Learning to breathe - 1. Fejezet

1. Fejezet

Az állat leheveredett a földre, fejét a maga előtt kinyújtott mancsain támasztotta meg és időnként halkan vonított egyet. Kimerült volt és szenvedett.
A nő szíve elszorult a látványtól; felpillantott a mellette álló fiúra és egyetlen fejmozdulattal tudatta vele, hogy jobban szeretné a házban tudni. Amikor a fiú mögött becsukódott az ajtó, esőtől csöpögő arcát visszafordította a farkas irányába, aki még mindig ugyanúgy feküdt a sárban, mint korábban.
A nő sötét szeme melegséget és együtt érzést sugárzott. Egy nagy sóhaj után elindult a farkas felé, és amikor elérte, elé guggolt. Jobb kezével bátortalanul végigsimított a csapzott szőrrel borított koponyán, és amikor nem észlelt sértettséget az állat arckifejezésén, bátrabban, szeretetteljesebben cirógatta tovább.
– Tudom, hogy nehéz, de Billynek szüksége van rád. Talán… talán már nem lesz időd… – Nem tudta befejezni a mondatot, nem is akarta.
Szemében könny csillogott, és amikor az állat minden eddiginél keservesebb vonítást hallatott, a nő amúgy is nedves arcán végigszántott a két új, forró patak.
Kézfejével letörölte szeméből a sós vizet, felállt, és egyetlen szó nélkül visszasétált a házba, ám alig fél perc múlva már vissza is tért egy dúsan hímzett takarót szorongatva. Előre nyújtotta a takarót és bár kelletlenül ugyan, de a hatalmas méretű farkas négy lábra emelkedett, és a szájába vette a vastag anyagot. A nő vetett még egy szomorú pillantást a farkasra, aztán eltűnt a házban.


Az apró szoba zsúfolásig megtelt aggódó emberekkel. Ide már aligha fért volna be még valaki, ezért amikor egy jól megtermett, fiatal férfi próbált utat törni magának a betegágyhoz, ketten is elhagyták a hálót.
Hosszú, kócos, fekete haja vizesen tapadt arcához és a hátára, meztelen felsőtestéről nagy cseppekben csöpögött a padlóra a víz, és az egyetlen textil, amely a testét fedte, az a mintás takaró volt, melyet az imént a fiatal nő vitt ki a nappaliból – ez most egy csomóval rögzítve hullott alá a térdéig a keskeny derékról.
Erőtől duzzadó, inas karjai megremegtek, ahogy az ágyhoz ért. Óriási kezeit ökölbe szorította, majd letérdelt a beteg mellé. A máskor kemény, férfias vonások most meglágyultak arcán. Vastag, szinte egy vonallá összeállt fekete szemöldöke között hosszú, mély barázdák jelezték aggodalmát. A többnyire üres tekintet kétségbeeséssel és szomorúsággal telt meg. Telt, íves ajkait pedig összepréselte, de időnként még így is megremegtek.
A több rétegnyi takaró alatt idős, sápadt indián férfi lélegzett nehézkesen. Megviselt, mélyen barázdált arcát körbelengte az elégetett gyógynövények füstje, világosbarna ajkai meg-megrángtak. Ettől eltekintve azonban teljesen mozdulatlanul, lehunyt szemmel feküdt.
A fiatal indián még térdelve is teljesen eltakarta a beteget, széles vállai és háta a fél ágy előtt sziklaként tornyosult; két kezével megragadta az idős ember mozdulatlan jobbját. Két tenyere közé zárta az ernyedt végtagot, és megriadt, amikor megérezte annak hidegségét. Mintha a gazdájának nem lenne keringése.
Vállai megrogytak, feje előrebukott, aminek következtében a vizes hajtincsek mind előrehullottak az arcába. Termete és nyilvánvaló férfiúi mivolta ellenére suttogása csupán erőtlen nyöszörgésnek tűnt, ahogy megtörten az idős emberhez rimánkodott.
– Légy erős! Ki kell tartanod, nem hagyhatsz el te is! – Testét visszafojtott sírás rázta meg, és ekkor már az idáig bent maradtak is elhagyták a szobát a férfi iránti együtt érzésből. – Kérlek… apám… – Homlokát ráhajtotta a beteg mellkasára, és immár szégyenérzet nélkül hagyta felszakadni tüdejéből a sírást.
Néhány perc múlva gyengéd kéz érintését érezte meg vállán; a nő volt az, aki a takarót adta neki. Most egy viseltes vászonnadrágot és egy kockás flanelinget tett le az ágy szélére, és lágy, megnyugtató hangon szólt a férfihez.
– Öltözz fel, Jake, aztán gyere ki hozzánk. Enned kell, nagyon rosszul nézel ki.
Jacob hálásan bólintott. – Köszönöm, Leah.
A rengeteg fájdalom ellenére Jacob örült, hogy újra régi ismerősei, testvérei között lehet. Olyanok voltak számára, mint a családja, bár a jelenlévők között csupán egyetlen vérrokon akadt.
Két nővére is volt. Rachel az egyik legjobb barátjához, Paulhoz ment feleségül, és az óta visszaköltözött a la pushi rezervátumba. Rebecca nővére viszont jelenleg több órányi repülőútra innen, Texas államban él egy harmincöt éves, szőke, kék szemű férfival, aki gyermekorvosként praktizál a helyi városi kórházban. Az édesanyja, Sarah, még Jacob gyermekkorában meghalt egy autóbalesetben, így, miután mindkét nővére főiskolára ment, egyedül maradt Billyvel, az édesapjával, ebben a barátságos, piros házikóban. Nagyon szoros kapocs alakult ki köztük, főleg az után, hogy egy régi családi titokra is fény derült.
Miután Leah elhagyta a szobát, Jacob felállt édesapja mellől, és kezébe vette a felkínált ruhadarabokat. Ujjbegyeivel végigsimított a puha, kissé talán kopott anyagon, majd orrához emelte az inget és mélyen beszívta az illatát.
Állott szaga volt és volt benne valami más is: a régi, megkopott, fenyőből készült ruhásszekrény jellegzetes faillata. Jól ismert illat volt. Annak idején az összes holmija átvette ezt az aromát; ez a két ruhadarab is az övé volt valamikor. Magára öltötte őket, de még nem ment ki a rá várakozó társasághoz, össze kellett szednie magát. Arcáról letörölte a még fel nem száradt könnyet és leült az ablak előtt elhelyezett székre. Az édesapja fáradt arcát bámulta, és a látványtól végigfutott gerincén a hideg.
Azon tűnődött, vajon Billy akkor is ilyen állapotba kerül-e, ha vele marad, ha soha nem hagyja magára. A választ csak sejthette, de akárhogy is, most már ezért is magát okolta. Még egy számára kedves emberrel gyarapodott azok listája, akiket cserbenhagyott.
Arcát tenyerébe temette és fájdalmasan sóhajtott. Úgy érezte, mindent és mindenkit elárult. Küzdött az újra előtörni készülő könny ellen; gyengének érezte magát és ezt a viselkedést nem tartotta férfihez méltónak.
Végül erőt vett magán, felállt, és úgy próbált meg kisurranni a helyiségből, hogy minél kevesebbet lásson belőle; leginkább a padlót bámulta. Ezen a helyen minden a múltat juttatta eszébe és hiába telt el tizenkét év, még mindig nem érezte magát elég felkészültnek, hogy szembe nézzen a tényekkel, a szörnyű emlékekkel, az életével és önmagával.

Halkan húzta be maga mögött az ajtót, és amikor megfordult, fél tucat fürkésző, fekete szempárral találta szemben magát.
Figyelmesen végigtekintett minden egyes arcon, vád és szemrehányás után kutatva, de legnagyobb meglepetésére melegségen, együtt érzésen, örömön és szereteten kívül semmit sem talált. Arra számított, hogy a szemére vetik az összes valós és vélt hibáját, hogy őt fogják okolni apja állapotáért, és megvetik azért, mert egyedül hagyta a szükségben. De ezek a vádak csak saját szívében éltek, önmaga előtt nem tudott elszámolni tetteivel. Az itt összegyűlt emberek azonban kedvesen, szeretettel fogadták.
Egy idősebb hölgy, keskeny, rézszínű arccal és deres hajjal, aki az egzotikus szépségű Leah mellett állt, tárt karokkal sietett elé, és mielőtt Jacob bármit is reagálhatott volna, a két vékony kar a dereka köré kulcsolódott, és az asszony hosszan magához ölelte. Letekintve a nő arcára, Jacob néhány örömteli könnycseppet is látott csillogni a fáradt, mogyoróbarna szemekben, de akármennyire jól esett is neki mindez, ő maga nem hagyta, hogy az érzelmei eluralkodjanak fölötte. Megkeményítette vonásait, de a mozdulat, mellyel végigsimított az asszony arcán, szeretetről árulkodott.
– Nem is tudod elképzelni, mennyire hiányoztál mindnyájunknak, Jake! – fakadt ki az asszony – Bár ne tartott volna ilyen soká’, hogy visszatalálj hozzánk! Bár ne ilyen szomorú eseményre tértél volna vissza! – Homlokán mély barázdák jelentek meg, de szeme még mindig örömet sugárzott.
– Ne haragudj, Sue néni… – suttogta Jacob – Bár már megszokhattad volna, hogy mindent elrontok… – Fejét lehorgasztotta és lágyan, de határozottan eltolta magától az idős asszonyt.
– Ne mondj ilyet, fiam! Sosem követtél el hibát! – Sue Clearwater hangja szeretetteljes, de ellentmondást nem tűrő volt.
Látta, ahogy Jacob keze ökölbe szorul, ahogy szemeit szorosan összepréseli és tudta, hogy a fiú mit gondolhat. Tudta, hogy most milyen szavakra van szüksége, hiszen egyszer ő maga is átélt hasonló dolgot, bár az korántsem volt Jacob élményeihez fogható.
Sue özvegyasszony volt, férjét, Harry-t, nem sokkal Jake távozása előtt veszítette el, így szinte egyedül kellett viselnie a gyermekei feletti aggódás terheit. A lánya, Leah Clearwater, három évvel idősebb Jakenél, míg Seth, Leah öccse, aki nem is olyan rég még a ház előtt állt az esőben, két évvel fiatalabb nála, de ez a korkülönbség sokkal szembetűnőbb volt.
Régen, mielőtt a legnagyobb baj megtörtént volna, ők hárman lázadó csapatot alkottak. Egyetlen ember döntései, szabályai ellen lázadtak, aki mindnyájukért felelősséggel tartozott, ezért nem kockáztathatott. Sam Uley most is itt volt, nyugodt, szögletes arcáról béke sugárzott. És persze aggodalom, ahogy mindenki máséról is.
Szétnézve Jake felismerte valamennyi egykori barátját; a helyiségben két fehér ember tartózkodott. Charlie Swan, Forks, az alig negyedórányi autóútra lévő kisváros seriffje, akit egykor mindennél jobban szeretett volna apósának szólítani.
Charlie az édesapja gyerekkori barátja volt, és Jacobnak úgy tűnt, az ő mulasztásai ellenére az is maradt, bár azt nem tudta, a férfi róla mit gondol. Most az ő arcáról sem olvasott le gyűlöletet, de úgy gondolta, ez csupán Billy miatt van, és remélni sem merte, hogy Charlie valaha is megbocsát neki.
Jacob lesütötte szemét és egy pillanatra telt ajkai is megremegtek, aztán megfeszítette izmait is visszaerőltette arcára megszokott maszkját, melyen senki sem láthatott át.
Pillantását végigfuttatta a többi jelenlévőn. Quil Atera a másod unokatestvére, és az egyik legjobb barátja volt. Ő is, mint Jake és Sam, magasra nőtt, izmai pedig úgy feszültek pólója alatt, mintha azon nyomban szét akarnák feszíteni az anyagot.
Ott volt még Eugene Levine, a quileute indiánok saját gyógyítója, aki egy biccentést követően át is préselte magát Jacob mellett, hogy visszatérhessen Billy mellé.
La Push indián rezervátum volt, és ezen a helyen kevés fehérbőrű ember fordult meg. Közéjük tartozott Charlie, illetve néhány forksi kölyök, akik az itteni tengerpartra járnak szörfözni.
Épp' a gyér fehérbőrű látogatók száma miatt volt most furcsa Jakenek egy ismeretlen, barna hajú, zöld szemű, középkorú férfival szemben találnia magát. Zavarát látva Sue készségesen bemutatta a két férfit egymásnak, így kiderült, hogy Mr. Clarkson a rezervátum kórházának egyik orvosa.
Mindenki talált magának helyet a szűk nappaliban, még a konyhából is hoztak széket, ám Jake a sokadik invitálásra sem volt hajlandó helyet foglalni közöttük. Idegennek érezte magát itt, a saját házában, a régi barátaival, és valójában nem akarta őket abba a hitbe ringatni, hogy minden rendben lesz. Tartani akarta magát a tervéhez: Billy halála után nem marad itt, ahhoz túl mélyek a sebei és túl fájóak az emlékek. Visszatér egyszerű, vad életéhez, és megpróbál felejteni.
Kezeit zsebre dugva, vállával az ajtófélfának támaszkodva figyelte a kis társaságot, de az ő pillantásukat képtelen volt állni.
Hanyag testtartása első ránézésre könnyedséget sugallt, ám mindenki érezte a belőle áradó feszültséget. Látták rajta, hogy nem akar beszélgetni, ezért erőt vettek magukon, és inkább halkan imádkoztak barátjukért.
Néhány perc múlva Leah simított végig szabad vállán és egy púpos tányérnyi spagettit nyomott Jake kezébe.
– Egyél, rád fér. – Bátorítóan mosolygott, és Jake ebben a percben nagyon nagyra értékelte Leah erőfeszítését, hogy úgy tegyen, mintha az elmúlt tizenkét év meg sem történt volna.
– Köszönöm… – motyogta, de arcvonásai változatlanok maradtak; feszesek, maszk-szerűek.
Ott, állva nekilátott az ételnek, de néhány falat után letette a tányért. Nem tudott úgy enni, hogy tudta, a másik szobában édesapja haldoklik. Felnézett, és Dr. Clarksonnak szegezte a kérdést. – Tulajdonképpen mi a baja apámnak?
A doktor kihúzta magát, és kissé idegesen válaszolt. - Csak tippelni tudok. Billy nem akart kórházba menni…
– Úgy két éve volt egy enyhébb szívrohama, és akkor megesketett, hogy legközelebb bármi baja legyen is, nem visszük kórházba – vette át a szót Sue. – Azt mondta, itt akar meghalni, nem akar küzdeni az életéért. Úgy gondolta, a lányai nélküle is megállnak a lábukon, és amúgy is elveszített már minden számára fontos… – Ezt a mondatot inkább nem fejezte be, de Jacob így is tudta, hogy az asszony rá, és édesanyjára céloz. – Azt kérte, Eugene segítsen neki az átkelésben…
– Az a bolond kuruzsló meg – folytatta a doktor –, Eugene Levine, a közelébe sem enged, csak körbeugrálja, varázsigéket mormol és közben majd’ megfojtja azzal a tömény füsttel! – A férfi láthatóan szívén viselte Billy sorsát, és valóban neheztelt az indián gyógyítóra, aki nem volt hajlandó elfogadni az új kor orvosi vívmányait.
Jacob éppen újabb kérdést tett volna fel, amikor az önjelölt sámán hangos ráolvasásba kezdett, és a zavaros kiabálásból kivették, hogy Billynek valamiféle rohama van.
Jake gondolkodás nélkül utasította Dr. Clarksont, hogy segítsen az apját kórházba vitetni.
– De Jake, én megígértem az apádnak… Ez volt az utolsó kívánsága!
– Tudom, Sue néni, nem is te küldöd kórházba, hanem én, a fia! Nem vagyok hajlandó ölbe tett kézzel végignézni, ahogy meghal! Doktor – fordult a telefont szorongató férfi felé –, siessen, kérem! – Azután berohant Billy hálószobájába és ellentmondást nem tűrően kiutasította az idős indián gyógyítót onnan.
Apja fölé hajolt, és a homlokán gyöngyöző verejtéket kezdte törölgetni. Mire felnézett, a doktor már egy teli fecskendős injekciós tűt tartott magasra, melyből széles ívben fröcskölt a színtelen folyadék. A tűt egyenesen az agonizáló férfi bal karjának vénájába döfte, majd ki-be csukta a kezét, hogy a szer gyorsabban pumpálódjon a szívbe, onnan pedig szétáramolhasson az egész testbe.
Jacob tehetetlenül figyelte, ahogy a doktor az apja életéért küzd, és átkozta magát, amiért nem volt itt már korábban.
Néhány perc múlva szirénázás, majd három mentős kiabálása rántotta vissza az önvád sebes örvényéből, és hamarosan a kórház felé száguldott a mentőautón…

Learning to breathe - Prológus

A táj már sötétbe burkolózott. Nem voltak színek; az ég aljáról rég eltűnt a vöröses narancs sáv, a fű, a levelek elveszítették zöldjüket, és az itt-ott felbukkanó, máskor megannyi színben pompázó virágokat sem lehetett megkülönböztetni a dús növényzet többi részétől. Nem volt sem hold, sem csillagok, csak koromfekete, vastag felhőtakaró és elvétve egy-két villám – és persze rengeteg eső.
Hiába volt az erdő sötét és nyirkos, élet azért volt benne. A békák öblös hangja betöltötte a tücskök muzsikája utána maradt űrt, a hűvös idő közeledtét jelző károgás pedig a varjak jelenlétét tudatta minden ott lakóval; siklók csúsztak tova a sűrű fűben, földigiliszták mozgolódtak közvetlenül a talaj felszínén, és a csigák is mind előbújtak. Csupán a melegvérű állatok rejtőztek el a kövér cseppekben zuhogó eső elől, bár egy-két éjszakai ragadozót ez sem tartott vissza a vadászattól.
Valahol a sűrű lombkorona alatt halk nesz törte meg az éjszakai kórus monoton dallamát; időnként apró reccsenést, mélyről jövő, vad zihálást, és lábak cuppanását lehetett hallani, amint azok a sáros talajba csapódtak.
Hatalmas, fekete alak suhant el a cserjék között, masszív teste akkora volt, akár egy medvéé, hosszú, sötét, víztől súlyos bundája csomókban tapadt vastag izomkötegeihez.
Amikor egy-egy mindent bevilágító villám hasított az éjszakai sötétségbe, szemei úgy világítottak, mint a nagymacskáké.

Tudta, hogy nincs sok ideje, ha még a baj bekövetkezte előtt oda akar érni, így megfeszítette amúgy is lázas izmait, és még gyorsabban futott, mint azelőtt. Kifinomult érzékeinek köszönhetően pontosan tudta, melyik a helyes irány; szaglása és látása tökéletes volt.
A dús aljnövényzet súrolta a hasa alját, de ez nem zavarta, mint ahogy az sem, hogy a sebességtől olyan erővel vágott pofájába a metsző szél és a jeges eső, hogy más esetben biztosan nem viselte volna el. Most azonban még jól is esett futástól felhevült testének a hűs levegő; orrát megtöltötte a föld nedves illata, a fű és virágok aromájának frissessége, és azon volt, hogy inkább az őt körülvevő dolgokra összpontosítson a rá váró gyötrelmek helyett.
Széles mancsai puhán süppedtek bele az esőáztatta talajba, és ez a régi időkre emlékeztette, amikor a társaival járta az erdőt, és a közeli kisvárost.
Nem akart erre a korra emlékezni, amikor még a kisebb gondok ellenére is boldog volt, egyáltalán nem akart emlékezni. Semmire. Azt akarta, hogy minél előbb elintézze, amiért útra kellett kelnie, hogy azután visszatérhessen új otthonába, a szabad ég alá, a természetbe.
Már a gondolattól is megbéklyózva érezte magát, hogy hamarosan az oly ismerős területre ér, ahol minden történt. Szíve egyre nehezebb lett, a rossz emlékek lassan többmázsányi súlyként telepedtek rá.
Lassított. Igyekezett elodázni a pillanatot, amikor az ősi földre lép. Oda, ahol minden kezdődött, és ahol minden véget ért. Pedig már nagyon közel járt a határhoz, érezte a levegőben, a földben.
Egy pillanatra megtorpant, óriási fejét lehajtotta, aztán, mintha álmából ébredne, megrázta víztől csöpögő testét, és néhány tétova lépés után újra nekiiramodott. Akármennyire fájtak is a régi, még be nem forrott sebek, nem pazarolhatta az időt. Már várták, nagyon várták, és nem hagyhatta figyelmen kívül a szellemek hívó szavát.

Még néhány lépés és a saját földjén taposhat. Már az orrában érezte az ismerős aromákat: a fenyők jellegzetes illatát, és az elégetett gyógyfüvek finom füstjét – valaki beteg, nagyon beteg. Mintha máris az ősapákkal való találkozásra készítenék fel.
Tűz lassú, halk ropogását hallotta, majd néhány lépés után, amikor egy sziklás domb tetejére ért, meglátta a parton gyújtott tábortűz maradványait – tehát a hang nem innen jött.
Lassan tudatosult benne még valami. Már nem volt teljesen egyedül. Ismét része lett a Kollektív Tudatnak, annak a bonyolult dolognak, amit mindig is utált. Megpróbálta elfüggönyözni a gondolatait, de tudta, hasztalan. Már tudják, hogy jön, sőt, már itt is van.
Erős lábai maguktól indultak el újra, anélkül, hogy ő tudatosan irányította volna őket, és hamarosan egy jól ismert ösvényen találta magát. Újra az erdőben volt, de egy már kitaposott csapáson lépdelt; a bokrokon más lények illatát fedezte fel, éppen olyanokét, mint ő maga is volt.
Minél beljebb hatolt szülőföldje titkoktól, legendáktól övezett területére, annál nehezebb volt minden lépés.
Addig lépdelt a gondolataiba merülve – miközben még mindig inkább gyermekkora képeit engedte csak közel magához -, míg észre nem vette, hogy eltűntek a fekete fák és a fekete bokrok, és az ő párnás mancsát kavicsos út éles darabjai sértik fel. A sár és a kavics mindent beborított, és amikor a talajról felemelte tekintetét, földbe gyökerezett mind a négy lába.
Úgy száz méterrel előtte egy régi, kopott faházat pillantott meg; piros deszkái megfakultak, de úgy tűnt, még mindig dolgos kezek gondozzák az épületet. A kis házat néhány autó vette körül, és bentről halk suttogás és kántálás moraja szállt ki. Itt volt a legerősebb a gyógyfüvek illata, a beteg ebben a házban feküdt. Éppen itt, az ő házában, melyet régen apjával osztott meg. Páni félelem lett úrrá rajta, idegesen szaladgált föl-alá még mindig száz méter távolságból, míg a ház ajtaja ki nem vágódott, és ki nem lépett rajta egy tizenéves forma, sötét bőrű fiú. Arca gondterhelt volt, ám a sötét karikák fölött, a csillogó fekete szempárban kíváncsiság és remény bujkált.
A fiú dermedten állt a ház előtt, kint a zuhogó esőben, és az új jövevényt figyelte.
Egy pillanatra sem ijedt meg tőle, nem látta szörnyetegnek, csak annak, ami: egy hatalmas, bőrig ázott farkasnak. Látta az állat szemében felvillanó kétségbeesést és szomorúságot. Nem, nem félt tőle, inkább együtt érzett vele.
A farkas némán bámulta egy percig, majd lehajtotta a fejét. Pofája fájdalomtól torzult el, mintha szörnyű kínok gyötörnék, majd az égre szegezte orrát, és mélyről jövő, bánatos vonítás tört föl torkából. A keserves hang belehasított a levegőbe, s a szél messzire elvitte hátán.
Egy pillanattal később egy fiatal lány rontott ki a házból és megállt a fiú mellett. Hosszú, fekete haján ragyogó táncot járt a konyhából kiszűrődő fény, magasan metszett járomcsontja fölött pedig, résnyire összehúzott szemhéja mögül, aggodalmas tekintettel kémlelte a hatalmas állatot.
Arcán fájdalom hullámai söpörtek át; mintha átérezte volna a teremtmény szenvedését. És úgy is volt. Pontosan azt érezte.
Régi emlékeiből előtörtek azok az érzések, melyek több mint tíz éve hasogatták mindannyiuk szívét. Minden farkasét, aki akkor élt.
A lány szemét sötét könny fátyolozta el, és néhánypercnyi néma várakozás után suttogva, ám kétség nélkül mondott ki egy nevet, melyet már régen nem használt.
- Jacob Black… Hát visszatértél!

Bemutatkozás

Az első munkám, amit szeretnék megmutatni nektek, jelenleg is íródik. Ez egy Twilight Sagához köthető írás, igazából fanfiction.
Tudom, ez a téma manapság eléggé elcsépelt, nagyon sokan írnak az Alkonyat világában játszódó történetet, de remélem, ez nem fogja azt az érzést kelteni bennetek, hogy ez is csak egy Meyer-koppintás.

A történet a Breaking Dawn után játszódik, de mint később ti is rájöttök, nálam az utolsó könyv vége nem igazán úgy alakult, mint az eredeti műben.
A fő karakter Jacob Black, a környezet pedig alapvetően a rezervátum, és az ott lakók.
Előfordulnak benne apróbb változtatások az eredeti könyvhöz képest, de remélem, ezeket elnézitek majd nekem.

Kezdésként ennyit szeretnék csak mondani, de ha bármilyen kérdésetek van, állok elébe.