A nők tovább élnek. Eleinte
bántam, de már örülök, hogy így van. Így
legalább gondoskodhatok rólad, legalább most, ha már azelőtt nem tudtam.
Kijöttem hozzád, mert hát nem tudtam otthon ülni, és csak gondolni rád. Ki
kellett jönnöm, hogy közelebb érezzelek magamhoz, pedig már igazán nehezemre
esik a járás. 85 éves vagyok, hajam alig van, az is ősz. A fogaimra már nem is
gondolok. Hitted volna, hogy megélem ezt a kort? Én nem.
Mindig azt hittem, te maradsz tovább. 79 voltál,
amikor elmentél, hét évvel ezelőtt.
Tudod, itt láttalak utoljára. Erzsike sírja fölé
hajoltál, remegő ujjaiddal megtörölgetted a képét, lesöpörted a kőre hullott,
száraz leveleket és friss virágot tettél a vázába. Valamit motyogtál magad elé –
gondolom, hozzá beszéltél –, de közben egyre engem figyeltél, ahogy anyám
sírját rendezgettem, és meggyújtottam a mécsest.
Köztünk mindig így ment ez: te néztél, én
visszanéztem, te rám gondoltál, én rád gondoltam, te mást vettél el, én egyedül
maradtam. Valahogy mégis mindig együtt voltunk. Az utolsó pillanatig. De hát az
még el sem jött! Nem, amíg én itt vagyok. Te is itt vagy, sokszor érzem.
Nem
emlékszem a napra, amikor először láttalak. Hát hogy is emlékezhetnék, ha
egyszer olyan pici lányka voltam, te meg kislegény lehettél. Bili frizurád
volt, a régi fotókról tudom, de nekem is. Ott laktál a szemközti portán.
Anyáink reggel kicsaptak minket az udvarra, és napnyugtáig együtt játszottunk:
te, Manyika, a nővéred, Laci és Pista, az öcséim, meg én. Mi, öten, a legjobb
barátok voltunk, de te meg én, mi a legjobb barátok között is a legjobbak.
Arra
sem emlékszem pontosan, mikor változott meg a mi barátságunk. Arra viszont
emlékszem, hogy egyszer csak elkezdted rajtam felejteni a pillantásod, ezért én
is elkezdtelek figyelni. Eleinte
kíváncsiságból, hogy hát mit nézel te annyira rajtam? Talán az ingemre cseppent
a pörkölt szaftja, a szám sarkában maradt egy pöttynyi lekvár? Hát mi olyan
érdekes énrajtam? Meg is kérdeztem, de te pipacspiros arccal ingattad a fejed,
és elfordultál. Azért csak tovább néztél, én meg rajta akartalak kapni a
turpisságon, hát én is néztelek téged.
Tudod,
mikor kezdtél érdekelni? Az elemi utolsó évében, májusban, amikor sétáltunk
haza, és a kiskovács meg a haverjai belénk kötöttek. Körbevettek, és csúfolódós
hangon a Két szerelmes párt
kántálták. Olyan hangjuk volt, mint a herélt macskáknak, és ezen nevetnem
kellett, de aztán Mátyás azt mondta, nem is csodálja, hogy te utánam jársz,
ahelyett, hogy velük csavarognál, mert jó csöcsös lettem. Akkor aztán már nem
nevettem. Magam elé fogtam a lapjaimat, amikre írtam, te pedig félre toltál, és
lendületből akkora nyaklevest kevertél le a Mátyásnak, hogy az ott helyben
seggre ült. Emlékszel, mekkorát csattant? Biztosan. A vállam köré fontad a
karodat, és egyetlen szó nélkül hazasétáltunk. Az járt a fejemben, hogy kiskovácsnak
mégis lehetett valami igaza. Te tényleg mindig elém jöttél, pedig már nem az én
iskolámba jártál, és még mindig olyan furcsán méricskéltél. Aztán arra
gondoltam, milyen jó érzés, hogy fogod a vállam, és milyen jó, hogy a csípőnk
összeér járás közben, mert olyan szorosan megyünk egymás mellett. Tudtam, hogy
te mindentől megvédesz.
Onnantól
kezdve másképp néztem rád. Nyáron a patakparton töltöttük a legtöbb időnket.
Manyi már összejárt Péterrel, így ő kimaradt, de Lackó meg Pista imádott veled
játszani, úgyhogy együtt mentünk mindenhova. Legtöbbször a vízben bohóckodtunk,
de én néha kint maradtam a parton, és csak néztelek titeket. Vagyis inkább
téged, ahogy fürdőnadrágban ugrálsz az öcséimmel, és a víz megcsillan a hátadon
meg a válladon, és ahogy rám nevetsz, és olyan pajkosan csillog a szemed. Akkor
már vártam, hogy rám nézz, hogy egy pillanatra összeérjen a karunk akkor is,
amikor nem játszunk, hogy meglássalak a ház előtt, amint rám vársz.
Szeptemberben
végre együtt kezdtük a gimnáziumot, és ott is mindig megvártál. Aztán egyik
délután arra mentünk haza, hogy a te papád meg az enyém ordít egymással, és
többé abba sem hagyták. Apád egy idő után rád ripakodott, hogy nem akar
körülöttem sündörögve látni, mert tudja ő, hogy a szoknyám alá kívánkozol, de
egy ilyen szemétláda lánya nem keveredhet közétek. Nekem akkor nagyon fájt,
hogy így beszél apámról, mert tudtam, hogy nincs igaza, és te is tudtad. De az
bántott a legjobban, hogy nem lehetek veled. Persze, a gimnáziumban
találkoztunk, de csak futtában, és többé haza sem mehettünk együtt, mert apád
rád parancsolt, hogy tanítás után egyenesen a műhelybe menj, hogy neki segíts.
Onnantól kezdve már csak az maradt nekünk, hogy nézzük egymást.
Sosem
mondtad, hogy szeretsz, ezért én sem mondtam neked, de egyszer, amikor
sötétedés után mentem haza a vegyeskereskedésből, elém ugrottál a Mártiék háza
előtti tölgy mögül, és a fának nyomtad a hátam. Hozzám préselődtél, éreztem a
combod a combjaim között, a mellkasod a mellemen, rajta zakatoló
szívveréseddel, kezed erősen szorította a csípőmet és az arcomat, és keményen
megcsókoltál. Nem volt abban semmi finomság vagy romantika, csak éhség meg
birtoklás. A szádnak pálinka íze volt, ahogy nyelveddel szétfeszítetted az
ajkam, ujjaid a hajamba túrtak és beleakadtak, hogy fájt, ahogy húztad. Ez nem
az a csók volt, amire vágytam, mégsem bántam. Hagytam, hadd tegyél velem, amit
akarsz, csak velem légy, csak hozzám érj, csak újra beszélj hozzám. De te egy
szót sem szóltál, csak néztél véreres szemeddel, kezed még mindig a csípőmet
markolta, a másik a nyakamra csúszott és onnan le a kulcscsontomra. Tudtam,
mire készülsz, végül mégsem fogtad meg a mellem. Ziháltál és csak bámultál, a
szemed, a te éjfekete szemed tele szomorúsággal, aztán ingatni kezdted a fejed
és kelletlenül elengedtél. Nem így kellett volna, motyogtad, nem is kellett
volna. Ég veled, suttogtad, zsebre vágtad a kezed és bizonytalan léptekkel
elindultál a házatok felé. A fának döntött háttal néztem utánad. Kezem a
számhoz érintettem, majd a dübörgő szívemre szorítottam, nehogy kiugorjon a
bordáim mögül. Az járt a fejemben, vajon miért tűnt annyira véglegesnek a
búcsúd. Másnap megtudtam.
Én
akkor voltam 17, te elmúltál 18. A gimnáziumot befejezted, és úgy volt, hogy
apád műhelyében dolgozol majd. Ezt is csak Manyitól tudtam, mert ő suttyomban
átjárt hozzánk cigarettázni, ha senki sem látta. Az utóbbi időben pletykálás
közben olyan szomorkásan nézett rám, de sosem mondta meg az okát. De aznap,
amikor nálatok nagy mulatság volt, megtudtam. Akkor ünnepeltétek az
eljegyzésedet Erzsikével, aki nem volt valami szép, de jólelkű lánynak
ismertem. Ezért nem is tudtam rá haragudni, csak a papádra, aki elintézte az
egész életedet. És így az enyémet is. Így már volt értelme az istenhozzádnak.
És valóban végleges volt.
Belebetegedtem
az elvesztésedbe, pedig sosem voltál az enyém, te pedig, ha találkoztunk,
lesütötted a szemed. Erzsike, bár boldog volt, hogy megkapott téged,
számtalanul kért tőlem bocsánatot. Csak az után hagyta abba, hogy egyszer rákiabáltam
a mosdóban, hogy hagyjon már a szánalmával. Hát nem érti, hogy ettől még
rosszabb? Aztán megöleltem, mert bőgésre állt a szája, és elszaladtam.
Sok
időnek kellett eltelnie, mire a gyász alábbhagyott. Mert gyászoltam, tudod?
Számomra akkor meghalt az a fiú, akit addig ismertem, és meghalt az a lány is,
aki én voltam. Elmúlt a gyerekkorunk, te megházasodtál, én pedig az a leány
lettem, akire mindenki szomorúan néz. Mindenki, csak az apád nem. Pedig már rég
nem volt értelme a viszálynak.
Ahhoz
viszont nem kellett túl sok idő, hogy újra rajtakapjalak, hogy úgy nézel rám, ha senki sem lát.
Egyelőre apád házában laktatok, én meg, mivel nem volt kérőm, még otthon éltem,
így továbbra is egymással szemben éltük a mindennapjainkat. Láttalak reggel,
munkába menet, láttam, mint gömbölyödik Erzsike hasa, láttam apádat, ahogy
részegen dülöngél a portátok előtt, láttam, ahogy Manyit menyecske ruhában
elviszi a férje, láttam Tiborkátokat totyogni az udvarban, láttam édesanyád
ravatalát, aztán a papádét is, láttam, hogy Erzsike hasa újra kerekedik, ahogy
azt is, milyen szépen kicsinosította a házat, miután a tiétek lett. És közben
láttam, hogy időnként meg-megállsz a kaputok előtt, a szénásszekér mögött, a tyúktápos
vödörrel a kezedben, és a házunk felé bámulsz, mintha arra várnál, hogy megjelenjek.
Aztán, ha így történt, csak néztél rám vágyakozó tekintettel, de még a
kalapodat sem emelted meg. Sosem váltottunk egyetlen szót sem, csak néztük
egymást egész életünkben. Hiába nem volt többé apád, aki tilthatna, hiába vált
újfent jóbaráti viszonnyá a családjaink közötti kapcsolat, te meg én többé nem
voltunk, nem lehettünk, mert ott állt közöttünk Erzsike, Tiborka és Panka, mint
valami szellemek, akiket egyikünknek sincs szíve elkergetni.
Veled
nem beszéltem, de Erzsikével igen. Amikor Panka eszméletét vesztette a láztól,
Erzsike hozzánk szaladt át, kérte anyám segítségét, és én is velük mentem.
Együtt ápoltuk a kislányodat, és miután jobban lett, összejártunk teázni,
rétest sütni, pletykálni. És senki sem emlegette, hogy ugyanazt a férfit
szeretjük. De te erről semmit sem tudtál. Arról sem, hogy hányszor vigyáztam én
a gyerekeidre. Édes gyerekek voltak. Láttalak bennük téged, és Erzsikét is,
néha a papádat meg Erzsike édesanyját is. És egyszer-egyszer elméláztam, milyenek
lettek volna a mi gyermekeink. Milyenek lettek volna az én gyermekeim? Addigra
már vénlánynak számítottam, így lassan lemondtam a gyermekáldás csodájáról.
Talán tudtad, egyszer volt egy kérőm, de öreg volt, és csak arra kellettem
volna, hogy őt ápoljam, meg rendben tartsam a portát. Hát, én ebből nem kértem,
meg, hát, sosem tudtalak kivetni a szívemből. Hogy is tudtalak volna?
Miután
édesapa meghalt, az öcsémék pedig felköltöztek a városba, édesanyámmal ketten
próbáltuk ellátni a ház körüli teendőket, de volt, amivel mi sem bírtunk.
Olyankor te megjelentél felgyűrt ingujjban, és szó nélkül elvégeztél mindent.
Anyuka olykor marasztalt vacsorára, de téged várt a családod, ezért csak a
süteményből vittél magaddal, én pedig néztem, ahogy átsétálsz a feleségedhez és
a gyerekeidhez a tányérral a kezedben.
Így
múlt el az életünk. És ez az után is így maradt, hogy meghalt a mama, majd
meghalt Erzsike is. Te továbbra is csak néztél, és én visszanéztem rád, ahogy
botodra támaszkodva, meghajolt háttal állsz, te rám gondoltál, és én rád, te
özvegy voltál, én vénlány. Leéltünk egy egész életet egymás mellett, mégis olyan
távol, mint ide a Nap, anélkül, hogy egyetlen szót is váltottunk volna, hogy
egyszer is egymáshoz értünk volna, hogy legalább a szélbe belesuttogtuk volna,
hogy szeretlek, hátha elszáll a szívünkhöz.
Hát, én most kimondom: szeretlek, Feri, mindig is
szerettelek. Te már nem hallod, de azért csak ismételgetem, miközben a sírodat
rendezgetem, és közben arra vágyom, bár előbb mondtam volna, amíg még itt
voltál, amíg éltél és lélegeztél. Hát, most már mindegy. Azért én csak tovább szeretlek,
míg meg nem halok. Talán utána is. Közben meg igyekszem elviselni a megbánást,
hogy én sosem löktelek egy fának, és többé sosem csókoltalak. Mert gyáva
voltam, és te is gyáva voltál, és most már csak az emlékezés maradt.
(Kép forrása: https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/osztrak-magyar/ch22s03.html)
