Azt elfelejtettem kiírni a végére, hogy itt a vége. :D
Pussz

Másik én - 66.Scott Mallone - What we are made of

Szabadság

Hihetetlen, mennyire gyorsan repül az idő, amikor az ember jól érzi magát. Az egyik percben még csak ízlelgeted a boldogság első cseppjeit, és mire észbe kapsz, már el is illant az utolsó örömteli pillanat is.

Flora is így érezte; a néhány nap, amelyet Gusszal és a gyerekekkel, a szüleivel és néhány barátjával töltött, túl kevésnek bizonyult. Meglepődött, mennyire nem akarta itt hagyni a régi élete színhelyét. Azt gondolta, a néhány napos látogatás csupán felfrissíti, hogy könnyebben menjen a munka a farmon. Úgy érkezett meg ide, hogy biztos volt benne, alig fogja várni, hogy visszautazhasson, mégis, most, hogy lassan elérkezik az indulás napja, úgy érezte, ha újra el kell szakadnia ezektől az emberektől, Gustól, abba beleszakad a szíve.

Amint végigsétált a kikövezett ösvényen, az orrában érezte a lassan elnyíló rózsák bódító illatát, mégsem oldódott a gyomrában érzett görcs. Minden arra emlékeztette, hogy mennie kell, a vidáman csipogó kismadarak is mintha gúnyolódva vágták volna a fejéhez, hogy mindjárt vége mindennek, az agyát megtöltő emlékek is csak még fájdalmasabbá tették ezt az utolsó sétát.

Gus a konyhában készítette elő a grillezéshez szükséges alapanyagokat, a többiek pedig már a kertben várták a szakácsot.

Flora, arcán széles mosollyal csatlakozott a Gusszal közös barátaihoz. A délután minden pillanatát igyekezett kiélvezni és csak a jó dolgokkal foglalkozni, hiszen ez volt az utolsó alkalom, hogy a barátaival lehetett.

Az összejövetel nagyon jó sikerült, Flora fájó szívvel, mégis, feltöltődve búcsúzott el a távozó barátoktól.

Flora segített Gusnak rendet tenni a házban és a kertben, majd fáradtan roskadtak le egy pokrócra, a fűbe. A nappali forróság után most meglepően hűvös szellő fújt; esni fog, talán már az éjjel. Flora már az orrában érezte az eső illatát, de tudta, még van ideje indulni. Egy nagyobb szélrohamtól megborzongott, de csupán másodpercekig tartott a reszketése; bal oldalán ott feküdt Gus, szorosan mellette, és Florát átjárta a férfi testéből áradó meleg.

A szikrázó csillagokkal pettyezett, sötét eget figyelte, amint a széltől űzött felhőfoszlányok tovaúsztak, maguk után egyre vastagabb felhőtakarónak adva helyet.

Flora egyszerre érzett nyugalmat, békességet, és feszültséget a lelkében; mindkét érzés ehhez a helyhez, az itteni emberekhez, Gushoz kötötte.

A felhőtakaró lassan eltakarta az égen pislákoló apró lángocskákat; Flora lehunyta a szemét és csak az érzéseire figyelt.

Gus mellette volt, nem volt szükség szavakra, ezt minden idegszálával érzékelte. Átmelegedett a férfi testének közelségétől, hallotta légzésének halk hangjait, beszívta az illatát. Évek teltek el azóta, hogy ennyire közel voltak egymáshoz, ugyanitt, ebben a házban. Ha nem érezte volna a feszítést a mellkasában, el is mosolyodott volna, annyira jól érezte magát, így azonban csak némán élvezte a boldogság utolsó morzsáit.

Felidézte magában az elmúlt néhány nap legszebb pillanatait és örült, hogy úgy döntött, eljön, csak azt sajnálta, hogy nem maradhat. Mindenesetre magában eldöntötte, hogy többé nem löki el magától a barátait, tartani fogja velük a kapcsolatot.

Csapongó gondolataiból Gus mozdulatai rántották vissza. A férfi meleg tenyere az ő kézfeje köré záródott, ujjai Flora kezét cirógatták. Flora kinyitotta a szemét és Gusra nézett, de ő továbbra is csukott szemmel feküdt mellette, így, megnyugodva, Flora is újra behunyta a szemét és megszorította Gus kezét.

Nem tudta, mennyi ideje feküdtek így a szabad ég alatt, vagy mikor kellene hazamennie, hogy felkészüljön a reggeli indulásra, de nem is érdekelte, hagyta, hadd peregjenek a percek. Először fel sem tűnt neki, hogy valami változott volna, csupán arra figyelt fel, hogy valami csiklandozza az arcát. Kuncogva nyitotta ki a szemét, de már késő volt, egy rövid pillanatig még látta Gus arcát, amint az egész látóterét betölti, aztán megszűnt körülötte a világ. Gus ajkai puhák voltak, gyengéden cirógatták az övéit, kellemes borzongást okozva Florának. A férfi hosszú karjai a teste köré fonódtak és ő nem tudott, nem is akart gondolkozni, átadta magát a csóknak.

Amint kinyitotta a szemét, Gus fürkésző tekintetével találta szemben magát. Gus az alsó ajkát harapdálta, ahogy akkor szokta, amikor bizonytalan valamiben, de szeme csillogott, a vágy apró szikrái táncoltak benne.

Flora maga sem értette, miért párolgott el olyan hamar a boldogsága, és miért adta át a helyét a bűntudatnak, de már megtörtént, és képtelen volt visszahozni a pillanatot. Gus láthatta a benne lezajló változást, mert összehúzta a szemöldökét és óvatosabban, mintha attól félne, hogy a porcelán arc eltörik, végigsimított Flora kipirult bőrén.

Florát felkavarta a férfi érintése, mégsem tudta lerázni magáról a rossz érzést. Egy röpke percet még hagyott magának, hogy így, összefonódva feküdjön Gusszal, aztán finoman félretolta a férfit és felült. Átkarolta felhúzott térdeit és maga elé bámulva próbálta helyretenni magában az érzéseit. Hallotta Gus sóhaját, majd megérezte a férfi vállára nehezedő kezét. Egy pillanatra lehunyta a szemét, de nem rázta le magáról a meleg tenyeret.

– Hiba volt, Flora? Úgy tűnt, neked sincs ellenedre… Szeretnék veled lenni…

– Nem lenne helyes. – Flora hangja halk volt, de határozott. Gus már éppen megszólalt volna, de Flora beléfojtotta a szót. – Miért akarsz engem? Ez is a Stockholm-szindróma, vagy mi? – Florát majd’ megfojtotta a bűntudat, és a szenvedő Gus kiskori képei.

Gus döbbenten, kínjában mosolyogva ült a lány mögött egy kis ideig, majd maga felé fordította Flora feldúlt arcát és lassan, nyugodtan beszélni kezdett. – Én úgy látom, az, ami történt, csak neked okoz problémát, én már régen túl vagyok rajta. Már akkor túl voltam rajta, amikor balesetet szenvedtél. Nem vagyok sérült, sem érzelmileg, sem másképp. Férfit faragtatok belőlem – talán nem ez volt a legkellemesebb módja, de… Flora, én tudom, ki vagyok, mit érek. Bebizonyítottam magamnak, hogy vagyok valaki. A múlt, úgy tűnik, csak téged kínoz, te nem tudsz továbblépni. – Finoman leintette Florát, aki vitatkozni akart. – Pedig el kéne felejtened. Egy cseppet sem emlékeztetsz már azokra a dolgokra. Az Joan volt, te pedig Flora vagy. Külsőre a megszólalásig hasonlítotok, de minden másban különböztök. Te vagy Joan jó ikertestvére, a másik arca. Igen, ő volt minden, amit utáltam, és te vagy minden, mit… szeretek. – Gus elmosolyodott. – Minden, érted? Felejtsd el végre Joant, és légy az, aki valójában vagy! Flora Mason, a legcsodásabb nő, akivel valaha találkoztam.

Flora dermedten, könnybe lábadt szemmel ült Gus előtt és őt bámulta. Nem tudta elhinni, hogy megkaphatná azt az embert, akire azóta vágyott, amióta az eszét tudja.

Gus komolyan nézett vissza rá, szavai őszintén csengtek. – Szeretlek, Flora, amióta ismerlek.

Flora nem gondolkodott tovább, szó nélkül borult Gus nyakába. – Én is szeretlek, Gus. Nagyon-nagyon szeretlek. De már nem csak én vagyok. Haza kell mennem Kentuckyba…

***

Flora végignézett az ősz színeibe burkolózott dombokon. Arra gondolt, mennyi szép emlék fűzi ehhez a tájhoz, mennyi idejébe és energiájába került rendben tartania mindent az elmúlt évek alatt. Aztán az is eszébe jutott, hogy megcsinálta, sikeresen vezeti a farmot, mindent megad a gyerekeknek, és az állatok sem szenvednek hiányt semmiben.

Megforgatta a kezében a fémkarikát, melyen a kulcsok függtek; mindről tudta, már tapintás alapján is, melyik zárat nyitja. Odasétált Tommyhoz, aki éppen Flora kedvenc lovával foglalkozott. Egy percig csendben állt a barátja és az állat előtt, megsimogatta a ló bársonyos orrát, majd Tommyhoz fordult, rámosolygott és átadta neki a kulcscsomót. Megölelte a szőke férfit és még mindig mosolyogva elindult a teherautó felé, melyben már várták az unokatestvérei. Alig várták, hogy beköltözhessenek a nagybátyjuk óriási, fényűző házába és elkezdhessenek a városi iskolába járni. Nem sajnálták, hogy itt kell hagyniuk a farmot, valójában az ő ötletük volt, így mindenki boldog lehetett.

Flora beült a teherautó anyósülésére, becsapta maga után az ajtót, rámosolygott a mellette ülő Gusra, majd megcsókolta.

– Indulhatunk!