Mindig, és még az után is

Fáradt vagyok. Nem is, ez már nem fáradtság, ez színtiszta kimerültség.

Miközben hazafelé sétálok egy tízórás műszak után, másra sem tudok gondolni, mint egy gyors zuhanyra, néhány falat tegnapi kínaira a hűtőből és az ágyamra. Leginkább az ágyamra, és az a szomorú, hogy már pajzán gondolatok sem társulnak a süppedős matrac képéhez.

Esélytelen, nem lenne hozzá erőm.

Amikor hazaérek, furcsa szag csapja meg az orrom. Az előszobában lerakom a táskám, lerúgom a cipőm, megmozgatom sajgó lábujjaimat, és a homlokomat ráncolva indulok el a szag nyomában. Rosszat sejtek, de igyekszem nem felhúzni magam. Útközben meghallom a káromkodást, és aggódva sietek a konyha felé, a küszöbnél tovább azonban nem jutok.  Az elém táruló látvány állít meg. Karba font kézzel dőlök az ajtófélfának, és bosszúsan mérem fel a helyiségben végbement pusztítást. A konyha romokban, a telepakolt mosogatóba ömlik a forró víz, Luke pedig kapkodva rángat ki valamit a sütőből, ami egykor talán hús lehetett.

Mély levegőt veszek, majd ellököm magam az ajtókerettől, és a mosogató felé sietek, hogy elzárjam a vizet, mielőtt az a habbal együtt túlcsordulna a króm tálca peremén. Luke ijedten fordul felém – a csobogó víztől és saját káromkodásától nyilván nem hallotta meg meztelen talpam halk neszeit. Szanaszét álló, szőke tincseiből ítélve a kelleténél többször túrt a hajába idegességében. Fogai közé veszi az ajkában lévő fémkarikát, és zavartan néz rám, majd, mint egy kölyök, akit csínyen értek, elvigyorodik.

– Szia, Édes!

Pillantásom elidőzik a gödröcskéin és pajkosan csillogó, kék szemén, és rájövök, hogy elvesztem.

Megint.

Fáradtan elmosolyodom, és ölelésre tárt karjába sietek. Néhány pillanat erejéig kizárom az egész világot, és élvezem a teste közelségét, az illatát, a biztonságot, melyet csak mellette érzek. Megfeledkezem a konyhát uraló káoszról, melyet majd nekem kell eltakarítanom, a munkahelyi problémáimról, talán még a kimerültségemről is, és még mélyebbre fészkelem magam a karjában. Annyira jólesik az érintése, hogy legszívesebben sosem engedném el, de az égett szag visszaránt a valóságba.

Amikor felnézek Luke-ra, ő bűnbánó képpel megvakarja a tarkóját. – Meglepetést akartam, de eltoltam. Ne aggódj – teszi hozzá sietve –, mindjárt eltakarítom a romokat! – Elfordul tőlem, és a tepsiért nyúl, hogy a kukába vágja a tartalmát, de megállítom.

– Várj még, hadd nézzem, mit csináltál! Talán még megmenthetjük. – Egy késsel megkapirgálom az elfeketedett hús tetejét, mely üszkös porként hull a tepsi aljára, majd egy utolsó esélyt adva a dolognak, belevágok, de kénytelen vagyok belátni, hogy a vacsoránk tényleg odalett.

Luke bocsánatkérően fintorog, majd kiveszi a kezemből a kést, és a kuka mélyére süllyeszti a csirke maradványait. Leültet a konyhaasztalhoz, és a kezembe nyom egy étlapot, hogy válasszam ki, mit ennék, amíg ő elmosogat. Tiltakozom, biztos vagyok benne, hogy gyorsabban végeznénk, ha én takarítanék, de ő hajthatatlan. – Te csak pihenj! Ma én szolgállak ki.

Nem is esik nehezemre beleegyezni.

Rendelek két adag ételt a közeli olasz étteremből, aztán Luke javaslatára bemegyek a nappaliba, és kiválasztok egy filmet, amit vacsora után megnézünk. Míg Luke hol fütyörészve, hol szentségelve takarít, a fürdő felé veszem az irányt, ő viszont arra kér, várjak még vele. Átöltözöm hát egy kényelmes melegítőbe, és csatlakozom hozzá a konyhában. A térdemet átölelve ülök egy széken, és őt figyelem, amint szép lassan újjá varázsolja a helyiséget. Jólesik a törődése, hogy meg akart lepni, hogy megkímél a fáradozástól, holott minden más hím azt mondaná, hogy ő megtette a magáét, rám vár a többi. Szerencsém van Luke-kal, és ezt nem csak a mai estére alapozva gondolom. A hétvégén meglátogattuk a családját, és alig hittem a szememnek, amikor megláttam, hogyan viselkedik a kis unokatestvéreivel. Képtelen voltam nem arra gondolni, mennyire jó apa lenne, mennyire szeretné a saját gyerekeit, és milyen szerencsés lesz az a nő, aki mellett Luke végül elkötelezi magát. Nem vagyunk együtt olyan régóta, de az elmúlt pár napban sokszor eszembe jutott, hogy szeretnék én lenni az a nő. Szeretnék minden reggel egy ilyen férfi mellett ébredni, szeretnék egy ilyen embernek gyereket szülni, szeretném mellette leélni az életem. Nyilván nem most vágnék bele mindebbe; még túl fiatalok vagyunk, egy éve sincs, hogy összeköltöztünk, még bármi megeshet…, de valami azt súgja, semmi rossz nem történhet közöttünk. Semmi olyan, amit ne tudna könnyedén jóvátenni, ami miatt el akarnám hagyni. Már csak azt kellene elérni, hogy én ne csesszem el, hogy ő is mindig ugyanígy érezzen irántam.

Elnézem alakját a szűk nadrágban, a pólóján át kirajzolódó hátizmait, miközben a felső szekrényben matat, vidám arcát, amikor elneveti magát valamin, amit nekem mond, és máris energikusabb vagyok. Ahhoz eléggé, hogy meggyőzzem magam, mégis tudnék mit kezdeni vele a hálóban. Vagy akár itt helyben…

Szerencséjére az ételfutár megmenti.

Tányérjainkkal elhelyezkedünk a nappaliban álló tévé előtt, és elindítjuk az Adam Sandler filmet, amit korábban kiválasztottam. Egy darabig csak az evőeszközök csilingelése és néhány fojtott kuncogás hallatszik, majd a tányérok eltűnnek, mi pedig jóízűen nevetünk a poénokon. A vacsorától ismét eluralkodik rajtam a fáradtság. Odabújok Luke-hoz, fejem a vállára hajtom, ő pedig szorosan magához ölel. Jólesik a testéből áradó meleg, bőrének ismerős illata, az érzés, ahogy hosszú ujjai finoman cirógatják a karomat. Elálmosodom, és addig fészkelődöm, míg fejem az ölébe hajtva el nem nyúlok a kanapén. Luke a hajamat simogatja, halk kommentárokat fűz a jelenetekhez, néha belekortyol a borba, amit a vacsorához vett, máskor a nevetéstől megrázkódik a teste a fejem alatt. Olyan egyszerű, és talán éppen ezért olyan meghitt az egész. Bár sosem érne véget ez az este!

A film vége előtt Luke bocsánatkérő arckifejezéssel kicsusszan alólam, és eltűnik a mosdó irányában. Nem bánom, az illatát, a teste keltette meleget még őrzi a kanapé – ezzel is beérem. Egy idő után viszont feltűnik a hiánya. A film véget ért, ő azonban még mindig nem jött vissza. Feltápászkodom, és elindulok, hogy megnézzem, mit csinál. Remélem, jól van, és az olasz nem feküdte meg a gyomrát. Ha kajáról van szó, elég válogatós tud lenni – ő is, meg a gyomra is. Furcsa zajokat mégsem a mosdóból, hanem a fürdőből hallok kiszűrődni.

Bekopogok, Luke pedig zavartan igyekszik lerázni. Azt magyarázza az ajtó túloldaláról, hogy adjak még neki pár percet, mindjárt elkészül. Nagyon igyekszik meggyőzni. Nem tetszik ez nekem, szeretném tudni, mit művel odabent, de nem akarom kínos helyzetbe hozni azzal, hogy rátöröm az ajtót. Mély levegőt veszek, és úgy döntök, elengedem a dolgot. Bíznom kell benne, neki is szüksége van térre, privát szférára, nem igaz? Ezzel nyugtatom magam, míg a konyhában elöblítem a koszos tányérokat. Mielőtt végeznék a mosogatással, Luke mellém lép, és kiveszi a kezemből a villát. Magához húz, szájon csókol, és szorosan átölel.

– Bocs, hogy megvárattalak, de hidd el, megérte. – Elhúzódik, és megfogja a kezem. – Gyere, ideje, hogy megfürödj és ágyba bújj!

Felhúzott szemöldökkel követem a fürdőszobába, ahol aztán leesett állal nézek körül. Képtelen vagyok megszólalni, annyira meglepődöm. Felnézek a szélesen mosolygó barátomra, és érzem, hogy legyűrnek az érzelmeim. Lágy, nyugtató zene szól, de nem a mostanában divatos relaxációs fajtából; ez érzelmes szaxofon, halk dob, némi pánsíppal keverve. Tagadhatatlanul erotikus egyveleg. A pultokon, az ablakpárkányon, a kád szélén néhány mécses világít, egy kádnyi illatos, habos, forró víz pedig csak arra vár, hogy megmártózzam benne.

Elmosolyodom, és Luke-hoz bújok. – Köszönöm! – suttogom a nyaka hajlatába.

– Szívesen, Édes. Megérdemled. Kapcsolj ki egy kicsit. – Végigsimít az arcomon, rám hajol, hogy megcsókoljon, aztán az ajtó felé fordul, de megragadom a kezét.

– Hova mész? Azt hittem, te is velem tartasz.

– Azt gondoltam, jólesne lazítani egy kicsit, én meg addig elpakolnék.

– Ne, inkább maradj! A pakolás megvár.

Nem kell könyörögnöm. Becsukja mögöttünk az ajtót, és nekilátunk lehámozni magunkról a ruhát.

Ketten együtt alig férünk el a kádban, lábunkat furcsa szögben lógatjuk át a peremen. Hátam Luke mellkasának döntöm, tarkóm a vállán pihen, és lehunyt szemmel élvezem a meleg vizet, meg persze az enyémhez préselődő férfitest érintését. Itt helyben el tudnék aludni, de csak pihenek. Aztán egészen éberré válok. Luke végigsimít a vállamon, a kulcscsontomon, majd a mellemen. Itt elidőzik, de mielőtt megkérhetném, hogy folytassa, már a hasamon matat. Visszafojtott lélegzettel várom, hogy ott megáll-e, vagy tovább araszol. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor keze a combjaim közé siklik. Szélesebbre tárom a térdemet, hogy könnyebben hozzám férjen, és az ajkamba harapok, hogy elfojtsak egy sikítást, amikor sikerül neki. Aztán már semmivel sem törődöm. Hallom, hogy az ő légzése is nehézkessé válik, és míg én lassan megszabadulok a feszültségtől, megérzem a derekamba fúródó keménységét. Itt az ideje, hogy végre mindkettőnknek jó legyen. Megfordulok, hogy Luke ölébe ülhessek, de egy rosszul kivitelezett mozdulat során megcsúszom, és lefejelem szegény srácot. Abba már belegondolni sem merek, mely testrészeibe mélyesztettem bele a térdemet vagy épp a könyököm. A végén még ő segít feltápászkodni, arcomból kisimítja nedves tincseimet, és megtart, mielőtt újra megcsúsznék. Egy pillanat erejéig farkasszemet nézünk, majd kitör belőlünk a nevetés. Amikor lecsillapodunk, vigyorogva újra nekiveselkedünk a mutatványnak. Megtámaszkodom a vállán, ő a csípőmnél fogva tart,  de egy sor bénázás után végül nevetve feladjuk. Azt azért magamban megjegyzem, hogy ezt a témát holnap alaposan körbe kell járnom Jane-nel. Ő szinte mindent kipróbált már, hátha erre is van néhány jó tippje. Holnap este én lepem meg Luke-ot.

Amikor Luke végre csatlakozik hozzám a hálóban, szabadkozik, hogy igazából még tervezett nekem egy kis lazító masszázst, de nem biztos benne, hogy jól sülne el a dolog. Megnyugtatom, hogy nekem bőven elég, ha bebújik mellém az ágyba.

Egymással szemben fekszünk a takaró alatt, végigsimítok az állán, az ajkán, majd kezem a homlokára vándorol. Finoman simogatom a pontot, ahol a kemény fejemmel nekiütköztem, majd addig fészkelődöm, míg lágy puszit tudok nyomni rá. Elmosolyodik, átkarol, hogy közelebb húzzon magához, és abban a pillanatban elkerekedik a szeme. Ráharap az ajkában lévő fémkarikára, és egészen lassan végigsimít a hátamon, egészen le, a fenekem domborulatáig. Mellkasa gyorsuló tempóban emelkedik és süllyed, miközben belemarkol csupasz fenekembe. Nyilván arra számított, hogy mire lefekszik mellém, én már pizsamában horpasztok.

Én másképp gondoltam.

Elvigyorodom, az addig az arcán pihenő kezem a tarkójára csúsztatom, hogy beletúrjak a hajába, és magamhoz húzom egy forró csókra. Miközben fölé mászom, érzem az ajkam alatt formálódó mosolyát, ahogy az ölem alatt életre kelő testének lüktető forróságát is, és egyszeriben megfeledkezem a napi gondokról és a fáradtságról. Már nem pihenésre vágyom, csak Luke-ra, jobban, mit bármi másra. Holnap persze fáradtabb leszek, mint eddig, de abban is biztos vagyok, hogy az legalább jóleső kimerültség lesz.

Reggel a telefonom ébresztőjére kelek. Egy kis ideig még kiélvezem, hogy Luke a karjában tart. Orrom borostás állához dörgölöm, ő pedig még közelebb von magához, míg zavartalanul szuszog tovább. El kell ismernem, én is nagyon jól aludtam. Szám szegletében halvány mosoly formálódik a gondolatra. Megpuszilom Luke arcát, és mialatt kihámozom magam az öleléséből, megfogadom, hogy a fáradtság többé nem foszthat meg egy ilyen estétől.

Mielőtt kilépek a szobából, még visszanézek Luke alvó alakjára, békés arcára, kisimult vonásaira, és eszembe jut, mi mindent tett értem azelőtt, hogy bebújt volna mellém az ágyba. Hálás vagyok, hogy mellettem van, és ebben a pillanatban agyam egy rejtett zugából újra előkúszik a gondolat, a napnál is világosabban látom, minden egyes sejtemben érzem, hogy ez a férfi kell nekem. Nem csupán most, vagy a következő fél évre.

Mindig.

És még az után is.

Blue Mountains

A legjobb dolog, ami a nyáron történt velem?

Fura, ezen a kérdésen egy pillanatig sem kell törnöm a fejem. Agyamban azonnal feltolulnak a színes képek, orromban érzem az eukaliptusz erőteljes, friss illatát, hallom a vízcsobogást, a koalák bőgését, a szél susogását, ahogy megtáncoltatja a fák leveleit. Egy szempillantás alatt újra a Kék-hegységben termek, és felfedezem a természetet.

Ashtonnal.

Mindig tetszett Ashtonban a természet iránti szeretete és tisztelete, csupán azt bántam, hogy nekem valahogy sosem jött össze, hogy vele tartsak a túráira. Rendszerint a haverjaival indult útnak, én meg otthon bámulhattam a képeket, melyeken szélesen mosolyog rám a telefonja kameráján keresztül. Ezúttal azonban végre én is részese lehettem egy kalandnak, és legnagyobb meglepetésemre Ash csak kettőnk igényeihez igazodva tervezte meg az útvonalat. A barátainkat otthon hagyta. Nem is sejthette, mennyire boldoggá tett ezzel – na, jó, talán mégis. Elégedett arckifejezésén láttam, hogy felvillanyozott, hálás pillantásom és fülig érő vigyorom minden gondolatomat és érzésemet elárulta. Vagy talán nem kellett volna olyan boldogan a nyakába ugranom és megcsókolnom? Mindenesetre nem ellenkezett.

A hátizsákjaink nehezek voltak, de nem panaszkodhattam, Ash cipelt minden súlyos holmit, beleértve a kétszemélyes sátrat is. Még sosem aludtam a szabadban, és alig vártam, hogy ezt is kipróbáljam. Ashton mellett rengeteg új dolog megtapasztalására nyílik lehetőségem, és ezért végtelenül hálás vagyok neki.

Legtöbbször ő ment elöl, hogy utat törjön nekem, én pedig követtem és fényképeztem. A napszítta, sötétszőkén kunkorodó tincseit; az arcélét, amikor időnként hátrafordult; a hatalmas zsákot biztosan tartó, széles vállát; felhajtott, kockás ingujja alól előbukkanó, erős karját.

Meg néha a minket övező tájat is.

Ő csak ingatta a fejét, máskor megállt pózolni, vagy odahúzott maga mellé, szorosan átölelt, halántékát az enyémnek döntötte, és ő maga nyomta meg a gombot. Aztán megcsókolt, vagy csak egy puszit nyomott az orrom hegyére, én pedig kacarászva lépdeltem utána az ösvényen.

Jóleső melegséggel töltött el a látvány, ahogy Ash az állatokért lelkesedett. Természetesen mindketten láttunk, sőt simogattunk is koalát a Fetherdale Vadasparkban, kismilliószor volt szerencsénk kengurukhoz, vombathoz meg mindenféle más állathoz, de ez itt más volt. Itt szabadon, vadon éltek. Itt nem merészkedtünk a közelükbe, mégis olyan érzés volt, mintha mi is az ő világukhoz tartoznánk. Úgy is volt, egy rövid időre találkoztak útjaink, és mindkettőnkre nagy hatást gyakorolt az élmény, hogy természetes környezetükben figyelhettük meg, ahogy a kis, szürke szőrgombolyagok az eukaliptusz fák ágai között szunyálnak, ahogy az alig egyéves szürkekenguru kölyök az anyjába kapaszkodik, míg az nyugodtan legeli a zsenge füvet, vagy ahogy egy megtermett kacsacsőrű emlős a Grose folyó partja mentén úszkál, ahol mi is haladtunk. Ash szeme csillogott az örömtől, hogy része lehet mindebben, nekem pedig attól csillogott, hogy vele együtt tapasztalhatom meg mindezt.

Nem vagyok egy gyenge, szerencsétlenkedésre hajlamos lány, Ash mégis ügyelt rá, hogy a segítségemre legyen, ha nehezebben járható, elvadultabb terepre tévedtünk. Megfogta a kezem, és mélyen a szemembe nézve győzködött, hogy meg tudom csinálni, miközben felhúzott egy nagyobb sziklára. És ment is. Ő húzott, én a lábamat a kövön megvetve toltam magam, és ügyeltem rá, hogy még véletlenül se nézzek vissza. Felérve magához ölelt, megdicsért, hogy milyen kemény csaj vagyok, az ő fantasztikus barátnője, majd a kiszélesedő és egyenletesebbé vált csapáson kéz a kézben sétáltunk tovább.

Ő beszélt többet – mindig neki volt több mondanivalója, pedig én sem vagyok semmi –, mindenféle témát feldobott, viccelődött, a hegyről mesélt, alkalmanként rámutatott egy lantmadárra vagy egy keleti vízi sárkányra, és lenyűgözve bámultuk meg őket. Egyetlen percig sem unatkoztam, Ash végig szórakoztatott. Nem mintha a minket körülvevő szépség ne lett volna elég, mégsem hagyhatom kimondatlanul, hogy ez a srác igenis tökéletes társ volt egy ilyen túrához.

Meg minden máshoz is, de ez már más lapra tartozik.

Amikor összeakadtunk egy bokorban rejtőző gyémánt pitonnal, annyira megijedtem, hogy földbe gyökerezett a lábam. A kígyó már rég továbbállt, én viszont még mindig képtelen voltam mozdulni. Ashton csípőre tett kézzel nézett engem, és a fejét ingatva nevetett. Ő világosított fel a kígyó fajtájáról és arról is, hogy nem jelent veszélyt emberre, nekem mégis tele volt a gatyám. Komolyan, mint egy hároméves, aki szörnyet sejt az ágya alatt, úgy néztem be minden egyes cserje alá, kutattam a faágakat, míg egyszer csak azt vettem észre, hogy Ash megáll, hátizsákját a mellkasa felől veszi fel, és odasétál hozzám. Minden további teketóriázás nélkül előrehajolt, hogy a hátára mászhassak, és már indult is tovább, én meg fülig érő szájjal csimpaszkodtam belé. Persze, sajnáltam, hogy most már engem és a zsákomat is cipelheti, de nagyon élveztem a dolgot. Főleg a lovagiasságát, hogy feláldozná magát értem, még akkor is, ha az a kígyó egyikünket sem bántotta volna. Mindketten kacagtunk, ahogy megpróbált jól idomított hátasként ügetni velem az ösvényen, de természetesen túl nagy teher voltam neki, így csak darabosan ugrált, amíg meg nem sajnáltam, és lemásztam a hátáról. Gondosan letörölgettem a homlokán és nyakán kiütköző verítéket, ujjaimat belefúrtam a bandanája fölött kunkorodó hajába, és egész testemmel hozzásimulva, egy lassú, forró csók kíséretében megköszöntem a fáradozását. Azt sem bántam, hogy ajkának enyhén sós íze volt, a meghitt összefonódásunk minden pillanatát élveztem. Kedvem lett volna egy kis időre tábort verni, és belefeledkezni a hálálkodásba, de még többmérföldnyi felfedezésre váró vadont kellett meghódítanunk, így az adósságom további törlesztését későbbre halasztottam.

A Banks tetejéről pazar kilátás nyílt a környező vidékre. Egy gyér növényzettel tarkított, sziklás kiszögellésen ücsörögtünk, és az alattunk elterülő tájat csodáltuk a Grose-tól egészen a hosszú-hosszú mérföldekre elnyúló erdőségig. Egymás után lőttük a képeket, aztán csak ültünk ott összebújva, lenyűgözve a természet szépségétől. Jó érzéssel töltött el a tudat, hogy ilyen gyönyörű helyek vannak a Földön, hogy a világ hatalmas, és mi ketten részesei vagyunk ennek a végtelen csodának. Ugyanakkor ijesztő is volt ráeszmélni, hogy én csupán apró porszem vagyok ebben a zabolátlan mesterműben – egy icipici, védtelen porszemecske –, mégsem kerített hatalmába az egyedülléttől való félelem, mert ott volt velem Ashton. Tőle én is erősnek és fenségesnek éreztem magam, sosem kevesebbnek, mint ami valójában vagyok. Ahogy ujjaink összefonódtak, kettőnk között lüktetett és áramlott az energia; éreztem a biztonságot, melyet közelsége jelentett, és a feltétel nélküli szeretetet, amely összekötött minket. Igen, azt is, akármilyen nyálasan hangzik is. Ketten együtt erősek és gyönyörűek vagyunk, két olyan ember, aki megállja a helyét ebben a tágas, mégis csodaszép káoszban, mely az Élet maga. Amikor Ashton mosolyogva rám nézett, mogyoróbarna tekintetében tükröződni láttam saját gondolataimat, és abban a pillanatban biztosan tudtam, hogy jó helyen vagyok.

Estére visszatértünk a folyóhoz, és holtfáradtan vertünk tábort a partján. Kövekből tűzrakóhelyet építettünk, és amíg Ash felállította a sátrunkat, én előkészítettem a vacsoránkul szolgáló nyársakat. A tűz meggyújtása már nem ment olyan könnyen, ugyanis Ash ragaszkodott hozzá, hogy a modern technika mellőzésével csihol szikrát. Komolyan, a hátizsákjából elővarázsolt egy kovakövet és egy acéldarabot, és azokat ütögette össze nagy műgonddal, míg az erdőben begyűjtött száraz taplót a közelben tartotta, hogy az kapjon lángra a kipattanó szikráktól. Az azonban valahogy nem akart meggyulladni. Nyilvánvalóan nem volt elég száraz, de Ashton nem adta fel. Egy darabig lelkesen, majd mosolyogva néztem elszánt erőlködését, aztán magára hagytam a kis játékával, és inkább hátradőltem, hogy az elsötétülő égbolton egyesével felgyúló csillagokat bámuljam. Fáradt és éhes voltam, bűzlöttem az egész napos izzadástól, mégsem zavart Ash hiábavaló makacssága. Kikapcsolódni mentünk oda, hagytam hát, hadd csinálja, amihez kedve van. A kattogó-pattogó fémes zaj ritmikus ismétlődése szinte transzba ejtett, a csillagok számolgatása eltompított. Éreztem, hogy a szemhéjam elnehezül, de kitartóan küzdöttem az álmosság ellen. Aztán már csak azt vettem észre, hogy Ashton meleg ujjai az arcomat cirógatják, és miután ólomsúlyú pilláimat felnyitottam, mosolygós arcát is megpillantottam, amint fölém hajolt. Elnéztem a gödröcskéit, ragyogó szemét, homlokába hulló, rakoncátlan tincseit, és képtelen voltam elfojtani egy elégedett, halk sóhajt. Miután meggyőződött róla, hogy végképp felébredt az ő alvó Csipkerózsikája – esküszöm, tényleg ezt a hasonlatot használta –, felültetett. Pillantásom azonnal a tűz felé siklott, vagyis arra a pontra, ahol annak lobognia, ropognia és melegen világítania kellett volna. Igazából nem is számítottam másra. Beharaptam az ajkam, hogy elrejtsem mosolyom, és kérdőn néztem a fájós ujjait lesütött szemmel babráló srácra, akit abban a pillanatban mindennél jobban szerettem. Ez is egy különös dolog, hogy a leghétköznapibb, legjelentéktelenebb momentumok váltják ki az emberből a szeretet áradását. Sosem értettem ennek a logikáját, ezért egyszerűen elfogadtam, hogy így van. Elfogadtam, hogy sokkal inkább szeretném magamhoz ölelni ezt a fiút olyankor, amikor sajnálja és szégyelli, hogy nem tudott tüzet csiholni egy hűvös estén, vagy olyankor, amikor a nehéz csomagjaink ellenére is a hátára kap, hogy ne féljek a talpunk alatt rejtőző szörnyektől, mint akkor, amikor beállít hozzám egy csokor virággal, és drága étterembe visz vacsorázni. Benyúltam a nadrágom zsebébe, ahova fél órával korábban a zsákomból átcsempésztem az öngyújtót, majd egyetlen szó nélkül Ashton tenyerébe csúsztattam a testem hőjétől átmelegedett tárgyat. Közel hajoltam hozzá, belecsókoltam az arcán halványan felsejlő gödröcskébe, néhányszor végigsimítottam a hátán, majd a sátor felé vettem az irányt. Mire néhány perc múlva előkerültem egy üveg vízzel és egy zacskó pillecukorral, Ash már a narancsszín lángok fölé tartotta a nyársainkat.

Fehérneműben gázoltunk bele a hideg folyóba, hogy lemossuk magunkról a fárasztó nap során ránk rakódott kosz vékony rétegeit. A Grose itt lassan csordogált lefelé; a közepe táján már Ashtonnak is a derekáig ért, így legalább nem éreztük úgy magunkat, mint azok a röhejes felnőttek, akik a gyermekeik bokáig érő medencéjében téblábolnak. Ash persze végig azzal ijesztgetett, hogy kígyók, piócák, tudomisénmik lakják a folyót, és csak arra várnak, hogy friss húst kapjanak. Annyira azért felkészültem, hogy tudjam, ez csupán részben igaz, de a biztonság kedvéért óvatosan haladtam mögötte, míg beértünk, és később is felkaptam néha a fejem, ha a lábamhoz ért valami. Legtöbbször Ash keze – az a csintalan vigyor a szemtelen pillantásával! Legszívesebben a víz alá nyomtam volna a fejét, de esélyem sem lett volna. Inkább gyerekes módon lefröcsköltem, amit ő természetesen viszonzott, és nagy kacagások közepette vívtuk vízi csatánkat a hold sápadt fénye alatt. Más fényforrásunk nem lévén, ügyeltünk rá, hogy mindig egymás közvetlen közelében maradjunk, így pontosan észleltük egymás minden rezdülését. Annyira intenzíven érzékeltem Ash jelenlétét, őt magát, alig tíz centire tőlem, hogy néhány pillanat erejéig csak álltam a hűvös habokban, és néztem őt. Az ezüstös holdsugarak alatt szeme sötéten ragyogott, kiszáradó szájjal követtem a mellkasán megcsillanó vízcseppek útját, és önkéntelenül is megérintettem a bőrét, hogy megvizsgáljam a vállán halványan kirajzolódó szeplőit. Karja kinyúlt felém, hogy a derekam köré fonja, és míg ujjbegyeim lágyan, meleg bőrét alig érintve siklottak egyik aranyszínű pöttytől a másikig, magamon éreztem kutató pillantását. Szabad tenyerem egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasára helyeztem, és ahogy ujjaim szakadatlanul igyekeztek formát adni a hanyagul elszórt szeplők tengerének, Ash szíve egyre szaporábban vert a kezem alatt. Csupán ez, és a közben elcsípett tekintete árulta el a benne dúló feszültséget. Komoly koncentráció eredményeként egy csálé szívet rajzoltam a kulcscsontjára, és ráhajoltam, hogy belecsókoljak, egyenesen a közepébe. Felnézve rámosolyogtam. – Szeretem a szeplőidet – mondtam, és készségesen simultam hozzá, ölelő karjai alatt.

– Én meg téged szeretlek – felelte, majd megcsókolt.

Sosem volt még akkora a hold, mint azon az estén. Vagy csak én nem szenteltem neki korábban különösebb figyelmet. Tény, hogy a városban egyetlen egyszer sem láttam olyan gyönyörűnek az éjszakai égboltot, mint akkor, ott, az erdőben. Álltunk a lomhán, de folyton mozgásban lévő folyóban, és megigézve bámultuk a fejünk fölé terített tintaszínű bársonytakarót, rajta szikrázó-pulzáló csillagok miriádjaival és a hold óriási tányérjával, mely ezüstös fénybe vont mindent, amit megérintett. Vállamon Ash karjával, hátamnak préselődő felsőtestével, fejem búbján érezve állának ívét ismét hatalmába kerített a korábbi érzés, hogy a világunk meseszép, és benne mi ketten külön kis csodát alkotunk. Ujjaimat összefűztem Ashtonéival, és próbáltam egyenletesen lélegezni – egyáltalán lélegezni –, mert az engem ért intenzív benyomásoktól szinte meg is feledkeztem róla.

Kacagva, Ashtonba kapaszkodva igyekeztem az alig parázsló tűz felé, hogy ott lehámozzam magamról a vizes alsóneműmet, míg Ash az utolsó szikrát is kioltotta a sebtében lerángatott boxeréből kifacsart vízzel. Mire ő is kiterítette a ruháit és bebújt mellém a sátorba, én már a pokrócaink alatt kuporogtam. Dideregve fészkelte be magát a másik pléd alá, és bár rettentően elfáradtam, beszélgetni kezdtünk. Az élményeinkről, a következő napi terveinkről, arról, hogy milyen jó kettesben lenni, és közben hallgattuk egy koala távoli bőgését, a feltámadó szél neszezését, egy sátrunk körül ólálkodó oposszum motozását. Ezen a ponton Ash azt is bevallotta, mennyire örül, hogy a pókok elkerülnek minket, mert az araknofóbiáját még nem sikerült legyőznie. Ezt persze eddig is tudtam, láttam már kiakadni pók miatt, de úgy éreztem tisztességesnek, ha megnyugtatom, hogy ezen a gyengeségen osztozom vele. Éppen ezért magamban azt kívántam, szerencsénk a következő napon is kitartson. Elképzelni se akartam azt a katasztrófafilmbe illő jelenetet, amikor mi szembekerülünk egy szőrös, nyolclábú vadállattal. Pláne, ha mérgező a csípése.

Hogy elűzzem a nemkívánatos képeket, odabújtam Ashtonhoz, ujjaim nedves hajába fúrtam, és egy röpke csókot nyomtam a szájára, mielőtt becsuktam a szemem. Csendes békém azonban nem tartott sokáig. Már éppen átcsúsztam a tudattalanság peremén, amikor arra riadtam fel rémülten, hogy súlytalan lábak tapogatóznak a hátamon. Ashton mellkasa meg-megrázkódott hangtalan nevetésétől, szeme pajkosan csillogott a sötétben, miközben ujjaival átsétált a csípőmre, onnan pedig meztelen fenekemre. Végigcsiklandozta a hátam, én meg sikongatva, nevetve kérleltem, hogy hagyja abba. Éppen a nyakam ívén kalandozott, amikor mozdulatai lelassultak. Komolyan nézett rám, miközben félresöpörte félig már száraz hajamat, majd őrjítően lassan, kissé rekedtes hangon a fülembe suttogta, hogy attól tart, felbőszítettem a pókot, és meg fog marni. Felkészültem Ash támadására, vártam, hogy fogai belemélyedjenek a bőrömbe, ő viszont valami mást, valami annál is jobbat talált ki. Sóhajtva hunytam le a szemem, amikor megéreztem forró leheletét, és puha ajka a nyakamhoz ért. Nedves csókokkal cirógatott végig, és amikor meztelen teste óvatosan fölém gördült, zakatoló szívvel vetettem át lábam a csípőjén. Alig vártam, hogy magamba fogadhassam.

Ash lassan, figyelmesen szeretett – engem és a testem egyaránt. Egész lényével belemerült az örömszerzésbe, és én igyekeztem minden tekintetben, teljes odaadással viszonozni a tőle kapott gyönyört. Szinte eggyé olvadtunk, miközben figyelmünket teljes egészében egymásra irányítottuk, és átadtuk magunkat az érzéseinknek és vágyainknak. Édes kimerültségben zuhantunk álomba egymás karjaiban, hogy aztán reggel Ash ráérős csókjaira ébredjek. Erős borostája végigsúrolta a mellem, a csípőm, a combom, de nem bántam. Szerettem ezt az érzést, ma is szeretem. Ajkának gyengéd érintését is az ujjbegyeimen és a tenyeremen; a kínzóan jóleső, feszítő érzést az ölemben. Ezeknél csupán néhány dolog jelent többet, de azok is mind Ashtonhoz kapcsolódnak. Mint a minden érzelmét magába sűrítő, nyílt, meleg tekintete, amikor az ölében mozgok; a halk neszek és hangos sóhajok-morgások, melyek ingerlően telt ajkáról szállnak fel, és arról biztosítanak, hogy örömet szerzek neki. Ilyen az ő íze a nyelvemen; az érzés, ahogy ujjaim izmos lapockájába és fenekébe vájnak, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Szeretem kimerült testének súlyát az enyémen, ahogy azt is, hogy felülemelkedve fáradtságán, édes szavakat sugdos a fülembe. Leginkább mégis az tesz boldoggá, hogy ezek a szavak, a pillantása, minden mozdulata és gesztusa, de még a csendjei is azt üzenik, hogy szeret. Úgy igazán. És sosem hagyja, hogy ezt elfelejtsem.

Akkor is éppen így feküdt rajtam, és a hajamba motyogott, miközben végigsimítottam izzadságtól nyirkos tarkóján, le a gerincén, majd vissza, kócos tincseihez.

– Szeretlek – mondtam egyszerűen, de őszintén, és egy puszit nyomtam a fülcimpájára, mely a legközelebb esett a számhoz.

Ash mondott valamit, amitől elmosolyodtam, de éreztem, ha hagyom, hamarosan újra legyőz az álmosság. Inkább a sátor falát pásztáztam, és élveztem a meghitt perceket. De csak addig, amíg az egyik merevítőn meg nem pillantottam egy kis fekete valamit.

Egy pókot.

Egy kibaszott vöröshátút, ami persze mérges pók.

Mi más lenne?

Kezem megállt mozdulat közben, minden izmom megfeszült, miközben szorosan magamhoz öleltem Ash-t, és figyelmeztettem a veszélyre. Ijedten kapta fel a fejét, pillantása az enyémet kutatta, hátha hazugságon kap. Miután felfogta, hogy nem ugratom, megmutattam neki, hol tanyázik a bestia. Ennyi éppen elég volt, hogy halálra rémüljön. Őrült módjára rángatta le a sátor cipzárját, én meg végig a pókot figyeltem, és azért imádkoztam, nehogy Ash felverje a kapkodásával. Visítva, mégis nevetve estem ki a nyíláson, ahogy Ash a kezemet fogva rángatott kifelé, és lefejeltem az egyik tartórudat. Miután felsegített, eligazítottam magamon a plédet, amit a testem köré tekertem, és zihálva meredtem a sátor bejáratára. Elég volt néhány másodperc, hogy megnyugodjak, és arra koncentráljak, hogyan szabadulhatunk meg a hívatlan látogatótól anélkül, hogy bármelyikünk belehalna, mert ellenanyag természetesen nem lapult a zsákunkban. Ashtonhoz fordultam, hogy megbeszéljük a stratégiánkat, ám őt látva bennem akadt a szó. Ott állt mindenfelé meredező, kócos fürtjeivel, anyaszült meztelenül, a reggeli hűvös levegőtől remegő izmokkal, hatalmas kezével a férfiasságát markolva, azzal a kétségbeesett, zöldben játszó tekintettel, melyet a sátor bejáratára szegezett.

Bár mondhatnám, hogy az első gondolatom a másik pokróc volt, amit köré tekerhetnék, de hazudnék. Az első gondolatom az volt, hogy mennyire gyönyörű ez a férfi. A második az, hogy milyen édes így, rémülten. A harmadik pedig, hogy szeretném magamhoz ölelni, és belefeledkezni a teste becézgetésébe. Újra. Meg újra.

Látványosan végigmértem, és elmosolyodtam. Már az ő szeme is felcsillant, amint elé léptem, karjaim átfűztem a karjai alatt, hogy átöleljem, és lábujjhegyre állva megcsókoltam. Mielőtt szétváltunk volna, ajkam alatt éreztem az arcán elömlő mosolyt. Szemében huncut fény ragyogott, miközben megkérdezte, hogy tetszik-e, amit látok, én pedig éppolyan csintalanul mosolyogva vontam meg a vállam, aztán óvatosan kimentettem a másik plédet, és az ajkamba harapva Ash dereka köré tekertem. Még akkor is kuncogott, amikor a fejét ingatva lehajolt a sátorhoz, hogy szembenézzen a pókunkkal.

Aznap még sokat gyalogoltunk, de lassabban is haladtunk. Minden tagom sajgott az előző napi túrától, meg persze az esti ágytornától, Ashton viszont lelkesen bíztatott, ezért eszembe sem jutott feladni. Így legalább láttam sárgafarkú kakadut, vombatot és hangyászsünt, ahogy különböző fajtájú és méretű kígyókat, rovarokat és hüllőket is. Szerencsére egyik sem volt harapós kedvében.

A növényzet is folyton ámulatba ejtett. Mélyen beszívtam az eukaliptuszfák jellegzetes, friss illatát, ahogy a fenyőkét is. Gyönyörködtem a páfrányokban, a waratah vörös szirmaiban, megpróbáltam átölelni egy terpentinfa törzsét. Ezt még Ash-sel együtt sem tudtam véghezvinni, annyira öreg és ebből kifolyólag hatalmas volt a fa.

A túrát azzal zártuk, hogy Katoombánál beszálltunk a Skyway egyik vastag kábelen függő, sárga kabinjába, az Echo Point irányába, és a panorámát csodáltuk.  A hatalmas üvegfalakon keresztül tökéletes kilátás nyílt a Katoomba vízesésre, majd jobbra feltűnt a Három Nővér óriási sziklakompozíciója, míg kétszázhetven méterrel a talpunk alatt a Jamison-völgy terült el árnyas lombtengerével, melyet a kabin padlózatába épített ablakon át is megnézhettünk.

Fantasztikus élmény volt mindezt madártávlatból szemlélni, abban azonban mindketten egyetértettünk, hogy ott lenni, testközelből megtapasztalni a vízesés arcunkba spriccelő permetének frissességét, a Három Nővér lélegzetelállító magasságait sokkal jobb lett volna. Ígéretet tettünk, hogy még mindenképp visszamegyünk, és meghódítjuk a Nővéreket.

Az este már Sydney homokos tengerpartján ért minket. Megmártóztunk az óceánban, egy part menti standnál sült halat vettünk vacsorára, majd letelepedtünk Ash Opeljének motorháztetejére, és az ujjainkat összefűzve belefeledkeztünk a naplemente szépségébe. Nem beszéltünk, csak figyeltük, ahogy a vakító narancs, a lágy rózsaszín, majd a mélylila fény elömlik az óceán felszínén, és a távoli hullámokkal keveredve semmivé foszlik.

Az ég már ott sem tűnt olyan csodaszép és titokzatos káprázatnak, mint amilyennek a fákkal körbeölelt Grose hűs vizében ácsorogva láttam, de Ash teste ugyanolyan meleg és biztonságot nyújtó menedék volt az enyém mellett, szíve ugyanazt a megnyugtató ütemet verte fülem alatt, és nekem ennyi elég volt.

Amikor a lányok megkérdezték, mire emlékszem a legszívesebben a nyárból, tétováztam ugyan, de aztán előálltam a létező legjobb válasszal. Azt mondtam, hogy Ian medencés bulija volt a legkirályabb az elmúlt hónapok során, ők meg megkönnyebbülve fogadták a válaszom, mely azt sugallta, semmiről sem maradtak le, és engem sem érdekel más a bulikon meg a pasikon kívül.

Igen, hazudtam.

Nem akartam őket beavatni. Azt akartam, hogy ez csak a mi titkunk legyen. Attól tartottam, hogy mindent elmesélve elveszíti varázsát az együtt töltött idő. De ha igazán magamba nézek, be kell vallanom, hogy irigy voltam. Nem akartam osztozni Ashtonon – még ennyire sem. Közben meg azzal nyugtatgattam magam, hogy valószínűleg egyikük sem akarta volna hallani, hogy életem két legcsodásabb napját hegymászással töltöttem, Ashtonnal.

Pedig ez az igazság. Minden percét élveztem annak az izzasztó, kimerítő, pókokkal és kígyókkal tarkított, felejthetetlen két napnak, annak minden magaslatával és mélységével, árnyoldalával és gyönyörűségével.

Kifelejtettem volna valamit? Persze, minden mondatom kezdő- és végszavát:

Ashtonnal.

Before we started, it was over

Úgy éreztem, a szívemen keletkezett hajszálvékony, szerteágazó repedés minden egyes lépéssel, melyet megteszek, egyre nő. Csak reméltem, hogy mire végzek, nem hullom darabjaimra. Totális érzelmi öngyilkosság volt odamenni, de nem tehettem meg vele, hogy magyarázat nélkül hagyom. Ráadásul, amilyen elcseszett vagyok, képtelen voltam lemondani az esélyről, hogy még egyszer lássam őt, mielőtt hónapokra eltűnik az életemből.

Azért mentem Michaelhöz, hogy elbúcsúzzam, de az volt az érzésem, kellemes emlékek helyett vérző, az idő múlásával elfekélyesedő sebeket hagyok magam után. Mindkettőnkön.

A zsúfolt buszon zötykölődve azon gondolkoztam, mit kellett volna másképp csinálnom, hogy elkerüljem mindezt. Talán, ha azonnal sarkon fordulok, amikor kiderült, hogy Luke elugrott valamiért. Vagy ha legalább akkor nemet mondok, amikor Michael marasztalt, hogy együtt várjuk meg Luke-ot…

Hiába, meg sem fordult a fejemben, hogy az az elfuserált vámpírimitátor a nevesincs színű, lehetetlen irányokba meredező hajával, veszélyt jelenthet a lelki békémre. Azon a délutánon Michael Clifford számomra csupán egy bizarr srác volt, akit a Playstationön kívül nem sok minden köt le. Nem volt az esetem, nem is érdekelt különösebben, egyszerűen érzéketlen voltam a kisugárzására. Nem sejtettem, hogy amint leülök mellé, az életem egészen más fordulatot vesz.

Végül is, ezen már fölösleges volt agyalni, a baj megtörtént, és nem állt módomban visszaforgatni az idő kerekét.

Michaelre a Barlangban találtam rá, a kanapén ült, kezében a konzollal, lábánál az összekészített bőröndje, és idegesítően nyugodtnak látszott. Amint észrevett, széles mosoly ömlött el az arcán, felcsillanó szemével izgatottan nézett rám.

A látványtól összeszorult a gyomrom.

Amikor előző este megcsókolt, elgyengültem, és visszacsókoltam – érthető, hogy azt hitte, végre sínen vagyunk, én viszont továbbra sem akartam kapcsolatot.

Vele nem.

Nagyon jól tudtam, hova vezetne mindez: hónapokig távol egymástól, kizárólag online érintkezni, tudva, hogy a hírnévre kiéhezett lányok tömkelege veszi körül. Megölné a bizalmat, és azzal együtt lassan a szeretetet is. Pontosan ez volt az, amitől meg akartam óvni magam, amióta első sorból néztem végig egy zenésszel szövődött szerelem haláltusáját. Luke tényleg igyekezett, mégsem tudta megmenteni a kapcsolatukat.

Az a csók óriási hiba volt. Már akkor tudtam, amikor összeért az ajkunk, mégsem volt erőm küzdeni ellene – aztán már nem is akartam. Gyengéd volt, finom és sikamlós, bizsergető, forró és dinnye ízű, mint a fagyi, amit előtte együtt kanalaztunk a papírdobozból.

Az volt az első csókunk, én azonban egyúttal búcsúcsóknak is szántam. Útravalónak, melyre mindketten emlékezhetünk.

A Barlangban állva Michael fölém magasodott, és a karjába zárt. Jólesett az ölelése, eperszínű szájának közeledtére azonban a vállába fúrtam arcomat. Láttam a zavart a tekintetében, de igyekeztem nem törődni vele. Azért jöttem, hogy tisztázzam a helyzetet, nem akartam fölöslegesen kínozni és tévhitbe ringatni.

Hosszan, szorosan öleltem magamhoz, az emlékezetembe akartam vésni az érzést, hogy összetartozunk – amíg még igaz volt. Mélyen beszívtam a kölnije nikotin szaggal kevert aromáját, majd elengedtem őt, és hagytam, hogy kézen fogva a kanapé felé húzzon, de nem ültem le vele együtt.

– Nem maradok, csak elköszönni és jó utat kívánni jöttem.

– Persze, de attól még leülhetsz egy kicsit. Még van időnk.

Miközben kezem meleg tenyerében pihent, a szája szegletében játszó, huncut mosolyát memorizáltam. Egyike azon dolgok sorának, melyektől az elmúlt hetek folyamán akaratom ellenére függővé váltam. Neki azonban ezt nem kellett tudnia. Ideje volt magam mögött hagyni a rózsaszín álomvilágot, és komolyra fordítani a szót.

– Nem lenne okos döntés. Csak megnehezítené.

– De mit? Nat, mi van? Miért vagy ilyen furcsa? Gyere ide, beszéljük meg! – Megpaskolta maga mellett a kárpitot, én viszont nem mozdultam. Abban sem voltam biztos, hogy meg tudnék szólalni a torkomba nőtt gombóctól, amely csak tovább dagadt, amikor immár mindkét tenyerét a kezem köré kulcsolta, és lassan cirógatni kezdte a bőröm. – Tudom, hogy szívás, hogy pont most megyek el, amikor végre összejöttünk. Nekem is szar érzés. Pont ezért akarom kihasználni még ezt a kis időt veled.

Michael gyanútlansága, mely arról árulkodott, hogy ő igenis hisz bennünk, megingathatatlan optimizmusa volt az utolsó csepp a pohárban. Összeszorult torokkal, némán, könnyben úszó szemmel meredtem rá, és akkor végre kezdte felfogni, hogy semmi sincs rendben.

– Mi a baj? Mondj valamit, az istenért!

Kétségbeesett pillantása, zavart arckifejezése elől menekülve a helyiség berendezésének pásztázásában kerestem megnyugvást, de ezzel is óriási öngólt lőttem. Bármerre néztem, mindenhol édesen fájó emlékek fogadtak. Könnyeimen át elmosódottan láttam a sarokba hajított tollasütőket, annak a nevetőgörccsel és slagos vízi csatával végződött délelőttnek mementójaként, amikor először és utoljára sikerült Michaelt rávennem bármiféle sportra.

A kanapé kárpitján és fölötte, a falon elkenődött vörösesbarna foltok arra emlékeztettek, amikor egy pizzázás alkalmával Michael lespriccelt ketchuppal, én pedig bosszút álltam. Később alig tudtuk összetakarítani a ketchup- és majonézfoltokat. Bár most nem láthattam, a hátam mögötti falon, az óriásképernyő fölött függött egy kinyomtatott fotó, melyen talpig szószosan, összedugott fejjel vigyorgunk a világra.

A kisszekrény tetejére hányt társasjátékok számtalan együtt töltött délutánt idéztek, az ablakpárkányon terpeszkedő cserepes növény a Michaellel folytatott harcomat juttatta eszembe, melyet a sivár, komor berendezés ellen indítottam. Az itt-ott fellelhető fotók mindegyikéhez egy-egy boldog emlék társult. Az egyik pulcsim gombóccá gyűrve hevert a kanapé mellett, elvétve egy csaton, egy könyvemen vagy a kedvenc édességem zacskóján is megakadt a tekintetem.

Mintha nem is Michael menedékében, hanem a közös kuckónkban lettünk volna, és ez a felismerés az összes közös emlékünknél jobban bántott. Az elmúlt két hónapban szinte minden szabadidőmet vele töltöttem, és ez azt jelentette, hogy nem csak a szerelem lehetőségét készültem elutasítani, de azzal együtt valószínűleg az egyik legjobb barátomat is elveszítem. És ettől a gondolattól a szívemen éktelenkedő repedés elmélyült.

Miért kellet neki éppen zenésznek lennie? Bár ezzel talán ki is egyeztem volna, ha a karrierje nem szakított volna el tőle hónapokra. De az élet nem kívánságműsor. Michael befutott zenész volt, és így értelmetlennek láttam bármibe is belekezdeni vele.

Forró könnyem végigcsorgott az arcomon, fogaimat ajkamba mélyesztettem, hogy megállítsam remegését. Michael azonnal talpra ugrott. Homályosan még láttam rémült tekintetét, mielőtt tenyerét az arcomra simította, én pedig lehunytam a szemem. Megpróbálta letörölni a könnyeimet, ám azok újra és újra végigszántották bőrömet.

– Nat, beszélj hozzám, kérlek! Tudod, hogy rám számíthatsz. Itt vagyok, még együtt vagyunk. Mi…

Nem tudtam tovább hallgatni, hogy úgy emleget kettőnket, mintha egymáséi lennénk.

– Hát nem érted? Nincs olyan, hogy mi! Nem vagyunk együtt. Már az elején megmondtam: nem járok zenészekkel.

Bár ne láttam volna sebzett tekintetét, értetlenséget tükröző vonásait, majd a fájdalmat! Éreztem, hogy a repedés tovább hasad.

– Ja, ezt megmondtad. De aztán kurva sok időt töltöttünk együtt, és úgy tűnt, nem zavar, hogy zenélek.

– Most sem zavar, de barátságnál több sosem lesz köztünk. Nem lenne értelme. Te elmész, én itt maradok…

– Akkor mi volt az a tegnapi? Hagytad, hogy megcsókoljalak. Aztán visszacsókoltál, nem is akárhogy.

Pillantásom Michael kezére esett, mely most az oldala mellett lógott. Vigasztaló érintése nélkül már most sokkal magányosabbnak éreztem magam, mintha máris több ezer mérföld választana el kettőnket. Ugyanakkor ki is tisztult a fejem. Mérlegeltem, hogy az igazság vagy egy hazugság okozna-e nagyobb bánatot neki. Mondjam el, hogyan érzek iránta, és ennek ellenére hagyjam el, vagy hazudjak, hogy könnyebben felejtsen? Hazudni egyszerűbb volt, mint végeláthatatlan magyarázkodásba fogni, amiből úgysem sülne ki semmi jó.

Már az elején tudtam, hogy ez nehéz lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire.

Megtöröltem az arcom, megvontam a vállam, és megkeményítettem a vonásaim, miközben zöld szemébe fúrtam pillantásom.

– Egy hiba, amit többé nem követek el.

Michael először hitetlenkedve nézett rám, majd amikor felfogta, hogy komolyan beszélek, nagyot nyelt, válla előre esett, tekintetéből kiveszett a fény. Feladta. Nem kellett volna, mégis bántott, hogy nem harcol tovább.

– Semmit sem érzel irántam? – kérdezte megtörten.

– Semmit. – Szinte hallottam a reccsenést a szívem tájékáról.

Ő a kanapéra roskadt, néhányszor végigsimított a tarkóján, majd arcát a tenyerébe temette.

Azt hittem, a szenvedése láttán újra sírva fakadok, de néhány mély lélegzet után sikerült legyűrnöm a késztetést. Szerettem volna megnyugtatni, mosolyt csalni az arcára, elhitetni vele, hogy minden rendben lesz és köztünk is minden a régi lehet, de hiba lett volna. Már semmi mást nem akartam, csak elköszönni, és valahol máshol lenni. Valahol, ahol nem látom Michael gyötrődését, ahol nem kísért megtört tekintete, ahol átadhatom magam az önmarcangolásnak, mert ezt tettem vele.

Ismét elfutotta a szememet a könny; minél előbb ki kellett jutnom innen.

Éppen szólásra nyitottam a szám, amikor Michael felemelte a fejét, és egyenesen a szemembe nézett.

– Tudod, gyűlölöm, ha hazudnak nekem.

Homlokráncolva néztem rá, mire folytatta.

– Emlékszel, amikor a Micsoda nőt néztük, és megkérdeztem, mennyiért mennél el egy vadidegennel?

Fogalmam sem volt, hova akar kilyukadni, nem rémlett az a beszélgetés. Ő viszont nyilván tisztán emlékezett minden egyes szóra, mert kihúzta magát, és magabiztosan folytatta, miközben tekintete parázslott a haragtól, vagy valami egészen más, de hasonlóan intenzív érzelemtől.

– Azt mondtad, nincs annyi pénz a világon. Képtelen vagy érzelmek nélkül bárkivel is ágyba bújni. Itt ültél mellettem felhúzott lábakkal, a Black Sabbath-os pólómban, összeért a vállunk, és teljes meggyőződéssel állítottad, hogy még megcsókolni sem tudnál senkit, ha legalább egy kicsit nem szeretnéd. Nézted a filmet, és közben arról meséltél, hogy totál hülyének néztek a faszfej osztálytársaid, amikor nem ültél le velük üvegezni, mert az neked nem poén. – Néhány pillanatnyi szünetet tartott, majd lassabban folytatta. – Szóval, szerintem hazudsz. Esélyem se lett volna megcsókolni téged, ha te nem akarod, ha nem érzed ugyanazt, amit én.

Mélyről jövő sóhaj tört fel belőlem. Határozottan nem akarta a könnyebb utat járni.

– Miért kell így megnehezítened?

– Én nehezítem meg? Kettőnk közül nem én vagyok az, aki bonyolítja az életünket. Szerintem ez nagyon egyszerű: bírjuk egymást, hát együtt vagyunk.

– Bírjuk egymást? – emeltem meg a szemöldököm.

– Annál azért kicsit többről van szó, és ezt neked is érezned kell. És azzal is tisztában kell lenned, hogy azon, ami kettőnk között van, az sem változtat, ha a világ másik végén vagyok. – Megrázta a fejét, gondosan formázott, fekete tincsei azonban meg sem rezdültek. – Nem fér a fejembe, miért visszakozol.

– Azért, mert premier plánban élvezhettem, ahogy a két legjobb barátom kicsinálja egymást. Ők is azt hitték, működhet, de jól megszívták. Pontosan tudod, miről beszélek, te is végignézted, ahogy tönkre tette őket ez az egész. A távolság, a karrieretek, a nők, a magány. Nem akarom, hogy velem, hogy velünk is ez történjen.

– Mi mások vagyunk. – Kinyúlt a kezemért. – Megoldom, hogy sűrűbben találkozzunk, vagy nem t’om. Nekünk sikerülni fog.

– De nem tudod garantálni.

– Hát, nem – értett egyet kelletlenül. – De megpróbálnám.

Tágra nyílt, zöld szemével olyan volt, mint egy kisfiú, aki elveszítette a kedvenc játékát. Túl gyenge voltam, hogy ellenálljak könyörgő tekintetének. Kezem az arcára simítottam, ő pedig a tenyerembe hajtotta a fejét, és lehunyt szemmel élvezte a cirógatást.

Szinte csak magamnak suttogtam: – Nem lett volna szabad hagynunk, hogy ez történjen. Te meg én… Látnom kellett volna előre, hova vezet, ha sokat lógunk együtt. Mindkettőnknek jobb lett volna, ha nem gabalyodunk egymásba.

– Ne mondd ezt! Én semmiért se cserélném el a veled töltött időt.

– Én sem – sóhajtottam, és komolyan is gondoltam. Tudtam, bármit tartogat is a jövő, ezért a két hónapért örökre hálás leszek Michaelnek.

Mintha csak erre a megerősítésre várt volna, az ölébe rántott, és száját a számra tapasztotta. Keze a tarkómra kulcsolódott, hogy ne mozdulhassak, míg másik karjával addig húzott maga felé, amíg az ágyékunk összepréselődött. Szorosan tartott, pedig eszem ágában nem volt eltávolodni tőle. Tenyerem végigsiklott a mellkasán, fel a vállán, hogy aztán mindkét kezem a nyaka köré fonhassam. A tarkóját simogatva szenvedélyesen csókoltam vissza, ajkam az övét kóstolgatta, finoman megharaptam, majd szabad utat engedtem tapogatózó nyelvének. Élveztem az ízét, átforrósodott bőrének parfümmel keveredő, intenzív illatát, ruhám alá csusszanó ujjainak érintését. Felnyögtem, amikor megéreztem az ölemnek feszülő erekcióját. Akartam őt, túlságosan is.  Az járt a fejemben, milyen mozdulatokkal szabadítsam meg a trikójától, amikor végre eljutott a tudatomig, mire készülök. Ennyi éppen elég volt, hogy megtörjön a varázs, és úgy meneküljek Michael meglazult öleléséből, mintha az életemet félteném.

Dermedten néztünk egymásra, néhány pillanat erejéig egyikünk sem volt képes megszólalni.  A kis szobában csupán vad zihálásunkat és a vörös ködben úszó koponyámnak feszülő, ordibáló gondolataimat hallottam. Fuss! Menekülj, amíg lehet! Azt akarod, hogy ti is Luke és Violet sorsára jussatok? Kurva nagy szívás lesz a vége, ha ezt folytatjátok!

Tudom! Tudom! Tudom!, üvöltöttem vissza némán, de egy percre még szükségem volt, hogy elraktározzam Michael vonásait, zölden ragyogó szemének ívét,  a csókolózástól megduzzadt ajkának eper színét, a szemöldökébe mélyedő piercing formáját, állának erős vonalát.

– Jobb lesz indulnom, mielőtt túl messzire megyünk, és a srácok ránk nyitnak – törtem meg a csendet.

– Aha…

– Élvezd a turnét! Megérdemlitek ennyi meló után. – Ezek voltak a legostobább mondatok, amik csak az eszembe juthattak. Semmit sem jelentettek, és az arckifejezéséből ítélve, Michael sem erre volt kíváncsi. Karját a derekam köré fonta, magához vont, és arcát a hasamba fúrta. Olyan szorosan ölelt, hogy egy pillanatra a lélegzetem is elakadt, de nem bántam. Ujjaim puha tincseibe túrtak, a tarkóján kalandoztak, végigsimítottak széles vállán. Úgy húztam magamhoz, hogy szinte összeolvadtunk; azt is akartam, sokkal inkább, mint elhagyni őt.

– Nem akarom, hogy vége legyen. Mindent megteszek, hogy kapcsolatban maradjunk – motyogta, és hasfalamon jóleső bizsergés futott végig a hangja keltette rezgésektől. Gondolataim azonban elkülönültek az érzékelésre kiélezett testemtől, és egészen más irányba sodortak, mint amerre a vágyaim húztak.

– Már azelőtt vége volt, hogy elkezdődött – suttogtam elcsukló hangon.

Michael erre felemelte a fejét. – Szerintem nem – mondta, és végigsimított a csípőm vonalán. – Várni fogok rád.

– Ne tedd! Én nem várok rád. Michael, ennek így semmi értelme. Ne tegyük tönkre a barátságunkat egy olyan kapcsolatért, ami eleve halálra van ítélve! – kérleltem, miközben lefejtettem magamról ölelő karjait.

Hosszan, üres tekintettel nézett rám, majd megrebbent a szempillája, és eltávolodott tőlem.

– Épp most tetted tönkre. Már nem akarok csak a barátod lenni. Nekem ennél több kell. Te kellesz.

Alig tudtam lenyelni a torkomba nőtt, fojtogató gombócot.

– Én viszont nem tudok a barátnőd lenni.

Meredten bámult, állkapcsa megfeszült, miközben hátradőlt a kanapén, és karját keresztbe fonta mellkasán.

– Akkor, asszem, nincs már mit mondanunk egymásnak. Ennek itt vége.

Kényszeredetten bólintottam. Ezt akartam, vagy nem? Mégis iszonyúan fájt.

– Hát, legalább van még bőven barátod.

Leesett állal, elkerekedett szemmel bámultam őt, amint felállt, és a bőröndjét kezdte babrálni. Ezt most komolyan kimondta?

– Ja, az enyémek mindjárt itt lesznek értem, szóval…

Igen, komolyan kimondta. És ennyi volt. A szívem darabokra robbant, és a szilánkok szétszóródva a mellkasomba fúródtak. Néhány darabka a könnycsatornámat is elérhette, mert miközben hátat fordítottam, szúró fájdalom állandósult a szememben, és képtelen voltam megálljt parancsolni a könnyeimnek.

 Igaz lehet, hogy a legkisebb vágások okozzák a legnagyobb kínokat, mert az én mellkasom ezernyi apró ponton sajgott, míg végül a fájdalmon kívül már semmi mást nem éreztem. Végül ő törte össze az én szívemet, de ez talán már nem is számított.

Sajnáltam, hogy így lett vége, és szívem szerint kitöröltem volna ezt a délutánt az emlékezetemből. Ennek ellenére időről időre azon kaptam magam, hogy felidézem Michael csókolózástól kipirosodott szájának ízét, ruhájának illatát, nevetéstől elkeskenyedő szemének csillogását. Elidőztem az elmúlt hónapok legszebb emlékeinél, és közben azt kívántam, bárcsak lett volna bátorságom kockáztatni, mert akkor talán duplán nyertem volna: egy barátot és egy szerelmet is. Így viszont nem maradt másom, mint a nagy büdös semmi, és egypár kósza emlék.