Kiss me... it's paradise - 30.

   Harry magába roskadva ült a hajója fedélzetén, és a hullámokat bámulta. Alig egy órája jött el a Stevens-házból, mégis úgy érezte, mintha nem is járt volna ott. Egyszerűen nem volt értelme odamennie. Annie-t csupán néhány perc erejéig láthatta. A karjába zárta, simogatta, a haját, azt arcát csókolta, ám a lány úgy feküdt a karjaiban, mint egy játék baba. Ránézett, de nem látta őt, ha mégis, tekintete fájdalmat sugárzott. Belé kapaszkodott, de nem viszonozta az ölelését, nem hagyta, hogy megcsókolja. Mintha érzéketlenné vált volna iránta. Két napja volt otthon, de mintha még mindig abban a percben élt volna, melyben megtudta, hogy elveszítette a közös gyermeküket. Nem kezdeményezett beszélgetést Harryvel, ha ő kérdezte, csupán igennel vagy nemmel válaszolt. Harry úgy érezte, teher a lány számára a jelenléte, így inkább eljött, hogy hagyja pihenni. Szerette volna azt hinni, hogy Annie csak azért ragaszkodik annyira Evie nénikéjéhez, mert ő nő, de az igazság azt volt, hogy Annie az asszonyhoz menekült. A nénikéjéhez, és nem hozzá, akihez tartozott, aki mellette állt, vagy állt volna, ha Annie hagyja.

   Ott akart lenni, hogy együtt birkózzanak meg a tragédiával, de a lány azt éreztette vele, hogy nincs rá szüksége. Pedig neki szüksége volt Annie-re, jobban, mint valaha. Nem tudta, mi jár a lány fejében, mit gondol, ő mit érez a történtek kapcsán, mert Ann nem beszélt vele, de úgy érezte, Annie azt hiszi, csak őt érte veszteség, csak neki kell valahogy talpra állnia a magzat elvesztése után. Bántotta a lány elutasítása, az iránta mutatott közönyössége. Bántotta, hogy Annie nem látja, min megy ő keresztül.

   Annie nem látta, mennyire üresnek érzi magát, mennyire fáj neki is a baba elvesztése, mennyire megviseli, hogy a szerelmét szenvedni látja, amikor a saját gyászát se tudja feldolgozni, és Annie azt sem látta, mekkora fájdalmat okoz neki azzal, hogy ellöki magától. Szüksége volt a lányra, a vigaszára, arra, hogy megnyugtassa, és azt mondja, túl lesznek rajta, együtt mindent átvészelnek. Szüksége volt rá, hogy mindezt ő is megtehesse Annie-ért, hogy éreztesse vele, nincs egyedül, rá és a szerelmére mindig számíthat.

   Annie elveszítette a méhében hordozott gyermeket, ám, ahogy telt az idő, és a lány nem mutatta jelét, hogy szüksége lenne rá, Harry úgy érezte, ő többet veszített egy meg nem született szerelemgyereknél: ő talán a társát, a nőt is elveszítette, akit a világon mindennél jobban szeretett, és ezt nehezebb volt feldolgoznia, mint a vetélést.

Félt, és szó szerint fizikai fájdalmat okozott neki a gondolat, hogy Annie érzelmi állapota visszafordíthatatlan. Rettegett a lehetőségtől, hogy már nem akarja őt, hogy a magzattal együtt az iránta táplált érzelmeit is elveszítette, vagy egyszerűen képtelen ránézni, mert a tragédiáját juttatja az eszébe.

   Nem akart ő lenni az ember, aki tönkre tette Annie életét, aki miatt mindezen keresztül kell mennie, minden problémája forrása. Pedig egyelőre pontosan annak érezte magát: a férfinak, aki fájdalmat okozott Ann-nek.

   Napnyugtatájban Harry zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel sétált vissza a városba. A tehetetlenségből származó néhány könnycsepp, melyet nem tudott visszatartani, már rég felszáradt az arcáról, zöld szeme mégis fénytelenül tekintett a járda kövezetére, arcvonásai keserűséget tükröztek, de az arcába hulló göndör fürtöktől úgysem láthatta senki. Nem akart mást, csak hazamenni, bezárkózni a szobájába, és legalább egyetlen áldott percre megfeledkezni a félelmeiről és fájdalmáról, az érzésről, hogy fölösleges. Mintha az olyan könnyen menne!

Elmélyedt a gondolataiban, azt sem tudta pontosan, hol jár, amikor meghallotta Mike hangját.

– Hé, Harry… Hova mész, haver?

Harry felnézett, és meglepetésére együtt érzést látott barátja arcán. Eddig nem volt alkalma kettesben beszélgetni Mike-kal, és nem tudta, mit várjon tőle, mindenesetre nem az együtt érzés volt az első, ami a fiúval kapcsolatban eszébe jutott. Azt gondolta, Mike mindenért őt hibáztatja, az is megfordult a fejében, hogy Mike talán csak arra vár, hogy valahol elkaphassa, és jól elláthassa a baját. Biztosan kéjes örömet lelne benne.

Most azonban, végignézve a fekete hajjal keretezett arc vonásain, nem látott agressziót Mike-on, pedig Isten látja lelkét, nem szaladna el előle. Ha őszinte akart lenni magához, belátta, hogy ő is saját magát hibáztatja az ő Annie-je gyötrelmeiért.

   – Nincs kedved beülni valahova meginni egy sört? – Mike egy hosszú pillanatig az arcát fürkészte, majd meg se várva a választ, átkarolta a vállát, és elindult vele a legközelebbi pub felé. – Már mindenhol kerestelek. Anyukád mondta, hogy a hajón lehetsz.

   – Ott voltam. Hol lettem volna? Ott legalább nem okozok gondot senkinek.

Mike homlokráncolva nézett barátjára, de nem tudta, mit mondhatna neki, amivel segítene, és nem tiporná sárba a büszkeségét.

   Egy eldugott utcácskában, egy hangulatos, a többiek által nem látogatott pubban ültek egymással szemben, előttük, a párás poharak által ott hagyott körökkel tarkított faasztalon egy-egy korsó sör állt.

Mike-ot aggasztotta Harry hallgatagsága, elrévedő, fájdalomtól égő, fényét vesztett zöld tekintete. Meghúzta a korsót, lerakta maga elé, majd kézfejével megtörölte az ajkát. Figyelmesen fürkészte barátja vonásait.

   – Szóval, hogy vagy?

Harry felpillantott, megrebbent a szeme, és gondolkodás nélkül válaszolt. – Jól, teljesen jól. Inkább Annie-ről beszélj. Ő hogy van?

Mike tudta, hogy hazudik, és egyáltalán nem volt ínyére a ködösítés, és aggódott is a fiúért.

   – Most nem Annie a lényeg. Ő jól lesz, mindenki körülötte ugrál, lesik minden rezdülését, te is tudod. Engem az érdekel, te hogy vagy? Hogy tudsz megbirkózni ezzel az egésszel? És ne merj hazudni, meg ne próbáld azt mondani, hogy jól vagy, mert tudom, hogy nem igaz!

Harry összehúzott, sötét szemöldöke alól nézte Mike-ot.

   – Miért érdekel, mi van velem? Neked Annie-vel kéne törődnöd, nem velem. Eddig azt hittem, alig várod, hogy a szart is kiverd belőlem, amiért ezt tettem az unokahúgoddal.

   – Mi értelme lenne? Így is elég nyomorultul érzed magad, nem? – Megvonta a vállát. – És ez amúgy se a te hibád. Ő volt figyelmetlen. – Sóhajtott. – Nézd, látom, hogy szarul érzed magad. Azt is látom, hogy Hugi nem könnyíti meg a dolgod. Nem tudom, hogy mi járhat a fejében, mert anyun kívül senkivel se beszél, de szerintem az lenne a normális, ha egymásra támaszkodnátok, nem valaki másra.

   – Ja, de Annie-nek nincs szüksége rám.

   – Pedig neked szükséged lenne rá, nem igaz? Nem könnyebbültél meg, hogy még sincs gyerek, nem igaz? – Válaszul csupán egy nagyon csúnya pillantást kapott Harrytől, mely tele volt hitetlenkedéssel és fájdalommal. – Gondoltam. Igazából mindig tudtam, hogy jó srác vagy, csak ő a húgom, érted? Féltettem. De rá most vigyáznak, te meg, úgy tűnik, egyedül maradtál. Szóval, itt vagyok, ha kell valaki, akivel beszélhetsz.

Harry nagyot nyelt, hogy visszatartsa a feltoluló könnyeit, és hálásan nézett a vele szemben ülő fiúra.

   – Kösz. Most az is elég, hogy megiszod velem ezt a sört. – Mike-ra emelte poharát, és nagyot kortyolt a hűs italból. 

   Miután Evie nénikéje kiment a szobából, Ann bebugyolálta magát a csipkés takaróba, és a plafont bámulta. Örült, hogy vége egyedül van. Evie rengeteget segített neki az elmúlt napokban, nem is volt szüksége másra, csak az asszonyra. Mindenkit elküldött, nem tudta elviselni sajnálkozó tekintetüket, a sóhajtozásokat, aggodalmas, szánalmat sugárzó hangjukat. Evie-n kívül csak Harryt engedte be a szobájába, de a vele töltött percek csupán még nagyobb szenvedést okoztak neki. Harry jelenléte fájdalmasan emlékeztette összetört álmaira és reményére, a most már soha be nem következő jövőjére, a benne növekvő, elveszített életre. Erre a gondolatra tegnap még könny szökött a szemébe, ma azonban csupán a lapos hasára simította a kezét, és forró bőrén körözött nyirkos tenyerével. A méhe már üres, nincs mit óvnia – hirtelen lekapta kezét a hasáról, és maga mellé ejtette, a lepedőre.

   Örült volna, ha vissza tudott volna süppedni az öntudatlanságba, de nem volt rá képes. A teste meggyógyult, elég volt neki három nap, hogy kiheverje egy gyermek halálát, már nem volt szüksége pihenésre. Ann szíve azonban még darabokra törve verte a megszokott, erős ritmust a mellkasában.

   Éberen feküdt szobája csendjében. Nem tudta, mihez kezdjen az életével, de ideje volt végiggondolnia a lehetőségeit, hiszen nem maradhat örökre elevenen eltemetve ebben a szobában, míg odakint megy tovább az élet.

   Akármennyire is fájt beismernie, képtelen volt elviselni Harry arcának látványát, gondoskodó, lágy érintését a bőrén. Gyásza kiszorította a fiút a szívéből, ott most csupán a halott gyermekének volt hely, bár tudta, hogy Harrynek is hagynia kellene egy kis zugot, hiszen nem ő tehetett a balesetről. Nem is gyűlölte a fiút, nem érzett undort, egyáltalán nem vált érzéketlenné a jelenlétére, a szeretetére, éppen ellenkezőleg. Tudta, hogy Harry éppúgy szenved, mint ő, és nem volt képes elviselni a látványt, mert nem tudott rajta segíteni. Harry folyton eszébe juttatta, mi lehetett volna, és ezt szintén nem tudta feldolgozni. Ha ránézett, maga előtt látta a fürtös kisfiút, akit korábban elképzelt, hallotta csilingelő kacagását, szinte az orrában érezte finom, hintőporos babaillatát, és ez túl sok volt neki. Volt még egy oka annak, hogy nem tudott együtt lenni a fiúval. Ha Harry vele volt, félt, és nem tudta megmagyarázni, mitől. Nem Harrytől, ebben biztos volt, de ahogy teltek az órák, majd a napok egy-egy találkozásuk között, a félelme egyre erősödött, annyira, hogy szívének sajgása már-már eltompult a mellkasát szorító érzés mellett.

   Most, hogy Evie nem volt mellette, most, hogy újra tudatosult benne, hogy a méhe üresen pihen a medencéjében, ez az érzés erősebben tört rá, mint eddig bármikor – elég volt csupán maga elé idéznie Harry arcát. A képzeletében Harry mosolygott, azzal a mosolyával, melyet csak neki tartogatott, érezte matató ujjait a hajában, a derekára simuló kéz melegét, és a félelem rátört.

   Nem hagyhatta, hogy elhatalmasodjon rajta az érzés. Lerúgta magáról az átizzadt takarót, és a fürdőszobába menekült. Két kezével megtámaszkodott a csap két oldalán, és belenézett a tükörbe. Borzalmas látványt nyújtott kócos, ragacsos hajával, karikás szemével, sápadt, kissé beesett arcával. Azonban mind közül a tekintete volt a legijesztőbb. Visszatükrözte a félelmet, tanácstalanságot és elveszettséget, mely belülről kínozta.

Hosszú percekig bámulta a tükörképét, és közben lázasan dolgozott az agya, végül úgy döntött, inkább rendbe szedi magát, és remélte, hogy a frissítő zuhany kitisztítja a fejét, és megtalálja, amit keres.

   A gyors, üdítő zuhanyból hosszas agónia lett. Levette magáról a kesernyés szagot árasztó pizsamáját, beállt a kádba, és kinyitotta a csapot. Néhány percig behunyt szemmel élvezte a bőrét simogató meleg vízsugarat, ám amikor a tusfürdőtől habos tenyerét végighúzta a testén, felszisszent a fájdalomtól. Lepillantva észrevette a sötét zúzódásokat, melyek a csípőjét, a lábát, a karját borították, és megrohanták az emlékek. Újra átélte, amint tehetetlenül gurult a domboldalon, érezte a testének ütődő éles kövek okozta kínt, a megkönnyebbülést, hogy nem történt baja, majd a derekába és alhasába hasító fájdalmat is. Ujjait finoman végighúzta a csípőjét borító zúzódáson, majd tenyere a hasára siklott. Maga előtt látta Harry arcát, amikor megtudta, hogy elvetélt, és összeszorult a torka. Leült a kádban, és úgy zokogott a testére záporozó vízsugár alatt, mint egy kisgyerek. Felhúzott térdét átölelve addig ült ott, míg elfogyott a meleg víz, és vacogni nem kezdett.

   Mire felpüffedt, immár könnytelen szemmel kiszállt a kádból, pontosan tudta, mit kell tennie. Megszárítkozott, hosszú nadrágot és hosszú ujjú, kockás inget húzott magára, nedves haját laza kontyba kötötte a feje tetején, szeme környékét pedig nyugtató krémmel kente be. Lehúzta az ágyneműjét, kiszellőztetett, és nekilátott, hogy összeszedje a holmiját.

   Egy óra múlva kissé fáradtan, keserű, de határozott tekintettel, döntése következményeinek teljes tudatában ült le az ágya szélére. Nagyot sóhajtva nézett körül a rendbe rakott helyiségben, mielőtt erőt vett volna magán, hogy felálljon és kinyissa a szobája ajtaját. Gyengének és sebezhetőnek érezte magát, de miközben tenyerét a lépcső korlátján végighúzva lesétált a nappaliba, felkészítette magát az előtte álló beszélgetésekre. Egyenes háttal, érzelemmentes arccal lépett be a helyiségbe, melyben Evie néniék tartózkodtak. Ahogy várta, a családja azonnal körülugrálta; hellyel, süteménnyel, teával kínálták, és egyre azt hajtogatták, mennyire örülnek, hogy jobban érzi magát és végre felkelt. Ann alig tudta palástolni, mennyire terhes számára az egész felhajtás. Rossz érzéssel töltötte el a tudat, hogy míg ők végtelenül kedvesek vele, ő alig várja, hogy megszabaduljon tőlük, és minden mástól is.

   Elfogadta a teát, ám a süteményből egy falat sem ment volna le a torkán. Csendben ült, a gőzölgő, borostyánszín italra fordította minden figyelmét, ám néhány perccel később eljutott a tudatáig, hogy ki kell használnia az idejét. Felnézett a csészéből, és hosszasan tanulmányozta a családot: Evie-t a tökéletes, kifinomult öltözékében, a tompán fénylő gyöngysort törékeny nyakán, a kedves, szeretetet sugárzó tekintetét; Aron bácsikáját, aki csendesen nézte őt az újságja fölött, mintha várna, mintha megsejtette volna az igazságot. És persze ott volt mindig mosolygós unokabátyja, aki sokat változott a nyár eleje óta. Mike a szeme előtt érett férfivá, ahogy az összes rye-i srác, akiket az elmúlt két hónap folyamán megismert. Fel se tudta fogni, mennyi minden történt ilyen kevés idő leforgása alatt. Körülötte, vele. Főleg vele… és Harryvel. De Harryvel később kell foglalkoznia. Most a családján a sor. Megnyalta, majd beharapta az ajkát, és mélyet sóhajtott. Erre mind felfigyeltek, Ann pedig úgy érezte, most már képes lesz beszélni.

Az első szavak kissé rekedtesen és halkan hagyták el az ajkát. – Köszönöm, amit értem tettetek. Köszönöm, hogy mellettem álltatok és segítettetek.

   – Ugyan, Annie, ez természetes! Kicsim…

Ann egy halvány, kelletlen mosoly kíséretében elhallgattatta nénikéjét.

   – Tudom. Egy család vagyunk, és szerettek, ahogy én is titeket. – Elhallgatott. A csészéjét babrálta, majd inkább letette a mellette álló kisasztalra. Amikor újra feltekintett, könnytől fénylett a tekintete, de nem adta meg magát a sírásnak. – Köszönöm a gondoskodást, amit egész nyáron kaptam, hálás vagyok, hogy elhoztatok magatokkal, és hagytátok, hogy jól érezzem magam. Én… nem is tudom… – Mély levegőt vett, és hátrahúzta meggörnyedt vállait. – Mindent köszönök, de azt hiszem, ideje hazamennem. – Kibökte végre, mégsem lett könnyebb semmi. – Tudom, még lenne másfél hetünk együtt, de… nekem könnyebb lenne most otthon. Remélem, nem sértelek meg ezzel titeket.

Néhány hosszú pillanatig némán néztek rá, ám Evie hamar megtalálta a hangját.

   – Dehogy, szívem! Megértjük. Ha úgy érzed, otthon gyorsabban túljutsz… mindenen, menj csak!

Ann bólintott, majd felállt.

   – Még el kell búcsúznom a többiektől.

   – Elkísérlek – ajánlkozott Mike. – Még nem vagy elég erős.

   – Nem kell, köszi. Teljesen jól vagyok. Tényleg – nyomatékosította, amikor Mike mégis elindult felé.

   – Rendben, de ha bármi gond van, hívj, azonnal megyek.

   – Köszönöm. – Ann-nek ezúttal egy mosolyra se futotta, lélekben már máshol járt. A gyomra görcsben állt, a torka elszorult, és miközben kilépett a házból, mélyeket kellett lélegeznie, hogy enyhítsen a szorongásán.

   Nem akarta, hogy Mike vele tartson, mert esze ágában nem volt végigjárni az összes barátját, hogy elbúcsúzzon. Csupán egyetlen embert szeretett volna meglátogatni, hogy elmagyarázzon mindent, és elköszönjön.

   Mielőtt felült volna a biciklijére, felhívta Harryt, és megkérdezte, hol van éppen, ezért egyenesen a kikötőbe tartott.

Magában kismilliószor lejátszotta a jelenetet, többféle verziót látott maga előtt, próbálgatta, hogyan is hangzana jobban a búcsú, de akármilyen kíméletesen is próbált fogalmazni, a végeredmény ugyanaz volt: majd’ megszakadt a szíve. Nem tudta elképzelni az életét Harry nélkül – de a mostani állapotában vele sem. Szüksége volt egy kis távolságra, minél előbb.

   Harry a móló elején várt rá. Kinyúlt, szürke pulóverben, a térdénél felhasadt, fekete farmerban, karba font kézzel állt a fa korlátnak támaszkodva, és őt nézte, ahogy közeledett. Amikor a lány elég közel ért, elé sietett, és szó nélkül magához ölelte őt.

   – Annie-m, Tündérem!

A lány orrát megtöltötte a jól ismert parfüm és mosószer egyvelege az óceán sós illatával keveredve, és ettől egy pillanatra megmozdult valami a lelkében, abban az egy pillanatban átmelegedett a szíve, ám amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt a röpke boldogság, és a helyét a félelem vette át, melyet Ann azóta sem tudott megfejteni. Eltolta magától Harryt, és az arcát fürkészte. Megviselt vonásai mellett a karikás szeme, fényét vesztett tekintete döbbentette meg leginkább. Ám ami igazán az elevenébe vágott, az a remény volt, mely most mégis megcsillant a zöld szempárban. Ann önkéntelenül is hátrálni kezdett.

   Bár Harry arcán zavar tükröződött, behívta őt a hajójára. Ann hagyta, hogy Harry hosszú ujjai körülöleljék a kézfejét, egy pillanatra behunyta a szemét, és élvezte a fiú tenyerének melegét. Elméjében elraktározott minden érintést, Harry minden rezdülését; nem is értette, korábban miért nem figyelt fel arra, hogy miközben Harry a kezét fogja, hüvelykujja apró köröket rajzol a kézfejére, hogy a lehető legközelebb vonja magához, miközben a mólón sétálnak, pedig már emlékezett, hogy korábban se hagyott távolságot kettejük között. Érezte a fiúból sugárzó feszültséget, pedig azelőtt könnyed természete volt, hullámokban ért el hozzá Harry vívódása, és sajnálta, hogy ezt tette vele. Pontosan tudta, hogy az elmúlt napokban nem volt jó társa Harrynek, eltaszította magától és kételyeket ébresztett benne a viselkedésével. Szégyellte magát, de tudta, ha visszamehetne az időben, valószínűleg újra és újra elkövetné ezt a hibát. Ahogy azt is tudta, hogy most sem fogja megkönnyíteni a fiú dolgát, most is csak a saját érdekében cselekszik, és az önző énjét cseppet sem érdekli, mi lesz Harryvel ezek után. Csak arra tudott gondolni, hogy minél előbb elhagyhassa Rye-t, a partot, Harryt – legalább addig, míg túlteszi magát annyira a történteken, hogy könnyek nélkül tudjon emlékezni erre a nyárra. Bármit megadott volna, hogy minden olyan legyen, mint a baba előtt. Azt szerette volna, hogy csak ő és Harry létezzen, hogy újra súlytalannak érezze magát, hogy a nehézségek ellenére is képes legyen mosolyogni. Azt akarta, hogy újra igazán képes legyen szeretni Harryt, úgy, ahogy megérdemli, úgy, ahogy most nem tudta. Igen, ha Harrynek nem is, magának bevallotta, hogy a gyásza minden más érzést kiszorított a szívéből, a fiú iránt érzett feltétlen szerelmét is – legalábbis ezt gondolta.

   Harry felsegítette a hajó fedélzetére, és le akarta ültetni, de Ann inkább lement a kabinba. Odabent Harry távolabb húzódott tőle, és összevont szemöldöke alól, bizonytalanul fürkészte őt. Csak amikor letekintett karba font kezére, és érezte, hogy görcsösen összehúzta magát, jött rá, hogy ő az oka Harry távolságtartásának. De így talán könnyebb is.

   – Nem akarsz leülni? – kérdezte Harry tétován.

   – Nem, köszi. Nem maradok sokáig, csak… – Beharapta az ajkát, idegesen helyezte át testsúlyát egyik lábáról a másikra.

   – Jól vagy, Annie? – Harry rekedtes hangja aggodalomról árulkodott, ám hűvösség is volt benne. Ann némán nézett rá, majd elfordult, hogy elrejtse feltoluló könnyeit. Ilyen érzés lenne Harry nélkül? Nem is értette, hogyan bírta ki annyi éven át a szeretete nélkül, és most, csupán a lehetőségtől, hogy elveszítheti azt, ürességet érzett. Vele ez nem történhet meg, Harry szerelme nélkül olyan lenne, mint egy kiszáradt, hideg sivatag. Kiváltságosnak érezte magát, mert annyi lány között Harry csak őt látta, csak őt ölelte, csak őt csókolta, csupán neki suttogta el féltve őrzött titkait – ezek nélkül ő is csak egy lenne a többi között, olyan ember, aki nem volt érdemes a fiú bizalmára. De ennek nem kell így lennie, ők csupán egy kis időre válnak el egymástól, hogy felejteni tudjanak, aztán minden rendbe jön.

   – Igen, minden rendben.

Harry két lépéssel mellette termett, a karjaiba zárta őt, és jobb tenyerét az arcára simítva letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából.

Ann-nek nem esett jól az ölelés, és a nyugtalanító érzés, hogy ki kell szabadulnia Harry karjaiból, feledtette vele az előbbi gondolatait.

Egy percig még hagyta, hogy a fiú tartsa, állta kérdő tekintetét, majd hátrébb lépett, és újra összefonta karjait a mellkasa előtt.

Beharapta az ajkát, és elutasító tekintettel nézett fel Harryre.

   – Nekem ez nem megy. Sajnálom, Harry, de nem tudom tovább csinálni. Nem tudom a nap huszonnégy órájában tettetni, hogy jól vagyok, vagy legalábbis hamarosan jól leszek. – Látta, hogy Harry vállai előreesnek, látta, hogy szárazon nyel, miközben fájdalmas pillantást vet rá. – Tényleg sajnálom. Nem akarlak bántani, pedig tudom, hogy most nem tudok az lenni neked, akire szükséged van.

Harry nem mozdult, csak nézett rá nagy, sötétzöld szemével, majd meg-megremegő ajkai szóra nyíltak.

   – Már nem szeretsz?

Ann-t mardosta a bűntudat, mert fájdalmat okoz Harrynek. Szerette volna megvigasztalni, megmutatni neki, mennyit jelent a számára, de tudta, ha ezt megteszi, Harry sosem engedi el, ezt pedig nem hagyhatta, vagy sosem lesz újra önmaga.

   – De igen. De… meg kell értened, hogy nem tudok itt maradni. Szükségem van egy kis időre, hogy túljussak ezen.

Harry a padlóra ejtette tekintetét. – Szeretsz. – Ann először azt hitte, csak magában beszél, de aztán újra rá emelte kétségbeesett tekintetét. – Hiszen még az ölelésemet se tudod elviselni! Annie, szerinted nem láttam, hogy hiába voltam veled, hiába próbáltalak vigasztalni, hiába próbáltalak a szeretetemmel meggyógyítani, te egyetlen pillanatra sem voltál ott? Nem voltál ott velem. – Elhallgatott, és Ann se tudott mit mondani neki. Amikor Harry legközelebb megszólalt, hangja beletörődően csengett, mintha feladta volna. – Egészen eddig próbáltam azzal magyarázni, hogy a gyászod minden érzésednél erősebb, de majd csillapul, és akkor visszajössz hozzám. Most mégis azt mondod, elmész. – Felsóhajtott. – Egyedül hogyan lenne könnyebb feldolgoznod, ami történt? Nem éppen a szerelmünknek kellene átsegítenie mindkettőnket ezen? Én legalábbis ezt hittem. De ha elmész, az csak azt jelentheti, hogy nincs szükséged rám.

Annt megrémítette Harry könnyfátyolos szemének látványa, de nem hagyta magát eltántorítani.

   – Félreérted. Harry, nem örökre megyek el, nem szakítok veled, csak szükségem van egy kis szünetre. Úgy érzem, muszáj eltávolodnom tőled, hogy ne emlékeztess folyton arra, hogy meghalt a kisbabánk. – Lehajtotta a fejét, mert szégyellte magát azért, amit kérni akart. – Azt szeretném, hogy egy kis ideig egyedül lehessek, hogy ne hívj, ne írj, ne keress. Tudom, hogy ez szörnyen hangzik, de nekem most csak arra van szükségem, hogy felejtsek.

Harry keserű válasza bántotta. – Igazad van, ez mind szörnyen hangzik. – Egy kis szünet után hozzátette. – Nekem csak rád lenne szükségem…

   Ann nézte, ahogy Harry az ajkát harapdálja, érezte, hogy egyre távolabb sodródnak egymástól; látta magát, amint odaszalad hozzá, és szorosan magához öleli, ezerszer is elsuttogja neki, hogy szereti, miközben végigcsókolja az arcát, a nyakát, és még tovább megy, de aztán a víziójába furakodott egy kisbaba képe. Keze a hasára csúszott, és ő ott maradt, ahol volt. A lehajtott fejjel az asztal sarkának támaszkodó Harry-t figyelte, elképzelte, mi lehetett volna, és forró nedvesség csorgott végig az arcán.

– Tudod, akárhányszor rád nézek, azt látom, mit veszítettünk. Sosem azt, mi lehet még ez után. Rád nézek, és látlak, ahogy egy édes, fürtös kisfiúval játszol. Valahányszor átöleltél, míg lábadoztam, azt éreztem, hogy elvettem tőled valamit, hogy a kisbabánkat már sosem tudod így átölelni. Itt – körbenézett a kabin belsejében – csak arra tudok gondolni, hogy itt fogant meg a babánk. Akármerre nézek, mindenhol emlékek várnak. A part, ahol először találkoztunk, ez a hajó, ahol először szerettük egymást, az orvosi rendelő kisutcája, ahol megtudtuk, hogy szülők leszünk. Liam a balesetre emlékeztet, Emma arca azt juttatja eszembe, amikor ott ült mellettem a korházban, és sajnálkozva nézett rám. – Megtörölte az arcát, de hiába, megállás nélkül pergett a könnye, légzése egyenetlen volt a zokogástól. – Rye-ban minden és mindenki arra emlékeztet, hogy elveszítettem a kisbabánkat. A te jelenléted is folyton erre emlékeztet. – Leroskadt a hajó keskeny ágyára, karjával átölelte magát, és keservesen zokogott. Fejében egyre ugyanaz a mondat ismétlődött, melyet senkinek sem volt képes kimondani, de szünet nélkül kínozta: ő az oka mindennek. Ő ölte meg a kisbabájukat a figyelmetlenségével és könnyelműségével. Ő vette el az esélyt Harrytől, hogy apja legyen a kisfiának. A teljes igazság az volt, hogy valahányszor Harryre nézett, valahányszor a fiú megérintette vagy szeretni próbálta, olyan bűntudatot ébresztett benne, mellyel képtelen volt megbirkózni.

Harry hozzá sietett, leguggolt elé, átölelte és csitította, míg Ann zokogása lecsillapodott. Akkor végigsimított a kipirult, nedves arcon, és egyenesen a lány szemébe nézett, hogy az biztosan felfogja a szavai értelmét.

   – Szeretlek, ugye tudod?

   – Igen. Köszönöm – suttogta Ann.

   – Ne köszönd, csak szeress! Szeress engem! Csak feleannyira, mint én téged.

   – Hiszen tudod, hogy szeretlek.

   – Annyira nem, amennyire kellene… Annyira nem, hogy ne menekülj el, ha baj van. Annyira nem, hogy ne hagyj magamra a szeretetemmel és a fájdalmammal. Nekem ugyanúgy fáj, mint neked, és ha téged is elveszítelek, semmim se marad. – Tekintete bejárta a lány arcát. – Először téged szerettelek, és most, amikor… ő elment, az irántad érzett szerelmem nem tört meg, csak erősebb lett. Ha elmész, elveszed az egyetlen dolgot, ami képessé tett igazán szeretni. Ha elmész… megölöd a legjobb részem. – Könnyben úszó, könyörgő szemmel nézett fel a lányra. – Szeress, kérlek! Kérlek…

Ann magához ölelte a fiút, szótlanul tűrte, hogy az úgy szorítsa, hogy az már fájt, és közben lázasan igyekezett meggyőzni magát, hogy minden rendbe jön, de képtelen volt leküzdeni a fájdalmat és a bűntudatot. Hullámokban tört rá ez a két érzés, kiűzve a szívéből minden mást. Nem volt elég erős ahhoz, hogy ezt elviselje. Belecsókolt Harry hajába, majd lefejtette magáról a karjait. – Sajnálom. – Felállt, és felrohant a kabin lépcsőjén, le a hajóról, végig a mólón. A lehető legtávolabb akart kerülni, Harrytől, és ezért mindent megtett. Amint felült a biciklijére, még hallotta Harry hangját, amint a nevét kiáltja, de a nélkül is tudta, hogy nem követi, hogy hátranézett volna. Hagyta elmenni, és neki pontosan erre volt szüksége. Harry valóban szerette – úgy, ahogy ő meg sem érdemelte. Úgy, ahogy ez után már senki sem szerette.

***

   Dawn az anyját fürkészte, aki újra együtt dúdolt a régi lemezzel, és az utat figyelte, ám őt nem tévesztette meg. Látta, hogy gesztenyebarna szemét ellepte a könny, és időről időre beharapta az ajkát. Nem fért a fejébe, hogyan mondhatott le Harryről, ha annyira szerette, hogy még most is miatta bánkódik.

   – Ennyi? Elszaladtál és kész?

Ann bólintott. – Ennyi. Egész éjjel a parton voltam, megnéztem az utolsó napfelkeltémet Rye-ban, aztán hazabicikliztem Evie-ékhez, és pár óra múlva már úton voltam London felé.

   – És mi lett Harryvel? Sose keresett?

   – Nem. Azt tette, amire kértem.

   – Honnan tudod, hogy azt tette, és nem csak megsértődött.

  – Mert Mike egy darabig még próbálkozott, hogy beszámoljon, mi történik, és elmondta, hogy sokat lógott Harryvel. Azt mondta, menjek vissza hozzá, mert ő még nem látott embert annyira szerelmesnek, se annyira szomorúnak.

   – De te nem mentél.

   – Nem. Túl sokáig tartott, hogy rájöjjek, amitől féltem, éppen az volt, hogy elveszítem őt. Hogy a babánk után már ő se lesz nekem. Ez hónapokig tartott, és utána már szégyelltem keresni őt. Azt gondoltam, annyi idő alatt már elfelejtett, talált magának valakit, aki igazán szereti, és nem olyan ostoba, mint én voltam. Azt reméltem, boldog, még ha én nem is voltam az. Aztán Evie, Aron és Mike meghalt, én találkoztam apáddal, és ezzel a történet lezárult. Azóta se hallottam Harryről vagy a többiekről.

   – De gondolsz rá. Még mindig szereted, igaz?

Ann szomorúan mosolygott a lányára, és megsimogatta az arcát.

   – Enyém a világ legokosabb lánya.

Dawn csendben ült a kocsiban, mely éppen befordult egy sarkon Rye mesébe illő utcáin. A gondolataiba merült, és amikor újra megszólalt, megváltozott a hangja.

   – Bánod, hogy apa lett a férjed Harry helyett? Vele boldog voltál.

Ann éppen leparkolt egy ház előtt, és figyelmesen nézte lányát. Pontosan tudta, mire akar kilyukadni.

   – Harryvel boldog voltam, ahogy az elején apáddal is. Szerettem őt, csak másképp, és sosem bántam meg, hogy találkoztunk. És tudod, miért?

Dawn tagadólag rázta a fejét.

   – Miattad, Tündérem. Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem, és semmiért se cserélnélek el. Nagyon-nagyon-nagyon szeretlek, kicsim. Ezt sose felejtsd el! – Magához ölelte a lányt, összecsókolta az arcát, és miközben beszívta Dawn samponjának eperillatát, tudta, hogy igazat mond. Dawnt semmiért és senkiért nem adná fel. Még Harryért sem. Annak ellenére sem, hogy sosem szűnt meg szeretni őt.

Vége az első könyvnek