– De mivel tudtad rávenni, hogy ezt tegye?

– Flora… Ez tényleg ekkora tragédia? Annyira gyűlölsz, hogy emiatt most képes leszel haragudni a saját apádra is. Mit követtem el ellened, hogy így érezz? Tudom, hogy hibáztam, de…

Flora nem tudott Gus szemébe nézni, szégyellte magát. A fiúnak igaza volt, nem ő tehetett arról, hogy egy olyan lány, mint Flora, meggondolatlanul beleszeretett. Alig érzékelhetően megrázta a fejét és maga elé motyogott: – Nem követtél el semmit.

Néhány tétova pillanat után Gus úgy döntött, lesz, ami lesz, elmondja, amiért jött.

– Elmondtam az igazságot az apádnak, ezért mondta el, hol vagy.

Flora összehúzott szemöldökkel nézett fel Gusra.

– Miféle igazságot?

– Velem kapcsolatban. Vagyis inkább velünk kapcsolatban. Nem volt neki elég, hogy hiányzol, így hát kiböktem, amit már régen kellett volna, csak épp nem neki, hanem neked. De féltem, Flora, tudod? Te olyan… Te nem olyan vagy, mint én. Mert te olyan – tekintetét végigfuttatta Florán – gyönyörű vagy és sikeres, én meg nem. Nem tartozom a világodhoz, úgyhogy nem szóltam semmit, de itt az ideje, hogy elmondjam. – Az ujjait kezdte babrálni és csak kis idő elteltével szólalt meg újra. – Szeretlek, Flora. Tudom, hogy… de akkor is így van. Ez nem olyasmi, amit képes vagyok befolyásolni, pedig elhiheted, sokáig próbáltam elfojtani. Az elmúlt egy évet pedig azzal töltöttem, hogy kiverjelek a fejemből, de nem ment. Ez az igazság. Fülig beléd szerettem. Szeretném, ha hozzám tartoznál… vagy legalább állj szóba velem.

Flora kemény vonásai ellágyultak, szemét elfutotta a könny, de egyetlen szót se tudott kipréselni magából. Megvárta, amíg néhány könnycsepp végiggördült az arcán és kitisztult a látása, csak ekkor kezdett el beszélni.

– Nagyon hálás vagyok neked, Gus, elmondani nem tudom, mennyire! Neked köszönhetem, hogy újra van életem. – Mély lélegzetet vett. – Te mutattad meg, hogy a múltat hátra kell hagynom, de ez azt jelenti, hogy mindent és mindenkit el kell felejtenem. Téged is. – Az ujjait tördelte, miközben a könnye szakadatlanul potyogott. – Én már új életet kezdtem, itt.

– De engem miért? Szerettél, nem igaz? Apukád…

Flora megdöbbent. – Igen. De, ahogy már mondtam, új életet kezdtem.

Tommy tűnt fel a ház előtt, őket figyelte, miközben bement valamiért. Gus visszabámult rá, tekintetével egészen a pajtáig követte a férfit, ahol az eltűnt. Gus csalódottan fordult vissza Florához.

– Egészen újat?

Flora is hátranézett, és meglátta Tommy hátát; tudta, mit gondolhat Gus. Azt hiszi, már Tommyval van. Meghagyta ebben a hitben. Gus kérdésére némán bólintott. – Sajnálom, Gus.

Gus nem tudott felelni, a földet bámulta, majd újra Florára nézett.

– Én is. – Némán álltak egymással szemben egy darabig, míg Gus újra meg tudott szólalni. – Azért néha felhívhatlak?

– Nem, Gus. Vége. Semmi értelme. Lezártam a múltat. Ne hívj, kérlek, ne írj, ne keress! Ne nehezítsd meg még jobban! – Flora könyörgő tekintettel nézett Gusra. – Ne gyere ide, felejtsd el, hogy itt jártál! – A csönd egyre nőtt közöttük. – Istenem, Gus! Bár szupererőm lenne, amivel kitörölhetném magam az emlékeidből! Mintha sosem találkoztunk volna.

– De nincs szupererőd és én sose felejtelek el.

– Tudom. Sajnálom.

– Ne hajtogasd ezt folyton! Ezt én csináltam magamnak, igaz? Én álltam veled szóba a baleseted után, én kezdtem barátkozni veled, én osztottam meg veled mindent, én szerettem beléd, pedig tudtam, hogy nem lenne szabad és aztán én hagytalak magadra. Először én hagytalak el téged. Neked nincs mit sajnálnod. Én sajnálom az egészet, Flora. Mindent. De legfőképp azt, hogy a hallgatásod, az egyértelmű elutasításod ellenére idejöttem és betörtem az életedbe. Nem kellett volna. – Nagyot sóhajtott és megvakarta a fejét a sapka alatt, miközben elhúzta a száját. – Igazad van, sosem lett volna szabad találkoznunk.

– Gus…

– Semmi gond. Örülök, hogy végre egyenesbe jött az életed. Tényleg örülök. – Halványan elmosolyodott. – Remélem, boldog leszel. És tudod, annak ellenére, amit az előbb mondtam, köszönöm azt a nyarat. Életem eddigi legjobb nyara volt.

– Nekem is…

Gus bólintott. Elindult Flora felé, hogy megölelje, de Flora maga elé tartott kézzel hátrálni kezdett. Gus a homlokát ráncolta, majd fájdalmas tekintettel bólintott újra. Nem erőltette a dolgot, nem kérdezett semmit – már nem akarta tudni az okokat. – Szeretlek, Flora. Mindig hiányozni fogsz. Élj boldogan! – Megfordult és elindult a város felé vezető úton.

Flora szótlanul állt és potyogó könnyel nézte, ahogy Gus eltűnt az út végén. Vágyott Gus ölelésére, nagyon szeretett volna a karjaiba rohanni, de az jobban fájt volna neki utána. Talán nem tudta volna többé elengedni. Úgy érezte, jobb így. Gusnak is jobb. Erős férfi, mindig is azt volt. Túlteszi magát rajta.

Maga köré fonta a karját, elképzelte, hogy Gus öleli, de őt semmi se pótolhatta. Leült a földre és zokogott, így nem mehetett vissza a házba.

Néhány perc múlva Emma szaladt felé. Kétségbeesetten kérdezte, mi baja, de Flora csak sírt szakadatlanul. Emma néhány percig próbálta csitítani a nénikéjét, de amikor rájött, hogy semmi nem használ, nagy nehézségek árán talpra állította és bevitte a házba.

Emma a tűz mellett álló karosszékbe ültette Florát és meleg pokrócba bugyolálta az átfagyott nőt. Néhány csendes perc után csupán ennyit kérdezett tőle: – Ő volt az?

Flora a lángokba bámult.

– Igen. Ő Gus. Szeret engem. És én elküldtem.

Szomorú karácsony

Flora, ha szeretett volna se tudott volna hazamenni karácsonyra. Christie nénikéje már felkelni is alig tudott az ágyból és hiába ragaszkodott makacsul a saját verziójához, immár nyílt titok volt, hogy súlyos beteg. A gyerekek féltették, Tommy családja pedig segített, amiben tudott.

Flora egyedül vezette a háztartást és a farmot, ellátta a gyerekeket és a körülményekhez képest nyugodt, szeretetteljes légkört teremtett választott otthonában.

Boldog karácsonyt szeretett volna az unokatestvéreinek, azt akarta, hogy minden úgy történjen, ahogy a korábbi ünnepeik alkalmával, és ne érezzék, hogy ezt már nem az édesanyjuk irányítja.

Még sosem kellett teljesen egyedül megszerveznie egy egész család karácsonyát: összeállítani a menüt, beszerezni az ajándékokat, kiválasztani a megfelelő fát, kitakarítani és feldíszíteni a házat. Nagy feladat volt, de a végén úgy érezte, tűrhetően helytállt. Nem tökéletesen, ő nem Christie, de úgy látta, a gyerekek mindent megkaptak, amire vágytak és arra a néhány napra Christie nénikéje is összeszedte minden erejét, hogy a gyerekei boldogok legyenek. Legbelül Flora büszke volt magára, hogy sikerült elfogadhatóvá tennie az ünnepet.

Gus viszont, aki a karácsonyt otthon töltötte, egyáltalán nem volt se boldog, se elégedett. Nem várt nagy fordulatot, de arra számított, hogy Flora otthon tölti az ünnepet. Vágyott rá, hogy láthassa a nőt, még akkor is, ha neki nem tetsző dolgot hall tőle.

Karácsony másnapján felkereste Flora szüleinek házát, ám ott Flora helyett csupán Golyó szaladt elé farkcsóválva.

Amelia beinvitálta a nappaliba, süteményt és forró csokoládét tálalt fel, majd néhány perc múlva megjelent Flora édesapja is.

A férfi zavarban volt; örült Gusnak, de volt valami merevség a tartásában, valami furcsa az arckifejezésében. Gus nem sejtett jót.

A férfi melegen üdvözölte Gust, átadta ünnepi jókívánságait és az iskolai előmeneteléről kérdezte, de egyetlen szóval sem említette Florát.

Gus végül feltette a kérdést.

– Flora itthon van?

A férfi arca elkomorodott, szánakozva nézett Gusra.

– Nincs, fiam.

Gus állkapcsában ugrálni kezdett az ideg.

– Később esetleg…?

– Nem! Azt mondta, idén nem jön haza. – vágott a szavába a férfi.

– Idén se… – Gus elkeseredett. Kezdte belátni, hogy ha a dolgok így mennek tovább, talán soha többé nem találkozik a lánnyal. Tudta, hogy ennek oka van, Flora nem véletlenül döntött így, de úgy érezte, addig nem mondhat le róla, amíg nem próbált meg mindent. – Uram, hol van Flora?

A férfi hirtelen nem tudta, mit válaszoljon, ezért inkább visszakérdezett. – Miért szeretnéd tudni?

Gus meghökkent az értelmetlen kérdés hallatán. – Látni szeretném. Nagyon hiányzik.

A férfi arca újra elkomorult. – Az nem elég. Ennél nyomósabb indokra van szükségem, hogy kiadhassam ezt az információt. – Felvonta a szemöldökét és mélyen Gus szemébe nézett.

A fiú habozott. Szerette volna rávágni az első dolgot, ami eszébe jutott, de félt, hogy azzal csak rontana a dolgon. Az ajkát harapdálta, végül néhány percnyi néma vívódás után bólintott.

Szinte sápadtan, de komolyan, elszántan nézett farkasszemet a férfival.

– A hiánynál többet érzek. – Figyelte, ahogy a férfi várakozással telve várja a mondandóját. – Szeretem a lányát, uram.

A férfi percekig némán figyelte Gust; az arcán semmi sem látszott a gondolataiból, de Gus tudta, most dől el minden. Gus meglepődött, amikor Flora édesapja elmosolyodott.

– Flora a húgomnál van, Kentuckyban.

– Miért ment el?

– Szerintem azt te is tudod. Az elől menekült el, amivé te tetted, amivé ti ketten, együtt válhattatok volna. A saját érzései elől menekült olyan messzire. Nem tudta feldolgozni, hogy beléd szeretett, te viszont mást szerettél.

– De én… Ó, milyen hülye voltam! – A szája elé kapta a kezét. – Bocsánat, uram!

A férfi mosolygott, de hamar elkomolyodott.

– Jól csináld, Gus, mert az az érzésem, csak ez az egy dobásod van.

Gus idegesen bólintott, de magában örült, mert úgy tűnt, Flora édesapját már megnyerte magának.

Nem volt egyszerű megtalálnia a farmot és mire odaért, rendesen átfagyott. Ennek ellenére még percekig állt az ajtóban, nem volt bátorsága bekopogni. Amikor végre megtette, egy vörös hajú kisfiú nyitott ajtót. A kisfiú gyanakodva méregette. Nem hívta be, de megígérte, hogy kiküldi Florát.

Flora elképzelni se tudta, ki keresi, Cameron csak annyit mondott, hogy egy idegen férfi az. Magához vette a postát, hogy útközben betegye a postaládába, és kinyitotta az ajtót. A tornác lófuttatóra néző végében pillantotta meg a magas idegent, aki háttal állt neki, de így is ismerős ember benyomását keltette. Florának pontosan három másodpercre volt szüksége, hogy maga elé suttogja a régen használt nevet. Azt hitte, más nem is hallhatta Gus nevét, de a fürtös férfi azonnal megfordult. Florának földbe gyökerezett a lába, amikor meglátta Gus kedves arcvonásait; a szíve meglódult, de kívülről csak a zavar látszott az arcán.

Gus, a lány arckifejezését látva elbizonytalanodott. Elképzelte, hogy amint meglátja Florát, a karjába kapja, hosszan ölelkeznek, kiöntik egymásnak a szívüket és végre minden rendben lesz, de Flora csak állt ott szótlanul. Nem mozdult felé, nem látszott boldognak, hogy láthatja.

Flora reakcióját látva megbánta, hogy rárontott a lányra. Flora nem véletlenül tűnt el előle, nem véletlenül szakított meg vele minden kapcsolatot. De, ha már itt volt, nem fordíthatott csak úgy hátat, hogy üres kézzel kullogjon vissza a szülői házba.

Mély lélegzetet vett és megszólította a lányt.

– Szia, Flora! – Félszeg mosolya azonnal visszarepítette Florát másfél évvel korábbra, amikor még csak ismerkedett Gusszal.

– Szia…Gus… – továbbra is suttogott. Egy kis ideig még hitetlenül bámulta a fiút, de győzött a kíváncsisága. – Hogy… hogy kerülsz ide? Azt hittem, mindent megtettem, hogy ne kerüljünk újra kapcsolatba.

Gust szíven ütötte az utolsó mondat. Nagyot nyelt, miközben végigmérte Florát. Más volt, mint amikor utoljára látta. Magabiztosabb, de gondterheltebb. Úgy viselkedett, mintha ő lenne a ház úrnője, egyfajta asszonyi erő sugárzott belőle. Más volt, de Gusnak így is tetszett. Csupán két dolgot hiányolt a nőből: a szeretetet és kedvességet, melyet annak idején olyan bőkezűen osztogatott, főleg neki. Mintha megkeményedett volna a szíve.

– Látni akartalak. Hiányzol. Nem válaszolsz a…

– Eljössz a postaládáig? – Flora kíméletlenül a szavába vágott, majd elindult azon az úton, amerről Gus jött.

Gus követte, bár egyre inkább az volt az érzése, hogy élete egyik legnagyobb hibája volt idejönnie. Flora rá se nézett, nem beszélt magáról, nem kérdezte, ő hogy van, csupán eltűrte, hogy mellette sétáljon.

– Azt hittem, nem keresel többé…

– Én is, de ez nem ilyen egyszerű. Flora, miért löksz el magadtól? Azt hittem, barátok vagyunk.

Flora betette a postaládába a leveleket, felnyomta a kis piros jelzőt és elindult visszafelé. Ajkai vékony, remegő vonallá préselődtek és sűrűn pislogott, de Gus ebből semmit nem látott. Nem válaszolt Gusnak, inkább támadott.

– Honnan tudod, hogy itt vagyok?

– Az édesapád árulta el.

Flora megtorpant és hitetlenkedve nézett a fiú csalódást tükröző arcára. – Ő nem árulna el!

– Nem is tette. Flora, ne így fogd fel, kérlek!

– De mivel tudtad rávenni, hogy ezt tegye?

– Flora… Ez tényleg ekkora tragédia? Annyira gyűlölsz, hogy emiatt most képes leszel haragudni a saját apádra is. Mit követtem el ellened, hogy így érezz? Tudom, hogy hibáztam, de…

Flora nem tudott Gus szemébe nézni, szégyellte magát. A fiúnak igaza volt, nem ő tehetett arról, hogy egy olyan lány, mint Flora, meggondolatlanul beleszeretett. Alig érzékelhetően megrázta a fejét és maga elé motyogott: – Nem követtél el semmit.

Néhány tétova pillanat után Gus úgy döntött, lesz, ami lesz, elmondja, amiért jött.

– Elmondtam az igazságot az apádnak, ezért mondta el, hol vagy.

Flora összehúzott szemöldökkel nézett fel Gusra.

– Miféle igazságot?

– Velem kapcsolatban. Vagyis inkább velünk kapcsolatban. Nem volt neki elég, hogy hiányzol, így hát kiböktem, amit már régen kellett volna, csak épp nem neki, hanem neked. De féltem, Flora, tudod? Te olyan… Te nem olyan vagy, mint én. Mert te olyan – tekintetét végigfuttatta Florán – gyönyörű vagy és sikeres, én meg nem. Nem tartozom a világodhoz, úgyhogy nem szóltam semmit, de itt az ideje, hogy elmondjam. – Az ujjait kezdte babrálni és csak kis idő elteltével szólalt meg újra. – Szeretlek, Flora. Tudom, hogy… de akkor is így van. Ez nem olyasmi, amit képes vagyok befolyásolni, pedig elhiheted, sokáig próbáltam elfojtani. Az elmúlt egy évet pedig azzal töltöttem, hogy kiverjelek a fejemből, de nem ment. Ez az igazság. Fülig beléd szerettem. Szeretném, ha hozzám tartoznál… vagy legalább állj szóba velem.

Flora kemény vonásai ellágyultak, szemét elfutotta a könny, de egyetlen szót se tudott kipréselni magából. Megvárta, amíg néhány könnycsepp végiggördült az arcán és kitisztult a látása, csak ekkor kezdett el beszélni.

– Nagyon hálás vagyok neked, Gus, elmondani nem tudom, mennyire! Neked köszönhetem, hogy újra van életem. – Mély lélegzetet vett. – Te mutattad meg, hogy a múltat hátra kell hagynom, de ez azt jelenti, hogy mindent és mindenkit el kell felejtenem. Téged is. – Az ujjait tördelte, miközben a könnye szakadatlanul potyogott. – Én már új életet kezdtem, itt.

– De engem miért? Szerettél, nem igaz? Apukád…

Flora megdöbbent. – Igen. De, ahogy már mondtam, új életet kezdtem.

Tommy tűnt fel a ház előtt, őket figyelte, miközben bement valamiért. Gus visszabámult rá, tekintetével egészen a pajtáig követte a férfit, ahol az eltűnt. Gus csalódottan fordult vissza Florához.

– Egészen újat?

Flora is hátranézett, és meglátta Tommy hátát; tudta, mit gondolhat Gus. Azt hiszi, már Tommyval van. Meghagyta ebben a hitben. Gus kérdésére némán bólintott. – Sajnálom, Gus.

Gus nem tudott felelni, a földet bámulta, majd újra Florára nézett.

– Én is. – Némán álltak egymással szemben egy darabig, míg Gus újra meg tudott szólalni. – Azért néha felhívhatlak?

– Nem, Gus. Vége. Semmi értelme. Lezártam a múltat. Ne hívj, kérlek, ne írj, ne keress! Ne nehezítsd meg még jobban! – Flora könyörgő tekintettel nézett Gusra. – Ne gyere ide, felejtsd el, hogy itt jártál! – A csönd egyre nőtt közöttük. – Istenem, Gus! Bár szupererőm lenne, amivel kitörölhetném magam az emlékeidből! Mintha sosem találkoztunk volna.

– De nincs szupererőd és én sose felejtelek el.

– Tudom. Sajnálom.

– Ne hajtogasd ezt folyton! Ezt én csináltam magamnak, igaz? Én álltam veled szóba a baleseted után, én kezdtem barátkozni veled, én osztottam meg veled mindent, én szerettem beléd, pedig tudtam, hogy nem lenne szabad és aztán én hagytalak magadra. Először én hagytalak el téged. Neked nincs mit sajnálnod. Én sajnálom az egészet, Flora. Mindent. De legfőképp azt, hogy a hallgatásod, az egyértelmű elutasításod ellenére idejöttem és betörtem az életedbe. Nem kellett volna. – Nagyot sóhajtott és megvakarta a fejét a sapka alatt, miközben elhúzta a száját. – Igazad van, sosem lett volna szabad találkoznunk.

– Gus…

– Semmi gond. Örülök, hogy végre egyenesbe jött az életed. Tényleg örülök. – Halványan elmosolyodott. – Remélem, boldog leszel. És tudod, annak ellenére, amit az előbb mondtam, köszönöm azt a nyarat. Életem eddigi legjobb nyara volt.

– Nekem is…

Gus bólintott. Elindult Flora felé, hogy megölelje, de Flora maga elé tartott kézzel hátrálni kezdett. Gus a homlokát ráncolta, majd fájdalmas tekintettel bólintott újra. Nem erőltette a dolgot, nem kérdezett semmit – már nem akarta tudni az okokat. – Szeretlek, Flora. Mindig hiányozni fogsz. Élj boldogan! – Megfordult és elindult a város felé vezető úton.

Flora szótlanul állt és potyogó könnyel nézte, ahogy Gus eltűnt az út végén. Vágyott Gus ölelésére, nagyon szeretett volna a karjaiba rohanni, de az jobban fájt volna neki utána. Talán nem tudta volna többé elengedni. Úgy érezte, jobb így. Gusnak is jobb. Erős férfi, mindig is azt volt. Túlteszi magát rajta.

Maga köré fonta a karját, elképzelte, hogy Gus öleli, de őt semmi se pótolhatta. Leült a földre és zokogott, így nem mehetett vissza a házba.

Néhány perc múlva Emma szaladt felé. Kétségbeesetten kérdezte, mi baja, de Flora csak sírt szakadatlanul. Emma néhány percig próbálta csitítani a nénikéjét, de amikor rájött, hogy semmi nem használ, nagy nehézségek árán talpra állította és bevitte a házba.

Emma a tűz mellett álló karosszékbe ültette Florát és meleg pokrócba bugyolálta az átfagyott nőt. Néhány csendes perc után csupán ennyit kérdezett tőle: – Ő volt az?

Flora a lángokba bámult.

– Igen. Ő Gus. Szeret engem. És én elküldtem.