2016. január 19., kedd

Októberi kívánság




Amióta az eszemet tudom, az október volt a kedvenc hónapom. Mindent szeretek benne: a rozsdabarna, napsárga, bordó, arany-és rézszín váltakozását; a gyengéden melengető napsugarak simogatását; a lassan aláhulló levelek zizegését a cipőm talpa alatt; még az esőt is, melynek friss illata keveredik a rothadó avar kesernyés szagával. Ilyentájt erős, tettre kész vagyok, tele nagy tervekkel. Most azonban, ahogy a koradélutáni erőtlen napsütésben sétáltam a parkban, még azt sem tudtam biztosan, ki is vagyok én, nem hogy nagy terveim lettek volna. Irigykedve néztem a lehullott levelek között játszadozó családokat, a padokon összebújó szerelmespárokat, az újságot olvasó, idős embereket. Irigy voltam, de nem azért, mert nekik voltak gyerekeik, szerelmeseik, vagy idejük csak úgy olvasgatni; nem, én a gondtalanságukra, az áradó érzelmeikre és a békéjükre vágytam, arra, hogy érezzem, van célja az életemnek, arra, hogy éljek, ne csupán vegetáljak. Nem tudom, mikor, mitől állt be a változás, de egy ideje már semmit sem éreztem, csak zűrzavart, bizonytalanságot és kétségbeesést, és hiába küzdöttem, nem találtam kiutat ebből az állapotból.
A még zöld gyep egy napsütötte pontján leültem, és hanyatt dőlve az eget kémleltem. Próbáltam rájönni, mitől találnék vissza önmagamhoz. Odafentről vártam választ, valamiféle útmutatást, de valószínűleg túlságosan akartam, éppen ezért semmit sem kaptam. Behunytam a szemem, és igyekeztem ellazulni, elengedni a bensőmben folyamatosan fel-alá cikázó feszültséget, elnémítani maratont futó gondolataim dübörgését. A lehunyt szemhéjamat vörösre festő fénypászmákra, ujjaim alatt a fű selymére, a madarak csicsergésére és a bőrömön végigtáncoló, langyos szellőre koncentráltam, és mintha valóban kezdett volna elcsitulni az elmém – vagy talán csak egyszerűen elaludtam. Egy biztos: mire visszataláltam a tudatomhoz, a nap már nem rám sütött; a néhány méterrel arrébb nyújtózkodó fa lombján átszűrődve ért a földre, a másik oldalamról pedig vidám kacagás és csaholás hangjait röpítette felém a szél. Álmosan hunyorogva a könyökömre támaszkodtam, és a hang irányába fordultam.
Egy sötét hajú fiú játszott a kutyájával.
Ülő helyzetbe tornáztam magam, és az álomtól még zsibbadtan figyeltem őket. Eleinte fel sem tűnt, pedig egy ideje már mosolyogtam. Nem is tehettem ellene semmit, annyira cuki volt, ahogy a srác együtt hempergett a kutyával; ahogy a kutya nekifutásból nekirontott a labdát lóbáló fiúnak, és hanyatt döntötte őt.
A mellettem heverő hátizsákomban matattam a fényképezőgépem után. Otthon azt mondtam, azért jövök ki, hogy fotózzam, de igazából ehhez sem volt kedvem, pedig tényleg imádtam képeket készíteni. Most azonban úgy éreztem, muszáj megörökítenem ezt az illékony vidámságbuborékot, melyben azok ketten lebegtek. Egymás után lőttem a képeket, és közben úgy éreztem, lassan visszatér belém az élet. Ez a rég vágyott szikra azonban csak addig parázslott, amíg őket nézhettem. Amint a srác felállt és a kutyával a nyomában elindult, a feszültség is visszatért. Tekintetemmel csalódottan követtem távolodó alakjukat, és közben azt ismételgettem magamban, hogy visszafordulnak, visszafordulnak…
Természetesen nem voltak gondolatolvasók.
Nem tudtam hova tenni a váratlan szomorúságot, mely a távozásukkal rám telepedett; nem is ismertem őket, éppen csak belelestem az életükbe néhány perc erejéig, mégis…
Azóta rájöttem, hogy azokban a pillanatokban csak belekapaszkodtam a vidámságukba, a sajátomként tekintettem rá, és nem akartam elveszíteni, pedig sosem volt az enyém.
Teljesen belemerültem a digitális fényképezőgépem kijelzőjének bámulásába, így semmit sem vettem észre a környezetem változásából. Hosszú-hosszú percek, de tőlem akár órák is eltelhettek azóta, hogy a kutyás fiú elment, én meg csak a róluk készült képeket vizslattam.
Ijedten rezzentem össze, amikor a hátam mögül megszólítottak.
– Nekünk is megmutatod a képeket? Minket fotóztál, ha jól láttam…
Felnéztem, és papírpoharakkal a kezében ott állt a fiú a fényképeimről, lába mellett a cuki, fekete-fehér kutyával. Hirtelen megmukkanni sem tudtam, bár erre nem is volt szükség. A srác minden további nélkül letelepedett mellém, a kezembe nyomta az egyik papírpoharat, és magához vette a gépemet. Miközben hitetlenkedve bámultam az italát szürcsölgető fiút, a kutyája bizalmatlanul méregetett engem. El is vonta a figyelmem a gazdájáról, és azon gondolkoztam, vajon fél-e tőlem, vagy csak féltékeny, mert a gazdája figyelme megoszlott kettőnk között. Pontosabban közte meg a gépem között, mert a fiú hozzám nem szólt többet. Őt csak a képeim érdekelték. A kutya valamikor döntésre juthatott velem kapcsolatban, mert végül odaült elém, és a kezemhez dugta a fejét. Tenyerem végigsiklott fekete bundáján, ő pedig képen nyalt.
– Bír téged – mondta a srác, és széles vigyort villantott rám. – Figyi, ha megadom az e-mail címem, átküldöd ezeket? Tök jó fotók. Jó lenne, ha nekem is meglennének.
– Persze – feleltem tétován. – Jó emlék lesz később, vagy mi. – Azt se tudtam, mit beszélek. – Aranyos a kutyád.
– Kösz, de Buzz nem az enyém. Csak segítek a szomszéd néninek. Kificamodott a csípője, fel se tud állni. A kutyákat meg imádom, szóval nem nagy ügy. Buzz-zal régi, jó haverok vagyunk.
– Aha, azt láttam. – Elmosolyodtam, ahogy a kutyát cirógatta, az meg mancsait a mellkasára támasztva hozzábújt. A srácnak még épp volt ideje felém nyújtani a poharát, mielőtt Buzz-zal együtt hanyatt esett volna a színes levelekkel borított gyepen. Vakon tapogatózva az ölembe ejtette a gépemet, és nevetve igyekezett eltolni magától a kutyát. Jó érzéssel töltött el a jelenlétük, a fiú nevetése, a kutya örömteli lihegése-morgása, a tény, hogy a srác annyira nevet, hogy közben sötét szeme vékony csíkká keskenyedik, melyből mély nevetőráncok futnak a halántéka és az arca felé. Arra készültem, hogy a poharakat félreteszem, és kezembe veszem a gépet, hogy megörökítsem Buzz szemének csillogását, a srác húsos ajkának ívét, ahogy mosolyra görbült, de elszalasztottam a lehetőséget. Mire megmozdulhattam volna, ők már abba is hagyták a játékot – vagyis, csak a srác, a kutyát úgy kellett lefognia, hogy ne ficánkoljon.
– Néha rájön az ötperc – magyarázta vigyorogva, miközben Buzz felfedezőútra indult orra láthatóan csiklandozta az oldalát. – Azt ne mondd, hogy nem szereted a kávét! – bökött fejével a kezemben tartott, érintetlen pohárra, míg visszavette a sajátját. – Gyerünk, igyál! A kávét mindenki szereti! – jelentette ki magabiztosan, és meghúzta a saját italát.
Belekortyoltam hát az édes, aromás kávéba, és átjárt a melegség. Néhány percig csendben ücsörögtünk. Nagy kortyokban nyeltük a kávét, Buzz fényes, fekete bundáját simogattuk és csak nézelődtünk a parkban. Néha összemosolyogtunk, de nem volt mit mondanunk egymásnak. Aztán ő szedelőzködni kezdett.
– Figyi, haza kell vinnem Buzzt. Fel tudod írni az e-mail címem?
Bólintottam, és adatait bepötyögtem a telefonom Teendők menüpontjába. Egyetlen szó nélkül néztem végig, ahogy a srác pórázt csatol Buzz nyakörvére, megpaskolja az állat oldalát, majd elbúcsúzik. Szerettem volna mondani valamit, tényleg, de egy erőtlen hellón kívül nem futotta másra. Jó lett volna mellettük maradni, beszélgetni ezzel az ismeretlen fiúval. Nem is igazán önmaga miatt – bár tagadhatatlanul vonzó ember volt –, hanem, mert a közelükben nem éreztem a mellkasomban terpeszkedő ürességet. Legalábbis nem olyan erősen.
Tettek néhány lépést, aztán a srác megtorpant, és visszafordult. – Van kedved velünk jönni? Mármint, ha nincs más terved. A közelben lakunk. Aztán elmehetnénk valahova. – Az arcomat fürkészte, majd visszakozott. – Persze, nem muszáj. Csak egy ötlet volt.
Váratlanul ért az ajánlata. Bármelyik másik napon azonnal nemet mondtam volna, de az a nap más volt. És tényleg nem volt más dolgom. Igent mondtam.
Már a park szélén jártunk, amikor megtörtem a hallgatásunkat.
– Tudod, sosem tartottam okos dolognak az idegenekkel való sétálgatást, kedves…
Ő egy pillanatra komoly képet vágott, majd a fejét ingatva grimaszolt. – El se hiszem, hogy ilyen bunkó vagyok. Bocs! Calum. Calumnek hívnak.
Alig tudtam visszatartani a nevetést arckifejezésének váltakozásaitól. Kezem a felém nyújtott tenyérbe csúsztattam. – Liz. – Valamiért bólintottam is hozzá. Talán azért, hogy leplezzem az érintése nyomán támadt zavaromat.  A kelleténél hosszabban fogtuk egymás kezét, és amikor a köztünk tébláboló Buzz megugatott valamit, ijedten rebbentünk szét. Azt hiszem, el is pirulhattam, úgyhogy inkább nem néztem Calumre, aki közben Buzz-zal vitatkozott. Esküszöm, tényleg vitatkoztak. Az a kutya szinte felelt Calum mondataira a morgásával és nyüszítésével, és ez a kis közjáték éppen elegendő volt, hogy megfeledkezzem korábbi zavaromról.
A napfényben fürdő utcákon sétálva Calum semmiségekről beszélt, mint a kedvenc játéka, amit a haverjaival játszik, az aktuális sporteredmények, vagy a kávé minősége, amit elfogyasztottunk. Semmi személyes.
Bár egyik téma sem érdekelt igazán, szívesen hallgattam őt, mert kikapcsolt. Jó volt egy kicsit lazítani, semmin sem agyalni – egyszerűen csak léteztem, sodródtam az árral, élveztem a könnyedséget. Egy rövid szünet után aztán a Buzzhoz fűződő barátságáról kezdett mesélni. Elmondta, mennyire ragaszkodik az állathoz, ahogy az is imádja őt. Bevallotta, hogy Mrs. Hatchettet, Buzz gazdáját is megkedvelte, hiába idős asszony, és szívesen segít neki, ha teheti.
– Buzz nélkül már el se tudom képzelni az életem – tette hozzá, és elvigyorodott. – Pedig nem is az én kutyám.
– Én is szeretem az állatokat – szólaltam meg végre, amikor megálltunk egy ház előtt.
Calum szeme elkeskenyedett, amint felfelé görbült az ajka. – Tudom. – A kapu felé fordult, és a zsebéből előhalászott kulcsot forgatta az ujjai között. – Gyere, vigyük be Buzzt, aztán meglátjuk, hogyan tovább.
Megráztam a fejem. – Inkább megvárlak itt. – Lehajoltam a kutyához, megvakargattam a füle tövét, és elbúcsúztam tőle.
Amikor Calum újra megjelent, a fejét ingatva nézett rám. – Igazán bejöhettél volna. Mrs. H. majdnem leszedte a fejem, amiért hagytalak kint várakozni. Hiába mondtam neki, hogy én próbálkoztam…
– Bocs – mondtam neki, de igazából nem sajnáltam a dolgot. Ez a srác aranyos volt, amikor kínosan érezte magát.
– Semmi gond. Szóval… van kedved még valamihez? – Zsebre dugott kézzel hintázott a sarkán – határozottan zavarban volt, bár nem értettem, miért.
– Nem is tudom. – Igazából, amíg vártam rá, már kezdtem magam meggyőzni, hogy ideje lenne hazamennem, bár a családomhoz sem volt sok kedvem.
– Arra gondoltam, ehetnénk valamit, megnézhetnénk…
– Valami filmet egy moziban? – vágtam a szavába. Semmi kedvem nem volt egy sötét teremben ücsörögni. Minek? Sosem értettem, hogy emberek, akik elvileg minőségi időt szeretnének együtt tölteni, miért mennek moziba. Már azon voltam, hogy finoman lerázzam őt, amikor válaszolt.
– Hát, igazából a partot akartam mondani, de ha te moziba akarsz menni… Csak ott nem lehet beszélgetni.
– Beszélgetni akarsz?
– Persze. Gondoltam, együtt lógunk, elütjük az időt. Nincs más dolgom, és szívesen megismernélek. Persze, csak ha mondasz is magadról valamit, mert eddig nem sokat beszéltél – vonta fel a szemöldökét.
És akkor bevillant, hogy teljesen igaza van. Talán ez a problémáim forrása: magamból semmit sem adok, ezért nem is kapok senkitől semmit. És most nem anyagi javakra gondolok. Egy kicsit el is szégyelltem magam, amikor végiggondoltam, hogy eddig talán azért nem mélyedtünk el igazán a beszélgetésben, mert én nem voltam ebben partner. Elhatároztam, hogy jóváteszem.
– Rendben – feleltem, és elindultunk. Semmit se vártam tőle, nem tekintettem erre randiként. Éppen úgy kezeltem a helyzetet, ahogy ő: egyszerűen elütjük az időt.
Calummel könnyű volt együtt lenni. Mindenre kíváncsi volt velem kapcsolatban, viszont semmit sem erőltetett. Kérdezgetett a fotózásról, egyéb hobbikról, a családomról és a barátaimról. Általában feleltem neki, de az is előfordult, hogy nem. Leginkább akkor tértem ki a válaszadás elől, ha rólam akart megtudni valamit, amivel én magam sem voltam tisztában. És persze ő is mesélt magáról. Úgy láttam, nincs olyan téma, ami kínosan érintené, bár az is igaz, hogy nem is állt szándékomban vájkálni az életében. Azt például eszem ágában nem volt megkérdezni tőle, hogy van-e barátnője. Nem érdekelt, mert nem potenciális párként, hanem futó ismerősként tekintettem rá. Abban sem voltam biztos, hogy az után a nap után látom még valaha, és ez így meg is felelt nekem.
Be kell vallanom, hogy ennek ellenére Calum egyre szimpatikusabbá vált. Valószínűleg éppen azért, mert az ő részéről sem éreztem semmiféle szándékosságot. Nem akart elbűvölni, nem trükközött; az volt a benyomásom, hogy magát adja, és ő sem próbál meghódítani engem.
Tetszett, hogy meghívott a hot-dogra, amit egy padon ücsörögve ettünk meg, de utána azt is hagyta, hogy a teát én fizessem ki, amikor erre kértem. Jót nevettem, amikor egy játszótéren felültünk a mérleghintára, és ő nagyot koppant a súlykülönbség miatt, aztán viszont én magam ajánlottam fel, hogy próbáljunk ki valami mást, pedig én akartam leginkább libikókázni. Aranyosnak találtam, hogy a part felé menet segített egy világtalan férfinak átkelni a zebrán, ugyanakkor azt is megjegyeztem, amikor leszólta a kedvenc bandámat és úgy általában a műfajt, amiben ők alkottak. Pedig még csak nem is hallotta a számaikat, csupán a nevüket ismerte. Fekete pontot kapott azért is, mert gyakran tett cikis megjegyzéseket a járókelőkre, bár tény, hogy általában találó meglátásai voltak, és szívem szerint vele nevettem volna. Nem tetszett, hogy a hátuk mögött kibeszélte a haverjai röhejes húzásait, viszont ezt is sikerült úgy csinálnia, hogy amikor később visszagondoltam rá, nem éreztem úgy, hogy ténylegesen megalázta volna azokat a srácokat.
Calumnek – mint minden embernek, mint nekem is –, voltak hibái, mégis, amikor a parton, egy stégen ülve lógáztuk a lábunkat, nem bántam, hogy mellettem van. A nap utolsó sugarai színesre festették az ég alját, a nyílt víz felől hűvös levegő nyomult felénk, miközben a part menti bódék egyikéből régi dalok lágy melódiája szólt. Az élet ott és akkor könnyűnek tűnt, és örültem, hogy találkoztam ezzel a sráccal. Ő éppen hozzám hajolt, és a fülembe súgott valamit, amin annyira nevettem, hogy a könnyem is kicsordult. Már felidézni sem tudtam, mikor nevettem utoljára annyit, mint abban a néhány órában, és igazán boldoggá tett, hogy Calum éppen olyan jól érezte magát velem, mint én vele. Az utóbbi időben nem voltam szívderítő társaság, és emiatt rendszerint rosszul éreztem magam. Ördögi kör, amely megtörni látszott.
Calum még mindig mosolygott, amikor ujjával letörölte a könnyet a szemem sarkából. Aztán valahogy ottfelejtette a kezét. A világ lelassult, az idő megállni látszott. Mélyen legbelül ébredezett bennem egy meghatározhatatlan érzés, láthatatlan pillangók erőtlen szárnycsapásai csiklandozták a gyomrom. Calum meleg tenyere arcomról a tarkómra csúszott, hüvelykujja végigsimította arccsontomat, és a tekintete megváltozott. Nem támadott le, hagyott időt, hogy felfogjam, mi történik. Lassan hajolt felém, én pedig nem állítottam meg. Akartam, hogy megtörténjen. Nem gondoltam a múltbéli problémáimra, sem a jövőre, csak a pillanatra koncentráltam, és a fiúra, aki mellettem ült.
Calum ajka lágy volt, a csókja gyengéd, puhatolózó és édes. Tökéletes. Amikor elhúzódott, sötét szeme a tekintetemet fürkészte, keze a tarkómon pihent, duzzadt ajka nedvesen csillogott a csókunktól.
– Nem haragszol? – kérdezte.
A délután folyamán valamikor Cal rákérdezett a koromra, és én készségesen el is árultam, az viszont nem került szóba, hogy mikor ünneplem a szülinapom.
Aznap volt.
A családom ebéd után behozta a tortát, és arra biztatott, hogy kívánjak valamit, én pedig azt kívántam, hogy találjak vissza önmagamhoz, majd elfújtam a gyertyákat, és úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben volna.
Aztán, hogy megszabaduljak a családomtól és saját magamtól is, kimentem a parkba, ahol ráakadtam Calumre. Nem vártam tőle semmit, nem láttam benne a megmentőmet, és nem is lett az, viszont mellette kezdtem jobban érezni magam. Apró morzsákat fedeztem fel régi önmagamból, és ehhez Calumnek semmi köze sem volt. Ez csakis azért történhetett meg, mert én meghoztam egy döntést, mert igent mondtam Calnek, amikor ő be akart sétálni az életembe. Igazából saját magamnak mondtam igent.
Arról pedig fogalmam nem volt, hogyan alakulnak majd a dolgok Calum és köztem, de nem is érdekelt. Nem volt kedvem a jövőn agyalni, egyszerűen csak élvezni akartam a jelent.
Elmélyedtem a sötétbarna íriszben, és elmosolyodtam. – Nem. Nem haragszom. – És ekkor apró mozaikokat pillantottam meg az új énemből.