A táj már sötétbe burkolózott. Nem voltak színek; az ég aljáról rég eltűnt a vöröses narancs sáv, a fű, a levelek elveszítették zöldjüket, és az itt-ott felbukkanó, máskor megannyi színben pompázó virágokat sem lehetett megkülönböztetni a dús növényzet többi részétől. Nem volt sem hold, sem csillagok, csak koromfekete, vastag felhőtakaró és elvétve egy-két villám – és persze rengeteg eső.
Hiába volt az erdő sötét és nyirkos, élet azért volt benne. A békák öblös hangja betöltötte a tücskök muzsikája utána maradt űrt, a hűvös idő közeledtét jelző károgás pedig a varjak jelenlétét tudatta minden ott lakóval; siklók csúsztak tova a sűrű fűben, földigiliszták mozgolódtak közvetlenül a talaj felszínén, és a csigák is mind előbújtak. Csupán a melegvérű állatok rejtőztek el a kövér cseppekben zuhogó eső elől, bár egy-két éjszakai ragadozót ez sem tartott vissza a vadászattól.
Valahol a sűrű lombkorona alatt halk nesz törte meg az éjszakai kórus monoton dallamát; időnként apró reccsenést, mélyről jövő, vad zihálást, és lábak cuppanását lehetett hallani, amint azok a sáros talajba csapódtak.
Hatalmas, fekete alak suhant el a cserjék között, masszív teste akkora volt, akár egy medvéé, hosszú, sötét, víztől súlyos bundája csomókban tapadt vastag izomkötegeihez.
Amikor egy-egy mindent bevilágító villám hasított az éjszakai sötétségbe, szemei úgy világítottak, mint a nagymacskáké.
Tudta, hogy nincs sok ideje, ha még a baj bekövetkezte előtt oda akar érni, így megfeszítette amúgy is lázas izmait, és még gyorsabban futott, mint azelőtt. Kifinomult érzékeinek köszönhetően pontosan tudta, melyik a helyes irány; szaglása és látása tökéletes volt.
A dús aljnövényzet súrolta a hasa alját, de ez nem zavarta, mint ahogy az sem, hogy a sebességtől olyan erővel vágott pofájába a metsző szél és a jeges eső, hogy más esetben biztosan nem viselte volna el. Most azonban még jól is esett futástól felhevült testének a hűs levegő; orrát megtöltötte a föld nedves illata, a fű és virágok aromájának frissessége, és azon volt, hogy inkább az őt körülvevő dolgokra összpontosítson a rá váró gyötrelmek helyett.
Széles mancsai puhán süppedtek bele az esőáztatta talajba, és ez a régi időkre emlékeztette, amikor a társaival járta az erdőt, és a közeli kisvárost.
Nem akart erre a korra emlékezni, amikor még a kisebb gondok ellenére is boldog volt, egyáltalán nem akart emlékezni. Semmire. Azt akarta, hogy minél előbb elintézze, amiért útra kellett kelnie, hogy azután visszatérhessen új otthonába, a szabad ég alá, a természetbe.
Már a gondolattól is megbéklyózva érezte magát, hogy hamarosan az oly ismerős területre ér, ahol minden történt. Szíve egyre nehezebb lett, a rossz emlékek lassan többmázsányi súlyként telepedtek rá.
Lassított. Igyekezett elodázni a pillanatot, amikor az ősi földre lép. Oda, ahol minden kezdődött, és ahol minden véget ért. Pedig már nagyon közel járt a határhoz, érezte a levegőben, a földben.
Egy pillanatra megtorpant, óriási fejét lehajtotta, aztán, mintha álmából ébredne, megrázta víztől csöpögő testét, és néhány tétova lépés után újra nekiiramodott. Akármennyire fájtak is a régi, még be nem forrott sebek, nem pazarolhatta az időt. Már várták, nagyon várták, és nem hagyhatta figyelmen kívül a szellemek hívó szavát.
Még néhány lépés és a saját földjén taposhat. Már az orrában érezte az ismerős aromákat: a fenyők jellegzetes illatát, és az elégetett gyógyfüvek finom füstjét – valaki beteg, nagyon beteg. Mintha máris az ősapákkal való találkozásra készítenék fel.
Tűz lassú, halk ropogását hallotta, majd néhány lépés után, amikor egy sziklás domb tetejére ért, meglátta a parton gyújtott tábortűz maradványait – tehát a hang nem innen jött.
Lassan tudatosult benne még valami. Már nem volt teljesen egyedül. Ismét része lett a Kollektív Tudatnak, annak a bonyolult dolognak, amit mindig is utált. Megpróbálta elfüggönyözni a gondolatait, de tudta, hasztalan. Már tudják, hogy jön, sőt, már itt is van.
Erős lábai maguktól indultak el újra, anélkül, hogy ő tudatosan irányította volna őket, és hamarosan egy jól ismert ösvényen találta magát. Újra az erdőben volt, de egy már kitaposott csapáson lépdelt; a bokrokon más lények illatát fedezte fel, éppen olyanokét, mint ő maga is volt.
Minél beljebb hatolt szülőföldje titkoktól, legendáktól övezett területére, annál nehezebb volt minden lépés.
Addig lépdelt a gondolataiba merülve – miközben még mindig inkább gyermekkora képeit engedte csak közel magához -, míg észre nem vette, hogy eltűntek a fekete fák és a fekete bokrok, és az ő párnás mancsát kavicsos út éles darabjai sértik fel. A sár és a kavics mindent beborított, és amikor a talajról felemelte tekintetét, földbe gyökerezett mind a négy lába.
Úgy száz méterrel előtte egy régi, kopott faházat pillantott meg; piros deszkái megfakultak, de úgy tűnt, még mindig dolgos kezek gondozzák az épületet. A kis házat néhány autó vette körül, és bentről halk suttogás és kántálás moraja szállt ki. Itt volt a legerősebb a gyógyfüvek illata, a beteg ebben a házban feküdt. Éppen itt, az ő házában, melyet régen apjával osztott meg. Páni félelem lett úrrá rajta, idegesen szaladgált föl-alá még mindig száz méter távolságból, míg a ház ajtaja ki nem vágódott, és ki nem lépett rajta egy tizenéves forma, sötét bőrű fiú. Arca gondterhelt volt, ám a sötét karikák fölött, a csillogó fekete szempárban kíváncsiság és remény bujkált.
A fiú dermedten állt a ház előtt, kint a zuhogó esőben, és az új jövevényt figyelte.
Egy pillanatra sem ijedt meg tőle, nem látta szörnyetegnek, csak annak, ami: egy hatalmas, bőrig ázott farkasnak. Látta az állat szemében felvillanó kétségbeesést és szomorúságot. Nem, nem félt tőle, inkább együtt érzett vele.
A farkas némán bámulta egy percig, majd lehajtotta a fejét. Pofája fájdalomtól torzult el, mintha szörnyű kínok gyötörnék, majd az égre szegezte orrát, és mélyről jövő, bánatos vonítás tört föl torkából. A keserves hang belehasított a levegőbe, s a szél messzire elvitte hátán.
Egy pillanattal később egy fiatal lány rontott ki a házból és megállt a fiú mellett. Hosszú, fekete haján ragyogó táncot járt a konyhából kiszűrődő fény, magasan metszett járomcsontja fölött pedig, résnyire összehúzott szemhéja mögül, aggodalmas tekintettel kémlelte a hatalmas állatot.
Arcán fájdalom hullámai söpörtek át; mintha átérezte volna a teremtmény szenvedését. És úgy is volt. Pontosan azt érezte.
Régi emlékeiből előtörtek azok az érzések, melyek több mint tíz éve hasogatták mindannyiuk szívét. Minden farkasét, aki akkor élt.
A lány szemét sötét könny fátyolozta el, és néhánypercnyi néma várakozás után suttogva, ám kétség nélkül mondott ki egy nevet, melyet már régen nem használt.
- Jacob Black… Hát visszatértél!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése