Before we started, it was over

Úgy éreztem, a szívemen keletkezett hajszálvékony, szerteágazó repedés minden egyes lépéssel, melyet megteszek, egyre nő. Csak reméltem, hogy mire végzek, nem hullom darabjaimra. Totális érzelmi öngyilkosság volt odamenni, de nem tehettem meg vele, hogy magyarázat nélkül hagyom. Ráadásul, amilyen elcseszett vagyok, képtelen voltam lemondani az esélyről, hogy még egyszer lássam őt, mielőtt hónapokra eltűnik az életemből.

Azért mentem Michaelhöz, hogy elbúcsúzzam, de az volt az érzésem, kellemes emlékek helyett vérző, az idő múlásával elfekélyesedő sebeket hagyok magam után. Mindkettőnkön.

A zsúfolt buszon zötykölődve azon gondolkoztam, mit kellett volna másképp csinálnom, hogy elkerüljem mindezt. Talán, ha azonnal sarkon fordulok, amikor kiderült, hogy Luke elugrott valamiért. Vagy ha legalább akkor nemet mondok, amikor Michael marasztalt, hogy együtt várjuk meg Luke-ot…

Hiába, meg sem fordult a fejemben, hogy az az elfuserált vámpírimitátor a nevesincs színű, lehetetlen irányokba meredező hajával, veszélyt jelenthet a lelki békémre. Azon a délutánon Michael Clifford számomra csupán egy bizarr srác volt, akit a Playstationön kívül nem sok minden köt le. Nem volt az esetem, nem is érdekelt különösebben, egyszerűen érzéketlen voltam a kisugárzására. Nem sejtettem, hogy amint leülök mellé, az életem egészen más fordulatot vesz.

Végül is, ezen már fölösleges volt agyalni, a baj megtörtént, és nem állt módomban visszaforgatni az idő kerekét.

Michaelre a Barlangban találtam rá, a kanapén ült, kezében a konzollal, lábánál az összekészített bőröndje, és idegesítően nyugodtnak látszott. Amint észrevett, széles mosoly ömlött el az arcán, felcsillanó szemével izgatottan nézett rám.

A látványtól összeszorult a gyomrom.

Amikor előző este megcsókolt, elgyengültem, és visszacsókoltam – érthető, hogy azt hitte, végre sínen vagyunk, én viszont továbbra sem akartam kapcsolatot.

Vele nem.

Nagyon jól tudtam, hova vezetne mindez: hónapokig távol egymástól, kizárólag online érintkezni, tudva, hogy a hírnévre kiéhezett lányok tömkelege veszi körül. Megölné a bizalmat, és azzal együtt lassan a szeretetet is. Pontosan ez volt az, amitől meg akartam óvni magam, amióta első sorból néztem végig egy zenésszel szövődött szerelem haláltusáját. Luke tényleg igyekezett, mégsem tudta megmenteni a kapcsolatukat.

Az a csók óriási hiba volt. Már akkor tudtam, amikor összeért az ajkunk, mégsem volt erőm küzdeni ellene – aztán már nem is akartam. Gyengéd volt, finom és sikamlós, bizsergető, forró és dinnye ízű, mint a fagyi, amit előtte együtt kanalaztunk a papírdobozból.

Az volt az első csókunk, én azonban egyúttal búcsúcsóknak is szántam. Útravalónak, melyre mindketten emlékezhetünk.

A Barlangban állva Michael fölém magasodott, és a karjába zárt. Jólesett az ölelése, eperszínű szájának közeledtére azonban a vállába fúrtam arcomat. Láttam a zavart a tekintetében, de igyekeztem nem törődni vele. Azért jöttem, hogy tisztázzam a helyzetet, nem akartam fölöslegesen kínozni és tévhitbe ringatni.

Hosszan, szorosan öleltem magamhoz, az emlékezetembe akartam vésni az érzést, hogy összetartozunk – amíg még igaz volt. Mélyen beszívtam a kölnije nikotin szaggal kevert aromáját, majd elengedtem őt, és hagytam, hogy kézen fogva a kanapé felé húzzon, de nem ültem le vele együtt.

– Nem maradok, csak elköszönni és jó utat kívánni jöttem.

– Persze, de attól még leülhetsz egy kicsit. Még van időnk.

Miközben kezem meleg tenyerében pihent, a szája szegletében játszó, huncut mosolyát memorizáltam. Egyike azon dolgok sorának, melyektől az elmúlt hetek folyamán akaratom ellenére függővé váltam. Neki azonban ezt nem kellett tudnia. Ideje volt magam mögött hagyni a rózsaszín álomvilágot, és komolyra fordítani a szót.

– Nem lenne okos döntés. Csak megnehezítené.

– De mit? Nat, mi van? Miért vagy ilyen furcsa? Gyere ide, beszéljük meg! – Megpaskolta maga mellett a kárpitot, én viszont nem mozdultam. Abban sem voltam biztos, hogy meg tudnék szólalni a torkomba nőtt gombóctól, amely csak tovább dagadt, amikor immár mindkét tenyerét a kezem köré kulcsolta, és lassan cirógatni kezdte a bőröm. – Tudom, hogy szívás, hogy pont most megyek el, amikor végre összejöttünk. Nekem is szar érzés. Pont ezért akarom kihasználni még ezt a kis időt veled.

Michael gyanútlansága, mely arról árulkodott, hogy ő igenis hisz bennünk, megingathatatlan optimizmusa volt az utolsó csepp a pohárban. Összeszorult torokkal, némán, könnyben úszó szemmel meredtem rá, és akkor végre kezdte felfogni, hogy semmi sincs rendben.

– Mi a baj? Mondj valamit, az istenért!

Kétségbeesett pillantása, zavart arckifejezése elől menekülve a helyiség berendezésének pásztázásában kerestem megnyugvást, de ezzel is óriási öngólt lőttem. Bármerre néztem, mindenhol édesen fájó emlékek fogadtak. Könnyeimen át elmosódottan láttam a sarokba hajított tollasütőket, annak a nevetőgörccsel és slagos vízi csatával végződött délelőttnek mementójaként, amikor először és utoljára sikerült Michaelt rávennem bármiféle sportra.

A kanapé kárpitján és fölötte, a falon elkenődött vörösesbarna foltok arra emlékeztettek, amikor egy pizzázás alkalmával Michael lespriccelt ketchuppal, én pedig bosszút álltam. Később alig tudtuk összetakarítani a ketchup- és majonézfoltokat. Bár most nem láthattam, a hátam mögötti falon, az óriásképernyő fölött függött egy kinyomtatott fotó, melyen talpig szószosan, összedugott fejjel vigyorgunk a világra.

A kisszekrény tetejére hányt társasjátékok számtalan együtt töltött délutánt idéztek, az ablakpárkányon terpeszkedő cserepes növény a Michaellel folytatott harcomat juttatta eszembe, melyet a sivár, komor berendezés ellen indítottam. Az itt-ott fellelhető fotók mindegyikéhez egy-egy boldog emlék társult. Az egyik pulcsim gombóccá gyűrve hevert a kanapé mellett, elvétve egy csaton, egy könyvemen vagy a kedvenc édességem zacskóján is megakadt a tekintetem.

Mintha nem is Michael menedékében, hanem a közös kuckónkban lettünk volna, és ez a felismerés az összes közös emlékünknél jobban bántott. Az elmúlt két hónapban szinte minden szabadidőmet vele töltöttem, és ez azt jelentette, hogy nem csak a szerelem lehetőségét készültem elutasítani, de azzal együtt valószínűleg az egyik legjobb barátomat is elveszítem. És ettől a gondolattól a szívemen éktelenkedő repedés elmélyült.

Miért kellet neki éppen zenésznek lennie? Bár ezzel talán ki is egyeztem volna, ha a karrierje nem szakított volna el tőle hónapokra. De az élet nem kívánságműsor. Michael befutott zenész volt, és így értelmetlennek láttam bármibe is belekezdeni vele.

Forró könnyem végigcsorgott az arcomon, fogaimat ajkamba mélyesztettem, hogy megállítsam remegését. Michael azonnal talpra ugrott. Homályosan még láttam rémült tekintetét, mielőtt tenyerét az arcomra simította, én pedig lehunytam a szemem. Megpróbálta letörölni a könnyeimet, ám azok újra és újra végigszántották bőrömet.

– Nat, beszélj hozzám, kérlek! Tudod, hogy rám számíthatsz. Itt vagyok, még együtt vagyunk. Mi…

Nem tudtam tovább hallgatni, hogy úgy emleget kettőnket, mintha egymáséi lennénk.

– Hát nem érted? Nincs olyan, hogy mi! Nem vagyunk együtt. Már az elején megmondtam: nem járok zenészekkel.

Bár ne láttam volna sebzett tekintetét, értetlenséget tükröző vonásait, majd a fájdalmat! Éreztem, hogy a repedés tovább hasad.

– Ja, ezt megmondtad. De aztán kurva sok időt töltöttünk együtt, és úgy tűnt, nem zavar, hogy zenélek.

– Most sem zavar, de barátságnál több sosem lesz köztünk. Nem lenne értelme. Te elmész, én itt maradok…

– Akkor mi volt az a tegnapi? Hagytad, hogy megcsókoljalak. Aztán visszacsókoltál, nem is akárhogy.

Pillantásom Michael kezére esett, mely most az oldala mellett lógott. Vigasztaló érintése nélkül már most sokkal magányosabbnak éreztem magam, mintha máris több ezer mérföld választana el kettőnket. Ugyanakkor ki is tisztult a fejem. Mérlegeltem, hogy az igazság vagy egy hazugság okozna-e nagyobb bánatot neki. Mondjam el, hogyan érzek iránta, és ennek ellenére hagyjam el, vagy hazudjak, hogy könnyebben felejtsen? Hazudni egyszerűbb volt, mint végeláthatatlan magyarázkodásba fogni, amiből úgysem sülne ki semmi jó.

Már az elején tudtam, hogy ez nehéz lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire.

Megtöröltem az arcom, megvontam a vállam, és megkeményítettem a vonásaim, miközben zöld szemébe fúrtam pillantásom.

– Egy hiba, amit többé nem követek el.

Michael először hitetlenkedve nézett rám, majd amikor felfogta, hogy komolyan beszélek, nagyot nyelt, válla előre esett, tekintetéből kiveszett a fény. Feladta. Nem kellett volna, mégis bántott, hogy nem harcol tovább.

– Semmit sem érzel irántam? – kérdezte megtörten.

– Semmit. – Szinte hallottam a reccsenést a szívem tájékáról.

Ő a kanapéra roskadt, néhányszor végigsimított a tarkóján, majd arcát a tenyerébe temette.

Azt hittem, a szenvedése láttán újra sírva fakadok, de néhány mély lélegzet után sikerült legyűrnöm a késztetést. Szerettem volna megnyugtatni, mosolyt csalni az arcára, elhitetni vele, hogy minden rendben lesz és köztünk is minden a régi lehet, de hiba lett volna. Már semmi mást nem akartam, csak elköszönni, és valahol máshol lenni. Valahol, ahol nem látom Michael gyötrődését, ahol nem kísért megtört tekintete, ahol átadhatom magam az önmarcangolásnak, mert ezt tettem vele.

Ismét elfutotta a szememet a könny; minél előbb ki kellett jutnom innen.

Éppen szólásra nyitottam a szám, amikor Michael felemelte a fejét, és egyenesen a szemembe nézett.

– Tudod, gyűlölöm, ha hazudnak nekem.

Homlokráncolva néztem rá, mire folytatta.

– Emlékszel, amikor a Micsoda nőt néztük, és megkérdeztem, mennyiért mennél el egy vadidegennel?

Fogalmam sem volt, hova akar kilyukadni, nem rémlett az a beszélgetés. Ő viszont nyilván tisztán emlékezett minden egyes szóra, mert kihúzta magát, és magabiztosan folytatta, miközben tekintete parázslott a haragtól, vagy valami egészen más, de hasonlóan intenzív érzelemtől.

– Azt mondtad, nincs annyi pénz a világon. Képtelen vagy érzelmek nélkül bárkivel is ágyba bújni. Itt ültél mellettem felhúzott lábakkal, a Black Sabbath-os pólómban, összeért a vállunk, és teljes meggyőződéssel állítottad, hogy még megcsókolni sem tudnál senkit, ha legalább egy kicsit nem szeretnéd. Nézted a filmet, és közben arról meséltél, hogy totál hülyének néztek a faszfej osztálytársaid, amikor nem ültél le velük üvegezni, mert az neked nem poén. – Néhány pillanatnyi szünetet tartott, majd lassabban folytatta. – Szóval, szerintem hazudsz. Esélyem se lett volna megcsókolni téged, ha te nem akarod, ha nem érzed ugyanazt, amit én.

Mélyről jövő sóhaj tört fel belőlem. Határozottan nem akarta a könnyebb utat járni.

– Miért kell így megnehezítened?

– Én nehezítem meg? Kettőnk közül nem én vagyok az, aki bonyolítja az életünket. Szerintem ez nagyon egyszerű: bírjuk egymást, hát együtt vagyunk.

– Bírjuk egymást? – emeltem meg a szemöldököm.

– Annál azért kicsit többről van szó, és ezt neked is érezned kell. És azzal is tisztában kell lenned, hogy azon, ami kettőnk között van, az sem változtat, ha a világ másik végén vagyok. – Megrázta a fejét, gondosan formázott, fekete tincsei azonban meg sem rezdültek. – Nem fér a fejembe, miért visszakozol.

– Azért, mert premier plánban élvezhettem, ahogy a két legjobb barátom kicsinálja egymást. Ők is azt hitték, működhet, de jól megszívták. Pontosan tudod, miről beszélek, te is végignézted, ahogy tönkre tette őket ez az egész. A távolság, a karrieretek, a nők, a magány. Nem akarom, hogy velem, hogy velünk is ez történjen.

– Mi mások vagyunk. – Kinyúlt a kezemért. – Megoldom, hogy sűrűbben találkozzunk, vagy nem t’om. Nekünk sikerülni fog.

– De nem tudod garantálni.

– Hát, nem – értett egyet kelletlenül. – De megpróbálnám.

Tágra nyílt, zöld szemével olyan volt, mint egy kisfiú, aki elveszítette a kedvenc játékát. Túl gyenge voltam, hogy ellenálljak könyörgő tekintetének. Kezem az arcára simítottam, ő pedig a tenyerembe hajtotta a fejét, és lehunyt szemmel élvezte a cirógatást.

Szinte csak magamnak suttogtam: – Nem lett volna szabad hagynunk, hogy ez történjen. Te meg én… Látnom kellett volna előre, hova vezet, ha sokat lógunk együtt. Mindkettőnknek jobb lett volna, ha nem gabalyodunk egymásba.

– Ne mondd ezt! Én semmiért se cserélném el a veled töltött időt.

– Én sem – sóhajtottam, és komolyan is gondoltam. Tudtam, bármit tartogat is a jövő, ezért a két hónapért örökre hálás leszek Michaelnek.

Mintha csak erre a megerősítésre várt volna, az ölébe rántott, és száját a számra tapasztotta. Keze a tarkómra kulcsolódott, hogy ne mozdulhassak, míg másik karjával addig húzott maga felé, amíg az ágyékunk összepréselődött. Szorosan tartott, pedig eszem ágában nem volt eltávolodni tőle. Tenyerem végigsiklott a mellkasán, fel a vállán, hogy aztán mindkét kezem a nyaka köré fonhassam. A tarkóját simogatva szenvedélyesen csókoltam vissza, ajkam az övét kóstolgatta, finoman megharaptam, majd szabad utat engedtem tapogatózó nyelvének. Élveztem az ízét, átforrósodott bőrének parfümmel keveredő, intenzív illatát, ruhám alá csusszanó ujjainak érintését. Felnyögtem, amikor megéreztem az ölemnek feszülő erekcióját. Akartam őt, túlságosan is.  Az járt a fejemben, milyen mozdulatokkal szabadítsam meg a trikójától, amikor végre eljutott a tudatomig, mire készülök. Ennyi éppen elég volt, hogy megtörjön a varázs, és úgy meneküljek Michael meglazult öleléséből, mintha az életemet félteném.

Dermedten néztünk egymásra, néhány pillanat erejéig egyikünk sem volt képes megszólalni.  A kis szobában csupán vad zihálásunkat és a vörös ködben úszó koponyámnak feszülő, ordibáló gondolataimat hallottam. Fuss! Menekülj, amíg lehet! Azt akarod, hogy ti is Luke és Violet sorsára jussatok? Kurva nagy szívás lesz a vége, ha ezt folytatjátok!

Tudom! Tudom! Tudom!, üvöltöttem vissza némán, de egy percre még szükségem volt, hogy elraktározzam Michael vonásait, zölden ragyogó szemének ívét,  a csókolózástól megduzzadt ajkának eper színét, a szemöldökébe mélyedő piercing formáját, állának erős vonalát.

– Jobb lesz indulnom, mielőtt túl messzire megyünk, és a srácok ránk nyitnak – törtem meg a csendet.

– Aha…

– Élvezd a turnét! Megérdemlitek ennyi meló után. – Ezek voltak a legostobább mondatok, amik csak az eszembe juthattak. Semmit sem jelentettek, és az arckifejezéséből ítélve, Michael sem erre volt kíváncsi. Karját a derekam köré fonta, magához vont, és arcát a hasamba fúrta. Olyan szorosan ölelt, hogy egy pillanatra a lélegzetem is elakadt, de nem bántam. Ujjaim puha tincseibe túrtak, a tarkóján kalandoztak, végigsimítottak széles vállán. Úgy húztam magamhoz, hogy szinte összeolvadtunk; azt is akartam, sokkal inkább, mint elhagyni őt.

– Nem akarom, hogy vége legyen. Mindent megteszek, hogy kapcsolatban maradjunk – motyogta, és hasfalamon jóleső bizsergés futott végig a hangja keltette rezgésektől. Gondolataim azonban elkülönültek az érzékelésre kiélezett testemtől, és egészen más irányba sodortak, mint amerre a vágyaim húztak.

– Már azelőtt vége volt, hogy elkezdődött – suttogtam elcsukló hangon.

Michael erre felemelte a fejét. – Szerintem nem – mondta, és végigsimított a csípőm vonalán. – Várni fogok rád.

– Ne tedd! Én nem várok rád. Michael, ennek így semmi értelme. Ne tegyük tönkre a barátságunkat egy olyan kapcsolatért, ami eleve halálra van ítélve! – kérleltem, miközben lefejtettem magamról ölelő karjait.

Hosszan, üres tekintettel nézett rám, majd megrebbent a szempillája, és eltávolodott tőlem.

– Épp most tetted tönkre. Már nem akarok csak a barátod lenni. Nekem ennél több kell. Te kellesz.

Alig tudtam lenyelni a torkomba nőtt, fojtogató gombócot.

– Én viszont nem tudok a barátnőd lenni.

Meredten bámult, állkapcsa megfeszült, miközben hátradőlt a kanapén, és karját keresztbe fonta mellkasán.

– Akkor, asszem, nincs már mit mondanunk egymásnak. Ennek itt vége.

Kényszeredetten bólintottam. Ezt akartam, vagy nem? Mégis iszonyúan fájt.

– Hát, legalább van még bőven barátod.

Leesett állal, elkerekedett szemmel bámultam őt, amint felállt, és a bőröndjét kezdte babrálni. Ezt most komolyan kimondta?

– Ja, az enyémek mindjárt itt lesznek értem, szóval…

Igen, komolyan kimondta. És ennyi volt. A szívem darabokra robbant, és a szilánkok szétszóródva a mellkasomba fúródtak. Néhány darabka a könnycsatornámat is elérhette, mert miközben hátat fordítottam, szúró fájdalom állandósult a szememben, és képtelen voltam megálljt parancsolni a könnyeimnek.

 Igaz lehet, hogy a legkisebb vágások okozzák a legnagyobb kínokat, mert az én mellkasom ezernyi apró ponton sajgott, míg végül a fájdalmon kívül már semmi mást nem éreztem. Végül ő törte össze az én szívemet, de ez talán már nem is számított.

Sajnáltam, hogy így lett vége, és szívem szerint kitöröltem volna ezt a délutánt az emlékezetemből. Ennek ellenére időről időre azon kaptam magam, hogy felidézem Michael csókolózástól kipirosodott szájának ízét, ruhájának illatát, nevetéstől elkeskenyedő szemének csillogását. Elidőztem az elmúlt hónapok legszebb emlékeinél, és közben azt kívántam, bárcsak lett volna bátorságom kockáztatni, mert akkor talán duplán nyertem volna: egy barátot és egy szerelmet is. Így viszont nem maradt másom, mint a nagy büdös semmi, és egypár kósza emlék.