Párizs (részletek)

Magamban hálát adok az égnek, hogy a Le Durerben van szabad asztal hatunknak, Donghyeon és Seongmin viszont ugyanezt hangosan teszi meg. Megértem őket, most már én is annyira éhes vagyok, hogy csak reménykedhetek, hogy képes leszek kulturáltan enni, ahelyett, hogy malacként zabálnék. A srácok megjegyzésén kuncogva lépünk be az étterembe, amely galériaként is megállja a helyét. Odabent meleg fények fogadnak, zöld növények teszik otthonossá a helyiséget, és számtalan Dürer reprodukció lóg a krémszínű falakon. A hosztesz az asztalunkhoz kísér minket, ahol már ott vannak az étlapok, majd kellemes estét kíván, és távozik. Dowoo lesegíti a dzsekimet, majd a festményeket tartalmazó táskával – amit még nem mutattam meg Dowoonak – és a saját zakójával együtt felakasztja a fogasra. Mire megfordul, Seongmin már alám tolta a széket, amin én magam is meglepődök, de szívesen fogadom az udvarias gesztust. Dowoo mellettem foglal helyet, és kissé bűntudatosan nézi az arcomat, melyen elömlik az ülés okozta megkönnyebbülés. – Sajnálom, hogy… Mielőtt még befejezhetné a mondatot, a kezére teszem a kezem. – Nehogy bocsánatot kérj! Imádom a Montmartre-ot, és hálás vagyok, hogy itt lehetek. – Jó, de… – De együtt választottuk ki, mit nézünk meg, és a városnézés amúgy is mindig ilyen. Semmiért sem cserélném el ezt a napot. – Mélyen a szemébe nézek. – Köszönöm, hogy magaddal hoztál. Dowoo a tenyerébe zárja a kezem, és finoman megszorítja. – Én köszönöm, hogy velem vagy. Úgy nézünk egymásra, ahogy munkatársaknak nem volna helyes, de a szívem nagyon is helyesnek tartja, ami történik, mert egyenletesen ver. Csupán az alhasam bizsergése jelzi, hogy többet is érzek, mint hogy minden rendben van így. Ujin hangosan összecsapja az étlap borítóját, mire mi felé kapjuk a fejünket, és ő egyenesen ránk néz. – Na, álljatok neki kaját választani, mert ha miattatok fél órával később jutok a steakemhez, nagyon nem leszek romantikus hangulatban. Donghyeon egyetértőn hümmög, Jinho viszont hangosan nevet, ez a nevetés pedig ragadós. Kuncogva vesszük mi is a kezünkbe az ízléses étlapot. Donghyeon vörösboros kakast rendel, Jinho bouillabaisse-t, egyfajta vegyes halászlét, Dowoo boeuf bourguignont, vörösboros, gyökérzöldséges marhát, Seongmin cassouletet, fehérbabos kacsacomb- és sertés ragut kér, én pedig ratatouille-t választok gratin dauphinois-val, tejszínes, szerecsendiós krumplival. Senki sem kér békacombot, csigát vagy osztrigát, mert, ahogy a srácok fogalmaznak, nem akarnak pepecselni olyasmivel, amivel amúgy sem laknának jól. Szóval maradtak a testes, laktató húsételek. Amíg az ételre várunk, fokhagymás bagettet majszolunk, hozzá könnyű fehérbort kortyolunk. A srácoknak természetesen ezt is meg kell örökíteniük legalább kézi kamerával és fényképen, és ennek már Dowoo sem örül. Egyértelmű, hogy szívesebben élvezné a vacsorát nyugalomban, szabadon, anélkül, hogy mindent dokumentálnia kellene. Ezek a felvételek azonban az egyik dalához készülnek, így nem mondhat ellent. Ujin visszanézi a nála lévő képeket, majd hosszan vizsgálja az egyiket. – Itt aztán nem vagy boldog! Dowoo kinyújtja a kezét, hogy elkérje a kamerát. Én is a készülék kijelzője fölé hajolok, így látom, hogy a „Szeretlek fal”-nál készült portré vonta magára Ujin figyelmét. Az, ahol Dowoo valóban komoly képpel, zsebre dugott kézzel pózol a fal előtt. Dowoo elhúzza a száját. – Ja, itt nem volt minek örülni. – Seongmin kérdőn néz rá, úgyhogy folytatja. – A széthúzáson nincs mitől vigyorogni. – Jó, de ott volt az a rengeteg „szeretlek”. – Mégsem az az üzenet volt hangsúlyos. És igazuk is van az alkotóknak. Az emberek többsége nem kapcsolódik. Nem tudnak, nem tudunk igazán kapcsolódni. A „szeretlek” sem jelent többet üres ígéretnél. Csak nagyon ritkán mondjuk szívből, és ez rohadtul lehangoló, nem gondolod? Hiába van leírva legalább háromszázszor. Abból szerinted hány volt igaz? – A szerelem sokszor hazugság. – Ért egyet Donghyeon. – De én nem csak a szerelemről beszélek. Szeretni nem csak nőt szoktunk. A családunkat, a barátainkat, bárkit, aki igazán közel kerül hozzánk. És akkor mondogatjuk, de van mögötte igazi tartalom? Ha a haver arra kér hajnali háromkor, hogy öltözz, és menj segíteni neki, mész kérdés nélkül, mert szereted? De nem is ez a jó példa. – Mindegy, értem, mire akarsz kilyukadni. Dowoo bólint, és nem keresgéli tovább a példákat. A gondolataiba merül, és csak nehezen szólal meg újra. – Mindig azt gondoltam magamról, hogy tudok szeretni, de ott… Ott elgondolkodtam rajta, hogy ez tényleg így van-e. És ha nem, hogyan tudnék változtatni rajta? Hogyan szerethetnék jobban? Hogyan tölthetném meg igaz szeretettel a környezetemet? És hogyan érhetném el, hogy mások is kinyissák a szívüket? – Zavartan piszkálja a körmét, félrebillenti a fejét, és félszegen mosolyog. – Tudom, ezt érzelgősnek találjátok. A srácok megvonják a vállukat, Dowoo iszik egy korty bort, én pedig csak bámulom őt. Szó szerint nem olyan látványosan, átvitt értelemben azonban tényleg, igazán bámulom őt. Felnézek rá az őszinteségéért, a gondolataiért, a jobbító szándékáért és azért, hogy képes és hajlandó megkérdőjelezni saját magát. Azért, mert jobb ember szeretne lenni. Ezt már rég megfigyeltem rajta: folyton azt keresi, hogyan lehetne jobb, hogyan szerezhetne még több örömet másoknak. Már csak azt szeretném, hogy a saját öröme legalább ennyire fontos legyen a számára. Egyúttal azt is az eszembe juttatja, miért szeretek beszélgetni vele. Hogy nem az a felszínes valaki, akinek sokan gondolják. Emlékeztet rá, hogy nem csak a vidám arcát szeretem, hanem ezt a komoly, felelősségteljes énjét is. És most már legalább tudom, miért zárkózott annyira magába, amikor elhagytuk a falat. – Azért azt ne vedd magadra, hogy mások befogadják-e a szeretetet. Az az ő dolguk, és nekik kell megküzdeni vele, ha be vannak zárkózva. Szerintem a legtöbb, amit tehetsz, amit mind tehetünk, hogy megpróbálunk őszinte figyelemmel és törődéssel fordulni mindenkihez, és arra törekszünk, hogy jó érzéseket hagyjunk magunk után másokban. De nem a saját kárunkra. Először saját magunkat kéne szeretnünk, nem? Különben hogyan tudnánk másokat szeretni? Szóval, valahogy így. Most én érzem magam kínosan, mert az az érzésem, hogy papolok, pedig senki sem kért rá. Jinho azonban egyetértően bólint, Seongmin is elgondolkodva néz rám, aztán helyeslően hümmög. A másik két srác inkább a borával és a bagettel tartja a szemkontaktust. Szerencsére ekkor megérkeznek az ételek, úgyhogy senki sem torkol le, bár, most már nem is gondolom, hogy bárki erre készült volna. Dowoo az egyetlen, akinek nem vonja el azonnal a figyelmét a vacsorája ínycsiklandó illata és látványa. Ő még átható pillantással engem néz, majd hozzám hajol, és megpuszilja a halántékom. – Köszönöm! – suttogja. Úgy érzem, most nem tudnék megszólalni, úgyhogy inkább végigsimítok a karján. Amikor a tányéromhoz fordulok, találkozik a pillantásom Jinho mosolygós tekintetével. A szememet forgatom, de azért a szám sarka felfelé görbül. Végül is hiába tagadnánk, azt hiszem, hogy Dowoo és köztem nincs gond a szeretettel, és az már mindegy is, hogy az milyen formában nyilvánul meg. Az ételeket most is mind kóstolgatják, engem kivéve, viszont én is megosztom a burgonyát és a zöldségragut a többiekkel. Először hozzá sem akartak nyúlni, mondván, én így sem eszem tápláló ételeket, amin szívből nevettem, aztán rámutattam az adagokra, úgyhogy most ők is bele-beleesznek az vacsorámba. Szeretem ezeket a közös étkezéseket, egészen olyan, mintha igazi családban lennék, sőt, még olyanabb. A saját családommal sosem csináltam ilyesmit, talán azért is esik ennyire jól az osztozkodás most. Sokkal jobban esik, mintha finomabb is volna így az étel. Dowoo megtörli az arcomat a szalvétájával, amikor a ratatouille leve végigfolyik az államon, és éppen a szép fehér ruhámra készül lecsöppenni. Mindketten kuncogunk, de nekem nem is feltétlenül a figyelmessége tetszik a leginkább, hanem az, hogy ebből nem csinál ügyet, hogy nem látom rajta, hogy zavarná, ha nem eszem szépen. És azt sem mondhatom, hogy a srácok ferdén néznének rám. Annyira jó érzés, hogy szabadon önmagam lehetek mellettük, hogy nem kell feszengenem és megfelelnem egyedüli nőként a társaságban! Megegyezünk, hogy mindenki másfajta desszertet kér, és azokat megosztjuk hatunk között, így érkezik vaníliás créme brulée, többrétegű opera framboise, almás-karamelles tartre tatin, csokoládé szuflé, gesztenyés Mont Blanc és eclair fánk. Ezeknek külön hagytam helyet, mert válogatás közben elkapott az édesség iránti vágy, és most tűkön ülve várom, hogy kihozzák őket. Nem is csalódom: a créme brulée édes és krémes, az opera finom gyümölcsös, a pite egyszerre savanykás és édes a karamelltől, a szuflét pont eltalálták, így nem tömény, a csokoládé íze mégis kitöröl minden más ízélményt a fejemből, a gesztenyét minden mennyiségben imádom, így a Mont Blanc, a tejszínhabbal igazi mennyország, és mindezt a krémes-habos-csokolédés eclair koronázza meg. Ha az életem múlna rajta, akkor sem tudnám megmondani, melyik ízlik a leginkább, de úgy tűnik, Dowoo helyettem is tudja, mert a gesztenyéből és a fánkból kimenti nekem az utolsó falatokat, mielőtt a fiúk felfalnák. Kérdőn nézek rá, mire ő mosolyogva megvonja a vállát. – Az arcod mindent elárult. Ahogy lehunytad a szemed és elégedetten mosolyogtál, miközben ezeket kóstoltad. Lehet, hogy elpirulok, mert ilyesmit megfigyelt rajtam, de az biztos, hogy a mosolyom és a tekintetem, mely talán elárulja, hogy nagyon tudnám szeretni ezt a férfit, őszinte. – Köszönöm! – mondom, és belekanalazok a maradék gesztenyébe. Dowoo figyeli, ahogy a számhoz emelem a kanalat, és bár én eszem a finomságot, ő nyalja meg az ajkát. Ahogy találkozik a tekintetünk, zavart mosoly jelenik meg a szája szegletében, és inkább elkapja a pillantását, de mintha azonnal meggondolná magát, újra engem néz. Jól is esne a figyelme, szívesen folytatnám a vele való flörtölést, de a többiek jelenléte feszélyez, így inkább kettévágom a maradék krémes fánkot, és az egyik felét Dowoo szájához emelem, hogy helyettem az édességgel foglalkozzon. Amúgy is meg akartam felezni vele, mert azt meg én láttam, hogy neki az eclair ízlik a legjobban, de így legalább talán a figyelmét is elterelhetem. Először nem akarja elfogadni, de nem hagyom békén. Amikor finoman lehúzza a desszertet a kanálról, és az eltűnik telt ajka mögött, ráadásul alig hallhatóan felnyög az elégedettségtől, rájövök, hogy már megint öngólt rúgtam. Szó nélkül fordulok el, lenyalom a kanalat, ami az előbb még az ő szájában volt, és éppen, amikor ráeszmélek, mit csinálok, megérzem magamon a többiek pillantását. Jinho és Seongmin úgy néz ránk, hogy biztosan tudjuk, végignézték az egész jelenetet, és nagyon jól szórakoznak. Mit tehetnék? Úgy csinálok, mintha semmi sem történt volna, és szép lassan eltüntetem a krémes édességek maradékát, míg Dowoo egy pohár bor mögé rejti a mosolyát. Most pedig tele vagyok. Esküszöm, mozdulni sem tudok, pedig a srácok már szedelőzködnek, mert még mindig van mit várni. Én meg már azt hittem, az esténk itt ér véget. – Mit gondolsz, bírják még a lábaid? – kérdezi Dowoo, mialatt a kezembe teszi az ajándéktasakot. Felsegítené a dzsekimet is, de egyelőre elutasítom. Kimelegedtem az ételektől. – A lábaim biztos. De a hasam! – Két tenyeremmel végigsimítom enyhén domborodó pocakom, ő pedig elneveti magát. Látom a mozdulatot, amivel magához húzna egy puszira, de szerencsére – vagy nem – meggondolja magát. – A hasad pont jó úgy, ahogy van – mondja aztán halkabban. Tenyere megtalálja a helyét a derekamon, és kivezet az étteremből. – Gyere, vár a meglepetés. – Meglepetés? – Egy olyan program, ami eredetileg nem volt betervezve, de örülök, hogy mégis így alakítottuk a napot. Te adtad hozzá az ötletet. Ne agyalj! – kuncog, amikor meglátja az arckifejezésemet, majd elhelyezkedik mellettem az autóban, amely elénk jött az étteremig. Úgy döntünk, már nem megyünk vissza a Moulin Rouge-hoz, nem érezzük, hogy megérné a neonvilágítás a kerülőt. Már fél tíz van, és még mindig van látnivaló. (...) Tíz perc múlva már újra a Szajna túloldalán vagyunk, egészen közel a folyóhoz, ami azt illeti. A BMW egy kis utcában, egy zenés mulató előtt áll, a falra függesztett piros neonfelirat hirdeti, ez a CAVEAU de la HAUCHETTE, egy jó hírű jazzklub. A homlokzaton is visszaköszön a neonfény, itt táncoló alakokat látok, a terméskőnek tűnő falak között hamis gázlámpa világít, a boltíves bejáratot pedig meleg színű fa keretezi. Azonnal eszembe jut a reggeli intermezzónk Dvwn dalával és a megjegyzésekkel a jazzről. Magam előtt látom Dowoo akkori kifürkészhetetlen tekintetét és titokzatos mosolyát is. Szinte biztos vagyok benne, hogy akkor fogant meg benne az ötlet, hogy este eljöjjünk ide. És ezek szerint már akkor tudta, hogy vele fogom tölteni a napot, de legalábbis tervezte, hogy magával hoz. Ez valamiért jó érzéssel tölt el; mindez arra utal, hogy… Igazából fogalmam sincs, mire utal, hacsak arra nem, hogy Dowoo tényleg szívesen tölti velem az idejét, és szeret olyan dolgokkal, programokkal meglepni, amikről tudja, hogy örömet okoznak. A dzsekimet szorongatva felnézek rá, és széles mosoly ömlik el az arcomon, amit ő megsokszorozva viszonoz, majd megsimogatja az arcom ott, ahol valószínűleg most is látszik az egy szem, halvány gödröcském. – Ugye, tudod, hogy táncolni viszont nem tudok. Főleg jazzre. Figyelem, ahogy a mosolya huncuttá válik, és ráharap az ajkára. – Majd megoldjuk. Egyébként annyira én sem vagyok ász. Nem tudom, ezt elhiggyem-e, de nem is fontos. Belekarolok, és a srácok körében belépünk a fülledt klubba. Odabent nyers téglás falak, meleg sárga fényt ontó lámpák, alkoholgőz, megannyi jókedvű táncos, harsány nevetés és még hangosabb élő jazz fogad. Igazi pincehangulat, piros bőrkanapék, bent is neonfelirat és tágas tánctér a székek és asztalok között. Első pillantásra ez a Caveau de la Hauchette. Másodikra már ennél jóval több. A jó hangulat minket is hamar magával ragad. Találunk magunknak asztalt, és néhány perc elteltével az italok is mind előttünk sorakoznak. Én csak kortyolgatok egy pohár gin-tonikot, aztán inkább Dowoo kólájából szürcsölök, az italomat pedig odaadom Ujinnek. Most még csak ücsörgünk, és hagyjuk, hogy a jazz átjárjon minket, a csontjainkig hatoljon és megtöltse a szívünket. A lábam a ritmust veri az asztal alatt, a vállam előre-hátra mozog, és elragadtatottan figyelem a jobbnál jobb táncosokat. Irigylem őket, hogy ilyen könnyed, mégis tüzes mozdulatokkal ropják, hogy nem gondolkodnak, csak élvezik a pillanatot. Látom, hogy vannak közöttük zöldfülűek is, mint én, és ők is bátran próbálgatják a lépéseket, és ha el is tévesztik, nevetnek, majd tovább táncolnak. Néhány nő korhű frizurát, sminket és ruhát visel, és valóban, tudják is viselni ezeket. Mintha visszacsöppentünk volna a ’30-as évekbe, imádom! Úgy érzem, ma este én sem lógnék ki közülük nagyon, ha mégis, az csupán a kétballábam miatt volna. Dowoo szótlanul mosolyog, és engem figyel. Látom a szemében, hogy a megfelelő alkalomra vár, hogy a tánctérre vihessen magával, de még hagyja, hogy oldódjam. Azt hiszem. Nem merem megkérdezni, mire gondol, miközben így bámul. Úgy, hogy a szívem gyorsabban ver, és a bőröm, az egész testem átforrósodik. Muszáj innom egy kicsit, de a szívószál éppen az ő szájában van. Amikor észreveszi, hogy az italra várok, felém nyújtja, és lassan pislogva végignézi, ahogy az ajkam közé veszem a szívószálat. Aztán a tarkóját dörzsölve és kínjában vigyorogva inkább a tánctér felé fordul. Jinho hangosan nevet, ő már nem szomjas, és kattint egyet a gépével, Seongmin azonban kiveszi a kezéből a készüléket. – Szerintem mára elég anyagunk van. Most már csak érezzük jól magunkat, őket meg hagyjuk végre élni. Hálásan pillantok rá, ő viszont úgy tesz, mintha nem venné észre. Nekem így is jó, akkor is örülök, hogy végre szabadabban mozoghatunk. Ekkor az asztalunkhoz lép egy átizzadt inget viselő, magas, jóképű férfi, és felém nyújtja a kezét. Nemet intek a fejemmel, de nem azért, mert nincs kedvem táncolni. Nagyon is megjött hozzá a kedvem, de Dowoohoz akarok hozzásimulni a parketten. Az idegen férfi még próbálkozik egy kicsit, de nem állok kötélnek. Dowoo szenvtelenül nézi végig a jelenetet. Az az érzésem, hogy ha ahhoz volna kedvem, hagyná, hogy valaki mással táncoljak, és ez jó érzéssel tölt el. Azt is érzem azonban, hogy egyikünk sem volna igazán boldog, ha tényleg más karjába simulnék. Dowoo most közelebb hajol hozzám, az egyik előrehulló tincse a halántékomat csiklandozza, ahogy suttog, és mélyen a szemembe néz. – Velem sem szeretnél táncolni? Elmosolyodom. Csak erre vártam. – De. Veled nagyon szeretnék táncolni. Most az ő arcán ragyog fel egy mosoly, a kedvenc mosolyom, pillantása körbejárja az arcom, egy leheletnyivel közelebb hajol, nekem pedig elakad a lélegzetem. Aztán mégis inkább a kezét nyújtja, és talpra állít. A zenekar Ella Fitzgerald Stairway to the Starsját játssza. Dowoo magához húz, jobbomat a tenyerébe zárja, bal kezemet a vállára helyezi, és szabad tenyerét a hátamra simítja, így vezet. Meglep, hogy tud vezetni, engem sosem lehet. Ezért sem szoktam párban táncolni. Meg persze az ügyetlenségem miatt. Dowoo ölelésében azonban mintha ez is semmivé foszlott volna; én is a ritmusra lépek, és nem Dowoo lábára. Tekintetünk összekapcsolódik, és megszűnik a külvilág. Nem érdekel, hogy ki mit gondol, nem hasonlítgatom magam másokhoz, már csak azért sem, mert Dowoo tekintetéből azt olvasom ki, hogy én vagyok az egyetlen nő a teremben. Az egyetlen, akit lát, akit érzékel, akinek az ujjait összefűzi a sajátjával. Az én világom is csak az ő sötét szemére szűkül, az ajkára és a rajta ülő anyajegyre, melyet egész nap igyekeztem figyelmen kívül hagyni, az ölelő karjára, cirógató ujjaira, halvány mosolyára. Teljes valójában érzékelem őt, mégis úgy tetszik, hogy túlságosan távol van tőlem. Megszüntetem a köztünk lévő fél lépés távolságot, a két lába közé lépek, hogy szorosan egymás mellett legyünk. Combunk most összesimul, csípője a hasamnak feszül. Egy kicsit még megtámasztom az állam a mellkasán, úgy nézek fel rá; megnyalja az ajkát, de már formálódik is az a mosoly, amit imádok látni rajta, és ami engem is mindig mosolyra késztet, aztán az arcom a mellkasára hajtom, és lehunyt szemmel élvezem ezeket az édes pillanatokat. Dowoo a homlokomhoz simítja az állát, lassan forgat. Aztán a ritmus változik, egy gyorsabb dal következik, és mi egy kicsit újra eltávolodunk, de nem engedjük el egymást. A magunk módján táncolunk, nagyokat kacagunk, Dowoo kipörget, már gyöngyözik az izzadság a bőrömön, de eszünk ágában sincs abbahagyni a táncot. Nagyot sikítok, amikor Dowoo megforgat, füttyszót és tapsot is hallok, biztató hangok keverednek kacagásunkkal. Még sosem éreztem ennyire jól magam. Azt kívánom, hogy sose érjen véget ez az este, és Dowoo keze még sokáig fogja így az enyémet. Dowoo szeretettel letörli a verejtéket az arcomról, majd a bárhoz kormányoz, hogy innivalót rendeljünk. Keze végig a derekamon pihen, én a vállának dőlök, míg kinyitják az üveges kóláinkat, majd visszaülünk az asztalunkhoz. Dowoo elnyílt szájjal, vidáman nézi, ahogy egy húzásra felhajtom a kóla felét, aztán nagyot sóhajtva lerakom magam elé az üveget. Vigyorog, amikor játékosan meghuzigálja a fonatom végét, majd végigsimít a hajamon. Ujjai a nyakamat is érintik, mielőtt elengedne. A vállának támaszkodom, úgy nézem az elcsigázott asztaltársaságot. Seongmint viszont nem látom közöttük. Jinho a tánctérre mutat, ahol Seongmin egy szőke, telt idomú lányt forgat. Mondanám, hogy meglep, hogy így látom őt, de igazából nagyon is illik hozzá ez a fesztelen könnyedség. Valódi sármőr, csak eddig nem így néztem rá. Ujin megjegyzi Dowoonak, hogy lefotózott minket tánc közben a Leicával, és ettől kedves mosoly jelenik meg Dowoo arcán. Ezt én sem bánom. A Leica Dowoo személyes emlékeit őrzi, és örülök, hogy a közös perceink is helyet kapnak közöttük. Donghyeon ásít, a szeme majd’ leragad. Összenézek Dowooval. Még nem szeretnék menni, még nem vagyok kész, hogy búcsút vegyek ettől a csodás naptól, de nem akarom, hogy miattam, miattunk mások is éjszakázzanak. Igaz, hogy még csak negyed tizenkettő van, de holnap hajnali hatra már a reptéren kell lennünk. (...) Seongmin visszaül az asztalunkhoz a szőkével, tört angolsággal suttognak egymásnak, de nincs szükségük nagy nyelvtudásra. Ahelyett, hogy vesztegetnék a kevés időt, ami Párizsban adatott nekünk, a dolgok közepébe vágnak. Muszáj elfordítanom róluk a tekintetem, annyira mélyen elmerülnek egymás szájában. Dowoo is zavarban van, de tetszik neki, amit lát. Igazából mindkettőnknek tetszik. Összenevetünk, aztán Dowoo felállít, és maga után húz a parkettre. Imádok táncolni vele! Imádom, hogy közel lehetek hozzá, imádom, hogy türelemmel tanít azokra a mozdulatokra, amiket nem tudok. Imádom, hogy megállás nélkül nevet, és én is ezt teszem. Imádom, ahogy pörgés után azonnal visszahúz magához, és imádom, hogy úgy néz rám, mintha sosem látott, és sosem kívánt volna szebbet. Igen, kíván, ezt üzeni minden érintése, minden pillantása, az, ahogy megnyalja az ajkát, amikor néz. Mégsem tolakodó, semmit sem erőltet, meg sem próbál a szokásosnál közelebb férkőzni hozzám. Ez egy kicsit frusztrál, mert, gondolom, mondanom sem kell, hogy én legalább ennyire kívánom őt, de inkább örülök, hogy nem rohan le. (...) Megint nagyon kimelegedtem, de nem bánom, mert igazán jól érzem magam. Most ismét egy lassú, Billy Holiday dalra andalgunk, egymás karjába simulunk, arcom Dowoo szíve fölé fektetem, tenyerem a hátán szintén a szíve magasságában tartom. A nyirkos ingen át érzem a szívverését az arcom és a tenyerem alatt is. Megnyugtató, és valahogy nagyon intim. Olyan, mintha a kezemben tartanám a szívét, és arra gondolok, hogy milyen szerencsés vagyok. Gondolkodás nélkül a mellkasa felé fordulok, és lágy, szeretetteljes puszit nyomok az ingjére azon a ponton, ahol a szívverését érzem, aztán újra az arcommal simulok hozzá. Közben a kezem is azt a tenyérnyi helyet cirógatja a hátán, ahol a legerősebb a dübörgés. Dowoo ölelése szorosabb, szívdobogásának üteme sokkal gyorsabb. Felpillantok rá, és vegyes érzelmeket olvasok le az arcáról: hitetlenséget és meleg szeretetet. Hát, talán furcsa, amit csináltam, de annyira jó érzéssel töltött el! Elmosolyodom, és visszakucorodom az ölelésébe, amely szorosabb már nem is lehetne