Csapatban
jártak, négyen-öten, bakfisok. Tele energiával, reménnyel, gondolatokkal, érzésekkel,
barátsággal. Ketten elöl, ketten-hárman hátul, olykor egyikük lemaradva,
kísérték egymást haza.
A
magasabb lány belekarolt az alacsonyabba, az megigazította vállán a hátizsák
pántját, ránézett barátnőjére, mondott valamit, és mindketten elnevették
magukat. Lábaik egy ütemre léptek, maguk előtt rúgták a lehullott, színes faleveleket.
Összehúzták magukat, ahogy a nyirkos szél megpróbált beférkőzni ruhájuk alá,
karjaikat szorosabban fonták egymás köré, kezük mélyebbre süllyedt a másik
kabátjának zsebébe. Egy-egy perc mondanivalótól sűrű csend, egy elragadtatott
pillantás a hulló levelekre, egy összenézés, két széles mosoly és a csend
elszállt.
Sailor
Moon, fiúk, Vad angyal, milyen szép szeme van a srácnak, nem értem a mai leckét,
mi a baj?
Az
alacsonyabb lánynak az eszébe jutott valami, gondolkodás nélkül kimondta, szája
sarka már a mondat közben felfelé görbült. A lányok nevettek. Hangosan, szájukon
sűrű párafelhőt eregetve elmerültek a gondtalanság pillanataiban. Újabb viccek
jöttek, szálltak a riposztok, a kacagás hangosabbá és fájdalmasabbá vált.
Görcsölt az oldaluk, kicsorduló könnyük kihűlt arcukat szántotta, miközben
testük kezdett felmelegedni.
„Szeretek
veled lenni. Mindig megnevettetsz.” Ő pedig szeretett nevettetni.
Lassan
mindenkitől elváltak, már csak ketten maradtak, a magasabb és az alacsonyabb
lány, egymásba karolva tették egyik didergős lépést a másik után. Fogyott az út
a lábuk alatt, tudták, hogy el kell válniuk, pedig még annyi mondanivalójuk
volt.
„Begörcsölt
az arcom a nevetéstől!”
„Nekem
is, már megint!”.
Egymásra
néztek, és még jobban vihogtak. Masszírozták az arcukat, de hiába.
„Szia,
Chimichi!”
Az
alacsonyabb lánynak megint nem volt meg a matek házija, a magasabb odaadta
neki, hogy lemásolja a szünetben. Két szólamban énekeltek, kicserélték
egymással a Pick szalámis és a párizsis szendvicset, minden nap ugyanazt.
„Mit
csinálnál, ha…?”
„Nem
tudom, mi legyen.”
Forró
nyári napon mind összegyűltek a magasabb lány lakásán, kétszínű napszemüveget
és pizsamát csomagoltak magukkal. Aznap napfogyatkozás volt. Mind a kis
erkélyen szorongtak, lesték az eget, elnyílt szájjal várták az évszázad
csodáját.
„Vigyázz,
nehogy megvakulj!”
„Nem
is láttam semmit!”
Pizsamában
hevertek szerte a szobában. A levegő egy helyben állt, nekik sem volt kedvük mozdulni.
Nyirkos bőrük összetapadt, pikáns témákat boncolgattak, kuncogtak, álmodoztak,
kételkedtek, reménykedtek, kialvatlanul ébredtek. A Nap elfogyott, de a világ
még állt változatlanul, a bőrüket körülfolyó forró levegő szinte vibrált, amint
hazafelé sétáltak.
Évekkel
később úgy folytatták, mintha nem szakadtak volna el a középiskola idejére.
Őszintén, nyitottan, kíváncsian, osztozva egymás életének folyásában.
„Én
még nem vagyok rá kész.”
„Majd
eljön az ideje.”
„Apa
nem lesz itthon. Átjössz?”
Az
alacsonyabb lány sokat volt a magasabb lánnyal, főleg akkor, amikor annak fájt
a szíve. Néha mondott egy biztató mondatot, legtöbbször mégis inkább
hallgatott, és emésztette a hallottakat. Csak ott volt. Úgy tűnt, az is elég.
Kiöltözve, beparfümözve rótták a köröket Budapest utcáin a 105-ös busszal.
Városnéző busz. Csönd. Esti fények.
„Köszönöm,
hogy velem voltál.”
Óbuda.
Levél.
„Nem
akarom, hogy még egyszer bántsd.”
„Jobbat
érdemelsz.”
Az
alacsonyabb lány igyekezett nem terhelni barátnőjét a gondjaival, már nem
mondott el mindent. Az ő problémái amúgy is eltörpültek a másik lányéi mellett.
Azt az alattomos érzést sem akarta érezni, hogy ő nem elég. Ő nem elég jó a
másik lány mellett, hozzá képest. Mindig ezt érezte, ha együtt voltak, de nem
mondta. Nem volt fontos. Tudta, a másik lány így is elfogadja, ha nem is ért
egyet vele. Azért belül mégis zavarta.
Kiegészítették
egymást. A magasabb lány volt az összeszedett, a tájékozott, a divatos, a
felnőtt életet élő, az alacsonyabb a szétszórt, az álmodozó, a bohókás, a
szerelembe szerelmes.
Szülinapi
lufik, figyelmes ajándékok, virág.
„Kések,
ne hari.”
Délutánonként
vámpíros anime maraton a magasabb lánynál.
Költözés.
Költöztetés. Ki számolja? Büszkeség. Öröm.
„Szentivánéji
esküvőnk lesz.”
„Én
tornacipőben megyek.”
Órákig
tartó telefonhívások.
Szeged.
Debrecen. Kopaszi gát. Villa Bagatelle. Világvége a hegyekben.
„Úgy
szeretlek, Chichi!”
A
magasabb lány segített számlát nyitni az alacsonyabbnak, elvitte a barátaihoz,
bemutatta a kollégáinak.
Késő
esti séták a Béke téren keresztül hazáig.
„Már
itthon. Jó éjt!”
Munka.
Munka. Munka. Programok. Munka. Munka. Munka.
„A
héten sajnos nem jó.”
Kínai
étterem.
„Van
kedved találkozni?”
„Mi
újság, hogy vagy?”
„…”
Már
a köszöntések sem voltak ugyanazok. Az alacsonyabb lány nem értetette, hol
csúsztak el ennyire. Talán csak nem akarta érteni. Haragudott. Nem
alkalmazkodhatott, nem állhatott mindig ő rendelkezésre. Nem akart
bejelentkezni. Önbecsülést akart növeszteni. Ő is elfoglalt akart lenni. Az lett.
Már ő sem ért rá. Próbálta helyrehozni. Próbált nem tudomást venni róla.
Próbálta kitörölni, elfogadni, elengedni. Aztán feladta.
Egyszer
volt…
Azok
a lányok egyszer mi voltunk.
Már
nem vagyunk.
Hiányzunk.
Hiányzol.
