Blue Mountains

A legjobb dolog, ami a nyáron történt velem?

Fura, ezen a kérdésen egy pillanatig sem kell törnöm a fejem. Agyamban azonnal feltolulnak a színes képek, orromban érzem az eukaliptusz erőteljes, friss illatát, hallom a vízcsobogást, a koalák bőgését, a szél susogását, ahogy megtáncoltatja a fák leveleit. Egy szempillantás alatt újra a Kék-hegységben termek, és felfedezem a természetet.

Ashtonnal.

Mindig tetszett Ashtonban a természet iránti szeretete és tisztelete, csupán azt bántam, hogy nekem valahogy sosem jött össze, hogy vele tartsak a túráira. Rendszerint a haverjaival indult útnak, én meg otthon bámulhattam a képeket, melyeken szélesen mosolyog rám a telefonja kameráján keresztül. Ezúttal azonban végre én is részese lehettem egy kalandnak, és legnagyobb meglepetésemre Ash csak kettőnk igényeihez igazodva tervezte meg az útvonalat. A barátainkat otthon hagyta. Nem is sejthette, mennyire boldoggá tett ezzel – na, jó, talán mégis. Elégedett arckifejezésén láttam, hogy felvillanyozott, hálás pillantásom és fülig érő vigyorom minden gondolatomat és érzésemet elárulta. Vagy talán nem kellett volna olyan boldogan a nyakába ugranom és megcsókolnom? Mindenesetre nem ellenkezett.

A hátizsákjaink nehezek voltak, de nem panaszkodhattam, Ash cipelt minden súlyos holmit, beleértve a kétszemélyes sátrat is. Még sosem aludtam a szabadban, és alig vártam, hogy ezt is kipróbáljam. Ashton mellett rengeteg új dolog megtapasztalására nyílik lehetőségem, és ezért végtelenül hálás vagyok neki.

Legtöbbször ő ment elöl, hogy utat törjön nekem, én pedig követtem és fényképeztem. A napszítta, sötétszőkén kunkorodó tincseit; az arcélét, amikor időnként hátrafordult; a hatalmas zsákot biztosan tartó, széles vállát; felhajtott, kockás ingujja alól előbukkanó, erős karját.

Meg néha a minket övező tájat is.

Ő csak ingatta a fejét, máskor megállt pózolni, vagy odahúzott maga mellé, szorosan átölelt, halántékát az enyémnek döntötte, és ő maga nyomta meg a gombot. Aztán megcsókolt, vagy csak egy puszit nyomott az orrom hegyére, én pedig kacarászva lépdeltem utána az ösvényen.

Jóleső melegséggel töltött el a látvány, ahogy Ash az állatokért lelkesedett. Természetesen mindketten láttunk, sőt simogattunk is koalát a Fetherdale Vadasparkban, kismilliószor volt szerencsénk kengurukhoz, vombathoz meg mindenféle más állathoz, de ez itt más volt. Itt szabadon, vadon éltek. Itt nem merészkedtünk a közelükbe, mégis olyan érzés volt, mintha mi is az ő világukhoz tartoznánk. Úgy is volt, egy rövid időre találkoztak útjaink, és mindkettőnkre nagy hatást gyakorolt az élmény, hogy természetes környezetükben figyelhettük meg, ahogy a kis, szürke szőrgombolyagok az eukaliptusz fák ágai között szunyálnak, ahogy az alig egyéves szürkekenguru kölyök az anyjába kapaszkodik, míg az nyugodtan legeli a zsenge füvet, vagy ahogy egy megtermett kacsacsőrű emlős a Grose folyó partja mentén úszkál, ahol mi is haladtunk. Ash szeme csillogott az örömtől, hogy része lehet mindebben, nekem pedig attól csillogott, hogy vele együtt tapasztalhatom meg mindezt.

Nem vagyok egy gyenge, szerencsétlenkedésre hajlamos lány, Ash mégis ügyelt rá, hogy a segítségemre legyen, ha nehezebben járható, elvadultabb terepre tévedtünk. Megfogta a kezem, és mélyen a szemembe nézve győzködött, hogy meg tudom csinálni, miközben felhúzott egy nagyobb sziklára. És ment is. Ő húzott, én a lábamat a kövön megvetve toltam magam, és ügyeltem rá, hogy még véletlenül se nézzek vissza. Felérve magához ölelt, megdicsért, hogy milyen kemény csaj vagyok, az ő fantasztikus barátnője, majd a kiszélesedő és egyenletesebbé vált csapáson kéz a kézben sétáltunk tovább.

Ő beszélt többet – mindig neki volt több mondanivalója, pedig én sem vagyok semmi –, mindenféle témát feldobott, viccelődött, a hegyről mesélt, alkalmanként rámutatott egy lantmadárra vagy egy keleti vízi sárkányra, és lenyűgözve bámultuk meg őket. Egyetlen percig sem unatkoztam, Ash végig szórakoztatott. Nem mintha a minket körülvevő szépség ne lett volna elég, mégsem hagyhatom kimondatlanul, hogy ez a srác igenis tökéletes társ volt egy ilyen túrához.

Meg minden máshoz is, de ez már más lapra tartozik.

Amikor összeakadtunk egy bokorban rejtőző gyémánt pitonnal, annyira megijedtem, hogy földbe gyökerezett a lábam. A kígyó már rég továbbállt, én viszont még mindig képtelen voltam mozdulni. Ashton csípőre tett kézzel nézett engem, és a fejét ingatva nevetett. Ő világosított fel a kígyó fajtájáról és arról is, hogy nem jelent veszélyt emberre, nekem mégis tele volt a gatyám. Komolyan, mint egy hároméves, aki szörnyet sejt az ágya alatt, úgy néztem be minden egyes cserje alá, kutattam a faágakat, míg egyszer csak azt vettem észre, hogy Ash megáll, hátizsákját a mellkasa felől veszi fel, és odasétál hozzám. Minden további teketóriázás nélkül előrehajolt, hogy a hátára mászhassak, és már indult is tovább, én meg fülig érő szájjal csimpaszkodtam belé. Persze, sajnáltam, hogy most már engem és a zsákomat is cipelheti, de nagyon élveztem a dolgot. Főleg a lovagiasságát, hogy feláldozná magát értem, még akkor is, ha az a kígyó egyikünket sem bántotta volna. Mindketten kacagtunk, ahogy megpróbált jól idomított hátasként ügetni velem az ösvényen, de természetesen túl nagy teher voltam neki, így csak darabosan ugrált, amíg meg nem sajnáltam, és lemásztam a hátáról. Gondosan letörölgettem a homlokán és nyakán kiütköző verítéket, ujjaimat belefúrtam a bandanája fölött kunkorodó hajába, és egész testemmel hozzásimulva, egy lassú, forró csók kíséretében megköszöntem a fáradozását. Azt sem bántam, hogy ajkának enyhén sós íze volt, a meghitt összefonódásunk minden pillanatát élveztem. Kedvem lett volna egy kis időre tábort verni, és belefeledkezni a hálálkodásba, de még többmérföldnyi felfedezésre váró vadont kellett meghódítanunk, így az adósságom további törlesztését későbbre halasztottam.

A Banks tetejéről pazar kilátás nyílt a környező vidékre. Egy gyér növényzettel tarkított, sziklás kiszögellésen ücsörögtünk, és az alattunk elterülő tájat csodáltuk a Grose-tól egészen a hosszú-hosszú mérföldekre elnyúló erdőségig. Egymás után lőttük a képeket, aztán csak ültünk ott összebújva, lenyűgözve a természet szépségétől. Jó érzéssel töltött el a tudat, hogy ilyen gyönyörű helyek vannak a Földön, hogy a világ hatalmas, és mi ketten részesei vagyunk ennek a végtelen csodának. Ugyanakkor ijesztő is volt ráeszmélni, hogy én csupán apró porszem vagyok ebben a zabolátlan mesterműben – egy icipici, védtelen porszemecske –, mégsem kerített hatalmába az egyedülléttől való félelem, mert ott volt velem Ashton. Tőle én is erősnek és fenségesnek éreztem magam, sosem kevesebbnek, mint ami valójában vagyok. Ahogy ujjaink összefonódtak, kettőnk között lüktetett és áramlott az energia; éreztem a biztonságot, melyet közelsége jelentett, és a feltétel nélküli szeretetet, amely összekötött minket. Igen, azt is, akármilyen nyálasan hangzik is. Ketten együtt erősek és gyönyörűek vagyunk, két olyan ember, aki megállja a helyét ebben a tágas, mégis csodaszép káoszban, mely az Élet maga. Amikor Ashton mosolyogva rám nézett, mogyoróbarna tekintetében tükröződni láttam saját gondolataimat, és abban a pillanatban biztosan tudtam, hogy jó helyen vagyok.

Estére visszatértünk a folyóhoz, és holtfáradtan vertünk tábort a partján. Kövekből tűzrakóhelyet építettünk, és amíg Ash felállította a sátrunkat, én előkészítettem a vacsoránkul szolgáló nyársakat. A tűz meggyújtása már nem ment olyan könnyen, ugyanis Ash ragaszkodott hozzá, hogy a modern technika mellőzésével csihol szikrát. Komolyan, a hátizsákjából elővarázsolt egy kovakövet és egy acéldarabot, és azokat ütögette össze nagy műgonddal, míg az erdőben begyűjtött száraz taplót a közelben tartotta, hogy az kapjon lángra a kipattanó szikráktól. Az azonban valahogy nem akart meggyulladni. Nyilvánvalóan nem volt elég száraz, de Ashton nem adta fel. Egy darabig lelkesen, majd mosolyogva néztem elszánt erőlködését, aztán magára hagytam a kis játékával, és inkább hátradőltem, hogy az elsötétülő égbolton egyesével felgyúló csillagokat bámuljam. Fáradt és éhes voltam, bűzlöttem az egész napos izzadástól, mégsem zavart Ash hiábavaló makacssága. Kikapcsolódni mentünk oda, hagytam hát, hadd csinálja, amihez kedve van. A kattogó-pattogó fémes zaj ritmikus ismétlődése szinte transzba ejtett, a csillagok számolgatása eltompított. Éreztem, hogy a szemhéjam elnehezül, de kitartóan küzdöttem az álmosság ellen. Aztán már csak azt vettem észre, hogy Ashton meleg ujjai az arcomat cirógatják, és miután ólomsúlyú pilláimat felnyitottam, mosolygós arcát is megpillantottam, amint fölém hajolt. Elnéztem a gödröcskéit, ragyogó szemét, homlokába hulló, rakoncátlan tincseit, és képtelen voltam elfojtani egy elégedett, halk sóhajt. Miután meggyőződött róla, hogy végképp felébredt az ő alvó Csipkerózsikája – esküszöm, tényleg ezt a hasonlatot használta –, felültetett. Pillantásom azonnal a tűz felé siklott, vagyis arra a pontra, ahol annak lobognia, ropognia és melegen világítania kellett volna. Igazából nem is számítottam másra. Beharaptam az ajkam, hogy elrejtsem mosolyom, és kérdőn néztem a fájós ujjait lesütött szemmel babráló srácra, akit abban a pillanatban mindennél jobban szerettem. Ez is egy különös dolog, hogy a leghétköznapibb, legjelentéktelenebb momentumok váltják ki az emberből a szeretet áradását. Sosem értettem ennek a logikáját, ezért egyszerűen elfogadtam, hogy így van. Elfogadtam, hogy sokkal inkább szeretném magamhoz ölelni ezt a fiút olyankor, amikor sajnálja és szégyelli, hogy nem tudott tüzet csiholni egy hűvös estén, vagy olyankor, amikor a nehéz csomagjaink ellenére is a hátára kap, hogy ne féljek a talpunk alatt rejtőző szörnyektől, mint akkor, amikor beállít hozzám egy csokor virággal, és drága étterembe visz vacsorázni. Benyúltam a nadrágom zsebébe, ahova fél órával korábban a zsákomból átcsempésztem az öngyújtót, majd egyetlen szó nélkül Ashton tenyerébe csúsztattam a testem hőjétől átmelegedett tárgyat. Közel hajoltam hozzá, belecsókoltam az arcán halványan felsejlő gödröcskébe, néhányszor végigsimítottam a hátán, majd a sátor felé vettem az irányt. Mire néhány perc múlva előkerültem egy üveg vízzel és egy zacskó pillecukorral, Ash már a narancsszín lángok fölé tartotta a nyársainkat.

Fehérneműben gázoltunk bele a hideg folyóba, hogy lemossuk magunkról a fárasztó nap során ránk rakódott kosz vékony rétegeit. A Grose itt lassan csordogált lefelé; a közepe táján már Ashtonnak is a derekáig ért, így legalább nem éreztük úgy magunkat, mint azok a röhejes felnőttek, akik a gyermekeik bokáig érő medencéjében téblábolnak. Ash persze végig azzal ijesztgetett, hogy kígyók, piócák, tudomisénmik lakják a folyót, és csak arra várnak, hogy friss húst kapjanak. Annyira azért felkészültem, hogy tudjam, ez csupán részben igaz, de a biztonság kedvéért óvatosan haladtam mögötte, míg beértünk, és később is felkaptam néha a fejem, ha a lábamhoz ért valami. Legtöbbször Ash keze – az a csintalan vigyor a szemtelen pillantásával! Legszívesebben a víz alá nyomtam volna a fejét, de esélyem sem lett volna. Inkább gyerekes módon lefröcsköltem, amit ő természetesen viszonzott, és nagy kacagások közepette vívtuk vízi csatánkat a hold sápadt fénye alatt. Más fényforrásunk nem lévén, ügyeltünk rá, hogy mindig egymás közvetlen közelében maradjunk, így pontosan észleltük egymás minden rezdülését. Annyira intenzíven érzékeltem Ash jelenlétét, őt magát, alig tíz centire tőlem, hogy néhány pillanat erejéig csak álltam a hűvös habokban, és néztem őt. Az ezüstös holdsugarak alatt szeme sötéten ragyogott, kiszáradó szájjal követtem a mellkasán megcsillanó vízcseppek útját, és önkéntelenül is megérintettem a bőrét, hogy megvizsgáljam a vállán halványan kirajzolódó szeplőit. Karja kinyúlt felém, hogy a derekam köré fonja, és míg ujjbegyeim lágyan, meleg bőrét alig érintve siklottak egyik aranyszínű pöttytől a másikig, magamon éreztem kutató pillantását. Szabad tenyerem egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasára helyeztem, és ahogy ujjaim szakadatlanul igyekeztek formát adni a hanyagul elszórt szeplők tengerének, Ash szíve egyre szaporábban vert a kezem alatt. Csupán ez, és a közben elcsípett tekintete árulta el a benne dúló feszültséget. Komoly koncentráció eredményeként egy csálé szívet rajzoltam a kulcscsontjára, és ráhajoltam, hogy belecsókoljak, egyenesen a közepébe. Felnézve rámosolyogtam. – Szeretem a szeplőidet – mondtam, és készségesen simultam hozzá, ölelő karjai alatt.

– Én meg téged szeretlek – felelte, majd megcsókolt.

Sosem volt még akkora a hold, mint azon az estén. Vagy csak én nem szenteltem neki korábban különösebb figyelmet. Tény, hogy a városban egyetlen egyszer sem láttam olyan gyönyörűnek az éjszakai égboltot, mint akkor, ott, az erdőben. Álltunk a lomhán, de folyton mozgásban lévő folyóban, és megigézve bámultuk a fejünk fölé terített tintaszínű bársonytakarót, rajta szikrázó-pulzáló csillagok miriádjaival és a hold óriási tányérjával, mely ezüstös fénybe vont mindent, amit megérintett. Vállamon Ash karjával, hátamnak préselődő felsőtestével, fejem búbján érezve állának ívét ismét hatalmába kerített a korábbi érzés, hogy a világunk meseszép, és benne mi ketten külön kis csodát alkotunk. Ujjaimat összefűztem Ashtonéival, és próbáltam egyenletesen lélegezni – egyáltalán lélegezni –, mert az engem ért intenzív benyomásoktól szinte meg is feledkeztem róla.

Kacagva, Ashtonba kapaszkodva igyekeztem az alig parázsló tűz felé, hogy ott lehámozzam magamról a vizes alsóneműmet, míg Ash az utolsó szikrát is kioltotta a sebtében lerángatott boxeréből kifacsart vízzel. Mire ő is kiterítette a ruháit és bebújt mellém a sátorba, én már a pokrócaink alatt kuporogtam. Dideregve fészkelte be magát a másik pléd alá, és bár rettentően elfáradtam, beszélgetni kezdtünk. Az élményeinkről, a következő napi terveinkről, arról, hogy milyen jó kettesben lenni, és közben hallgattuk egy koala távoli bőgését, a feltámadó szél neszezését, egy sátrunk körül ólálkodó oposszum motozását. Ezen a ponton Ash azt is bevallotta, mennyire örül, hogy a pókok elkerülnek minket, mert az araknofóbiáját még nem sikerült legyőznie. Ezt persze eddig is tudtam, láttam már kiakadni pók miatt, de úgy éreztem tisztességesnek, ha megnyugtatom, hogy ezen a gyengeségen osztozom vele. Éppen ezért magamban azt kívántam, szerencsénk a következő napon is kitartson. Elképzelni se akartam azt a katasztrófafilmbe illő jelenetet, amikor mi szembekerülünk egy szőrös, nyolclábú vadállattal. Pláne, ha mérgező a csípése.

Hogy elűzzem a nemkívánatos képeket, odabújtam Ashtonhoz, ujjaim nedves hajába fúrtam, és egy röpke csókot nyomtam a szájára, mielőtt becsuktam a szemem. Csendes békém azonban nem tartott sokáig. Már éppen átcsúsztam a tudattalanság peremén, amikor arra riadtam fel rémülten, hogy súlytalan lábak tapogatóznak a hátamon. Ashton mellkasa meg-megrázkódott hangtalan nevetésétől, szeme pajkosan csillogott a sötétben, miközben ujjaival átsétált a csípőmre, onnan pedig meztelen fenekemre. Végigcsiklandozta a hátam, én meg sikongatva, nevetve kérleltem, hogy hagyja abba. Éppen a nyakam ívén kalandozott, amikor mozdulatai lelassultak. Komolyan nézett rám, miközben félresöpörte félig már száraz hajamat, majd őrjítően lassan, kissé rekedtes hangon a fülembe suttogta, hogy attól tart, felbőszítettem a pókot, és meg fog marni. Felkészültem Ash támadására, vártam, hogy fogai belemélyedjenek a bőrömbe, ő viszont valami mást, valami annál is jobbat talált ki. Sóhajtva hunytam le a szemem, amikor megéreztem forró leheletét, és puha ajka a nyakamhoz ért. Nedves csókokkal cirógatott végig, és amikor meztelen teste óvatosan fölém gördült, zakatoló szívvel vetettem át lábam a csípőjén. Alig vártam, hogy magamba fogadhassam.

Ash lassan, figyelmesen szeretett – engem és a testem egyaránt. Egész lényével belemerült az örömszerzésbe, és én igyekeztem minden tekintetben, teljes odaadással viszonozni a tőle kapott gyönyört. Szinte eggyé olvadtunk, miközben figyelmünket teljes egészében egymásra irányítottuk, és átadtuk magunkat az érzéseinknek és vágyainknak. Édes kimerültségben zuhantunk álomba egymás karjaiban, hogy aztán reggel Ash ráérős csókjaira ébredjek. Erős borostája végigsúrolta a mellem, a csípőm, a combom, de nem bántam. Szerettem ezt az érzést, ma is szeretem. Ajkának gyengéd érintését is az ujjbegyeimen és a tenyeremen; a kínzóan jóleső, feszítő érzést az ölemben. Ezeknél csupán néhány dolog jelent többet, de azok is mind Ashtonhoz kapcsolódnak. Mint a minden érzelmét magába sűrítő, nyílt, meleg tekintete, amikor az ölében mozgok; a halk neszek és hangos sóhajok-morgások, melyek ingerlően telt ajkáról szállnak fel, és arról biztosítanak, hogy örömet szerzek neki. Ilyen az ő íze a nyelvemen; az érzés, ahogy ujjaim izmos lapockájába és fenekébe vájnak, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Szeretem kimerült testének súlyát az enyémen, ahogy azt is, hogy felülemelkedve fáradtságán, édes szavakat sugdos a fülembe. Leginkább mégis az tesz boldoggá, hogy ezek a szavak, a pillantása, minden mozdulata és gesztusa, de még a csendjei is azt üzenik, hogy szeret. Úgy igazán. És sosem hagyja, hogy ezt elfelejtsem.

Akkor is éppen így feküdt rajtam, és a hajamba motyogott, miközben végigsimítottam izzadságtól nyirkos tarkóján, le a gerincén, majd vissza, kócos tincseihez.

– Szeretlek – mondtam egyszerűen, de őszintén, és egy puszit nyomtam a fülcimpájára, mely a legközelebb esett a számhoz.

Ash mondott valamit, amitől elmosolyodtam, de éreztem, ha hagyom, hamarosan újra legyőz az álmosság. Inkább a sátor falát pásztáztam, és élveztem a meghitt perceket. De csak addig, amíg az egyik merevítőn meg nem pillantottam egy kis fekete valamit.

Egy pókot.

Egy kibaszott vöröshátút, ami persze mérges pók.

Mi más lenne?

Kezem megállt mozdulat közben, minden izmom megfeszült, miközben szorosan magamhoz öleltem Ash-t, és figyelmeztettem a veszélyre. Ijedten kapta fel a fejét, pillantása az enyémet kutatta, hátha hazugságon kap. Miután felfogta, hogy nem ugratom, megmutattam neki, hol tanyázik a bestia. Ennyi éppen elég volt, hogy halálra rémüljön. Őrült módjára rángatta le a sátor cipzárját, én meg végig a pókot figyeltem, és azért imádkoztam, nehogy Ash felverje a kapkodásával. Visítva, mégis nevetve estem ki a nyíláson, ahogy Ash a kezemet fogva rángatott kifelé, és lefejeltem az egyik tartórudat. Miután felsegített, eligazítottam magamon a plédet, amit a testem köré tekertem, és zihálva meredtem a sátor bejáratára. Elég volt néhány másodperc, hogy megnyugodjak, és arra koncentráljak, hogyan szabadulhatunk meg a hívatlan látogatótól anélkül, hogy bármelyikünk belehalna, mert ellenanyag természetesen nem lapult a zsákunkban. Ashtonhoz fordultam, hogy megbeszéljük a stratégiánkat, ám őt látva bennem akadt a szó. Ott állt mindenfelé meredező, kócos fürtjeivel, anyaszült meztelenül, a reggeli hűvös levegőtől remegő izmokkal, hatalmas kezével a férfiasságát markolva, azzal a kétségbeesett, zöldben játszó tekintettel, melyet a sátor bejáratára szegezett.

Bár mondhatnám, hogy az első gondolatom a másik pokróc volt, amit köré tekerhetnék, de hazudnék. Az első gondolatom az volt, hogy mennyire gyönyörű ez a férfi. A második az, hogy milyen édes így, rémülten. A harmadik pedig, hogy szeretném magamhoz ölelni, és belefeledkezni a teste becézgetésébe. Újra. Meg újra.

Látványosan végigmértem, és elmosolyodtam. Már az ő szeme is felcsillant, amint elé léptem, karjaim átfűztem a karjai alatt, hogy átöleljem, és lábujjhegyre állva megcsókoltam. Mielőtt szétváltunk volna, ajkam alatt éreztem az arcán elömlő mosolyt. Szemében huncut fény ragyogott, miközben megkérdezte, hogy tetszik-e, amit látok, én pedig éppolyan csintalanul mosolyogva vontam meg a vállam, aztán óvatosan kimentettem a másik plédet, és az ajkamba harapva Ash dereka köré tekertem. Még akkor is kuncogott, amikor a fejét ingatva lehajolt a sátorhoz, hogy szembenézzen a pókunkkal.

Aznap még sokat gyalogoltunk, de lassabban is haladtunk. Minden tagom sajgott az előző napi túrától, meg persze az esti ágytornától, Ashton viszont lelkesen bíztatott, ezért eszembe sem jutott feladni. Így legalább láttam sárgafarkú kakadut, vombatot és hangyászsünt, ahogy különböző fajtájú és méretű kígyókat, rovarokat és hüllőket is. Szerencsére egyik sem volt harapós kedvében.

A növényzet is folyton ámulatba ejtett. Mélyen beszívtam az eukaliptuszfák jellegzetes, friss illatát, ahogy a fenyőkét is. Gyönyörködtem a páfrányokban, a waratah vörös szirmaiban, megpróbáltam átölelni egy terpentinfa törzsét. Ezt még Ash-sel együtt sem tudtam véghezvinni, annyira öreg és ebből kifolyólag hatalmas volt a fa.

A túrát azzal zártuk, hogy Katoombánál beszálltunk a Skyway egyik vastag kábelen függő, sárga kabinjába, az Echo Point irányába, és a panorámát csodáltuk.  A hatalmas üvegfalakon keresztül tökéletes kilátás nyílt a Katoomba vízesésre, majd jobbra feltűnt a Három Nővér óriási sziklakompozíciója, míg kétszázhetven méterrel a talpunk alatt a Jamison-völgy terült el árnyas lombtengerével, melyet a kabin padlózatába épített ablakon át is megnézhettünk.

Fantasztikus élmény volt mindezt madártávlatból szemlélni, abban azonban mindketten egyetértettünk, hogy ott lenni, testközelből megtapasztalni a vízesés arcunkba spriccelő permetének frissességét, a Három Nővér lélegzetelállító magasságait sokkal jobb lett volna. Ígéretet tettünk, hogy még mindenképp visszamegyünk, és meghódítjuk a Nővéreket.

Az este már Sydney homokos tengerpartján ért minket. Megmártóztunk az óceánban, egy part menti standnál sült halat vettünk vacsorára, majd letelepedtünk Ash Opeljének motorháztetejére, és az ujjainkat összefűzve belefeledkeztünk a naplemente szépségébe. Nem beszéltünk, csak figyeltük, ahogy a vakító narancs, a lágy rózsaszín, majd a mélylila fény elömlik az óceán felszínén, és a távoli hullámokkal keveredve semmivé foszlik.

Az ég már ott sem tűnt olyan csodaszép és titokzatos káprázatnak, mint amilyennek a fákkal körbeölelt Grose hűs vizében ácsorogva láttam, de Ash teste ugyanolyan meleg és biztonságot nyújtó menedék volt az enyém mellett, szíve ugyanazt a megnyugtató ütemet verte fülem alatt, és nekem ennyi elég volt.

Amikor a lányok megkérdezték, mire emlékszem a legszívesebben a nyárból, tétováztam ugyan, de aztán előálltam a létező legjobb válasszal. Azt mondtam, hogy Ian medencés bulija volt a legkirályabb az elmúlt hónapok során, ők meg megkönnyebbülve fogadták a válaszom, mely azt sugallta, semmiről sem maradtak le, és engem sem érdekel más a bulikon meg a pasikon kívül.

Igen, hazudtam.

Nem akartam őket beavatni. Azt akartam, hogy ez csak a mi titkunk legyen. Attól tartottam, hogy mindent elmesélve elveszíti varázsát az együtt töltött idő. De ha igazán magamba nézek, be kell vallanom, hogy irigy voltam. Nem akartam osztozni Ashtonon – még ennyire sem. Közben meg azzal nyugtatgattam magam, hogy valószínűleg egyikük sem akarta volna hallani, hogy életem két legcsodásabb napját hegymászással töltöttem, Ashtonnal.

Pedig ez az igazság. Minden percét élveztem annak az izzasztó, kimerítő, pókokkal és kígyókkal tarkított, felejthetetlen két napnak, annak minden magaslatával és mélységével, árnyoldalával és gyönyörűségével.

Kifelejtettem volna valamit? Persze, minden mondatom kezdő- és végszavát:

Ashtonnal.