Kiss me... It's paradise - 29.

  Bár Evie nénikéje nem tartotta helyesnek, Ann egyre csak halogatta a pillanatot, amikor közölnie kell az édesanyjával, hogy nem tér vissza Londonba. Tisztában volt vele, hogy véget nem érő veszekedés lenne az eredménye. Az édesanyja sosem értené meg, mennyire fontos számára Harry és a születendő baba. Nem értené, hogy bár egy véletlen balesetnek köszönhető a terhessége, ő teljes szívéből szereti a magzatot, várja, és nem érdekli, hogy az anyja szerint tönkre teszi az életét, és egyébként is, hogy volt képes ilyen fiatalon ezt tenni? Azt vágná a fejéhez, hogy szégyent hozott rá, hogy elment az esze, hogy nem erre nevelte. Harryt örökké gyűlölné, és a tetejébe még Evie nénikéjéékkel is összeveszne, és őket hibáztatná mindenért.

  Nem, erre még nem állt készen, nyugalomban és boldogságban szerette volna eltölteni a nyár utolsó napjait. Úgy tervezte, hogy aznap hívja fel a családját, amikor haza kellene mennie.

  Minden pillanatát a baba gondolata és Harry töltötte ki. Arról ábrándozott, milyen lesz megélni az anyaságot. Milyen lesz a karjaiban tartani a csöppséget, aki a saját húsa és vére. Vajon rá vagy Harryre fog inkább hasonlítani? Folyton mosolygó, fürtös fejű, pufók kisbabát képzelt maga elé, akit mindenki szeret, és aki mindenkit boldoggá tesz. Maga előtt látta, amint leül a kiságy mellé, betakargatja a piciny testet, és felolvas egy mesekönyvből, míg a gyermeke álomba szenderül. Álmában Harry fogócskázott a miniatűr önmagával, és amikor elkapta és megcsiklandozta a fiúcskát, vidáman nevettek. Látta Harryt kézen fogva sétálni egy édes kislánnyal, magukat, amint a parton piknikeznek és homokvárat építenek hármasban. Biztos volt benne, hogy boldog életük lesz, és a kisbabájuk a világ legvidámabb gyermeke lesz. 

  Ann Liammel, Judyval és Emmával kirándult Hastingsbe, a Rye-hoz közeli tengerparti városba. Egy csendes napot szerettek volna eltölteni a Hastings Country Parkban, piknikkel, sétával a természetben. Ahhoz, hogy a parkhoz eljussanak, először egy meredek szirten kellett felkapaszkodniuk. Sikló vitte fel őket, de lépcsőn is mehettek volna, ha Judy nem kezd el hisztizni. Arra azért sikerült rávenniük, hogy visszafelé azon az úton jöjjenek le, úgy legalább tovább gyönyörködhetnek a panorámában. Ám erre mégsem került sor…

  Ann kissé még tartózkodó volt Emmával, ezért meglepte, hogy mennyire jól kijönnek most. Amikor Judy lekötötte Liam figyelmét egy kis enyelgéssel, a két lány csak egymással tudott beszélgetni. Ann látta a barna lányon, hogy igyekszik érzékeltetni vele, mennyire bánja a nyár eleji viselkedését, és szeretné jóvátenni a hibáit. Miután kettesben töltöttek egy kis időt, Ann nem látta okát a haragtartásnak. Rájött, hogy – ahogy azt korábban Harry is hangoztatta – Emma intelligens, és ha épp nem utál valakit, jó modorú lány, akivel ugyanúgy együtt lehet mókázni, mint Lanával. Abban mindketten egyet értettek, hogy ők nagyon különböznek egymástól, mégis sikerült közös témákat találniuk. Az egyik ilyen téma természetesen Harry volt. Emma elmesélte, hogyan romlott el minden közöttük, és biztosította róla Annt, hogy erről csakis ő tehetett. Mindketten jó embernek tartották Harryt, olyannak, aki mindent megad azoknak az embereknek, akiket szeret, és ez nem csupán nőkre korlátozódik, de családra, barátokra is érvényes. Ann elgondolkozva figyelte Emmát, miközben az az ő gyermeke apjáról beszélt, de nagy megnyugvására nem látta a lányon, hogy bánná, már nincsenek együtt Harryvel. Úgy érezte, idővel igazi barátság szövődhet közte és Emma között, és ez örömmel töltötte el. Nem akart olyan emberek között élni, akik gyűlölik őt, és hátráltatni akarják a boldogságát.

  Liam és Judy – a spanyol nyaralás után lesülve – úja csatlakozott hozzájuk, és a négy barát egymásba karolva járta be a vidéket. Megnézték az ásatások helyszíneit, ahonnan már a paleolit korból származó, emberi jelenlétre utaló bizonyítékok kerültek elő, megálltak néhány vadlesnél, és a hosszú sétát egy, a tengerszinttől számítva több száz méter magasan húzódó szakaszon elhelyezett padon pihenték ki, ahonnan pazar kilátás nyílt a kéken ragyogó tengerre.

  Liam igazi úriemberként igyekezett mindhárom lánynak segíteni a túra során, bár Judy szinte minden figyelmét lekötötte az állandó panaszkodásával a lépcsők számát, a növények szúrósságát vagy éppen a rovarok mennyiségét illetően. Emma és Ann ezen csak kuncogott, és sajnálkozva néztek a fiú után, amikor az egy alkalommal felkapta göndör barátnőjét, aki azt mondta, egy lépést sem tud tenni, mert elfáradtak a lábai.

A két lány egymásba karolva érkezett meg a barátságos kis tisztáshoz, ahol az ebédjüket költötték el. Sokat nevettek, tréfálkoztak Judy kontójára, Liammel megvitatták a visszafelé vezető útirányt, és amint Judy felkészült, el is indultak.

  Visszafelé sokkal rövidebb utat jártak be, mert az igazat megvallva nem csupán Judy fáradt el a hosszú gyaloglás alatt. Ann azt gondolta, a terhessége még nem annyira előrehaladott, hogy megérezze, mégis kimerült. Nem bánta, hogy eljött erre a csodálatos helyre, de már szívesen kényelembe helyezte volna magát egy nagy pohár limonádéval a kezében.

  A végtelennek tűnő lépcsősorhoz érve mindannyian megtorpantak. Gyönyörű kilátás tárult a szemük elé: az egész várost és a tengert is belátták onnan, ahol a lefelé vivő út indult. Elővették a fényképezőgépeiket, és bőszen kattintgatva, lassan haladtak az öböl felé. Még Judy is felélénkült, Ann elfelejtette az időnként a derekába nyilalló fájdalmat, melyet a hosszú órákon át tartó állás váltott ki, csupán a természet csodáira figyeltek.

Az erős szél belekapott a lányok hajába, időnként megtaszította őket, de nem tartották veszélyesnek. Már félúton jártak az öböl felé, amikor felkapta az Ann kezében tartott térképet, és meg sem állt vele a domboldalon terpeszkedő bokorig, mely a lépcsőktől néhány méterre helyezkedett el. Ann gondolkodás nélkül átbújt a korlát alatt, és elindult a térképért. Liam meg akarta állítani, de a lány leintette.

A domboldalt sűrű növényzet borította, alatta pedig éles kövek álltak ki a földből, de a lány óvatosan lépkedett, így nem eshetett baja. Diadalittasan emelte a magasba a visszaszerzett térképet, és vigyorogva sétált vissza barátaihoz, egészen addig, amíg egy óvatlan pillanatban a lába beakadt egy kiálló gyökérbe, melyet gaz borított, és ő elveszítette az egyensúlyát. Jobb kezében erősen szorította a frissen visszaszerzett papírt, míg másik kezét a hasa elé húzta, hogy megóvja az eséstől. Ám mindez mit sem ért; hallotta barátai kiáltásait, Judy fejhangú sikoltását, de nem tehetett semmit, nem tudta visszafordítani a folyamatot. Megállíthatatlanul közeledett felé a domb alja, pedig onnan, ahol néhány perce még Emmáékkal állt, nagyon távolinak tűnt. Most is csupán az érzékei csalták meg. Valójában néhány másodpercnyi gurulás után megfogta egy nagyobb cserje, és ő zihálva feküdt a szúrós növények között. Gyors önvizsgálatot végzett: mindene mozgott, tisztán látta a feje fölött lustán úszó felhőpamacsokat, hallotta az alant morajló tenger zúgását. Rendben volt, csupán a homloka fájt kissé. Megérintette a sajgó pontot, és nyílt sebet tapintott ki, ő mégis örült, hogy csupán ennyivel megúszta az esést. Már majdnem felállt, amikor Liam egy ugrással előtte termett, és aggódva nyújtotta felé a kezét, miközben egyfolytában azt tudakolta, jól van-e, nem esett-e baja, hívjanak-e orvost. Ekkor ért oda Emma és Judy is, és idegesen hajoltak fölé.

  – Az a hülye térkép nem ért ennyit! – csattant fel Emma, amikor meglátta, hogy Ann még mindig erősen markolja a darab papírt.

  – Nincs komoly gond, ne izguljatok. Jól érzem magam. – Elfogadta Liam felé nyújtott kezét, és a fiú segítségével felállt. Abban a pillanatban, amikor felegyenesedett, éles fájdalom hasított az alhasába. – Baszki! – Mindkét kezét a hasára szorítva újra a földre roskadt, és úgy érezte, már nem is lesz képes felállni. Belülről szaggatta a fájdalom, és ezzel egy időben forró nedvességet érzett az alsóneműjében. Rosszabbnál rosszabb gondolatok kergették egymást a fejében, és könnyes, elgyötört arccal nézett fel barátaira, akik mit sem sejtettek az állapotáról. – Segítsetek! Valami nagyon nincs rendben! Kórházba kell mennem! Nem veszíthetem el a babát!

A barátok kétségbe esve néztek össze, de nem volt idejük megilletődni; Liam és Emma egyszerre nyúltak Ann hóna alá, hogy felemeljék, és miután a lány felkiáltott a fájdalomtól, Liam a karjába vette. Judy hívta a mentőket, miközben lefelé igyekeztek a hosszú lépcsősoron.

Ann khakiszínű rövidnadrágját sötét folt szennyezte be, és ő képtelen volt abbahagyni a zokogást. Hiába próbálták megnyugtatni, és azt sulykolni belé, hogy minden rendben lesz, ő legbelül érezte, hogy ez csupán hiú ábránd. Bár halványan még élt benne a remény, valójában tisztában volt vele, mit jelent mindaz, ami vele történik.

  Az utolsó néhány lépcsőfokot már a mentősökkel együtt tették meg, akik felkészültek a fogadására.

  Minden annyira gyorsan zajlott, túl sok minden történt egyszerre, Ann képtelen volt mindenre odafigyelni. Lehunyta a szemét, és magában imákat ismételgetett. Mindent megígért Istennek, csak tartsa meg a kisbabáját, csak legyen egészséges, csak ne büntesse a magzatot az ő ostobasága miatt…

  Liam, Judy és Emma végig vele maradtak, és hamarosan Evie és Aron is csatlakoztak hozzájuk a kórházban, ám ő erről mit sem tudott.

  Ann nem érzékelte pontosan a külvilágot, néhány másodpercre eszméleténél volt, aztán hosszú szünet következett, és ez így ismétlődött legalább fél órán át annyi változással, hogy egyre hosszabbak lettek a tiszta pillanatok. Amikor magánál volt, fogalma sem volt róla, mi történik vele, hol van, honnan erednek az idegesítő, pityegő, sípoló, szörcsögő hangok; azt gondolta, benne ragadt egy rossz álomban, de még az sem fordult meg a fejében, hogy abban reménykedjen, hamarosan felébred, hiszen képtelen volt felfogni, ami vele történt.

Az első dolog, amit képes volt érzékelni, Emma ujjainak simogatása volt. A lány ujjai időről időre beletúrtak a hajába, aztán végigsiklottak az ő nyirkos arcán, le, egészen az álláig, majd a mozdulatsor újra megismétlődött. Ann megzavarodva nézett fel a barna lányra, akinek tekintetéből együtt érzést olvasott ki.

  – Szia, Annie – suttogta.

  – Szia… – Egyelőre értetlenül ráncolta a homlokát, furcsállta Emma közvetlen, szeretetteljes viselkedését. Arra kezdett emlékezni, hogy a hastingsi túrán összebarátkoztak, de ez a féltő gondoskodás újszerűen hatott rá, és kissé zavarba is jött tőle.

  Hastings… Arra nem emlékezett, hogy a hosszú séta után hogyan és mikor jutott haza. Vagy… Körülnézett, és a helyiség a rideg, steril falaival, a berendezésekkel, melyektől – most jutott el a tudatáig – az idegesítő hangok származtak, cseppet sem emlékeztetett az Evie nénikéjénél lévő hálószobájára. Ez a szoba határozottan úgy nézett ki, mint egy kórházi kórterem. Tekintete most a karjára vándorolt, melyben időnként kellemetlen, szúró fájdalmat érzett. A kanül okozhatta, mely a vénájába vezette a feje fölé függesztett tasakból szivárgó folyadékot.

Csupán egy pillanatig gondolkodott, hogy az agyát elborító tejszerű köd feloszoljon, és akkor: bumm! A másodperc tört része alatt visszajött minden. Nem emlékezhetett arra, hogy hazament, mert nem is tette. Látta maga előtt a levegőben vitorlázó, Hastingset ábrázoló térképet, látta, amint a lába kicsavarodik, és ő elveszíti az egyensúlyát, a körbe-körbe pörgő-forgó világot, érezte a hasába, a combja közébe hasító fájdalmat, és mindent megértett. Könnyes szemmel nézett fel Emmára.

  – A baba?

Emma képtelen volt válaszolni. Az ő szemét is elfutotta a könny, és csupán Ann arcának simogatását tudta folytatni, miközben igyekezett megnyugtatni a lányt.

Ann a takaró alá dugta a karját, és tenyerét a hasára simította. Forró könnyei kétoldalt folytak le arcáról a párnára, ajka megállás nélkül remegett.

  Ez nem lehet igaz! Nem veszíthette el a magzatát, Harry kisbabáját! Persze csak képzelte, ő mégis úgy érezte, teljesen kiürült, belül kiszáradt, és a méhe élettelenül pihen az üregében, nem más, csupán egy hideg sírbolt. A morfium dolgozott a szervezetében, ő mégis úgy érezte, mintha a gyilkos fájdalom továbbra is tépné a bensőjét, a fájdalom, mely kiszakította belőle a magzatát.

Nem érzékelte, hogy már hangosan zokog, hogy mellette Emma is abbahagyta az ő vigasztalását, és a tenyerébe temetett arccal sír.

Ann gyásza nagyobb volt, mint bármilyen érzelem, melyet addig valaha is átélt. Nem tudta elképzelni, hogy ez az érzés valaha elmúlhat, nem tudta elképzelni, hogy bármi mást jobban akarhatna az élettől, mint visszakapni halott magzatát. És ekkor eszébe jutott, hogy fogalma sincs, hogyan mondja meg Harrynek, hogy megölte a közös gyermeküket, akit mindketten annyira szerettek és vártak.

  – Harry – hüppögte – itt van? Tudja már?

Emma tanácstalanul nézett rá. – Nem tudom. Az utolsó infóm az, hogy úton van ide. De – törölgetni kezdte az arcát – kimegyek, és megkérdezem neked, jó?

Ann bólogatott, és minden erejével próbálta megfékezni az újult erővel rohamozó sírógörcsöt.

  A kórteremből kilépve Emma egyenesen Harrybe botlott, aki éppen akkor ért a kórházba, és Evie-ből próbálta kiszedni, hogy mi történt. A fiú Emma könnyes arcát megpillantva pánikba esett. Még senki sem beszélt neki a babáról, így csak arra tudott gondolni, hogy Annie-vel történt valami borzalmas dolog.

Emma szeme könnyben úszott, sajnálkozó tekintettel nézett a fiúra. Végigsimított a karján. – Annie téged keres.

Harrynek elég volt ennyi, ott hagyott mindenkit, és belépett a kórterembe.

Nem tudta, mire számítson, de határozottan más kép fogadta, mint amit maga elé képzelt. Úgy tűnt, egy keskeny vágástól eltekintve a lány homlokán, Ann-nek nincs komolyabb külső sérülése, ám tisztán látszott, hogy valami nagyon nincs rendjén. Ann arca könnytől volt maszatos, ajka meg-megremegett, miközben görcsösen karolta át a saját hasát. Harry leült az ágya mellé, és végigsimított a nedves arcon.

  – Annie, Tündérem, mi történt? Jobban vagy? Ugye nincs komoly bajod? – Nem tudta leplezni aggodalmát, szeme idegesen ugrált a lány testének egyik pontjáról a másikra, hogy meggyőződjön róla, mindene ép, de miután ez látszólag beigazolódott, se tudott lazítani.

  – Én, Harry, én… – Ann torkából ismét feltört a zokogás. – Mindent tönkre tettem! Megöltem!

  – Várj, Annie-m, miről beszélsz? – A lány reakcióját látva Harry halálra rémült. – Nem csináltál semmi rosszat. Biztosan nagyon beverted a fejed, és…

  – Nem, Harry! Istenem! Annyira sajnálom! Mit tettem? – Ann a hajába fúrta ujjait, és kényszeresen szorongatta csapzott tincseit. – Mit tettem?! Ezt nem tudom, nem lehet… képtelen vagyok elviselni!

  – Annie-m, kérlek, próbálj meg megnyugodni. – Lassan simogatta a lány arcát, karját, gyengéden suttogott neki, amitől az valóban elcsendesedett. – Minden rendben lesz, csak pihenned kell.

Ann hangja most fásultan, rekedten szólt. – Hát neked tényleg senki se szólt? Istenem! – Olyan hosszú időre hunyta le a szemét, hogy Harry azt hitte, legyőzte a kimerültség, ám ő újra kinyitotta a szemét, és egyenesen a fiúra szegezett tekintettel, pislogás nélkül beszélt. – Elment, Harry. Elment a babánk. Vissza akartam hozni azt a nyomorult térképet, de megbotlottam, és… mire véget ért, ő… meghalt. – Hallgatott, és figyelte, ahogy Harry felfogja az elhangzottakat, és a szeme megtelik könnyel. – Az ostobaságommal megöltem a gyermekünket – suttogta.

Harry álla megremegett, de nem adta át magát a szomorúságnak. Tudta, most mindkettejük helyett neki kell erősnek lennie, hiszen látta, hogy Annie már megtört. Most az ő dolga támogatni a nőt, akit szeret, aki éppen most szenvedte el a legnagyobb veszteséget, mely asszonyt érhet.

  – Te semmiről sem tehetsz, Annie-m! Nem a te hibád, érted? Nem a te hibád. Baleset volt. És tudod mit? Igen, elveszítettük a babát, de én örökre hálás leszek azért, hogy te túlélted ezt a szörnyű balesetet. Gyerekünk még lehet, de te pótolhatatlan vagy. – Közelebb hajolt a lány arcához, és megcsókolta a nedves halántékát. – Számomra te pótolhatatlan vagy. Nem élném túl, ha bajod esne.

  Annie hallgatta az őszinte, szerelmes szavakat, érezte a bőrén Harry puha ajkának melegét, göndör hajának cirógatását, parfümjének jellegzetes, máskor a vágyait felkorbácsoló illatát, most mégis hidegen hagyta a fiú egész lénye. Maga sem értette az érzéseit, hiszen éppen Harrytől kellett volna várnia a megváltást, amit az kérés nélkül, tálcán nyújtott át neki, ő mégis csupán jeges közönyt érzett. Mert Harrynek nem is számít, hogy elment a közös babájuk. Neki csak az kell, hogy ő, Annie vele legyen. De hogy legyen vele, ha az a lány, akit a fiú ismert, megszűnt létezni abban a pillanatban, amikor elveszítette a legfontosabb részét. Hogyan értethetné meg Harryvel, hogy neki már nem elég a szerelmük, hogy neki a pici is kell a boldogsághoz? Hogyan mondja el neki, hogy őt nem érdekli egy másik gyerek lehetősége, mert neki csak az kell, akit várt? Ő képtelen csak úgy elfelejteni, hogy létezett valaki, aki benne növekedett, akit ő táplált, akit szeretett, akire mindennél jobban vágyott. Harry talán képes egyetlen mozdulattal félresöpörni a gyermeknek még az emlékét is, de ő, ő egészen más. Harry sosem értheti meg a köteléket, mely anya és gyermeke között alakul ki, arra egyetlen férfi sem képes. Nem, Harry itt már nem segíthet. Csupán egyetlen személy létezik, aki tökéletesen megértheti, min megy most keresztül, és neki nincs is másra szüksége, csak rá.

Belefúrta ujjait Harry sötét, illatos fürtjeibe, és finoman eltolta az arcától a fejét, hogy a szemébe nézhessen.

  – Szükségem van Evie-re. Harry, megtennéd, hogy beküldöd?

A fiú zavartan nézett rá, arcán egy röpke pillanat erejéig látszott, hogy megbántódott, ám végül szó nélkül felállt, hogy teljesítse a lány kérését. Végül is Evie felnőtt nő, talán most még tényleg többet tehet az unokahúgáért, mint egy tapasztalatlan, fiatal férfi.

  – Beküldöm, de Annie-m, ha bármire szükséged van, kint leszek. Csak szólj, és jövök!

Ann bólintott, megpróbált mosolyogni, hogy megnyugtassa Harryt, de nem járt sikerrel, sőt, amint a fiú hátat fordított, potyogni kezdtek a könnyei. Úgy érezte, valami végérvényesen megváltozott benne, úgy érezte, sok idő fog eltelni, míg Harryt fogja szólítani, mert szüksége van rá, és a fiú ezt talán nem lesz képes megvárni. Talán hosszabb időre küldte el, mint azt bármelyikük is gondolná.

Kiss me, it's paradise - 28.

  Az este egy part menti pubban érte a barátokat. Körbeültek egy asztalt, melyen egymást érték a söröskorsók, a kólás poharak és a sós mogyoróval teli tálak. Zayn kedvéért egy hamutartó is állt a kopott deszkalap tetején. A levegő zsíros ételek illatától, alkoholgőztől, cigarettafüsttől és az emberek verejtékének szagától volt terhes, ez azonban senkit sem zavart.

Liamék egymás után koccintottak Zayn szabadságára, a saját boldogságukra a párjaikkal, a nyárra, a barátságra, a szerelemre, végül még a sörre is, melyet a kezükben tartottak. Nem telt sok időbe, hogy a fiatalok eljussanak abba az állapotba, amikor ok nélkül nevetnek, és régi sztorikat mesélnek, túlharsogva az egymásnak koccanó korsók hangját.

  Ann jól érezte magát; éppen ott volt, ahol lennie kellett, minden értelemben. Semmi sem hiányzott az életéből, valódi tündérmeseként élte meg ezeket a napokat. Kortyolt a narancslevéből, és Harry felé fordult, hogy láthassa gödröcskés mosolyát, a füstös helyiségben sötétzöldben játszó íriszét.

Harry rámosolygott, és magához húzta, hogy orrát belefúrhassa a napszítta, illatos fürtökbe. Ajka lágyan érintette a lány halántékát, tenyere rásimult a lapos hasra.

Ann bizalmas mosolyt villantott rá, és mélyebbre fúrta magát Harry karjai közé.

  Mike zsebre dugott kézzel sétált egy lépéssel lemaradva Ann mögött. A szemébe tűző napfénytől hasogatott a feje – szíve szerint néhány óra hosszat még ágyban maradt volna, de Ann nem hagyta pihenni. Egyre csak azt mantrázta, hogy ha este nagylegény volt és képes volt azt a rengeteg alkoholt legurítani a torkán, akkor nappal se panaszkodjon. Tett-vett a szobájában – nem mintha Mike megkérte volna rá –, dudorászott és csicsergett, így Mike nem tehetett mást, beadta a derekát, és némi készülődés és körülbelül fél liter kávé után elindultak a partra, ahol a többiekkel kellett találkozniuk.

  Ann megtorpant a következő üzlet kirakata előtt, és átszellemült mosollyal mustrálta a kínálatot.

Mike értetlenül nézte őt. – Nem haladhatnánk, Hugi? Hasogat a fejem, pihennem kell, te meg megállsz ruhát vagy bizsut bámulni? – Ann mellé érve összevonta a szemöldökét, amikor rájött, hogy babaruhákat néznek. – Tudnom kéne valamiről? – kérdezte, de Ann már ellépett mellőle.

– Bocs, elfelejtettem, hogy tegnap egy egész hordónyi sört öntöttél magadba – kuncogott a lány.

– Annyi azért nem volt – vigyorgott Mike is, ám közben leárnyékolta acélszürke szemét, beletúrt kócos, fekete hajába, majd karját lezseren ráejtette Ann vállára. – Amúgy meg könnyen beszél az, aki egy pohár italt se ivott egész este. Azt hittem, vagányabb vagy, Hugi.

– Az is vagyok – mosolygott Ann –, annyira, hogy józanul is jól szórakoztam. Ez ám a vagányság!

– Ez hát. Azért egy pohár sörbe nem haltál volna bele. Ki hallott már olyat, hogy üdítővel koccintsunk a szabadságra és a szerelemre?

Ann bizonytalanul mosolygott, nem merte szabadjára engedni a boldogságát, mert félt, hogy világgá kürtölné annak okát. Tudta, hogy előbb-utóbb kiderül, de a bűvös harmadik hónap eléréséig meg akarta őrizni titkát. Ám hiába volt babonás, azt is tudta, hogy Mike előtt nem tudná sokáig rejtegetni állapotát, és ami azt illeti, elárulni sem akarta unokabátyja belé vetett bizalmát. – Pedig jobb lesz, ha hozzászoksz.

Mike felhúzott szemöldöke alól pislogott le rá. – Most csak viccelsz, ugye? Hirtelen antialkoholista lettél?

– Úgy beszélsz, mintha eddig vedeltem volna. – Megvonta a vállát. – Csak egy pár hónapra, azt hiszem. – Felnézett, egyenesen Mike kissé még véreres szemébe, de csalódottan látta, hogy a fiú nem érti a célzást. – Úgy nyolc hónapig… – Szinte szuggerálta a fiút, de az továbbra se kapcsolt. Mélyről jövő sóhaj tört fel belőle, mely megállásra késztette Mike-ot. – Komoly oka van annak, hogy nem iszom. – Megfogta unokabátyja meleg kezét. – Még nem akartam szólni, de hamarosan magadtól is rájönnél…

– Beteg vagy, Hugi? – Mike aggodalmas tekintettel fürkészte az arcát, melyet közben két keze közé fogott.

– Nem, dehogy. Csak… babát várok. Nem akarom, hogy baja essen. – Ann az aszfaltot rugdosta, és lesütötte a szemét, mert nem tudta elviselni Mike hitetlenkedő tekintetét.

Mike maga is meglepődött, milyen erővel öntötte el az indulat.

– Megölöm Harryt! Kiherélem azt a szemétládát! – Föl-alá járkált a rémült lány előtt. – Tudtam, hogy nem úszod meg olcsón ezt az ostoba kalandot, de azt nem gondoltam, hogy egyenesen tönkre tesz! Azt hittem, hogy sírsz majd miatta pár hétig, én meg vigasztallak, de ez…

– Nem, Mike, félreérted! Harry nem tehet róla! Nem jobban, mint én… – Mike tekintete haragosan villant, ami csak tüzelte Ann makacs ellenállását és az igazsághoz való ragaszkodását. – Nem érted, igaz? – Megfogta Mike borostás állát, és kényszerítette, hogy rá nézzen. – Nézz rám! Boldog vagyok, akarom ezt a babát. – Elengedte a fiút. – Még mindig elvetethetném, de akarom őt – tenyere oltalmazón simult a hasára. – Mindketten akarjuk. Szeretem őt, és az apját is. – Egy pillanatra ellágyult a tekintete, ám szinte azonnal keményen csattant a hangja. – Nem hagyom, hogy bárki bántsa őket, érted? Ne merészelj nekiesni Harrynek! – sziszegte, miközben megbökte Mike mellkasát.

Mike némán meredt rá egy végtelenül hosszú percig, majd végre pislogott, és hátrált egy lépést. – Rendben, a te életed. Nem verem laposra a drágalátos Harrydet, de ne várd, hogy tapsikoljak örömömben.

– Nem is kell, csak hagyd békén Harryt. Nem az ő hibája.

Mike a fejét rázta, és elindult. Kezét újra zsebre vágta, és előre szegezett tekintettel lépkedett a part felé. Most már értette, miért változott meg annyira Ann az elmúlt napokban. Miután Zayn felhívta rá a figyelmét, szemmel tartotta a lányt, és azt tapasztalta, hogy nem csak az ő, de Harry viselkedése is átalakult. Mintha burokban lettek volna, mintha őket nem érhetné baj, mintha az egész világuk kacagásból, szerelmes pillantásokból és meghitt simogatásokból állt volna. És nem csak az egymás iránt érzett szerelmük mélyült el, de mintha mindenki más felé is rózsaszínű szívecskéket küldtek volna. Mint egy szirupos Walt Disney filmben – már csak a fejüket körberepdeső, csiripelő madárkák hiányoztak, virágkoszorúval a csőrükben. Ha nem forrt volna benne még mindig az indulat, talán el is nevette volna magát, amint Harry fejére képzelte az ominózus koszorút. Igazság szerint Harry nem tűnt folyton boldognak. Ha Ann nem volt körülötte, mély ráncok barázdálták a homlokát, és kissé elveszettnek, talán tanácstalannak tűnt. Kár, hogy mindig későn áll össze a kép. Ha Mike sokkal korábban rájön a dologra, talán lebeszélhette volna Annt a gyerekvállalásról, de most… A szeme sarkából az unokahúgára sandított, aki láthatóan még mérges volt, de a szája szegletében mosoly bujkált, miközben a hasán körözött a keze.

Ann okos lány, okosabb, mint a társaságból bárki, de már késő: teljesen és visszavonhatatlanul belehabarodott az anyaság gondolatába. És ha ő valamit elhatároz…

Mike felsóhajtott, görcsössége kissé engedett. Ann hasát cirógató kezét nézte, majd tekintete a lány immár nyugalmat sugárzó arcán állapodott meg. Továbbra sem értette, hogy nem vette észre a változást – Annt most is körüllengte az a ragyogó, földöntúli aura, melyet Mike korábban már látott az egyik haverja állapotos nővérén.

Kiengedte a zsebében is ökölbe szorított kezét, és ajkán halvány mosollyal szólalt meg: – Szóval hamarosan nagybácsi leszek?

Ann révedezve nézett rá. – Ha minden jól megy. De még nem akarom nagydobra verni. Tudod, a három hónap…

– Persze, Hugi. – Magához ölelte a lányt, és így folytatták útjukat. 

  Ann-nek épp csak annyira volt ideje, hogy üdvözölje Harryt, és levegye a felsőjét, a bikinis Lana már rángatta is a mosdó felé, de csupán néhány lépést tehettek, aztán ijedten fordultak vissza a társasághoz. Harry az állát szorongatva a földön feküdt, míg Mike fölé tornyosult.

– Remélem, tudod, miért kaptad, Styles! – de már nyújtotta is a kezét, hogy felsegítse a göndör fiút.

Harry elfogadta a felé nyújtott kezet, talpra állt, és leporolta a ruháját. – Ja, asszem, tudom. – Véreset köpött egy papír zsebkendőbe, és összevont szemöldöke alól méregette a most már kedélyesen vigyorgó Mike-ot, hogy tudja, van-e oka további ütésektől tartania.

– Akkor jó. – Mike közelebb lépett barátjához, hogy csak ő hallja mondandóját. – Ez a minimum, amiért teherbe ejtetted, és csak azért nem döngöllek a földbe, mert megígértem neki.

– Igazad van. Megérdemelném.

– Mit műveltél, Mike? – rontott rájuk Ann. – Megígérted!

– Hé, nem vertem laposra, épp csak meglegyintettem – emelte védekezőn maga elé a kezét, miközben idegesítően vigyorgott.

– Meglegyintetted? Vérzik az ajka! – Nekiesett volna Mike-nak, ha Harry nem fogja le.

– Nincs semmi gond, Tündérem, nem vagyok cukorból…

– …és ez akkor is baromi jól esett – fejezte be helyette Mike.

A körülöttük tébláboló Lou hangosan kacagott, miközben hátba veregette Mike-ot, és halkan megjegyezte: – Ez jogos volt, Hazza. A helyében én agyonverném azt, aki felcsinálja a húgom.

– Vigyázz a szádra, Tomlinson, vagy te is kapsz egyet! – szólt rá Mike, majd ott hagyta őket Vicky kedvéért.

Niallék értetlenül bámulták Harryéket, de hiába kérdezősködtek, nem kaptak válaszokat.

  Ann egy pléden ült, és Harry hajával játszott, aki az ölébe hajtott fejjel élvezte a napsütést. A fiú álla feldagadt, és lassan, de biztosan kezdett elszíneződni, ő mégsem haragudott Mike-ra. Megértette a tettét, és azzal is tisztában volt, hogy olcsón megúszta a dolgot. Már ami Mike-ot illeti. De most nem akart a jövőn rágódni, így is minden szabad percét azzal töltötte, hogy kitalálja, hogyan tegye boldoggá az ő Annie-jét, hogyan oldja meg, hogy mindent megadhasson neki és a születendő babának. Még mindig örült a döntésüknek, de az ő szeme elől már eloszlott a tisztánlátásukat elhomályosító rózsaszín felhő, és tudta, hogy nem lesz könnyű a következő néhány év. Ám most nem kellett ezen gondolkodnia, nem akart ezzel foglalkozni, csupán ki akarta élvezni azt az édes időszakot, amikor még minden könnyűnek tűnik. Behunyta a szemét, és élvezte a testét érő meleget, a hajában matató ujjak érintését, hallgatta a barátai viccelődését, a kacagásukat. Ő maga is elmosolyodott Emma jajgatásán, aki azért átkozta Niallt, mert az hideg vizet locsolt a felforrósodott hátára. Minden úgy volt jó, ahogy volt. Már az álla sem sajgott úgy, mint korábban, jól volt, szinte lebegett, és a strand agyzsibbasztó zajával kísérve lassan az álmok világába sodródott. 

  Az út menti fák ágain átszűrődő napfény időről időre elvakította Annt; egy-egy pillanatra behunyta a szemét, és hagyta, hogy a zárt szemhéján vibráló vöröses fény és az arcát simogató langyos szél eltompítsa érzékeit. Izmai elzsibbadtak, már nem érezte a görcsöket, a combjába hasító sajgást – a kormányt markolva csupán az útra koncentrált.

Végül is magának köszönhette a fáradalmakat; Harry megpróbálta lebeszélni arról, hogy a közel egyórás utat biciklivel tegyék meg Brightonig, de ő hajthatatlan volt. Jó mókának ígérkezett, örült, hogy az elmúlt napok végeláthatatlan tervezgetései, az állandó társaság után végre kettesben tölthet egy kis időt Harryvel, ugyanúgy, mint az ismerkedésük idején. Bár senkivel sem beszélt erről, ő is túl gyorsnak találta mindazt, amit a fiúval alig másfél hónap alatt átéltek. Úgy érezte, átrohannak az életükön, és észrevétlenül kimaradnak a kapcsolatukból a legédesebb pillanatok. Nem bánta a döntését, akarta ezt a gyereket, ám titkon hiányolta a spontán programokat, az apró titkaikat, melyeknek valójában nem volt súlyuk, az unalmas délutánokba csempészett bensőséges perceket. A közös biciklizéssel is ezeket az apró örömöket akarta visszahozni az életükbe, és úgy érezte, sikerül is. Boldogan bólintott rá Harry javaslatára, hogy ruccanjanak át Brightonba, és ismerje meg ő is a helyet, ahol a fiú a tanév hosszú hónapjait tölti.

  A városban nyüzsögtek az emberek, nyár lévén sokkal vonzóbbak voltak az itteni víkendházak, a turisták is szép számmal képviseltették magukat, egymást érték a kulturális programok. Annt elbűvölte a hely atmoszférája – a rye-énál pezsgőbb társasági élet, a meghitt kisutcák, a bájos, patinás házak és a modern épületek egyvelege. A város szépségén ámulva követte Harryt a 17. században épült monumentális, keleties stílusú Királyi pavilontól a helyi sportstadionig, bejárva a legszebb helyeket, megkóstolva Harry kedvenc étkezdéinek kínálatát, míg végül késő délután megálltak egy bűbájos kirakat előtt a Duke Streeten. Amíg Ann az üveg mögött elhelyezett csokoládévirágokat, tündéreket, méheket és pillangókat csodálta, Harry biztonságba helyezte a bicikliket, majd tenyerét a lány derekára csúsztatva bekísérte őt a Choccywoccydoodah csokoládébolt kívülről sötétzöldre mázolt vendégterébe. Az üzletben szétnézve Ann ámulata fokozódott. A pultok roskadoztak a legínycsiklandóbb édességek alatt, az édes illatfelhő és a színek, formák, textúrák kavalkádja megadta a lánynak a kegyelemdöfést. Harry vigyorogva nézte kedvesét, és megkérte a pultos lányt, hogy csomagoljon be mindent, amit Ann megkíván. Ann figyelmét nem kerülte el a lány álmodozó tekintete, miközben Harryre pislogott, ám őt ez nem zavarta, inkább büszkévé tette, hogy egy olyan férfit tudhat a magáénak, akiről mások csak álmodozhatnak.

Az édességgel teli dobozzal kikerekeztek a néhány utcával lejjebb elterülő tengerpartra, és a színes bódék, a vidámpark különböző játékai mellett elhaladva leültek az óriáskerék tövében, hogy csokoládét szopogatva megnézzék a naplementét.

Törökülésben ültek a homokban, összeérő térdeik fölött egymás kezét fogták. Harry a hüvelykujjával cirógatta Ann kézfejét, miközben elmélyedt a lány melegséget sugárzó, gesztenyebarna tekintetében. Kétsége sem volt afelől, hogy Ann szereti őt, egyetlen pillantása elárulta minden érzelmét. Nem tudta volna szavakba önteni az érzéseit, de azt tudta, hogy sosem akar elválni a vele szemben ülő nőtől, nem vágyik senki másra, nem akar több nőt ismerni. Szerette a lányt, aki önbizalomhiánytól gyötörve állt a bátyja oldalán a tábortűz fényében, szerette a makacsul ellenálló lányt, aki kerülte a társaságát, azt is szerette, aki kék-zöld foltok árán is megszerezte a győztes gólt. Szerette a lányt, akinek volt bátorsága elé állni, és feltárni előtte a lelkét, szerette a nőt, akivé a lány az ő karjaiban vált, és szerette a nőt, aki majd a gyermekei anyja lesz. Nem volt másra szüksége, csakis Annie-re, az ő Tündérére, és hálás volt a Sorsnak, hogy megajándékozta őt vele.

Már nem tudta elképzelni nélküle az életét, és nem is akarta. Megtalálta, amire vágyott, és többé semmi sem veheti rá, hogy megváljon tőle.

Kiss me... It's paradise - 27

    Harry hirtelen szóhoz sem jutott. Egy könnycsepp végiggördült az arcán, melyet gyorsan letörölt, és idegesen, durva mozdulatokkal próbálta kidörzsölni a szeme sarkából a látását elhomályosító, sós nedvességet. A korábbi meghatározhatatlan érzés után harag gyúlt a szemében. Eltávolodott a vizsgálóasztaltól, hátat fordított annak, és beletúrt a hajába, majd visszaült a kétségbeesett lány mellé. Még mindig kissé haragosan, értetlenül kutatta Ann arcát.

– Nem értelek, Annie. Még arra sem volt időm, hogy felfogjam, mi történik velünk, erre te rögtön azt hiszed, hogy faképnél hagynálak titeket? Ilyen embernek ismersz? Hát nem tudod, hogy szeretlek? Mondtam, hogy elfogadom, bárhogy döntesz is. – A fejét ingatta. – Fogalmad sincs, én mit szeretnék. Nem mondtam semmit, mert azt akarom tenni, ami neked a legjobb, hiszen a te testedről van szó. Akkor is azt tenném, ha nekem az fájna. – Mutató-és hüvelykujjával megszorította az orrnyergét, és felsóhajtott. – Hidd el, nem csak magamat látom ebben a történetben – megfogta a lány izzadságtól nedves kezét –, nem vagy egyedül, Tündérem. – Hangja lágyan, simogatóan szólt, tekintete újra melegséget sugárzott. Arcáról eltűnt a korábbi félelem; határozott, felelősségteljes férfiként beszélt, miközben szabad kezével letörölte a lány könnyeit. – Lehet, hogy kicsit gyors a tempó – a szeme is csillogott, miközben felragyogott féloldalas, gödröcskés mosolya –, egy darabig csak jártam volna veled, utazgattunk volna és élveztük volna az életet, aztán talán megkértem volna a kezed… – Mosolya kiszélesedett, amikor látta elkerekedni a lány szemét. – De végül is felcserélhetjük a dolgokat. – Megszorította Ann kezét. – Örülök, hogy megtartod a babánkat. Nem is tudod elképzelni, mennyire.

Ann nedvesen összetapadó szempillái alól vizsgálta Harry arcát.

– Biztos?

– Ezer százalék. És ott akarok lenni minden fontos pillanatban, kezdve a rózsaszín rugdalózó megvásárlásával, a kismama tornán át a pelenka cseréjéig. És később is.

Ann arcán sugárzó mosoly terült szét, megkönnyebbülten szólalt meg. – Jaj, ne haragudj, Harry! Nem tudom, mi ütött belém, annyira hülye voltam! El se hiszem, hogy ilyen szerencsém van! Jól választottam – kacsintott.

– Tévedés. Én választottam, és nagyon kemény harcot vívtam, hogy most ezt mondhasd – vigyorgott Harry, és megcsókolta a lányt.

A doktor felhagyott azzal, hogy úgy tegyen, mintha dolga lenne, és elégedetten mosolyogva dörzsölte össze a két tenyerét.

– Akkor, azt hiszem, készen vagyunk. Úgy látom, ez a csöppség jó helyre kerül. Csak ne felejtsék el, hogy ezzel a döntéssel felelősséget vállaltak egy ember életéért. Na, de nem akarom elvenni a kedvüket. Örülök, hogy maguk komolyabbak a kortársaiknál, és vállalják a következményeket – sandán nézett a párra, és félreérthetetlenül mosolygott.

Miután mindent megbeszéltek az orvossal, kéz a kézben indultak a kijárat felé.

– Rózsaszín rugi? – emelte meg a szemöldökét Ann.

Harry megvonta a vállát, és elbűvölően mosolygott. – Gyönyörű kislányunk lesz – éppen, mint az anyukája. Szörnyű évek várnak rám, ha minden fiút el akarok kergetni a környékéről – nevetett.

– Ha lányunk lesz. Én egy fürtös, huncut kisfiúnak is örülnék. Hidd el, a kislányok imádnák – kacsintott, és arcát Harry vállára hajtotta.

   Amikor Evie megpillantotta a két fiatalt, amint fülig érő szájjal, egymás kezét fogva kiléptek a helyiségből, nagyot dobbant a szíve. Azt gondolta, tévedtek, és az unokahúga mégsem állapotos. Ann ugyan sírt – látta a vörös, dagadt szemén –, de biztosan belátta, hogy jobb így, és most minden rendben van.

Felállt, hozzájuk lépett, és ki is mondta gondolatait: – Jobb lesz így, bogaram. – Végigsimított a zavartan pislogó lány karján, és visszafogottan, bátorítóan mosolygott.

Ann válaszul felemelt egy fekete-fehér képet, és a nénikéje, meg persze Lana orra alá dugta. – Láttuk! Már dobog a szíve! – hadarta lelkesen, míg Harry elnézően mosolyogva, ugyanakkor csodálattal nézte őt.

A két nő lélegzete elakadt; Evie a szája elé kapta a kezét, ám amikor felemelte a tekintetét, meghatottan nézett Harryékre. Lana tátott szájjal bámulta a felvételt a szabad szemmel alig látható pöttyel, majd rájuk nézett. Ann tudta, mi jár a fejében.

– Megtartjuk.

– Harry, te ebbe belementél? – nézett a fiúra Lana. – Vége a fiatalságotoknak, a jövőtöknek! Ezt végiggondoltátok?

Harry a tarkóját masszírozta, majd megfontoltan válaszolt.

– Még bőven van mit átgondolnunk. A gyakorlati dolgokat meg kell terveznünk, de a jövőnknek korántsem lőttek. Ellenkezőleg: csak most kezdődik el.

Lana egy percig kigúvadt szemmel, tátott szájjal meredt rájuk, majd, mintha átprogramozták volna, egyszerűen megvonta a vállát.

– Ti tudjátok. De remélem, én leszek a keresztanyja!

Ann elvigyorodott. – Naná, te Gaz!

– Fogd be, Büdöske! Attól még hülyeségnek tartom, amit csináltok. Ja, és kíváncsi vagyok, mit mond Harry édesanyja. Biztosan lesz hozzátok egy-két keresetlen szava.

– Én is ettől tartok – mondta Evie, és a kijárat felé terelgette a hirtelen elsápadó Harryt. 

   Harry nagyon jóban volt az édesanyjával, Anne-nel, igazán közel állt hozzá, és mindent megbeszélt vele, de ettől az eszmecserétől valóban tartott. Anne nyitott volt, abszolút liberális gondolkodású, de ha a fia boldogságáról volt szó, keménykezű is tudott lenni. Harry tudta, hogy az édesanyja a legjobbat akarja neki, és szinte biztos volt benne, hogy a legjobb dolgok közé semmi szín alatt nem sorolná a tini fejjel való gyerekvállalást. Ritkán veszekedtek, de úgy érezte, ez az este nem zárul felhőtlen jókedvvel.

   Lanát kitették otthon azzal az útravalóval, hogy egyelőre senkinek, még Lou-nak sem beszélhet a történtekről – a legjobb barátját Harry maga akarta felvilágosítani.

Mielőtt megérkeztek volna az otthonához, Harry megkérte Annie-t és Evie-t, hogy adjanak neki és az édesanyjának néhány percet, hogy négyszemközt beszélhessenek, és ezzel megkímélje az asszonyt attól, hogy kellemetlen helyzetbe hozza saját magát. Nem akarta, hogy Anne a vendégek előtt legyen kénytelen jelenetet rendezni, ahogy azt sem, hogy mellőzve érezze magát, mert ő nem mondhatja el nyíltan a véleményét.

   Anne örömmel fogadta Evie-éket, ám hamar megérezte a levegőben szikrázó feszültséget – tudta, hogy baj van. Amikor Harry félrevonta a konyhában, a fia arcát látva meg is bizonyosodott a felől, hogy ez nem egyszerű baráti látogatás. Elkerekedő szemmel hallgatta végig a fiát, de mivel az szinte kész tények elé állította őt, nem tudta, mit mondjon. Száz meg száz gondolat kergette egymást a fejében, pánikba esett, és lassan egyre ingerültebb lett. Végül úgy döntött, hogy mivel Harry még mindig az ő fia, még az ő fedele alatt lakik, kötelessége végighallgatni a mondandóját. Szikrákat szóró tekintettel közeledett a fia felé, míg az behátrált a konyhaszekrényig, ahonnan már nem tudott tovább menekülni az anyai szigor elől.

– Harry, tönkre akarjátok tenni az életeteket? Tudod te, milyen nehéz felnevelni egy gyereket? Hát még úgy, hogy egyikőtöknek sincs szakmája, nincs munkátok, nem éltek együtt, egyáltalán – ti magatok is még kölykök vagytok! Ezt nem gondolhatjátok komolyan! – Harry lesütött szemmel hallgatta őt. A szíve mélyén tudta, hogy igaza van, de ő valami mást is tudott, aminek csak az asszony monológja végén akart hangot adni. – Szép dolog a szerelem, és aláírom, Annie pont az a lány, akit hosszú távon is el tudok képzelni melletted, de ez nem azt jelenti, hogy hagyom, hogy alig egyhónapnyi ismeretség után családot is alapítsatok! – Megfogta Harry kezét. – Fiam, szépen kérlek, gondolkodjatok józanul. Ez nem működhet.

Harry végre megtalálta a hangját. Mélyen a nő szemébe nézett, és lassan, határozottan beszélt.

– Ebben tévedsz, anyu. Emlékszel, mindig azt mondtad, hogy bármire képes vagyok, bármit elérhetek, amit csak akarok. Hát, most ezt akarom elérni.

– De mit?

– Azt, hogy együtt lehessek Annie-vel, és ez az egész működjön. És tudom, hogy képes vagyok rá, akármennyire nehéz lesz is. Képes leszek eltartani a családomat, akármibe kerüljön is.

– És hova lettek a nagyratörő álmaid az ügyvédi praxisról?

– Már más álmaim vannak – jobbak és fontosabbak. És amúgy is – elszántan nézett az édesanyjára –, a kettő nem zárja ki egymást. Egyiket sem kell feladnom a másik kedvéért. Ha kitartó vagyok és keményen dolgozom, mindkettő meglehet. – Halkabban folytatta. – Te mondtad: bármit elérhetek, és én el is fogok érni mindent, amit szeretnék. Nem kérek mást, csak az áldásod. Könnyebb lenne veled együtt, és nem ellened harcolni a vágyaimért.

Anne-t elöntötte a büszkeség, amint végigtekintett magasra nőtt fián. Hiszen nem csak látszatra nőtt meg; észre sem vette, és felnőtt férfi lett az angyali, göndör kisfiúból, aki nemrég még el sem engedte a kezét, bárhova mentek. Hogy szaladhatott el így az idő? Alig lehetett vele, máris egy másik nő gondjaira kell bíznia, aki immár Harry gyermekét hordja a szíve alatt.

Ann kék szeme könnyben úszott, miközben kimondta, amit a szíve diktált.

– Ha tényleg így érzel, áldásom rátok – és az unokámra. – Könnyein át nevetett. – Mit műveltél, Harry? Ilyen fiatalon nagymamát csinálni belőlem! – Megölelte a fiát, aki jól megropogtatta, és sokáig nem engedte el.

– Köszönöm, anyu. És bocs – kuncogott Harry, miközben megkönnyebbülten támasztotta meg állát a nő feje búbján. 

   Harry búcsút intett a két nőnek a Stevens-ház előtt, és elhajtott fekete Range Roverével.

Ann végtelenül fáradtnak érezte magát, amin nem is csodálkozott, hiszen az egész napját érzelmi hullámvasúton töltötte. Alig várta, hogy forró zuhanyt vegyen, és bebújjon pihe-puha ágyába.

A bejárati ajtó előtt állva a nénikéjére nézett, és úgy találta, ő sem fest jobban: szőke haja még jobban kihangsúlyozta nyúzott arca sápadtságát, a homlokán mély barázdák mutatták, hogy sokat aggódott az elmúlt időszakban, és valószínűleg ennél is többet fog, főleg, ha a húgán múlik – tette hozzá gondolatban Ann.

Megérintette az asszony vállát. – Sajnálom, hogy ennyi gond van velem.

– Dehogy, szívem! – Elmosolyodott. – Na, jó, gond az van, de nem több, mint bármelyik másik tinivel. Csak az a fontos, hogy te és a pici rendben legyetek – ha már így alakult – vonta fel a szemöldökét.

– Igen, így, és ezen már semmi sem változtathat. Semmi.

Evie szívét megolvasztotta a lány mosolya, de hiába igyekezett, nem volt felhőtlenül boldog. Nem aggódott Ann anyja miatt, azt is tudta, hogy az anyagiak rendben lesznek, nem érdekelte, mit szólnak majd az emberek, ám az alig érzékelhető rossz előérzetet, mely a lelke mélyén motozott, képtelen volt elhessegetni. Ennek ellenére a lehető legszélesebb mosolyát villantotta Ann-re, mielőtt az belépett volna a házba, és azzal a meggyőződéssel tette félre a kételyeit, hogy csupán a saját vesztesége fölött érzett fájdalma támadt fel benne újra.

   Ann egyenesen a szobája felé indult, ám a nappaliból kiszűrődő hangok megállították.

– Hova sietsz annyira, Hugi?

Ann visszafordult, és a helyiségbe lépve Zaynt pillantotta meg, aki Mike mellett ücsörgött a megviselt kanapén. A fiú sötét bőrét több napos borosta árnyékolta, ám arca és éjfekete szemének vidám ragyogása arról árulkodott, hogy a lelki sebei gyógyulófélben vannak.  

Ann elmosolyodott. – Szia, Zayn! Hol voltál az elmúlt napokban?

– Meglátogattuk néhány rokonunkat.

– Úgy látom, jót tett, már majdnem olyan vagy, mint régen. – A fiúhoz lépett, és megölelte őt.

– Hát, nem kesereghetek életem végéig azon, hogy átvertek…

– Teljesen igazad van – mosolygott rá a lány.

Annt nézve Zayn ajka is mosolyra húzódott.

– Melletted amúgy is jó kedve lesz az embernek.

– Ennek örülök. – Összeborzolta a fülig érő szájjal vigyorgó Mike haját. – Most megyek, hulla vagyok. – Mike borzas fejének láttán kuncogva fordított hátat.

– Most hová mész? Maradj még, Hugi! – szólt utána Zayn, de a lányt nem tudta meggyőzni.

Miután Ann eltűnt a szemük elől, Zayn összenézett Mike-kal.

– Láttad ezt? Tök fura volt.

– Szerintem nem. Máskor is ilyen.

– Nem láttad? Sugárzott. Valami történt – Zayn gyanakodva húzta össze a szemét.

Mike elnevette magát.

– Sugárzott? Milyen költői lettél.

– Legközelebb nézd meg jobban. Valami megváltozott rajta, csak nem jövök rá, mi az.

– Kicsit tényleg más volt, de szerintem nem kell ennek ekkora jelentőséget tulajdonítani. Biztos Harry csinált valamit – kacsintott. – Inkább tápászkodj fel, és dobjunk be egy-két sört.

   Harry a lustán hömpölygő hullámokat bámulta, amint felé tartottak, majd eltűntek a vitorlás oldalánál. Sötét volt, csupán a móló és a parti sétány fényei világították meg a végtelennek tűnő vizet – Harry lekapcsolta az „öreglány” reflektorait, és csupán egy vén olajlámpást állított maga mellé.

Volt mit átgondolnia; röpke fél óra leforgása alatt az egész addigi élete a feje tetejére állt.

Örült, persze, hogy örült, de – bár ezt Ann és az édesanyja előtt igyekezett titkolni – tartott is a jövőtől. Túl gyorsan történtek a dolgok. Arra sem volt ideje, hogy igazán kiismerje Annie-t, szinte nem is voltak kettesben, máris itt a baba.

Nem bánta, igazat mondott Ann-nek, amikor azt állította, ő is azt szeretné, hogy a gyerek megszülessen, ám abban nem lehetett biztos, hogy a kapcsolatuk nem sínyli meg ezt a váratlan fejleményt.

– Nem vagy valami beszédes. Elbambultál?

Harry összevont szemöldöke alól nézett fel Louis-ra, majd lassan visszafordult a víz felé. Meghúzta a sörösüveget.

– Annie terhes. – Újra a szájához emelte az üveget, és ismét némaságba burkolózott.

Louis tátott szájjal bámulta barátját; életében először nem tudta, mit mondjon. – És ezt csak így mondod? – válaszolta, amikor felocsúdott. – Ilyen lazán közlöd? Mintha csak azt jelentenéd be: „Brunyálnom kell”. – Lou megrázta a fejét. – Ember, tudod te, mit beszélsz?

Harry felvont szemöldökkel nézett rá, de nem válaszolt.

– Gondolom, most megy a hiszti. Intézni az abortuszt, megnyugtatni a nőt… Valld be, hogy elsőre beszartál.

Harry kiürítette az üveget, és lassan pislogott.

– Nincs hiszti. Megtartjuk.

– Most hülyéskedsz, ugye? – Harry a fejét ingatta. – Elment az eszetek? – Elgondolkodott. – Hugit még megértem, ő nő, de te? Hogy akarod eltartani őket? Vagy örökbe adjátok?

– Nem, együtt maradunk mindhárman. – Harry sóhajtott, majd megszorította az orrnyergét, végül a hajába túrt. – Már mindent átbeszéltünk anyámmal meg Evie nénivel. Ők segítenek Annie-nek. Gondolom, mondanom sem kell, hogy nem megy vissza Londonba, bár, hogy a saját anyjának hogyan adja be ezt az egészet, nem tudom. Állítólag egy igazi hárpia a nő. Na, mindegy. Én befejezem a sulit. Hétvégenként hazajárok, hétköznap meg suliban leszek. Valamilyen melót is szereznem kell – én akarom a gondjukat viselni. Nem bírnám ki, ha anyámék meg Evie-ék tartanának el minket. Később egy lakást is kibérelnénk magunknak. Ann is szeretné elvégezni a fősulit, legalább levelezőn.

Louis komolyan nézte fürtös barátját, aki lehajtott fejjel babrálta az ujjait.

– Biztosan vállalod mindezt? Mindig van választásod, van másik, járható út.

– Nem, a többi út számomra nem járható. Meg hát – megvonta a vállát – akarom is. Csak felkészületlenül ért, ennyi az egész. De… jó ez így. Végig tudom csinálni. És Annie-vel szeretném is végigcsinálni.

– Annie-vel, mi? – bökte oldalba Lou.

Harry elmosolyodott – ezúttal a szeme is csillogott a boldogságtól –, és egyenesen Louis arcába bámult.

– Igen. – Megvonta a vállát. – Akkor is vállalnám a felelősséget, ha más lányt ejtek teherbe, de vele szívesen alapítok családot. Igazából örülök, hogy így alakult.

Louis egy hosszú percig elmélyülten fürkészte barátja arcát. Úgy látta, Harry mosolya valódi, szavai az igazi érzéseit tükrözik, és bár számára hihetetlennek tűnt, biztos volt benne, hogy Harry boldog. Megenyhülve mosolyodott el, és átkarolta barátja vállát.

– Rám mindig számíthatsz.

– Kösz, Lou! – Harry felbontott két újabb üveg sört, és koccintottak.

   Ann a telefonja csörgésére ébredt fel. Álmosan pislogott, miközben a füléhez emelte a készüléket, és tudomásul vette, hogy még éjszakai sötétség uralja a szobát.

– Felébresztettelek, Tündérem? Ne haragudj!

– Nem baj. – Egy kis hallgatás után folytatta. – Harry, valami gond van?

– Nem, csak hallani szerettem volna a hangod.

Ann hallotta a fiú hangszínén, hogy mosolyog; ő sem állhatta meg.

– Jó lenne, ha itt lennél mellettem. Mi már jól aludtunk, de veled biztosan jobban esne az pihenés. – Ann hangjába némi kacérság is vegyült, de nem ez ragadta meg igazán Harry figyelmét.

– Mind a ketten jól aludtatok?

– Aha.

Harry vigyorgott. – Fogadok, hogy a hasad simogatod.

– Nem fogadok – nevetett Ann, és egy pillanatra megállította lapos hasán köröző kezét. A vonal túlsó végén csend lett. Ann már éppen meg akarta kérdezni Harryt, hogy vonalban van-e még, amikor a rekedtes hang újra eljutott a füléhez.

– Szeretlek, Annie-m – jött a fojtott hangú vallomás.

– Én is szeretlek. – Ann nem tudta, miért érzékenyült el ennyire, de miután letette a telefont, néhányszor meg kellett törölnie a szemét, csak az után tudott újra álomba merülni.

   A másnap nem hozott olyan forróságot, mint az azt megelőző délután, de a feltámadó szél ellenére kellemes volt az idő.

   Harry Annéknél reggelizett, aztán Mike-kal együtt indultak el a helyi teniszpályára, ahova mindenki hivatalos volt. Liam hívta össze a társaságot, mert már napok óta nem találkoztak. Mint az útközben Ann számára kiderült, ki kisebb, ki nagyobb sikerrel, de mindenki tudott teniszezni. Ann még nem próbálta ki ezt a sportágat, de ezen szívesen változtatott volna. Végül mégsem játszott. Végignézte, ahogy a fehér sortba vagy szoknyába, illetve teniszpólóba öltözött fiatalok párokat alakítanak, ám ő nem csatlakozott Harryhez, inkább a pálya széléről drukkolt Judyval és Vickyvel az oldalán. Judy bevallottan nem volt jó játékos, így a többiek – beleértve Liamet is – nem bánták, hogy nem kapják meg párnak, Vicky pedig elvből került mindenféle sportot. Annt mindenki megpróbálta rávenni a játékra, de nem jártak sikerrel. A szőke Niall ugratta is e miatt; azt gondolta, Ann egóját sértené, ha bénázna, ezért nem csatlakozik hozzájuk.

Harry végül Liammel játszott Louis és Lana ellenében, míg Zayn Mike oldalán küzdött a Niall-Emma párossal szemben.

Mivel Harry eddig nem sokat mesélt erről az oldaláról, Annt meglepte, mennyire jól játszik. Azt viszont kuncogva könyvelte el, hogy szinte természetes, hogy az ő pasija teniszruhában is írtó szexi. Judyval és Vickyvel végigmustrálta mind a hat fiút, és vihogva sugdolóztak arról, ki mit művelne a maga emberével, hogy kihámozza a csini szereléséből.

   Louis most is vicces kedvében volt. Teljes erejéből ütötte meg a zöld labdát, miközben átkiabált a túloldalra.

– Vigyázz, Harry, küldök egy bombát! Nehogy a labda helyett Liam fejét üsd meg!

Mindenki nevetett, még Liam is elmosolyodott, Harry pedig elhibázta az ütést, mert nem tudott a labdára koncentrálni.

Liam néhány nappal korábban levágatta a haját, és tény, hogy így inkább emlékeztetett egy méretes tekegolyóra, mint arra a tündéri srácra, akinek Ann az első találkozásukkor megismerte. Liam alig várta, hogy kinőjön a haja, és kikerüljön az éles nyelvű barátai támadásainak kereszttüzéből, de addig is vigyorogva tűrte a szurkálódást. Hiába is ugratták őt, volt olyan jó játékos, mint Harry, így a szettet ők nyerték.

Zaynnek és Mike-nak azonban esélye sem volt az Emma-Niall páros ellen. Emma kiskorától fogva teniszezett, Niall pedig gyorsan tanult.

Egy alkalommal Mike annyira rosszul célzott, és emellett olyan erővel ütötte meg a labdát, hogy Niall a hasához kapott, majd fájdalmas arckifejezéssel összegörnyedt, és lefeküdt a salakos talajra. Emma az ütőjét elhajítva rohant a fiúhoz, és fölé hajolt.

– Niall, jól vagy?

A fiú erre még jobban beleélte magát a szenvedésbe.

– Nem, de egy… csóktól biztosan helyrejönnék – vigyorgott.

Emma lekapta a nyakából az addig ott lógó töröközőt, és jókorát húzott vele a cuppogó, szőke fiú karjára. – Hülye vagy, Horan – nevetett, majd visszasétált a helyére.

– Megszívtad, Niall! – kiabált be Louis is kárörvendően.

Ann a többiekkel együtt kacagott, de már tudta, hogy jól döntött, amikor nem állt be játszani. Neki biztosan nem lenne kedve viccelődni az után, hogy gyomron találta egy kőkemény, száguldó labda. Tenyerét oltalmazón a hasára csúsztatta.

Azelőtt tudta, hogy Harry a közelében van, hogy meglátta volna: megérezte a kellemes illatot, melyet a fiú ruhájából áradó mosószer és a felhevült bőréből párolgó parfüm egyvelege adott. Harry hátulról átkarolta őt, nagy, meleg tenyerét az ő hasán pihenő kezére simította, és belecsókolt a nyakába. Ann abban a pillanatban biztos volt benne, hogy biztonságban vannak, és semmi rossz nem történhet velük. Tudta, míg ő és Harry együtt maradnak, ez így is lesz. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy ez az érzés beivódjon a tudatába, hogy eljusson a néhány milliméteres magzatához, és megnyugtassa mindkettejüket: ők hárman örökké együtt lesznek.