Mire mindenki beért a kórházba, Billyt orvosok egész hada vette kezelésbe. Jacob a hozzátartozóknak fenntartott váróban volt, egy műanyag széksor végén ült, könyökét a térdén támasztva meg, arcát a tenyerébe temetve; hosszú, fekete haja csillogó szaténként omlott az ölébe.
Sűrű hajzuhatagán át két khaki színű nadrágba bújtatott lábat pillantott meg maga előtt.
Tudta, ki az, de nem volt ereje az udvarias beszélgetéshez, azt pedig végképp nem tudta volna elviselni, hogy mások aggodalmas pillantását állja, miközben ő éppen arra próbálja felkészíteni magát, hogy elegendő önuralommal tudja fogadni az édesapja halálhírét. Mert abban szinte biztos volt, hogy Billy meghal. Nem akarta, hogy a végtelenül kedves ismerősök azzal vigasztalják, hogy minden rendben lesz, hogy nem az ő hibája, mert mindenről éppen az ellenkezőjét gondolta.
Azt hitte, azzal, hogy elmegy és az itt maradóknak nem kell folyton az ő savanyú, halálra gyötört ábrázatát nézni, csak segít; eszébe sem jutott, mekkora csalódást és bánatot okoz ezzel az apjának.
– Jake – szólalt meg végül a láb gazdája –, fiam, jól vagy?
Meleg tenyér súlya húzta le a vállát, de akkor sem mozdult, amikor a kéz tulajdonosa helyet foglalt mellette. Érintésére Jake megrázkódott, de csupán belülről, szomszédja ebből semmit sem érzett. A bűntudat most nagyobb erővel csapott le rá, mint eddig; a férfi kedvességét nem érezte kiérdemeltnek.
– Billy…? – zengett fel újra Charlie hangja, mely leginkább dörmögésre hasonlított, ám most a gyengédség meglágyította.
Látta Jacobon – aki számára valójában mindig olyan volt, mint a saját fia-, hogy nem akar társalogni, de úgy gondolta, akármennyire erősnek szeretne is látszani, hiába vágyik inkább magányra, éreztetnie kell vele, hogy ezúttal nem kell egyedül megbirkóznia az újabb csapással.
Jacob továbbra sem felelt, arcát még mindig elrejtette. Tudta, hogy talán gyerekesnek tűnhet a viselkedése, de ez most cseppet sem érdekelte, és mivel elég kitartó volt, el is érte a célját.
Jacob görcsösen igyekezett befelé figyelni, kizárni a külvilágot, és ez az állapot csak akkor enyhült kissé, amikor a kétszárnyú lengőajtón túlról megérkezett Dr. Clarkson. Zöld köpenyt és sapkát viselt, homlokán kiütközött a verejték, köpenyét néhány apróbb vérfolt csúfította el.
Hiába kérdezgette az azonnal köré gyűlt társaság, a doktor még várt, ám amikor látta, hogy Jacob épphogy csak felemelte a fejét, de nem mozdul, belekezdett a mondandójába.
Jake lemondóan horgasztotta le fejét, de hamarosan izgatott suttogásra lett figyelmes. Nem úgy tűnt, hogy barátait megrázta volna apja halálhíre.
Felemelkedett a kényelmetlen székről és tétován, többször is megállva közelebb merészkedett. Akkor hallotta meg, ahogy Sue-ék épp azt vitatják meg, ki menjen be Billyhez, ám amikor a doktor megpillantotta Jacobot, a fejével intett neki, hogy menjen hozzá közelebb.
– Apád túlélte a műtétet.
Jacob sötét szeme kikerekedett a meglepetéstől, vonásai teljesen átrendeződtek; az előbbi fásult, elgyötört arcú férfi helyett most egy reményteli, de fáradt suhanccal állt szemben a doktor.
– Nem volt egy sétagalopp, de azt hiszem, ha a következő negyvennyolc órában nem lép fel komplikáció, rendbe fog jönni.
– Ó, doki, ez… Köszönöm! – Mielőtt még örömében megölelte volna a férfit, Jacob zsebre vágta a kezét és egy pillanatra lesütötte a szemét. – És mi volt a baja?
– Hát, ez már nem annyira vidám dolog. Ahogy gyanítottam, apád trombózist kapott a mozgáshiány és véralvadást gátló gyógyszerek elhanyagolása miatt, a gyenge szíve pedig csak kedvezett a rögképződésnek. A baj ott folytatódott, hogy a rög elindult a szív felé, és végül az agyban állt meg. Az agyembólia már órákkal az érkezésed előtt bekövetkezett, így mire behoztuk, csak percei maradtak.
Jake arca minden mondattal egyre sápadtabb lett, de Dr. Clarkson még nem fejezte be.
– Nézd, Jacob, ha nem jön közbe semmi, Billy még hosszú évekig élhet – persze ehhez szüksége lesz az állandó utókezelésre –, de a dolog nem fog nyomtalanul elmúlni. Az agy szövetei túl nagy mértékben károsodtak, és annyit már most tudunk, hogy a bal oldalának egy része lebénult. Azt, hogy a bénulás pontosan milyen területekre terjed ki, és hogy van-e egyéb károsodás, csak az után tudjuk megmondani, hogy magához tért.
Jacob ismét az az aggodalmas férfi lett, aki két perccel azelőtt is volt, ám most hamar váltott, vonásait az áthatolhatatlan maszkká rendezte, és igyekezett higgadtan beszélni az orvossal.
Jacob az egész napot a kórház várójában töltötte. Valaki mindig volt vele, de se Sue Clearwaterrel, sem Leahval, de még régi legjobb barátaival sem igazán beszélt. Elmerült a gondolataiban. Ki kellett találnia, mi tévő legyen.
Este hét óra körül egy telt testalkatú, kontyos ápolónő szólította meg őket, és közölte, hogy Billy Black magához tért, és most egyikük bemehet hozzá. Természetesen Jacob látogatta meg.
A kórterembe lépve Jake-et szörnyű látvány fogadta. Billy karjából infúziós cső lógott ki, fején hatalmas kötés éktelenkedett, a szívmonitor és egyéb gépek pittyegő hangja hallatszott csupán, és egyelőre a lélegeztető gépről sem kötötték le.
Dr. Clarkson éppen a lélegeztető gép csöveit ellenőrizte, amikor megpillantotta Jacobot. Azonnal abbahagyta a babrálást. Elé sietett, és mielőtt Jacob az apja ágyához mehetett volna, megállította.
– Várj, Jacob! Beszélnünk kell Billy állapotáról.
– Valami gond van, doki? Ugye nem lépett fel komplikáció? – esett kétségbe azonnal Jake.
– Nem olyan jellegű, mint amilyenre gondolsz… – válaszolta a doktor, és már előre sajnálta, hogy nem tudja igazán megnyugtatni barátja fiát. – Emlékszel, hogy mondtam, csak az ébredés után tudjuk megmondani, szenvedett-e maradandó károsodást…
– Igen… – Jacob állkapcsa megfeszült, de igyekezett a lehető legnyugodtabb maradni.
Bár a hosszú évek során megtanulta kezelni az érzelmeit – különösen a dührohamait és a szomorúságát –, mégsem lehetett benne biztos, hogy tud uralkodni magán. Billy halálától tartott leginkább; attól félt, hogy a hirtelen sokktól elveszíti önuralmát, előbújik szörnyeteg énje, és mindent tönkre tesz, ami egyáltalán megmaradt még neki.
A doktor minél előbb túl akart esni a beszélgetés nehezebb részén, így nem kertelt tovább.
– Nem akarlak fölöslegesen idegesíteni, ezért kimondom úgy, ahogy van. Billy agyvérzése elég súlyos. Igaz, hogy a negyvennyolc óra még korántsem telt le, de abból ítélve, amilyen gyorsan magához tért, és hogy szinte rögtön tudatánál volt, úgy gondolom, minden esélye megvan a teljes felépülésre. De már sosem lesz a régi. Billy bal oldala teljesen lebénult, a keze és az arca is. Nem mondom, hogy hosszas rehabilitációval nem lehet valamicskét javítani az állapotán, de az biztos, hogy teljesen sosem múlik el a paralízis. – Mélyen Jacob szemébe nézett, és a kezében tartott papírokat az oldalához szorította. – Nagyon sajnálom.
Jacob válasz helyett csak bólintott és néhány lépéssel Billy ágyához sétált.
Billy arca nyugalmat sugárzott. Naptól cserzett bőre vékony hártyaként feszült orcáin, szemhéját apró ráncok hálója szőtte át, ajkai rezzenéstelenül tükrözték ernyedtségét a lélegeztető gép csövét körülölelve. Karjai finoman a takaró széleire simultak, mely egyenletesen emelkedett és süllyedt mellkasán minden egyes mesterséges légvételkor.
Jacob végtelenül gyengének látta apját, lehunyt szemmel, kiszolgáltatva a gépeknek, melyektől az élete függött. Billy még akkor sem hagyta el magát, amikor a cukorbetegsége következtében kerekesszékbe kényszerült, akkor sem, amikor egy autóbalesetben a felesége az életét vesztette. Sosem adta fel, mert ott volt a három gyermeke, az ikerlányok és Jake.
Most nem volt miért küzdenie. Jacob ezért is magát okolta.
Gyengéden kezébe vette Billy élettelen balját és leült az ágy szélére. Billy rögtön kinyitotta a szemét. Nem tudott beszélni, de nem is kellett.
Szeme könnyel telt meg. Azt hitte, hallucinál, de amint meghallotta Jacob hangját, és jobb kézfején megérezte a fia ujjai nyomán támadt meleget, tudta, hogy ez a valóság.
Jacob visszatért, épen és egészségesen. Legalábbis testben. Azt az első pillanatban látta a szemében, hogy a lelki sebek nem gyógyultak be – talán sosem fognak.
– Szia, apu… – szólalt meg Jacob remegő hangja.
Hiába igyekezett erősnek látszani, hogy megnyugtassa Billyt, képtelen volt uralkodni érzésein. Látta, hogyan küzd apja, hogy beszélni tudjon, hogy üdvözölni tudja, de nem ment neki. Megszorította jobb kezét, hogy bíztassa.
– Semmi gond, hamarosan magadtól lélegezhetsz. Ne aggódj, apu, rendbe jössz. – De hiába sürgette a nyugtató szavakat, érezte a Billyn eluralkodó zavart, majd a lassú pánikot. Jacob nem értette a helyzetet, olyan volt, mintha Billy csak most fedezné fel a testén végbement változásokat.
Hát nem közölték vele?
Érezte, ahogy apja ép jobbjával szorítja az ő kezét, látta a jobb szemében gyűlő könnyet, és a haragtól ugráló ideget állkapcsában. Aztán végigtekintett a bal oldalán: a még mindig csukott szemen, a mozdulatlan arcon és karon; ujjaival végigsimított a kézfején, melyből sütött a hideg.
Semmi kétség, az a vérrög jóvátehetetlen károkat okozott.
A tehetetlen dühtől Billy könnye kicsordult, Jake pedig arcát az édesapja hideg orcájához préselve suttogott.
– Minden rendben lesz… – Nem folytatta, még nem állt készen, hogy kimondja a túlságosan is véglegesnek tűnő szavakat, pedig az elhatározása már biztos volt.
A negyvennyolc óra letelt, és Billy állapota nem romlott. Időközben lekapcsolták a lélegeztető gépről, és elkezdték a speciális gyógyszeres kezelést.
Tisztában volt vele, mivel kell tovább élnie, hogy a paralízis miatt egész hátralevő életében másokra lesz utalva, de nem is ez aggasztotta leginkább. Tudta, hogy a nők egymás lábát fogják taposni a küszöbén, hiszen ők már csak ilyenek: imádnak anyáskodni.
Nem, az ő legnagyobb gondja Jacob volt. Végtelenül hálás volt a sorsnak, amiért újra láthatta fiát, de az volt az érzése, Jake alig várja, hogy elmehessen. Mintha csak arra várna, hogy ő felépüljön, és akkor elmegy, és vissza se néz.
Persze megértette őt. Minden pillanatban érezte a belőle áradó negatív energiát, látta rajta a szenvedést. Segíteni szeretett volna neki, de nem tudott, ehelyett ő is újabb gondot zúdított a nyakába, és ezért utálta magát.
Jacob folyton az apjával volt. A doktor mondhatott neki akármit, ő még mindig attól tartott, hogy Billy rosszabbul lesz és akkor hal meg, amikor ő nincs vele. – Azt sosem bocsájtaná meg magának.
Még mindig bűntudata volt, amiért magára hagyta akkor, és most azzal próbálta enyhíteni bűneit, hogy minden idejét vele töltötte.
Persze nem tehetett mindenben Billy kedvére.
Nem tudta például leplezni gyötrődését. Látta rajta, hogy tudja, leolvassa a vonásairól, mire gondol, de képtelen volt ezekről a dolgokról beszélni vele.
Aztán ott volt az elmúlt tizenkét év. Billy időnként rákérdezett, mivel töltötte azt az időt, de ő minden egyes alkalommal másra terelte a szót. Billyt ugyan nem csaphatta be, de néhány próbálkozás után az öreg felhagyott a kérdezősködéssel.
Jake-nek nem volt titkolnivalója, nem tett semmilyen törvénytelen dolgot, sem olyat, ami komolyabb morális kérdést vetne fel, de nem akart, nem volt bátorsága erről beszélni bárkivel is. És ez alól Billy sem volt kivétel.
Még maga előtt is szégyellte a múltját. Azt, hogy egészen a visszatérése pillanatáig nem volt mersze, sem ereje ahhoz, hogy szembenézzen a fájdalommal.
Egyszerűen nem mesélhette el apjának, hogy tizenkét év alatt egyetlen emberi pillanata sem volt, hogy naphosszat a kontinens elhagyatottabb, emberi kéz által nem érintett területein bolyongott, vadállat módjára élte mindennapjait, hogy egyszer sem jutott eszébe visszajönni ide. Az idő múlásával már a családja, a barátai sem jutottak eszébe soha, csupán állati ösztöneinek élt.
És azt sem mondhatta el, ez mennyire jó volt neki így, és most mennyire szenved. Hogy mennyire nehéz még most is ebben a testben, ebben a formában léteznie, mert még mindig problémát okoz két lábon járnia, megtartani az egyensúlyát, emberi táplálékot fogyasztania. Néha még elfelejt kellően felöltözni, és az ajtóból kell visszafordulnia cipőt, vagy pólót húzni, mielőtt visszajönne a kórházba.
És mindezek mellett a legrosszabb az, hogy ebben a testben össze van zárva emberi lelkével, az emberi szív fájdalmai szaggatják mellkasát, emberi agya ontja a feldolgozatlan emlékeket.
Mindezeket magában kell tartania, míg újra meg nem szabadulhat tőlük, ha ez egyáltalán bekövetkezik valaha…
Billyt közel egy hét után hazaengedték.
Jacob tolta végig a kórház folyosóin a kerekesszékét, ő segítette be a régi Rabbitbe, ő tette be a jó öreg kerekesszéket a csomagtartóba, és ő maga fuvarozta haza.
Ott aztán betolta a házba, és le akarta fektetni, hogy pihenjen, de Billy egy cseppet sem érezte fáradtnak magát.
Ott voltak a barátai is, egy kisebb összejövetellel ünnepelték meg hazatértét. Húst sütöttek, beszélgettek, este megnézték az élő futballmérkőzést, míg a nők a konyhában tettek-vettek. Aztán végre kiürült a lakás.
Billy egész nap ezt a percet várta, miközben rettegett is az eljövetelétől.
Délután, amíg a barátai mosolyogva lesték minden óhaját, amíg mindenki vele volt elfoglalva, ő csak a fiára koncentrált.
Jacob végig zavartnak, idegesnek tűnt. Nem igazán tudott elvegyülni a társaságban. Válaszolt, ha kérdezték, de magától egyetlen szót sem mondott volna. Csak vele törődött, senki mással. Szomorú volt, mint mindig, de ez most más volt, mint általában. Mintha még lenne közölnivalója. Valami, amitől ő nem lesz boldog.
Billy persze tudta, mi lesz az a dolog, de csak most volt alkalma a fia szomorú, fekete szemébe nézni, és feltenni neki a kérdéseit.
– Még meddig…? Néhány nap, vagy már holnap? – Egy hosszú pillanatig csak bámult Jacob arcába, melyről ordított a férfi szenvedése, aztán remegő ajkakkal folytatta. – Talán már… ma?
Jacob felemelte tekintetét, édesapja arcát kutatta. Kezei ökölbe szorultak, állkapcsa megfeszült. Csöndben állt néhány percig, végiggondolta, hogyan közölhetné a döntését úgy, hogy azzal ne okozzon fájdalmat, aztán, mikor úgy érezte, felkészült, szóra nyitotta ajkait.
– Apa…
