Bárcsak itt lennél!

Víztől lucskos fürdőruhájában a szőke kisfiú és a barna hajú kislány szorosan egymás mellett feküdt a tűző naptól foltokban kiégett gyepen, és a távolról is jól kivehető, robosztus, fehér betűket bámulták, melyek az ikonikus HOLLYWOOD felirattá álltak össze.

A fiú határozottan szólalt meg: – Egyszer jó messzire megyek innen.

– Én is veled mehetek?

– Nélküled sehova sem mennék – jelentette ki a fiú komolyan.

A kislányból megkönnyebbült sóhaj szakadt fel. – Nélküled én sem maradnék itt.

A tömeg közepén állok, izzadt testek préselődnek az enyémhez, zsigereim a basszus ütemére lüktetnek. Izmaim megfeszülnek, majd elernyednek, ahogy a többiekkel együtt ugrálok, hajamból langyos izzadságcseppek röppennek szerteszét, miközben önfeledten ingatom a fejem. Behunyom a szemem és átadom magam a dübörgő zene sodrásának. Karom a magasba lendül, arcomon önfeledt mosoly terül szét. Hullámokban önt el, mellkasomat szinte szétfeszíti a hála érzése, amint lassan tudatosul bennem, hogy megcsináltam, végre itt vagyok, valóban jelen vagyok. Az életemben végre minden a helyén van. Egyetlen dolgot leszámítva.

Aztán kinyitom a szemem, és egy kósza gondolat arra késztet, hogy fordítsam oldalra a fejem, ahol megpillantom a rám szegeződő, mogyoróbarna szempárt. Az idő egy pillanatra megáll, majd egy alig érezhető döccenéssel elindul visszafelé, és végigszáguld addigi életem egészén. Nincs olyan emlékképem, melyben ne szerepelne ez a vesémbe látó tekintet. Akkor is velem volt, amikor testileg egy fél világ választott el a tulajdonosától.

Jessy sovány, szőke fiú volt, egy kelepcéből kitörni vágyó állat tekintetével. Persze akkor még nem voltam képes mindezt szavakba önteni, csupán annyit tudtam, hogy furcsa és érdekes fiú, és mindig vele szeretnék lenni. Egy utcában laktunk, a szüleink jó barátok voltak, és mindent együtt csináltunk. Ő volt a legjobb barátom, akivel vértestvérséget kötöttem, és akit titkon jobban szerettem, mint amit be mertem vallani neki.

Jessynek sosem volt elég Los Angeles csillogása, vibráló nyüzsgése, szépen csengő ígéretei; ő többet akart, az egész világot akarta. Szabadságra született, kalandokra vágyott, kielégíthetetlen tudásszomja egyre sürgette, hogy kilépjen az ismeretlenbe, és saját maga fedezze fel, amit szerinte a könyvek és dokumentumfilmek képtelenek voltak hitelesen átadni.

Én szerettem a város fényeit és ritmusát, tenyérnyi hátsó kertünket a kiégett füvével, ahogy a családomat és a középszerű életünket is, de Jessyt is szerettem, és mindenben követtem őt. Azt terveztük, hogy a gimi után összepakolunk, és körbeutazzuk a Földet. Órákat töltöttünk azzal, hogy térképeket böngésztünk, bemagoltuk a különböző kultúrák sajátosságait, elképzeltük, mit eszünk és mennyi mindent látunk majd. Az órákból napok, hetek, hónapok, majd évek lettek, és a kapcsolatunk lassan átalakult. Már nem beszéltünk vértestvérségről vagy barátságról: olyan helyeken csókoltuk és érintettük egymást, amelyek fel sem merülnek testvérek és barátok között. Ujjaim felfedezték a férfivá érő Jessy testének ébredező erejét, bebarangolták izmainak és inainak dombos-völgyes térképét, meghódították legérzékenyebb, addig mégis bevehetetlennek hitt pontját. Kettőnk közül azonban mindig, mindenből Jessy akart többet: ajka gyengéden érintette bőrömet, ugyanakkor követelőzően kutatta és ostromolta legtitkosabb zugaimat. Addig nem nyugodott, míg fel nem térképezte minden domborulatomat és rejtett hajlatomat, amíg meg nem ismerte testem működését, és ki nem tapasztalta, hányféle módon juttathat gyönyörhöz. Neki köszönhetem, hogy felszabadultam gátlásaim megbéklyózó ereje alól. Mindent megadott nekem, és együtt mindent megtanultunk, amire szükségünk lehetett. Akkoriban legalábbis azt hittem.

Jessy egy évvel idősebb volt nálam, és bár egyre nehezebben viselte el a világa korlátait jelentő Los Angeles szűkösségét, a kedvemért kitartott még egy évig. Vágytam a kalandokra, a gimi végére azonban megváltoztak a jövőmet illető elképzeléseim. Diplomát akartam szerezni történelem szakon, hogy később taníthassak, publikálhassak, és valódi tudással lássak neki az általam csodált helyek felkutatásának. Meg akartam alapozni a jövőmet, és addig akartam hozzákezdeni, amíg éreztem a lelkesedést. Úgy gondoltam, utazni később is ráérek, és biztosra vettem, hogy Jessy mellettem marad. Ez volt az első igazán nagy tévedésem.

Jessy nem hazudtolhatta meg saját természetét a végtelenségig: kérlelt, hogy halasszak egy évet, és vágjunk bele a nagy kalandba. Őszintén elmondta, úgy érzi, ha tovább vár, megfojtja a bezártság és elsorvasztja az ugyanolyan napok ismétlődésének kilátástalansága. Ő nem ilyen életre vágyott, nem akart megalkudni. Tudtam, hogy igazat mond, csökönyösségemmel mégis rákényszerítettem a választásra. Ha marad, feladja az álmát, ha megy, engem veszíthet el.

A szabadságot választotta, és tudtam, hogy nem hibáztathatom érte, énem önző része mégis azt tette. Néztem kétségekkel teli, gyötrődő tekintetét, miközben arra kért, várjak rá, és mialatt búcsúzóul két tenyerébe fogta arcomat, hogy hosszan, gyengéden csókoljon, egyre csak az a réges-régen elsuttogott mondata ismétlődött a fejemben, mellyel megígérte, hogy nélkülem sehova sem megy. A bennem élő kislány toporzékolva sírt, mert az egykori kisfiú megszegte a neki tett ígéretét, a felszínen azonban rezzenéstelen arccal néztem végig, ahogy Jessy jól ismert alakja eltűnik a terminál forgatagában. A zajos tömegben magányosan állva fogalmazódott meg bennem először, hogy talán mégis ő volt minden, amit akartam. Akkor azt is biztosra vettem, hogy ő volt minden, amit elveszítettem.

Csupán több száz e-mail váltása után tudatosult bennem, hogy én is csalódást okoztam neki. A Bárcsak itt lennél! az ő billentyűzetéből őszinte érzelmekkel töltött, hiteles szavak voltak, melyek arra emlékeztettek, hogy egykor én is tettem egy ígéretet, amit nem tartottam meg. A felismeréstől, hogy az addig erősnek hitt kapcsolatunk talán illékony, gyermeki ábrándképekre épült, megingatta a kettőnk összetartozásába vetett hitemet, mégis megrögzötten kapaszkodtam a reménybe, hogy hamarosan újra együtt leszünk, és az életem rendje helyreáll.

Jessy egy-másfél évre tervezte világjárását; fáradhatatlanul hajszolta az élményeket, míg én rendületlenül bújtam a könyveket, és nem vettem tudomást a bensőmben motoszkáló, egyre erősödő rossz érzésről; ő elárasztott lelkes, érzékletes leveleivel, én pedig igyekeztem hasonló odaadással válaszolni rájuk. Egészen a távollétének harmadik évfordulójáig, amikor eljutottam arra a pontra, hogy bár minden üzenetét elolvastam, többé nem tudtam, és nem is akartam reagálni azokra. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy az utazgatás fontosabb számára, mint az, hogy velem legyen. Úgy gondoltam, ha igazán fontos lennék neki, nem tudná tovább elviselni a hiányomat. Én képtelen voltam elviselni a hiányát, és hiába kért rá, nem akartam tovább várni. Akkor sem, ha ezzel egy újabb ígéretet szegek meg.

Egyre erősödő csalódottságom mérhetetlen csüggedésbe, majd fájdalomba fordult át. Végül kénytelen voltam belátni, hogy ideje elengednem a közös jövőnkről szőtt rózsaszín álmot, ahogy a sóvárgást is a férfi után, akit egész addigi életemben szerettem. Jessyt elengednem minden másnál nehezebb feladatnak bizonyult, és azt hiszem, igazán sosem sikerült lezárnom életem e szakaszát. Ezen az sem segített, hogy Jessy is csak idővel látta be, már csak ennyit adhat nekem: szabadságot és esélyt egy boldogabb életre – valaki mással.

Attól a pillanattól kezdve, hogy gondolatban elvágtam a kettőnk között feszülő láthatatlan, de erős szálat, nem találtam a helyemet. Szabad voltam, szabadnak kellett volna lennem, én azonban sokkal inkább elveszettnek éreztem magam.

Kitartottam a szakmai célom mellett, az életem minden más területén viszont bizonytalanul tapogatóztam. A társas eseményekben félszívvel vettem részt, és még a legörömtelibb pillanataimban is – kiváltképp azokban – éreztem a lényem legmélyén összefonódva lüktető párost: az ürességet és a magányt. Hiába a támogató család szeretete, gyökértelennek éreztem magam, mint a gyermekláncfű pihés magjai, melyeket a szél kedve szerint sodor egyik helyről a másikra.

Huszonöt éves koromban ismertem fel Jessy életfilozófiájának egyik igazságát. Segédtanárként dolgoztam a Los Angeles-i Westwoodban, egy egészen jó általános iskolában, és az aznapi óránk témája az inka kultúra és a Machu Picchu volt. Gyönyörű felvételeket mutattam a legendás helyről, melyeken az épületeket felhőpamacsok takarták, amikor Jack, a legtöbbet kérdező diák, akivel valaha találkoztam, nekem szegezte a millió dolláros kérdést: milyen érzés, amikor a felhők hozzáérnek a bőrünkhöz?

Egy pillanatig dermedten álltam a kíváncsiságtól ragyogó szemű osztály előtt, majd félresöpörtem a zavaromat, és a ködhöz hasonlítottam a jelenséget. Reméltem, hogy ezzel a válasszal megelégszenek, és nem veszik észre a pánikot, mely kezdett eluralkodni rajtam. Az ő tudásvágyukat kielégítettem, az én fejemben azonban egyre ugyanaz a kérdés zakatolt: hogyan lehetnék jó tanár, ha én magam sem tudok többet a diákjaimnál? Mindent elsajátítottam, amit könyvekből meg lehet tanulni, és mégsem ismertem semmit. Jessynek igaza volt: nem elég tudni, a bőrünkön, a nyelvünk hegyével, a tüdőnkön át, egész valónkkal kell éreznünk, saját szemünkkel kell látnunk a világ működését és megannyi csodáját.

Még ott, az osztályteremben belém hasított a felismerés, hogy milyen sokat veszítettem. Többet, mint egy szerető, egy barát vagy egy ígéret; lehetőségek százait, tapasztalatok végtelenjét hajítottam félre azért, hogy a jól ismert környezetben éljek, és látástól vakulásig dolgozzam egy olyan jövőképért, mely nem tett boldoggá. Igen, szerettem L. A-t és a kiszámítható életemet, de a kalandokat is szerettem, ahogy a Jessyvel közös terveimet is őszinte vágyakozással szövögettem. Azokban a percekben, miközben gombóccal a torkomban próbáltam magyarázni, rájöttem, hogy pontosan azt tettem, amit Jessy minden idegszálával igyekezett elkerülni, és amiért azelőtt annyira felnéztem rá: halogattam, majd biztonsági játékosként megalkudtam. Feladtam az álmaimat és megtagadtam igaz énem egy meghatározó részét pusztán azért, hogy hosszú-hosszú órákon át a négy fal között, könyvek fölé görnyedjek, és másoknak bizonyítsam tudásomat. Az osztályteremben döbbentem rá, hogy az elmúlt éveket kizárólag kemény munkával töltöttem, és a szívem sosem csak Jessyért, hanem saját magamért és az elvesztegetett évekért is fájt, hiszen igazából nem éltem. Nem úgy éltem, ahogy a szívem mélyén szerettem volna, pedig lehetőségem lett volna rá – és ennél csak kevés nagyobb bűn létezik. A semmiért szegtem meg a Jessynek tett ígéretemet is, a semmiért hagytam őt kisétálni az életemből.

Akkor este szükségem volt valamire, ami eltereli a figyelmemet a fejemben kavargó, depresszív gondolatokról. Egy felkapott szórakozóhely kivetítőjét bámultam, miközben arról próbáltam meggyőzni magam, hogy nem siklott félre az életem, és csak a részegség miatt érzem olyan erősen Jessy hiányát. Amikor az első taktusok bekúsztak a fülembe, még semmit sem éreztem, ám ahogy a Do Or Die képsorai és üzenete eljutottak a tudatomig, minden értelmet nyert: nincs több időm, élnem kell – Jessyvel vagy nélküle. Leginkább nélküle, ezzel tisztában voltam. Ideje volt megismernem önmagam és rájönni, mi tesz boldoggá, mi teszi élhetővé az életem akkor is, amikor egyedül vagyok.

A következő hetekben, amíg az utazásomat terveztem, mindent átértékeltem az életemmel és Jessyvel kapcsolatban. Megbocsátottam neki, hogy elment, azt viszont még sokáig nem, hogy nem tért vissza hozzám. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Jessy ritkábban, de folyamatosan e-mailezett, csak én hallgattam makacsul. Már nem tudtam róla mindent, csupán azt, hogy élvezi az életét és néha, egy-egy rövidebb időszakra talál magának társat. Értékeltem az őszinteségét, és bár úgy éreztem, igazán sosem leszek képes elengedni őt, magamban boldog életet kívántam neki. A saját bűnöm – mivel magammal szemben követtem el – keményebb dió volt. Arra csak jóval később, az utazásaim során adtam magamnak feloldozást.

Ami a terveimet illeti, rettegtem a gondolattól, hogy egyedül kelek útra, viszont tudtam: most vagy soha. Ha gyáván visszatáncolok, talán sosem indulok el, és hátralévő, szürke életem minden napját bűntudattal élem le.

Az első úti célom Peru volt. Megmászni a Machu Picchut és ott lenni lélegzetelállító élmény volt. A fáradságos, izzasztó túra után azokon a köveken járni, ahol annyi emberöltővel azelőtt az erősen spirituális beállítottságú inkák lépdeltek, leírhatatlan érzéssel töltött el. Ha az Andok körülöttem magasodó hegyeinek gyűrűjében behunytam a szemem, szinte éreztem az egykori őslakosok jelenlétét, láttam karakteres vonásaikat, a bölcsességet sötét szemükben. Mélyen beszívtam a reggeli, hűvös levegőt, és elképzeltem, hogy egykor ugyanitt állt egy fiatal, sötét hajú szűz, és miközben rettegve várta, hogy feláldozzák Intinek, a napistennek, az ő szíve is egy egyszerű, inka fiú után sóvárgott. Reméltem, hogy azóta egyesültek a lelkeik és békére leltek. Miután végre felhagytam az álmodozással és a jelenemre fókuszáltam, örömmel konstatáltam, hogy nem vezettem félre a diákjaimat. Felhők között járni tényleg olyan, mint ködben sétálni: kicsit hűvös, enyhén párás és jelentősen lecsökken a látótávolság, de azért sokkal jobban hangzik, ha azt mondom, felhőfátyol ölelt körül, mintha azzal dicsekednék, hogy beburkolt a köd. Szállásomról gyermeki lelkesedéssel írtam levelezőlapot Jessynek négy érzékszervemmel szerzett tapasztalataimról a felhőkkel és a Machu Picchuval kapcsolatban, melyet gyerekkorunk óta szerettünk volna meglátogatni. Ő persze ebben is megelőzött. A levelet a szülői házamba címeztem, de Jessy nevét írtam a borítékra. Nem akartam kapcsolatba lépni vele, mégis minden levelemet azzal a mondattal zártam: bárcsak itt lennél! – Bárcsak itt lennél! – mondtam ki magamban számtalanszor.

Magam is meglepődtem, hogy bár a következő három évet utazgatással töltöttem, még ennyi idő sem volt elég, hogy mindenhova eljussak, ahova szerettem volna. A saját tapasztalataim értették meg velem Jessy távolmaradásának okait, és végre őszintén meg tudtam bocsátani neki. Most már tudom, miért nem volt képes otthagyni ennyi szépséget, kiváltképp az ő életfelfogásával. És ki tudja, talán ő is azt gondolta, hogy mindig várni fogok rá, ahogy én azt feltételeztem róla, megvárja, amíg elvégzem az egyetemet.

Soha, semmiért nem cserélném el az élményeimet, azért az ígéretért sem, hogy Jessy újra velem lesz, pedig nem telt el úgy nap, hogy ne idéztem volna fel az együtt töltött időt. Persze ez a gondolat csak idővel fogalmazódott meg bennem, sokáig másként vélekedtem. Kiváltképp az első hónapokban, amikor akadályokba ütköztem az utazás intézése közben, amikor éjszakánként gyötört a magány, vagy amikor egy-egy csodálatos helyen reflexből oldalra fordultam, hogy megjegyezzem Jessynek, milyen gyönyörű a budapesti panoráma a Gellért-hegyről nézve, és mennyire elképeszt a Taj Mahal monumentális építménye. Aztán az egyedüllét természetessé vált, az ügyintézés többnyire olajozottan működött, és elkezdtem igazán élvezni hosszúra nyúló szabadságomat. Olyan hároméves nyaralás volt ez, melyet vég nélküli tanulással töltöttem, és legfőképpen ezért vagyok hálás, hogy belevágtam.

Írország dombos-völgyes smaragdvidékén rájöttem, hogy gyermeki énem eddig csupán szunyókált, és arra várt, hogy sutba vágjam az évek során rám tapadt konvencionális gondolkodást, és játszani hívjam. Ebben segítettek a varázslattal átitatott tájakon való barangolásaim során hallott ősi, tündérekről és koboldokról szóló legendák, melyeket fenntartások nélkül elfogadtam és a magamévá tettem. Szállásadóim, Kieran és felesége, Maisie mindig gondoskodtak róla, hogy aprócska, de melegséget árasztó, zsúpfedeles házikójuk kényelmes otthont nyújtson a koboldcsaládnak is, amely szerintük velük együtt élt. Én magam is készítettem ki estére süteményt és gyűszűnyi whiskey-t, és nagyon élveztem a várakozást, hogy reggelre eltűnnek-e a finomságok. Gyakran hallottam, ahogy az idős asszony azért korholja férjét, mert rajtakapta őt, amint megdézsmálta a kikészített süteményt, de alkalomadtán az italt is. Aztán persze elé rakott egy újabb adag kekszet, és miközben ment a dolgára, végigsimított a férje vállán. A férfi huncut arckifejezését látva sosem bírtam ki kuncogás nélkül, ám ezzel együtt sem halványult el a varázslényekbe vetett hitem. Ahogy a meghitt, szelíd szeretetre épülő összetartozásba vetett bizalmam sem.

Japánban a Sakura ünnep ideje alatt az idő múlandóságáról kaptam leckét. Hirosaki kastélyánál időztem a legtöbbet, mert sokkal természetközelibb helynek bizonyult Tokiónál. Egy-egy hosszú séta után elnyúltam a cseresznyefák ágai alatt, és csak figyeltem az apró, rózsaszín szirmok ezreit, amint kitárulkozva sütkéreztek a napfényben, hogy aztán a szél elszakítsa őket a vacoktól, melybe addig kapaszkodtak, és szépségük egy látványos tánc után a széllel semmivé legyen. Hálás voltam, hogy még időben érkeztem az országba, és nem mulasztottam el azt a túlságosan rövid ideig tartó csodát. Néhány nap, és mindaz a báj és szépség, amely a cseresznyevirág sajátja, az enyészeté – időzítés kérdése minden. A kapcsolatom Jessyvel részben szintén az idő miatt bukott el.

A dermesztő, izlandi hidegben a sarki fényben gyönyörködve azt tanultam meg, hogy vannak dolgok, amiket nem elég videófelvételről vagy képről látnunk. Saját magunknak kell megtapasztalnunk a ritka pillanatokat. Minden vacogva eltöltött másodpercet megért az érzés, ami akkor fogott el, amikor a magasban megjelentek a színes, hullámzó fényszalagok, és megértettem az univerzum végtelenjében rejlő csodát. Kimondhatatlanul szerencsésnek éreztem magam, hogy ottlétem ideje alatt megmutatkozott ez az egyedülálló természeti jelenség.

Európai körutam során többek között arra jöttem rá, hogy hiába nyűgöznek le Párizs, Róma, Barcelona, London vagy Prága építészeti remekei és kulturális látnivalói, én szívesebben töltöm az időmet Provence levendulaillattól terhes vidékén, Positano napfényes tengerpartján, La Rioja szőlőtőkékkel borított, bortermelő területén, Rye hangulatos, ódon kisutcáit járva vagy a Morva-karszt barlangjaiban.

A kínai Nagy Fal, a gízai piramisok és a Stonehenge arra tanítottak, hogy az emberiség kitartása és leleménye határtalan, és én magam is jóval erősebb vagyok, mint amit magamról feltételezek.

Amikor a Balihoz közeli Gili Air szigetén ledöntött a lábamról a dengue vírus, két dolgot kellett megtanulnom: bízni a környezetem jóindulatában és azt, hogy hiába vagyok erősebb, mint gondoltam, egy aprócska szúnyog az általa hordozott vírussal nálam is erősebb lehet, ezért minden percet, melyet megélhetek, nagy becsben kell tartanom.

Thaiföld egyik autentikus masszázsszalonjában leltem meg a feloldozást a saját vétkemre, arra, hogy értékes éveket tékozoltam el, és nem tartottam ki Jessy mellett. Miközben Malaiwan, a masszőröm akkurátus mozdulatokkal összehajtogatott engem, sikerült nagy nyögések közepette elmesélnem, miért is van annyira befeszülve minden izmom, hogy a betonhoz vált hasonlatossá. Ő mindentudó pillantással bámult néhány másodpercig, majd bólintott és folytatta a nyújtó mozdulatokat. Sokáig azt hittem, ennyiben hagyjuk a dolgot, ám aztán tört angolsággal beszélni kezdett, és amit mondott, örökre bevésődött a tudatomba. Semmi sem fontosabb, mint az egészség, a szeretet és a béke. Pénzből elég annyi, hogy jól éljünk – a túl sok csak boldogtalanná tesz. Türelmesnek kell lennünk magunkkal, és meg kell bocsátanunk a saját és mások hibáit is. Legyünk hálásak mindenért, amink van, és segítsünk másoknak is, hogy boldoguljanak az életben. Azt mondta, az a lényeg, hogy megtanultam a leckét, és végül elindultam. Jessy pedig, ha Isten is úgy akarja, újra az életem része lesz – vagy segít végleg elengednem őt. Jól hangzó falvédő szövegek, amelyekkel tele a padlás, és természetesen mindezt már magamtól is tudtam, ám ő olyan nyugalommal, ugyanakkor megingathatatlan bizonyossággal adta át életbölcsességét, hogy azt képtelenség volt félvállról venni. A kezelés végeztével Malaiwan elmosolyodott, arca felragyogott, és hirtelen a világ legszebb nőjének láttam őt.  Hosszan öleltem, mert ahogy rávilágított, nem volt az a pénz, amellyel kifejezhettem volna hálámat. Nem csupán a testem, de a lelkem is megkönnyebbült, és végre ismét őszintén tudtam örülni az életnek.

A kambodzsai Angkorvat meglátogatása utáni ihletett állapotomban megpróbálkoztam a meditációval, és rájöttem, hogy bár addig semmi esélyét nem láttam, képes vagyok befelé fordulni és ellazulni. Már nem volt szükségem szent tárgyakra, spirituális helyek erejére, elég volt magamba nézni, hogy tudjam, problémáimra minden válasz bennem rejlik, ahogy azt is, hogy Jessynek örökre bérelt helye van a szívemben.

Valahol Nepál és India között áttértem a vegetáriánus életmódra, és onnantól kezdve az étkezéseim is sokkal örömtelibbek, én magam pedig még könnyedebb lettem. Az angol Beachy Headnél kipróbáltam a tandem siklóernyőzést, és bár ahhoz képest a magas körhinta már nem kihívás, számomra igazán hátborzongató élményt nyújtott több száz láb magasban forogni egy székben, melyet csupán két fémlánc tart a helyén. A bunjee jumpingból ezek után már nem is kértem, de raftingoltam Kanadában. Láttam lemúrokat Madagaszkáron, kempingeztem az ausztrál Kék-hegységben koalabőgés közepette, vitorláztam kék bálnák társaságában a mexikói vizeken és ücsörögtem óriás tengeri teknősök mellett a Galapagos-szigeteken. És persze minden nemzet konyháját kipróbáltam.

Sok mindent megtanultam, ám mindezek között is az egyik legfontosabb az, hogy a boldogságom nem függ egyetlen embertől sem, kivéve engem; az egész világot és benne magamat is szeretnem kell, és soha többé nem leszek magányos vagy elveszett. Rájöttem, hogy erős nő vagyok, aki megáll a maga lábán, és aki – bár sokszor hibázott – képes az újrakezdésre. Felismertem, hogy egy képmutató világban erény és erő önmagamnak lenni, és szeretem magam azért, aki vagyok. Elfogadom a nőiességem minden hibájával együtt, elfogadom, hogy az életben néha egyedül kell boldogulnom és elfogadom, hogy talán más társat szánt nekem a sors, mint akit gyerekként magamnak választottam.

Végre képes vagyok otthont teremteni, és akarom is mindezt, de vajon akkor is megszereztem volna ezt a tudást, ha Jessyvel járom be a világot? Már nem számít. Tudom, hogy akármi történt is a múltban, bármit hoz is a jövő, Jessynek helye van az életemben. Az elmúlt években keresztezte néhány férfi az utamat, akadt egy-két hosszabb, de inkább rövidebb kapcsolatom, ám a Jessy iránt érzett szerelmem sosem szűnt meg létezni. Akárhogy alakul is a jövőm, a férfinek, aki az életembe lép, osztoznia kell a szívemen Jessyvel. Addig viszont folytatom a munkám, és ezúttal valódi, életszagú tudást adok át a tanítványaimnak, olykor pedig talán ismét felkerekedek, és beveszem a világ egy olyan szegletét, melyet még nem volt szerencsém tanulmányozni.

A 30 Seconds To Mars New Orleans-i koncertje az utolsó állomás, mielőtt három év után hazatérek. Néha elképzeltem, hogy abban a félreeső, Los Angeles-i utcácskában majd találkozom Jessyvel, arra azonban nem számítottam, hogy itt futok vele össze. Elmélyedek sötét tekintetében, és olyan erővel tör rám a vágy, hogy megérintsem, hogy magam is meglepődöm. Jared teljes átéléssel énekli a Bright Lights sorait, míg mi mozdulatlanul nézzük egymást. Aztán a dob elhallgat, a zene sodrása csillapodik, és pontosan tudom, mi következik. Jareddel együtt, Jessynek címezve mondom ki a szavakat, melyek hűen tükrözik legbensőbb vágyaimat, érzéseimet és kinyilatkoztatásaimat:

Megbocsátok

Elég volt

Ideje élni

Ideje szeretni.

Váratlanul ér, de boldoggá tesz, hogy Jessy is velem mondja a szöveget, miközben egyre közelebb furakodik hozzám. Mire a végére érünk, már mellettem áll, és ahogy belép az aurámba, világossá válik számomra, hogy elvesztem. Ezúttal azonban másképp, mint hét éve. Most szívesen vetem bele magam az ismeretlenbe, hiszen Jessyvel lenni bizonyos fokig ezt jelentené. Tíz éve láttam utoljára, amikor még szinte gyerekek voltunk; most mindketten közel harminc éves felnőttek vagyunk. Remélem, hogy a korral nem csak a külsőnk változott meg, de némi bölcsességre is szert tettünk. Jessy a kezemért nyúl, de ujjai éppen csak súrolják a bőrömet: vár. Nem követelőzik, nem veszi magától értetődőnek a válaszomat. Éppen ezzel nyer meg magának. Nyirkos ujjaim lassan érintem az övéihez, és amikor tenyereink összesimulnak, ő pedig óvatosan megszorítja a kezem, megnyugvással tölt el a tudat, hogy kezem még mindig tökéletesen beleillik az övébe. Rá mosolygok, az ő ajka is felfelé görbül, szeme felragyog, és már üvöltjük is az utolsó két sort, mintegy mantraként, míg már én magam is elhiszem, hogy mindez megtörténik. Felszabadult, könnyű és örömteli vagyok, jóleső borzongás fut végig a gerincemen, libabőrös a karom is. Mintha megérezné, Jessy közelebb húzódik hozzám, de nem engedi el a kezem, hogy átöleljen, és nekem ez is tetszik. Jó érezni, hogy valaki a földön tart.

A dal végén Jessy lenéz rám, pillantása elidőzik az arcomon, majd mély lélegzetet véve szinte sóhajtja a nevem: – Sarah…

Mintha annyi év után először hallanám a saját nevem, de nincs időm elmélyedni az érzésben, mert Jessy arca kitölti a látómezőmet, homlokát az enyémhez dönti. Bíztatásra vár. Karja a derekam köré simul, bőrömön érzem egyenetlen légzését, orromban ismerős, cédrusos illatát, és miközben én magam is levegő után kapkodok, szabad kezem végigfuttatom Jessy karján, fel, egészen a tarkójáig. Beletúrok nedves, szőke hajába, és gondolkodás nélkül magamhoz húzom. Ajka ismerős érintése áramütésként ér, ám ez az ismeretlen, visszafogott tapogatózás meglep. Képtelen vagyok kiigazodni érzelmeim kavalkádjában, csak annyit tudok, hogy többet szeretnék kapni Jessyből. Csókja intenzitásából érzem, mikor nyeri vissza önbizalmát, egymáshoz préselődő testünk reakcióiból le tudom szűrni, hogy őt is éppoly heves vágy fűti, mint engem. Talán a koncert felfokozott hangulata tehet róla, esetleg New Orleans vérpezsdítő atmoszférája, vagy csak a kettőnk között vibráló energia okozza, de néhány perc múlva már a Champions Square-en kívül öleljük egymást, és az épületegyüttes másik végén található hotelszobám felé tartunk. Kérdés nélkül hagyom, hogy lehámozza rólam átizzadt ruháimat, ujjaim sietség nélkül járják be Jessy testének megváltozott vonalait, miközben megszabadítom pólójától. Elsötétülő tekintetén látom, igyekszik visszafogni magát, hogy leltárba vehesse életem bőrömön viselt, számára új mementóit, és felidézhesse a régiek tapintását, ízét és formáját. Hiába, van, ami sosem változik. Gyengéd és határozott érintések, új mozdulatok és ismert ritmus váltják egymást, míg testünk összeolvad és lelkünk egyetlen, tökéletes pillanatra a teljesség állapotába kerül, hogy aztán visszazuhanjunk a valóságba, az összedúlt ágynemű közé.

Jessy a karjában tart, ujjbegye láthatatlan köröket rajzol vállam ívére, én pedig a vonásait tanulmányozom, és igyekszem rávenni magam a beszédre. Félek, ha megszólalok, vége szakad a békés, örömteli pillanatok meghittségének. Csak egy kis időt kérek, még egy kicsit szeretném élvezni a jelent, mielőtt végérvényesen eldől a sorsunk. Jessy kortalan arca alig változott: napszítta, szőke haja fiatalabbnak mutatja évei számánál, enyhén lefelé ívelő, mogyoróbarna szeme körül még csupán néhány nevetőránc ül, melyektől csak még vonzóbbá válik, határozott vonalú szája szegletében még ma is mosoly bujkál. A jelek szerint megmaradt annak a határozott, de csibészes fiúnak, akire emlékszem, ugyanakkor érzékelem az új tulajdonságokat is, melyeket a számomra kevéssé ismert férfi hordoz magában.

Jessy megcirógatja az arcomat, mély lélegzetet vesz, és tekintetét belefúrja az enyémbe.

– Bárcsak itt lennél!

– Itt vagyok.

– Nem, nem vagy. A szemed elárul, mindig is elárult. Ha máshol jársz, kitágul a pupillád, és valahogy sötétebb barna lesz a szemed.

Ezzel nem vitatkozhatok; Jessy kívül-belül ismer. Egy bizonyos pontig, azon túl viszont én is ugyanakkora rejtély lehetek számára, mint amekkora talány ő nekem. – Igazad van. Azon gondolkodom, hogy működhet-e.

– És mire jutottál?

Belenézek Jessy nyílt, ám enyhe aggodalomról árulkodó tekintetébe és tudom, hogy most jött el a pillanat, amikor döntenem kell. – Nem tudom. Tíz év hosszú idő, és alig tudok rólad valamit.

Jessy összepréseli az ajkát, majd mégis szokásos, optimista hangján válaszol.

– Ezen segíthetünk. Egy dolog például biztosan nem változott: az, hogy szeretlek. – Komoly elhatározással néz a szemembe, és lágyabb hangon folytatja. – Egy dologban viszont tényleg megváltoztam: soha többé nem hagynálak el. Ahova te mész, oda megyek én is – ha te is akarod. – Látja habozásomat, ezért hozzáteszi. – Már nem ugyanazok az emberek vagyunk, Sarah, de szeretlek, és a leveleidből tudom, hogy te is szeretsz engem. Kész vagy velem élni?

A szívem a torkomban dobog, hirtelen sokkal fókuszáltabb vagyok, mint az este folyamán bármikor. Nem tudom elhinni, hogy végül minden rajtam múlik. Nem dönthetek egyedül mindkettőnk életéről! Az övéről talán nem is nekem kell, a saját életem következő szakaszáról azonban én határozok. Mindig is én határoztam. Feltámadó reménnyel kérdezek vissza. – Már nem kicsi a város?

Jessy rám villantja sármos mosolyát. – Két éve ott élek. Amióta apád kificamította a vállát, minden nap én locsolom a gyepeteket.

– Nincs is gyepünk, csak a kiégett hátsó udvar – kuncogok.

– Most már van, és virágaitok is – jelenti ki büszkén. Tudom, hogy igazat mond, ahogy azt is, hogy ha abból a csontszáraz, terméketlen földdarabból képes volt valódi kertet varázsolni, a mi kapcsolatunkba is beleadhat annyi alkotó energiát, hogy ketten együtt virágba borítsuk. Vagyis inkább remélem. Annyi minden közbejöhet, annyi minden félresikerülhet és elromolhat. De ha esélyt sem adok magunknak…

– Készen állok. – Megcsókolom, és magam mögött hagyom minden kételyemet és félelmemet, mert tudom, hogy bármi történjék is, ezúttal én is bárhová követném, ahogy egyszer, régen megígértem neki. Az ígéret szép szó…