Kiss me... It's paradise - 29.

  Bár Evie nénikéje nem tartotta helyesnek, Ann egyre csak halogatta a pillanatot, amikor közölnie kell az édesanyjával, hogy nem tér vissza Londonba. Tisztában volt vele, hogy véget nem érő veszekedés lenne az eredménye. Az édesanyja sosem értené meg, mennyire fontos számára Harry és a születendő baba. Nem értené, hogy bár egy véletlen balesetnek köszönhető a terhessége, ő teljes szívéből szereti a magzatot, várja, és nem érdekli, hogy az anyja szerint tönkre teszi az életét, és egyébként is, hogy volt képes ilyen fiatalon ezt tenni? Azt vágná a fejéhez, hogy szégyent hozott rá, hogy elment az esze, hogy nem erre nevelte. Harryt örökké gyűlölné, és a tetejébe még Evie nénikéjéékkel is összeveszne, és őket hibáztatná mindenért.

  Nem, erre még nem állt készen, nyugalomban és boldogságban szerette volna eltölteni a nyár utolsó napjait. Úgy tervezte, hogy aznap hívja fel a családját, amikor haza kellene mennie.

  Minden pillanatát a baba gondolata és Harry töltötte ki. Arról ábrándozott, milyen lesz megélni az anyaságot. Milyen lesz a karjaiban tartani a csöppséget, aki a saját húsa és vére. Vajon rá vagy Harryre fog inkább hasonlítani? Folyton mosolygó, fürtös fejű, pufók kisbabát képzelt maga elé, akit mindenki szeret, és aki mindenkit boldoggá tesz. Maga előtt látta, amint leül a kiságy mellé, betakargatja a piciny testet, és felolvas egy mesekönyvből, míg a gyermeke álomba szenderül. Álmában Harry fogócskázott a miniatűr önmagával, és amikor elkapta és megcsiklandozta a fiúcskát, vidáman nevettek. Látta Harryt kézen fogva sétálni egy édes kislánnyal, magukat, amint a parton piknikeznek és homokvárat építenek hármasban. Biztos volt benne, hogy boldog életük lesz, és a kisbabájuk a világ legvidámabb gyermeke lesz. 

  Ann Liammel, Judyval és Emmával kirándult Hastingsbe, a Rye-hoz közeli tengerparti városba. Egy csendes napot szerettek volna eltölteni a Hastings Country Parkban, piknikkel, sétával a természetben. Ahhoz, hogy a parkhoz eljussanak, először egy meredek szirten kellett felkapaszkodniuk. Sikló vitte fel őket, de lépcsőn is mehettek volna, ha Judy nem kezd el hisztizni. Arra azért sikerült rávenniük, hogy visszafelé azon az úton jöjjenek le, úgy legalább tovább gyönyörködhetnek a panorámában. Ám erre mégsem került sor…

  Ann kissé még tartózkodó volt Emmával, ezért meglepte, hogy mennyire jól kijönnek most. Amikor Judy lekötötte Liam figyelmét egy kis enyelgéssel, a két lány csak egymással tudott beszélgetni. Ann látta a barna lányon, hogy igyekszik érzékeltetni vele, mennyire bánja a nyár eleji viselkedését, és szeretné jóvátenni a hibáit. Miután kettesben töltöttek egy kis időt, Ann nem látta okát a haragtartásnak. Rájött, hogy – ahogy azt korábban Harry is hangoztatta – Emma intelligens, és ha épp nem utál valakit, jó modorú lány, akivel ugyanúgy együtt lehet mókázni, mint Lanával. Abban mindketten egyet értettek, hogy ők nagyon különböznek egymástól, mégis sikerült közös témákat találniuk. Az egyik ilyen téma természetesen Harry volt. Emma elmesélte, hogyan romlott el minden közöttük, és biztosította róla Annt, hogy erről csakis ő tehetett. Mindketten jó embernek tartották Harryt, olyannak, aki mindent megad azoknak az embereknek, akiket szeret, és ez nem csupán nőkre korlátozódik, de családra, barátokra is érvényes. Ann elgondolkozva figyelte Emmát, miközben az az ő gyermeke apjáról beszélt, de nagy megnyugvására nem látta a lányon, hogy bánná, már nincsenek együtt Harryvel. Úgy érezte, idővel igazi barátság szövődhet közte és Emma között, és ez örömmel töltötte el. Nem akart olyan emberek között élni, akik gyűlölik őt, és hátráltatni akarják a boldogságát.

  Liam és Judy – a spanyol nyaralás után lesülve – úja csatlakozott hozzájuk, és a négy barát egymásba karolva járta be a vidéket. Megnézték az ásatások helyszíneit, ahonnan már a paleolit korból származó, emberi jelenlétre utaló bizonyítékok kerültek elő, megálltak néhány vadlesnél, és a hosszú sétát egy, a tengerszinttől számítva több száz méter magasan húzódó szakaszon elhelyezett padon pihenték ki, ahonnan pazar kilátás nyílt a kéken ragyogó tengerre.

  Liam igazi úriemberként igyekezett mindhárom lánynak segíteni a túra során, bár Judy szinte minden figyelmét lekötötte az állandó panaszkodásával a lépcsők számát, a növények szúrósságát vagy éppen a rovarok mennyiségét illetően. Emma és Ann ezen csak kuncogott, és sajnálkozva néztek a fiú után, amikor az egy alkalommal felkapta göndör barátnőjét, aki azt mondta, egy lépést sem tud tenni, mert elfáradtak a lábai.

A két lány egymásba karolva érkezett meg a barátságos kis tisztáshoz, ahol az ebédjüket költötték el. Sokat nevettek, tréfálkoztak Judy kontójára, Liammel megvitatták a visszafelé vezető útirányt, és amint Judy felkészült, el is indultak.

  Visszafelé sokkal rövidebb utat jártak be, mert az igazat megvallva nem csupán Judy fáradt el a hosszú gyaloglás alatt. Ann azt gondolta, a terhessége még nem annyira előrehaladott, hogy megérezze, mégis kimerült. Nem bánta, hogy eljött erre a csodálatos helyre, de már szívesen kényelembe helyezte volna magát egy nagy pohár limonádéval a kezében.

  A végtelennek tűnő lépcsősorhoz érve mindannyian megtorpantak. Gyönyörű kilátás tárult a szemük elé: az egész várost és a tengert is belátták onnan, ahol a lefelé vivő út indult. Elővették a fényképezőgépeiket, és bőszen kattintgatva, lassan haladtak az öböl felé. Még Judy is felélénkült, Ann elfelejtette az időnként a derekába nyilalló fájdalmat, melyet a hosszú órákon át tartó állás váltott ki, csupán a természet csodáira figyeltek.

Az erős szél belekapott a lányok hajába, időnként megtaszította őket, de nem tartották veszélyesnek. Már félúton jártak az öböl felé, amikor felkapta az Ann kezében tartott térképet, és meg sem állt vele a domboldalon terpeszkedő bokorig, mely a lépcsőktől néhány méterre helyezkedett el. Ann gondolkodás nélkül átbújt a korlát alatt, és elindult a térképért. Liam meg akarta állítani, de a lány leintette.

A domboldalt sűrű növényzet borította, alatta pedig éles kövek álltak ki a földből, de a lány óvatosan lépkedett, így nem eshetett baja. Diadalittasan emelte a magasba a visszaszerzett térképet, és vigyorogva sétált vissza barátaihoz, egészen addig, amíg egy óvatlan pillanatban a lába beakadt egy kiálló gyökérbe, melyet gaz borított, és ő elveszítette az egyensúlyát. Jobb kezében erősen szorította a frissen visszaszerzett papírt, míg másik kezét a hasa elé húzta, hogy megóvja az eséstől. Ám mindez mit sem ért; hallotta barátai kiáltásait, Judy fejhangú sikoltását, de nem tehetett semmit, nem tudta visszafordítani a folyamatot. Megállíthatatlanul közeledett felé a domb alja, pedig onnan, ahol néhány perce még Emmáékkal állt, nagyon távolinak tűnt. Most is csupán az érzékei csalták meg. Valójában néhány másodpercnyi gurulás után megfogta egy nagyobb cserje, és ő zihálva feküdt a szúrós növények között. Gyors önvizsgálatot végzett: mindene mozgott, tisztán látta a feje fölött lustán úszó felhőpamacsokat, hallotta az alant morajló tenger zúgását. Rendben volt, csupán a homloka fájt kissé. Megérintette a sajgó pontot, és nyílt sebet tapintott ki, ő mégis örült, hogy csupán ennyivel megúszta az esést. Már majdnem felállt, amikor Liam egy ugrással előtte termett, és aggódva nyújtotta felé a kezét, miközben egyfolytában azt tudakolta, jól van-e, nem esett-e baja, hívjanak-e orvost. Ekkor ért oda Emma és Judy is, és idegesen hajoltak fölé.

  – Az a hülye térkép nem ért ennyit! – csattant fel Emma, amikor meglátta, hogy Ann még mindig erősen markolja a darab papírt.

  – Nincs komoly gond, ne izguljatok. Jól érzem magam. – Elfogadta Liam felé nyújtott kezét, és a fiú segítségével felállt. Abban a pillanatban, amikor felegyenesedett, éles fájdalom hasított az alhasába. – Baszki! – Mindkét kezét a hasára szorítva újra a földre roskadt, és úgy érezte, már nem is lesz képes felállni. Belülről szaggatta a fájdalom, és ezzel egy időben forró nedvességet érzett az alsóneműjében. Rosszabbnál rosszabb gondolatok kergették egymást a fejében, és könnyes, elgyötört arccal nézett fel barátaira, akik mit sem sejtettek az állapotáról. – Segítsetek! Valami nagyon nincs rendben! Kórházba kell mennem! Nem veszíthetem el a babát!

A barátok kétségbe esve néztek össze, de nem volt idejük megilletődni; Liam és Emma egyszerre nyúltak Ann hóna alá, hogy felemeljék, és miután a lány felkiáltott a fájdalomtól, Liam a karjába vette. Judy hívta a mentőket, miközben lefelé igyekeztek a hosszú lépcsősoron.

Ann khakiszínű rövidnadrágját sötét folt szennyezte be, és ő képtelen volt abbahagyni a zokogást. Hiába próbálták megnyugtatni, és azt sulykolni belé, hogy minden rendben lesz, ő legbelül érezte, hogy ez csupán hiú ábránd. Bár halványan még élt benne a remény, valójában tisztában volt vele, mit jelent mindaz, ami vele történik.

  Az utolsó néhány lépcsőfokot már a mentősökkel együtt tették meg, akik felkészültek a fogadására.

  Minden annyira gyorsan zajlott, túl sok minden történt egyszerre, Ann képtelen volt mindenre odafigyelni. Lehunyta a szemét, és magában imákat ismételgetett. Mindent megígért Istennek, csak tartsa meg a kisbabáját, csak legyen egészséges, csak ne büntesse a magzatot az ő ostobasága miatt…

  Liam, Judy és Emma végig vele maradtak, és hamarosan Evie és Aron is csatlakoztak hozzájuk a kórházban, ám ő erről mit sem tudott.

  Ann nem érzékelte pontosan a külvilágot, néhány másodpercre eszméleténél volt, aztán hosszú szünet következett, és ez így ismétlődött legalább fél órán át annyi változással, hogy egyre hosszabbak lettek a tiszta pillanatok. Amikor magánál volt, fogalma sem volt róla, mi történik vele, hol van, honnan erednek az idegesítő, pityegő, sípoló, szörcsögő hangok; azt gondolta, benne ragadt egy rossz álomban, de még az sem fordult meg a fejében, hogy abban reménykedjen, hamarosan felébred, hiszen képtelen volt felfogni, ami vele történt.

Az első dolog, amit képes volt érzékelni, Emma ujjainak simogatása volt. A lány ujjai időről időre beletúrtak a hajába, aztán végigsiklottak az ő nyirkos arcán, le, egészen az álláig, majd a mozdulatsor újra megismétlődött. Ann megzavarodva nézett fel a barna lányra, akinek tekintetéből együtt érzést olvasott ki.

  – Szia, Annie – suttogta.

  – Szia… – Egyelőre értetlenül ráncolta a homlokát, furcsállta Emma közvetlen, szeretetteljes viselkedését. Arra kezdett emlékezni, hogy a hastingsi túrán összebarátkoztak, de ez a féltő gondoskodás újszerűen hatott rá, és kissé zavarba is jött tőle.

  Hastings… Arra nem emlékezett, hogy a hosszú séta után hogyan és mikor jutott haza. Vagy… Körülnézett, és a helyiség a rideg, steril falaival, a berendezésekkel, melyektől – most jutott el a tudatáig – az idegesítő hangok származtak, cseppet sem emlékeztetett az Evie nénikéjénél lévő hálószobájára. Ez a szoba határozottan úgy nézett ki, mint egy kórházi kórterem. Tekintete most a karjára vándorolt, melyben időnként kellemetlen, szúró fájdalmat érzett. A kanül okozhatta, mely a vénájába vezette a feje fölé függesztett tasakból szivárgó folyadékot.

Csupán egy pillanatig gondolkodott, hogy az agyát elborító tejszerű köd feloszoljon, és akkor: bumm! A másodperc tört része alatt visszajött minden. Nem emlékezhetett arra, hogy hazament, mert nem is tette. Látta maga előtt a levegőben vitorlázó, Hastingset ábrázoló térképet, látta, amint a lába kicsavarodik, és ő elveszíti az egyensúlyát, a körbe-körbe pörgő-forgó világot, érezte a hasába, a combja közébe hasító fájdalmat, és mindent megértett. Könnyes szemmel nézett fel Emmára.

  – A baba?

Emma képtelen volt válaszolni. Az ő szemét is elfutotta a könny, és csupán Ann arcának simogatását tudta folytatni, miközben igyekezett megnyugtatni a lányt.

Ann a takaró alá dugta a karját, és tenyerét a hasára simította. Forró könnyei kétoldalt folytak le arcáról a párnára, ajka megállás nélkül remegett.

  Ez nem lehet igaz! Nem veszíthette el a magzatát, Harry kisbabáját! Persze csak képzelte, ő mégis úgy érezte, teljesen kiürült, belül kiszáradt, és a méhe élettelenül pihen az üregében, nem más, csupán egy hideg sírbolt. A morfium dolgozott a szervezetében, ő mégis úgy érezte, mintha a gyilkos fájdalom továbbra is tépné a bensőjét, a fájdalom, mely kiszakította belőle a magzatát.

Nem érzékelte, hogy már hangosan zokog, hogy mellette Emma is abbahagyta az ő vigasztalását, és a tenyerébe temetett arccal sír.

Ann gyásza nagyobb volt, mint bármilyen érzelem, melyet addig valaha is átélt. Nem tudta elképzelni, hogy ez az érzés valaha elmúlhat, nem tudta elképzelni, hogy bármi mást jobban akarhatna az élettől, mint visszakapni halott magzatát. És ekkor eszébe jutott, hogy fogalma sincs, hogyan mondja meg Harrynek, hogy megölte a közös gyermeküket, akit mindketten annyira szerettek és vártak.

  – Harry – hüppögte – itt van? Tudja már?

Emma tanácstalanul nézett rá. – Nem tudom. Az utolsó infóm az, hogy úton van ide. De – törölgetni kezdte az arcát – kimegyek, és megkérdezem neked, jó?

Ann bólogatott, és minden erejével próbálta megfékezni az újult erővel rohamozó sírógörcsöt.

  A kórteremből kilépve Emma egyenesen Harrybe botlott, aki éppen akkor ért a kórházba, és Evie-ből próbálta kiszedni, hogy mi történt. A fiú Emma könnyes arcát megpillantva pánikba esett. Még senki sem beszélt neki a babáról, így csak arra tudott gondolni, hogy Annie-vel történt valami borzalmas dolog.

Emma szeme könnyben úszott, sajnálkozó tekintettel nézett a fiúra. Végigsimított a karján. – Annie téged keres.

Harrynek elég volt ennyi, ott hagyott mindenkit, és belépett a kórterembe.

Nem tudta, mire számítson, de határozottan más kép fogadta, mint amit maga elé képzelt. Úgy tűnt, egy keskeny vágástól eltekintve a lány homlokán, Ann-nek nincs komolyabb külső sérülése, ám tisztán látszott, hogy valami nagyon nincs rendjén. Ann arca könnytől volt maszatos, ajka meg-megremegett, miközben görcsösen karolta át a saját hasát. Harry leült az ágya mellé, és végigsimított a nedves arcon.

  – Annie, Tündérem, mi történt? Jobban vagy? Ugye nincs komoly bajod? – Nem tudta leplezni aggodalmát, szeme idegesen ugrált a lány testének egyik pontjáról a másikra, hogy meggyőződjön róla, mindene ép, de miután ez látszólag beigazolódott, se tudott lazítani.

  – Én, Harry, én… – Ann torkából ismét feltört a zokogás. – Mindent tönkre tettem! Megöltem!

  – Várj, Annie-m, miről beszélsz? – A lány reakcióját látva Harry halálra rémült. – Nem csináltál semmi rosszat. Biztosan nagyon beverted a fejed, és…

  – Nem, Harry! Istenem! Annyira sajnálom! Mit tettem? – Ann a hajába fúrta ujjait, és kényszeresen szorongatta csapzott tincseit. – Mit tettem?! Ezt nem tudom, nem lehet… képtelen vagyok elviselni!

  – Annie-m, kérlek, próbálj meg megnyugodni. – Lassan simogatta a lány arcát, karját, gyengéden suttogott neki, amitől az valóban elcsendesedett. – Minden rendben lesz, csak pihenned kell.

Ann hangja most fásultan, rekedten szólt. – Hát neked tényleg senki se szólt? Istenem! – Olyan hosszú időre hunyta le a szemét, hogy Harry azt hitte, legyőzte a kimerültség, ám ő újra kinyitotta a szemét, és egyenesen a fiúra szegezett tekintettel, pislogás nélkül beszélt. – Elment, Harry. Elment a babánk. Vissza akartam hozni azt a nyomorult térképet, de megbotlottam, és… mire véget ért, ő… meghalt. – Hallgatott, és figyelte, ahogy Harry felfogja az elhangzottakat, és a szeme megtelik könnyel. – Az ostobaságommal megöltem a gyermekünket – suttogta.

Harry álla megremegett, de nem adta át magát a szomorúságnak. Tudta, most mindkettejük helyett neki kell erősnek lennie, hiszen látta, hogy Annie már megtört. Most az ő dolga támogatni a nőt, akit szeret, aki éppen most szenvedte el a legnagyobb veszteséget, mely asszonyt érhet.

  – Te semmiről sem tehetsz, Annie-m! Nem a te hibád, érted? Nem a te hibád. Baleset volt. És tudod mit? Igen, elveszítettük a babát, de én örökre hálás leszek azért, hogy te túlélted ezt a szörnyű balesetet. Gyerekünk még lehet, de te pótolhatatlan vagy. – Közelebb hajolt a lány arcához, és megcsókolta a nedves halántékát. – Számomra te pótolhatatlan vagy. Nem élném túl, ha bajod esne.

  Annie hallgatta az őszinte, szerelmes szavakat, érezte a bőrén Harry puha ajkának melegét, göndör hajának cirógatását, parfümjének jellegzetes, máskor a vágyait felkorbácsoló illatát, most mégis hidegen hagyta a fiú egész lénye. Maga sem értette az érzéseit, hiszen éppen Harrytől kellett volna várnia a megváltást, amit az kérés nélkül, tálcán nyújtott át neki, ő mégis csupán jeges közönyt érzett. Mert Harrynek nem is számít, hogy elment a közös babájuk. Neki csak az kell, hogy ő, Annie vele legyen. De hogy legyen vele, ha az a lány, akit a fiú ismert, megszűnt létezni abban a pillanatban, amikor elveszítette a legfontosabb részét. Hogyan értethetné meg Harryvel, hogy neki már nem elég a szerelmük, hogy neki a pici is kell a boldogsághoz? Hogyan mondja el neki, hogy őt nem érdekli egy másik gyerek lehetősége, mert neki csak az kell, akit várt? Ő képtelen csak úgy elfelejteni, hogy létezett valaki, aki benne növekedett, akit ő táplált, akit szeretett, akire mindennél jobban vágyott. Harry talán képes egyetlen mozdulattal félresöpörni a gyermeknek még az emlékét is, de ő, ő egészen más. Harry sosem értheti meg a köteléket, mely anya és gyermeke között alakul ki, arra egyetlen férfi sem képes. Nem, Harry itt már nem segíthet. Csupán egyetlen személy létezik, aki tökéletesen megértheti, min megy most keresztül, és neki nincs is másra szüksége, csak rá.

Belefúrta ujjait Harry sötét, illatos fürtjeibe, és finoman eltolta az arcától a fejét, hogy a szemébe nézhessen.

  – Szükségem van Evie-re. Harry, megtennéd, hogy beküldöd?

A fiú zavartan nézett rá, arcán egy röpke pillanat erejéig látszott, hogy megbántódott, ám végül szó nélkül felállt, hogy teljesítse a lány kérését. Végül is Evie felnőtt nő, talán most még tényleg többet tehet az unokahúgáért, mint egy tapasztalatlan, fiatal férfi.

  – Beküldöm, de Annie-m, ha bármire szükséged van, kint leszek. Csak szólj, és jövök!

Ann bólintott, megpróbált mosolyogni, hogy megnyugtassa Harryt, de nem járt sikerrel, sőt, amint a fiú hátat fordított, potyogni kezdtek a könnyei. Úgy érezte, valami végérvényesen megváltozott benne, úgy érezte, sok idő fog eltelni, míg Harryt fogja szólítani, mert szüksége van rá, és a fiú ezt talán nem lesz képes megvárni. Talán hosszabb időre küldte el, mint azt bármelyikük is gondolná.